Irodalmi Ujság, 1961 (12. évfolyam, 1-24. szám)
1961-01-01 / 1. szám
1961 január 1 A Kremlnek Aulájában Megszólalnak a fanfárok, Nagy vitára gyülekeznek Mind a kommunista pártok. Nyolcvanegy párt szeme-java Tolong itt, sustorog, ágál — Georghiu-Dej, Enver Hodzsa, Novotny, Ulbricht meg Kádár. Tudják mind, hogy ez a vita Lesz a döntő, lesz a végső. Még csak a véleményükre kíváncsiak, míg nem késő. Hogy kinek is van igaza. Igazabbja az igaznál. Hogy a békés együttélés. Kinek árt és kinek használ. Kennedy vagy Eisenhower? Mindegyik egyformán bugris? Erős-e az imperializmus vagy csak papírtigris? Támogatni vajon kit kell? Nehmt vagy Nasszert vagy Castrót? Kapitalizmus nyakába Hogyan vessük ki a lasszót? Ám egyszerre elül a zaj. Megszólal egy ezüst csengő, S a páholyban megjelenik A csodálatos Hercegnő. Mesebeli tündérszépség! Haja göndör, bőre ében. Ilyen lehet az éjszaka Jó Lumumba börtönében. Hízelkedve veszik körül A nyolcvanegy párttitkárok. De ő fölényesen elnéz Felettük, nem ügyel rájuk. Gőgösen és rátartian. Mint ki tudja mennyit ér ő, Ostromolja Kelet-Nyugat. Rimánkodjék csak a kérő! Node végre! Trombitaszó! Egy pissz sincs már a teremben: Balfelől jó Mao Ce-tung, Jobbfelől jó Hruscsov mester. Felszerelve a hitélet Minden fontos kellékével, Késsel, tőrrel és husánggal, Meg egy jó vastag kötéllel. És előlép Mao Ce-tung, Szemlesütve, mosolyogva, Még egy kicsit habozik majd Lelkesülten emígy mondja: „Nincsen vörösebb a vérnél, Nincsen fehérebb a hónál, A világon nincsen szebb a... ...a Nagy Szovjetuniónál. HITVITA Alig tudom elsorolni Mit adott nekünk a drága: Mindenekelőtt a műpert, Ezért Sztálinunknak hála. Hogyan kell az elhajlókkal Bolsevik keményen bánni, Hogyan kell a parasztokkal Kiki-kuku-koricázni. Munkás-paraszt-értelmiség Szövetségét tenni naggyá. Anélkül, hogy a hóhér az Akasztást is abbahagyná, Hogy kell készülnünk a végső, A szent, a nagy, szép csatára, Amikor a kommunizmus Eljut a föld négy sarkába. De van, aki ellene tör! Akinek nem kell a Dogma! Nem törődik az a múlttal, Átkos revizionista! Van, aki azt prédikálja, Hogy az ellen nem is ellen! Hogyha neki odatartom Majd nem döfi át a mellem. A marxizmus azt tanítja, Pusztítsad az ellenséget, Mert hogyha te nem ölöd meg, Végülis majd megöl téged. Világbéke szent ügyére Békés együttélés kárt hoz. Ilyenről csak az ítélhet Pártatlanul, aki pártos. Vérfürdő és dögvész nélkül kommunizmus menthetetlen. Példa: hogyan terjesztjük mi Az új eszmét ős Tibetben! Az én hitem az igazi. Fel tehát a barrikádra! Utánunk a világbéke. Aljas piszok, aki gyáva!” Izzad Hruscsov, veresedik, Képét elfutja a méreg . Engem oktatsz marxizmusra, Te átkozott, sárga féreg? Engem, aki Sztálin elvtárs kezében voltam a szerszám? Engem, aki ukránokat Akasztattam százezerszám? Te hivatkozol Tibetre, Mikor mi sem álltunk veszteg S alaposan letaglóztuk A renitens Budapestet? Nekem veted a szememre, — Nem hallanám, nem is Nekem, ki a revíziót Elvégeztem már Nagy Imrén? Heine után szabadon Dogmatikus a dogmáról Ne beszéljen, fogja száját. Tanulja a materializmus dialektikáját. Olvassa az Iratokat, Megvan bennük minden válasz: Változnak a körülmények. Tegnap nedves, ma már száraz. Bal zsebemben egy rakéta, Jobb zsebemben egy rakéta. Reszketnek a burzsujok, mint Kocsonyában a zöldbéka. Fenyegetés, lövés-menés, Sürgés-forgás, szózat-buzat. Egy üdvözlet Macmillannek, Egy letolás a Titónak, Castrónak egy széles mosoly, ígéretek fűnek-fának. Félcipővel asztalverés, Ezt nevezzük taktikának, így terjed a mi szent eszménk, S míg a Nyugat majd felébred, Én leszek a párttitkára Ennek a szép földtekének. Ehhez pedig jó jelszó a Koegzisztencializmus Nincsen ezzel ellentétben A marxizmus-leninizmus. Ezt én mondom. Nekem pedig Elhiheted, sárga tök te! Kommunák kiagyalója! Dogmatizmus szélütöttje!” Így folyik a vita három Hosszú hete, éjjel-nappal. Átkozódnak, vádaskodnak, Ordítoznak, fáradatlan. Feláll Hruscsov, leül Mao, Leül Mao, feláll Hruscsov, Mindenütt csend. A páholyban Egy rekedt hang halkan suttog: „Mondd meg nekem, szép Hercegnő. Kinek adsz. Te igazat ma? Annak, ki a Dogmát védi? Vagy annak, kit véd a Dogma?” A Hercegnő nagyot ásít. Szép kezével egyet legyint, Unatkozik borzalmasan, Aludnék már szíve szerint: „Hogy kinek van itt igaza? Azt hiszem, e vita meddő, De ha az én orrom nem csal, Szörnyen büdös mind a kettő." London, 1960—61 Szilveszter (tamás) hinném — Irodalmi Újság 3 . Valószínűleg még sok víz fog lefolyni a Volgán és a Jangcén, amíg a világ pontos képet tud majd alkotni arról, hogyan zajlott le valójában a 81 kommunista párt moszkvai értekezlete, de a sorrarendre hazatérő nyugati pártdelegációk tagjai, szerencsére, valamivel közlékenyebbek népi demokratikus elvtársaiknál, s így néhány újabb részlet mégiscsak kiszivárog a Kreml féltve őrzött falai mögül. Ami azonban a részleteknél is fontosabb, az annak az alapvető ténynek a megerősítése, hogy a szovjet—kínai nézeteltérés nem valamiféle „burzsoá-imperialista koholmány”, hanem vaskemény valóság, ami mindvégig rányomta bélyegét a moszkvai konferenciára. A nyugati kommunista küldöttek elmondják, hogy a kínai delegáció egy előre elkészített, négyórás beszéd szövegével érkezett Moszkvába, s ez a beszéd pontról pontra hadbaszállt Hruscsov legismertebb nézeteivel, visszautasítva azokat az „újításokat”, amelyeket a szovjet párt XX. és XXI. kongresszusán a háború elkerülhetőségéről, az általános leszerelésről, a szocializmushoz vezető békés, parlamenti út lehetőségéről szentesített. A kínai delegátusok támadást intéztek Hruscsov berlini politikája ellen is, túl puhának és engedékenynek minősítve azt, és élesen megbírálták Gomulkát, amiért eltűri, hogy országában a katolikus egyháznak még túl nagy befolyása van. „Hol van ilyen párt?” A vita egyik legdrámaibb mozzanata az volt, amikor a kínaiak feltették a szónoki kérdést: ha lehetséges, hogy egy országban a kommunista párt békés eszközökkel és parlamenti úton hatalomra jusson, akkor szeretnék tudni, hol van ilyen ország és hol van ilyen párt? Hruscsov hadai ekkor ellentámadásba lendültek át. A Liu Sao-csiek elleni rohamot az olaszok vezették ; az olasz párt különben az egész moszkvai értekezletet eleve ellenezte, s az volt a véleménye, hogy a Moszkva és Peking közötti ellentéteket ártalmas „kivinni” a többi párt nyilvánossága elé és sokkal helyesebb, ha a szovjet és a kínai párt egymás között vitatja meg a felmerült problémákat. Mivel ezt a nézetet, — nem tudni, mi okból, — nem sikerült elfogadtatnia, a párt főtitkára, Togliatti tüntető módon távolmaradt a tanácskozásról. Az olasz küldöttséget a helyettese, Paretta vezette, aki a kínaiak kérdése nyomán felállt és kijelentette: az ő pártja nyilvánosan elismerte Olaszországban a „parlamenti út” lehetőségét, és nem hajlandó viszszatáncolni ettől az állásponttól. Hasonlóképpen nyilatkozott Thorez is a francia párt nevében. Meglepő segítséget kapott Hruscsov a parányi angol kommunista párt delegátusától, Gollantól, aki kifejtette: Nagy-Britanniában sem szükség,sem lehetőség nincs a forradalomra, s pártja „A szocializmushoz vezető angol út” című programjában elkötelezte magát arra, hogy a munkáspártot támogatja, s így igyekszik a termelőeszközök társadalmasítását megvalósítani. Hruscsovék bevetették a harcba a nemzetközi kommunista mozgalom nagynevű veteránját, a moszkvai emigrációban élő Dolores Ibarrurit, a híres „Passionariá”-t, aki a szemtanúk állítása szerint megrázó erejű önkritikát gyakorolt a spanyol kommunisták polgárháború alatti magatartása miatt. „Passionaria” asszony elismerte, hogy a spanyol párt súlyos hibákat követett el, sem elég erősen, sem elég őszintén nem működött együtt a többi köztársasági erőkkel, s ezzel a szektarianizmussal objektíve Franco fasizmusát támogatta. Noha ebben a felszólalásban immár a történelemmé vált múltról volt szó, „Passionaria” szenvedélyes hangja mély hatással volt az értekezlet résztvevőire, különösen pedig azokra a nem is kisszámú latin-amerikai delegátusokra, akik mindaddig meglehetősen hajlottak a kínai álláspont felé. Gomulka, aki a konferencia során bizonyos közvetítői szerepet töltött be, ezek után felszólította a kínaiakat: ne akarják rákényszeríteni a maguk nézeteit más pártokra, olyan pártokra, amelyek programjaikban már elkötelezték magukat a „békés, parlamenti út” lehetősége mellett. Liu Sao-csi és társai azonban továbbra is kemény diónak bizonyultak ; szívós és kitartó harccal egymásután erőszakoltak bele újabb és újabb „kínai” mondatokat a szovjet határozattervezetbe, úgy, hogy ha a hruscsovi tételeket kilúgozni nem is tudják a szövegből, legalább hatékonyságukat csökkentsék. Ezzel magyarázható az a kettősség, amely most az egész határozaton végigvonul; ha az egyik mondat elítéli a „forradalom exportját”, a következő mondat már az ,,ellenforradalom exportja” ellen száll síkra; ha az egyik bekezdés elismeri, hogy az atom- és hidrogénfegyverek alkalmazása „egy új háborúban hallatlan pusztításokat okozhat egész országoknak, romba döntheti a világ termelésének és kultúrájának legnagyobb központjait, többszázmillió ember pusztulásával és szenvedésével járna, még olyan országokban is, amelyek nem vesznek részt a háborúban”, egy másik bekezdés felmelegíti a régi sztálini (és mai maoi) tételt, amely szerint, ha a háború mégis kirobbanna, akkor „a népek elsöprik és eltemetik a kapitalizmust...” A vita, bizonyos szakaszaiban, annyira hajszálhasogatóvá és egyben elkeseredetté vált, hogy néhány neves kommunista vezető egyenesen a kínaiaknak szegezte a kérdést: mondják meg nyíltan, vajon fel akarják-e bomlasztani a nemzetközi kommunista mozgalmat? Kölcsönös engedmények után aztán mégiscsak sikerült végleges szöveget megfogalmazni, de a kínai küldöttség még ekkor is bejelentette: egy sor kérdésben továbbra sem ért egyet a szöveggel, de az egység megőrzése érdekében hajlandó a határozatot „elismerni”. Végülis ebben maradtak. Azt, hogy a szovjet és a kínai kommunisták között milyen ellentétek vannak, s melyek ezeknek az ellentéteknek legfőbb okai, már több ízben volt alkalmunk lapunk hasábjain fejtegetni. Most inkább arra a kérdésre kellene választ keresnünk: miért is sikerült most Moszkvában úgy-ahogy megegyezniük és egy kompromisszumos határozatot elfogadniuk? Az mindenesetre kézenfekvő, hogy amit az oroszok és a kínaiak az egység fontosságáról mondanak, nem puszta frázis. A mai nemzetközi helyzetben sem Moszkva, sem Peking nem engedheti meg magának egy nyílt szakítás luxusát. Világos ez magának a mostani moszkvai deklarációnak a szövegéből is, amely nem egyszerűen hangsúlyozza, hanem szinte már fenyegetően hangoztatja az egység megőrzésének fontosságát. * De az általános, politikai egymásrautaltság mellett van, véleményünk szerint, még egy ok, amiről a nyugati szakértők viszonylag keveset beszélnek, s ami a jelenlegi moszkvai értekezlet alkalmából döntő súllyal befolyásolhatta az eseményeket. Ez pedig nem más, mint a Kínai Népköztársaság gazdasági helyzete. Emlékezetes, hogy amikor a kínai vezetők a „Nagy Ugrás Előre” politikáját meghirdették, az 1958-as évre a terv szerint 375 millió tonna gabonaneműt irányoztak elő. A valóságban 200 millió tonnánál is kevesebb termett. Ennek a tapasztalatnak a nyomán az 1959-es előirányzatot, 525 millió tonna, — már eleve mintegy ötven százalékkal, 270 mllióra csökkentették, de ezt sem sikerült elérniök: a valóságos termés 180-190 millió tonna körül volt. Az 1960-as év azonban még a megelőzőeknél is súlyosabbnak mutatkozott ; a kormány erőszakos kommuna-szervező politikájához iszonyatos természeti csapások járultak. Októberben a Zsenminzsibao, a párt központi lapja hivatalosan bejelentette, hogy több mint 60 millió hektárt, — a megművelhető földterületnek, 107 millió hektárnak több mint a felét, — „olyan szörnyű természeti csapások sújtották, amilyenek eddig ismeretlenek voltak a Kínai Népköztársaság életében”, azaz az elmúlt 11 esztendőben. Kína élelmezési helyzete ma tragikus képet mutat, s különösen sötét a kép, ha tekintetbe vesszük az elmúlt évtized hatalmas népszaporulatát. Míg a lakosság lélekszáma majdnem 25 százalékkal megnőtt, a gabonaneműek termése alig emelkedett 10 százalékkal, holott közismert, hogy a rizs és a búza a régi Kínában sem volt bőségben. Súlyos a hal- és a húsellátás is: az érvényben lévő jegyrendszer szerint egy főre tíz naponként mintegy 100 gramm jut, de igen gyakori, hogy a jegyre semmit sem adnak ; a szárnyas és a tojás jóformán csak a feketepiacon kapható. Ezek a katasztrofális állapotok sok mindent megmagyaráznak abból, végülis miért fogadták el a kínai kommunisták a moszkvai deklarációt. Kínának ma a Szovjetunió és az európai népi demokráciák gazdasági segítségére nagyobb szüksége van, mint valaha. Államközi „osztályharc” Hogy meddig lesz ez így? Nincs sok kétségünk, hogy Peking a mostani, s nehezen adott engedményekkel csak időt akar nyerni; időt, amíg gazdasági helyzetét egy kicsit rendbehozhatja; időt, amíg talán neki is lesz saját atombombája; időt, amíg sikerül maga mellett a mostaninál szilárdabban felsorakoztatni más kommunista pártokat, (és fontosabbakat, mint az albán párt) ; időt, amíg esetleg Moszkvában Hruscsov ellenségei kerekednek felül, vagy a nemzetközi helyzet alakulása nem cáfolja meg Hruscsov elképzeléseit és nem „igazolja” a kínaiak kemény vonalát. A szovjet—kínai ellentét sokkal mélyebb, semhogy egy közös deklarációval, néhány üdvözlő távirattal és egy pár ünnepi beszéddel el lehessen oszlatni. Ha már a gazdasági kérdéseknél tartunk, ennek az ellentétnek a mélyén ott van az az egyszerű statisztikai adat: míg Kína 700 millió lakosára mintegy 180 millió tonna gabonaféle jut, a Szovjetunióban, ahol pedig még ugyancsak messze vannak a földi Kánaántól, 210 millió lakosra 120 millió tonnát termelnek. Fogadjuk el, amit a hivatalos propaganda állít, azt ugyanis, hogy ezeken az országokon belül már nincsen osztályharc, de azt, hogy ezek között az országok között, a „gazdagok” és a szegények között nincsen meg az osztályharcnak egy államközivé nőtt változata, lehetetlen elfogadni. Érdekes módon, a mostani moszkvai nyilatkozat szinte előre megjósolja a további vitákat és ellentéteket. Máskülönben mivel lehetne magyarázni a deklarációnak ezt a mondatát: „Amikor valamelyik pártban egy másik testvérpárt tevékenységére vonatkozó kérdések vetődnek fel, akkor vezetősége a megfelelő párt vezetőségéhez fordul , szükség esetén találkozókat és tanácskozásokat rendeznek...” Úgy látszik, a moszkvai értekezlet viharai meggyőzték a résztvevőket arról, hogy Togliattinak volt igaza: nem hasznos dolog egymás szenynyesét még a „testvérpártok” családi közössége előtt sem kiteregetni, s a jövőben jobban teszik, ha vitáikat igyekeznek „négyszemközt” lebonyolítani. Addig pedig, — egyhangú nyilatkozat ide, vagy oda, — úgy fest, hogy mindegyik megy tovább a maga útján. Moszkvai megfigyelők rámutatnak arra, hogy Liu Sao-csi abban a beszédében, amelyet a deklaráció megjelenése után, a szovjet-kínai barátsági nagygyűlésen mondott el, a háború elkerülhetetlenségéről szólva, nem a deklaráció meghatározásait idézte, hanem szóról szóra azt a formulát, amelyet Moszkvába érkeztekor, a repülőtéren használt, s amely annyi feltételhez köti a világbéke megőrzésének a lehetőségeit, hogy a végén jóformán semmi sem marad belőlük. Ugyancsak erőteljesen síkraszállt a „népi kommunák” megalkotásának helyessége mellett, — Hruscsov ezt a parasztpolitikát kalandorpolitikának nevezte — és kijelentette a moszkvai hallgatóságnak: „El vagyunk tökélve arra, hogy a jövőben is ezt az utat kövessük.” Másfelől: noha a moszkvai deklaráció, — kínai nyomásra,— a jugoszláv vezetőket „aknamunkát folytató” árulóknak nevezte, Gromiko legfrissebb, a szovjet külpolitikát ismertető beszédében már egészen más, sokkal barátibb hangon beszélt róluk. S míg a moszkvai deklaráció az Egyesült Államokról elmondott minden rosszat, ami csak elmondható, — „a legnagyobb nemzetközi kizsákmányoló", „a világreakció főtámasza”, „nemzetközi csendőr”, „az egész világ népeinek ellensége” stb. stb., — Gromiko az említett beszédben meleg reményét fejezte ki, hogy Kennedyvel, az új elnökkel sikerül majd a szovjet— amerikai kapcsolatokat olyan barátivá tenni, amilyenek Roosevelt idején voltak... Ebből is látható, ilyen meggyőző ereje van Kádár János szavainak, aki a moszkvai értekezletről hazatérve, a budapesti parlamentben kijelentette: „A tanácskozás széleskörű elvtársi véleménycsere volt, amelynek során fő politikai vonalunk és egységünk tovább erősödött...” ASBÓTH ELEMÉR Kétséges egység