Irodalmi Ujság, 1961 (12. évfolyam, 1-24. szám)

1961-01-01 / 1. szám

1961 január 1 A Kremlnek Aulájában Megszólalnak a fanfárok, Nagy vitára gyülekeznek Mind a kommunista pártok. Nyolcvanegy párt szeme-java Tolong itt, sustorog, ágál — Georghiu-Dej, Enver Hodzsa, Novotny, Ulbricht meg Kádár. Tudják mind, hogy ez a vita Lesz a döntő, lesz a végső. Még csak a véleményükre kíváncsiak, míg nem késő. Hogy kinek is van igaza. Igazabbja az igaznál. Hogy a békés együttélés. Kinek árt és kinek használ. Kennedy vagy Eisenhower? Mindegyik egyformán bugris? Erős-e az imperia­­lizmus vagy csak papírtigris? Támogatni vajon kit kell? Nehmt vagy Nasszert vagy Castrót? Kapitalizmus nyakába Hogyan vessük ki a lasszót? Ám egyszerre elül a zaj. Megszólal egy ezüst csengő, S a páholyban megjelenik A csodálatos Hercegnő. Mesebeli tündérszépség! Haja göndör, bőre ében. Ilyen lehet az éjszaka Jó Lumumba börtönében. Hízelkedve veszik körül A nyolcvanegy párttitkárok. De ő fölényesen elnéz Felettük, nem ügyel rájuk. Gőgösen és rátartian. Mint ki tudja mennyit ér ő, Ostromolja Kelet-Nyugat. Rimánkodjék csak a kérő! Node végre! Trombitaszó! Egy pissz sincs már a teremben: Balfelől jó Mao Ce-tung, Jobbfelől jó Hruscsov mester. Felszerelve a hitélet Minden fontos kellékével, Késsel, tőrrel és husánggal, Meg egy jó vastag kötéllel. És előlép Mao Ce-tung, Szemlesütve, mosolyogva, Még egy kicsit habozik majd Lelkesülten emígy mondja: „Nincsen vörösebb a vérnél, Nincsen fehérebb a hónál, A világon nincsen szebb a... ...a Nagy Szovjetuniónál. HITVITA Alig tudom elsorolni Mit adott nekünk a drága: Mindenekelőtt a műpert, Ezért Sztálinunknak hála. Hogyan kell az elhajlókkal Bolsevik­ keményen bánni, Hogyan kell a parasztokkal Kiki-kuku-koricázni. Munkás-paraszt-értelmiség Szövetségét tenni naggyá. Anélkül, hogy a hóhér az Akasztást is abbahagyná, Hogy kell készülnünk a végső, A szent, a nagy, szép csatára, Amikor a kommunizmus Eljut a föld négy sarkába. De van, aki ellene tör! A­kinek nem kell a Dogma! Nem törődik az a múlttal, Átkos revizionista! Van, aki azt prédikálja, Hogy az ellen nem is ellen! Hogyha neki odatartom Majd nem döfi át a mellem. A marxizmus azt tanítja, Pusztítsad az ellenséget, Mert hogyha te nem ölöd meg, Végülis majd megöl téged. Világbéke szent ügyére Békés együttélés kárt hoz. Ilyenről csak az ítélhet Pártatlanul, aki pártos. Vérfürdő és dögvész nélkül kommunizmus menthetetlen. Példa: hogyan terjesztjük mi Az új eszmét ős Tibetben! Az én hitem az igazi. Fel tehát a barrikádra! Utánunk a világbéke. Aljas piszok, aki gyáva!” Izzad Hruscsov, veresedik, Képét elfutja a méreg­ . Engem oktatsz marxizmusra, Te átkozott, sárga féreg? Engem, aki Sztálin elvtárs kezében voltam a szerszám? Engem, aki ukránokat Akasztattam százez­erszám? Te hivatkozol Tibet­re, Mikor mi sem álltunk veszteg S alaposan letaglóztuk A renitens Budapestet? Nekem veted a szememre, — Nem hallanám, nem is Nekem, ki a revíziót Elvégeztem már Nagy Imrén? Heine után szabadon Dogmatikus a dogmáról Ne beszéljen, fogja száját. Tanulja a materia­­lizmus dialektikáját. Olvassa az Iratokat, Megvan bennük minden válasz: Változnak a körülmények. Tegnap nedves, ma már száraz. Bal zsebemben egy rakéta, Jobb zsebemben egy rakéta. Reszketnek a burzsujok, mint Kocsonyában a zöldbéka. Fenyegetés, lövés-menés, Sürgés-forgás, szózat-buzat. Egy üdvözlet Macmillannek, Egy le­tolás a T­it­ónak, Castrónak egy széles mosoly, ígéretek fűnek-fának. Félcipővel asztalverés, Ezt nevezzük taktikának, így terjed a mi szent eszménk, S míg a Nyugat majd felébred, Én leszek a párttitkára Ennek a szép földtekének. Ehhez pedig jó jelszó a Koegzisztencializm­us Nincsen ezzel ellentétben A marxizmus-leninizmus. Ezt én mondom. Nekem pedig Elhiheted, sárga tök te! Kommunák kiagyalója! Dogmatizmus szélü­töttje!” Így folyik a vita három Hosszú hete, éjjel-nappal. Átkozódnak, vádaskodnak, Ordítoznak, fáradatlan. Feláll Hruscsov, leül Mao, Leül Mao, feláll Hruscsov, Mindenütt csend. A páholyban Egy rekedt hang halkan suttog: „Mondd meg nekem, szép Hercegnő. Kinek adsz. Te igazat ma? Annak, ki a Dogmát védi? Vagy annak, kit véd a Dogma?” A Hercegnő nagyot ásít. Szép kezével egyet legyint, Unatkozik borzalmasan, Aludnék már szíve szerint: „Hogy kinek van itt igaza? Azt hiszem, e vita meddő, De ha az én orrom nem csal, Szörnyen büdös mind a kettő." London, 1960—61 Szilveszter (tamás) hinném — Irodalmi Újság 3 . Valószínűleg még sok víz fog­­ lefolyni a Volgán és a Jangcén, amíg a világ pontos képet tud majd alkotni arról, hogyan zajlott le va­lójában a 81 kommunista párt moszkvai értekezlete, de a sorra­­rendre hazatérő nyugati pártdele­gációk tagjai, szerencsére, valamivel közlékenyebbek népi demokratikus elvtársaiknál, s így néhány újabb részlet mégiscsak kiszivárog a Kreml féltve őrzött falai mögül. Ami azonban a részleteknél is fon­tosabb, az annak az alapvető tény­nek a megerősítése, hogy a szov­jet—kínai nézeteltérés nem valami­féle „burzsoá-imperialista kohol­mány”, hanem vaskemény valóság, ami mindvégig rányomta bélyegét a moszkvai konferenciára. A nyugati kommunista küldöttek elmondják, hogy a kínai delegáció egy előre elkészített, négyórás be­széd szövegével érkezett Moszkvá­ba, s ez a beszéd pontról pontra hadbaszállt Hruscsov legismertebb nézeteivel, visszautasítva azokat az „újításokat”, amelyeket a szovjet párt XX. és XXI. kongresszusán a háború elkerülhetőségéről, az álta­lános leszerelésről, a szocializmus­hoz vezető békés, parlamenti út lehetőségéről szentesített. A kínai delegátusok támadást intéztek Hruscsov berlini politikája ellen is, túl puhának és engedékenynek mi­nősítve azt, és élesen megbírálták Gomulkát, amiért eltűri, hogy or­szágában a katolikus egyháznak még túl nagy befolyása van. „Hol van ilyen párt?” A vita egyik legdrámaibb moz­zanata az volt, amikor a kínaiak feltették a szónoki kérdést: ha le­hetséges, hogy egy országban a kommunista párt békés eszközökkel és parlamenti úton hatalomra jus­son, akkor szeretnék tudni, hol van ilyen ország és hol van ilyen párt? Hruscsov hadai ekkor ellentáma­dásba lendültek át. A Liu Sao-csi­ek elleni rohamot az olaszok vezették ; az olasz párt különben az egész moszkvai értekezletet eleve ellenez­te, s az volt a véleménye, hogy a Moszkva és Peking közötti ellen­téteket ártalmas „kivinni” a többi párt nyilvánossága elé és sokkal helyesebb, ha a szovjet és a kínai párt egymás között vitatja meg a felmerült problémákat. Mivel ezt a nézetet, — nem tudni, mi okból, — nem sikerült elfogadtatnia, a párt főtitkára, Togliatti tüntető módon távolmaradt a tanácskozásról. Az olasz küldöttséget a helyettese, Pa­­retta vezette, aki a kínaiak kérdése nyomán felállt és kijelentette: az ő pártja nyilvánosan elismerte Olaszországban a „parlamenti út” lehetőségét, és nem hajlandó visz­­szatáncolni ettől az állásponttól. Hasonlóképpen nyilatkozott Thorez is a francia párt nevében. Meglepő segítséget kapott Hruscsov a pará­nyi angol kommunista párt dele­gátusától, Gollantól, aki kifejtette: Nagy-Britanniában sem szükség,sem lehetőség nincs a forradalomra, s pártja „A szocializmushoz vezető angol út” című programjában el­kötelezte magát arra, hogy a mun­káspártot támogatja, s így igyekszik a termelőeszközök társadalmasítá­sát megvalósítani. Hruscsovék bevetették a harcba a nemzetközi kommunista mozga­lom nagynevű veteránját, a moszk­vai emigrációban élő Dolores Ibar­­rurit, a híres „Passionariá”-t, aki a szemtanúk állítása szerint meg­rázó erejű önkritikát gyakorolt a spanyol kommunisták polgárháború alatti magatartása miatt. „Passio­­naria” asszony elismerte, hogy a spanyol párt súlyos hibákat követett el, sem elég erősen, sem elég őszin­tén nem működött együtt a többi köztársasági erőkkel, s ezzel a szek­­tarianizmussal objektíve Franco fa­sizmusát támogatta. Noha ebben a felszólalásban immár a történelem­mé vált múltról volt szó, „Passio­­naria” szenvedélyes hangja mély hatással volt az értekezlet résztve­vőire, különösen pedig azokra a nem is kisszámú latin-amerikai de­legátusokra, akik mindaddig meg­lehetősen hajlottak a kínai álláspont felé. Gomulka, aki a konferencia során bizonyos közvetítői szerepet töltött be, ezek után felszólította a kínai­akat: ne akarják rákényszeríteni a maguk nézeteit más pártokra, olyan pártokra, amelyek programjaikban már elkötelezték magukat a „békés, parlamenti út” lehetősége mellett. Liu Sao-csi és társai azonban to­vábbra is kemény diónak bizonyul­tak ; szívós és kitartó harccal egy­másután erőszakoltak bele újabb és újabb „kínai” mondatokat a szovjet határozattervezetbe, úgy, hogy ha a hruscsovi tételeket ki­lúgozni nem is tudják a szövegből, legalább hatékonyságukat csökkent­sék. Ezzel magyarázható az a ket­tősség, amely most az egész hatá­rozaton végigvonul; ha az egyik mondat elítéli a „forradalom ex­portját”, a következő mondat már az ,,ellenforradalom exportja” ellen száll síkra; ha az egyik bekezdés elismeri, hogy az atom- és hidro­génfegyverek alkalmazása „egy új háborúban hallatlan pusztításokat okozhat egész országoknak, romba döntheti a világ termelésének és kultúrájának legnagyobb központ­jait, többszázmillió ember pusztu­lásával és szenvedésével járna, még olyan országokban is, amelyek nem vesznek részt a háborúban”, egy másik bekezdés felmelegíti a régi sztálini (és mai mao­i) tételt, amely szerint, ha a háború mégis kirob­banna, akkor „a népek elsöprik és eltemetik a kapitalizmust...” A vita, bizonyos szakaszaiban, annyira hajszálhasogatóvá és egy­ben elkeseredetté vált, hogy néhány neves kommunista vezető egyenesen a kínaiaknak szegezte a kérdést: mondják meg nyíltan, vajon fel akarják-e bomlasztani a nemzetközi kommunista mozgalmat? Kölcsönös engedmények után aztán mégiscsak sikerült végleges szöveget megfogal­mazni, de a kínai küldöttség még ekkor is bejelentette: egy sor kér­désben továbbra sem ért egyet a szöveggel, de az egység megőrzése érdekében hajlandó a határozatot „elismerni”. Végülis ebben marad­tak. Azt, hogy a szovjet és a kínai kommunisták között milyen ellen­tétek vannak, s melyek ezeknek az ellentéteknek legfőbb okai, már több ízben volt alkalmunk lapunk hasábjain fejtegetni. Most inkább arra a kérdésre kellene választ ke­resnünk: miért is sikerült most Moszkvában úgy-ahogy megegyez­niük és egy kompromisszumos ha­tározatot elfogadniuk? Az mindenesetre kézenfekvő, hogy amit az oroszok és a kínaiak az egység fontosságáról mondanak, nem puszta frázis. A mai nemzet­közi helyzetben sem Moszkva, sem Peking nem engedheti meg magá­nak egy nyílt szakítás luxusát. Vi­lágos ez magának a mostani moszk­vai deklarációnak a szövegéből is, amely nem egyszerűen hangsúlyoz­za, hanem szinte már fenyegetően hangoztatja az egység megőrzésének fontosságát. * De az általános, politikai egy­másrautaltság mellett van, vélemé­nyünk szerint, még egy ok, amiről a nyugati szakértők viszonylag ke­veset beszélnek, s ami a jelenlegi moszkvai értekezlet alkalmából döntő súllyal befolyásolhatta az eseményeket. Ez pedig nem más, mint a Kínai Népköztársaság gaz­dasági helyzete. Emlékezetes, hogy amikor a kínai vezetők a „Nagy Ugrás Előre” po­litikáját meghirdették, az 1958-as évre a terv szerint 375 millió ton­na gabonaneműt irányoztak elő. A valóságban 200 millió tonnánál is kevesebb termett. Ennek a tapasz­talatnak a nyomán az 1959-es elő­irányzatot,­­ 525 millió tonna, — már eleve mintegy ötven százalék­kal, 270 mllióra csökkentették, de ezt sem sikerült elérniök: a való­ságos termés 180-190 millió tonna körül volt. Az 1960-as év azonban még a megelőzőeknél is súlyosabbnak mu­tatkozott ; a kormány erőszakos kommuna-szervező politikájához iszonyatos természeti csapások já­rultak. Októberben a Zsenminzsi­­bao, a párt központi lapja hivatalo­san bejelentette, hogy több mint 60 millió hektárt, — a megművelhető földterületnek, 107 millió hektárnak több mint a felét, — „olyan ször­nyű természeti csapások sújtották, amilyenek eddig ismeretlenek voltak a Kínai Népköztársaság életében”, azaz az elmúlt 11 esztendőben. Kína élelmezési helyzete ma tra­gikus képet mutat, s különösen sö­tét a kép, ha tekintetbe vesszük az elmúlt évtized hatalmas népszapo­rulatát. Míg a lakosság lélekszáma majdnem 25 százalékkal megnőtt, a gabonaneműek termése alig emel­kedett 10 százalékkal,­­ holott közismert, hogy a rizs és a búza a régi Kínában sem volt bőségben. Súlyos a hal- és a húsellátás is: az érvényben lévő jegyrendszer szerint egy főre tíz naponként mintegy 100 gramm jut, de igen gyakori, hogy a jegyre semmit sem adnak ; a szár­nyas és a tojás jóformán csak a feketepiacon kapható. Ezek a katasztrofális állapotok sok mindent megmagyaráznak ab­ból, végülis miért fogadták el a kínai kommunisták a moszkvai deklarációt. Kínának ma a Szovjet­unió és az európai népi demokrá­ciák gazdasági segítségére nagyobb szüksége van, mint valaha. Államközi „osztályharc” Hogy meddig lesz ez így? Nincs sok kétségünk, hogy Peking a mos­tani, s nehezen adott engedmények­kel csak időt akar nyerni; időt, amíg gazdasági helyzetét egy kicsit rendbehozhatja; időt, amíg talán neki is lesz saját atombombája; időt, amíg sikerül maga mellett a mostaninál szilárdabban felsorakoz­tatni más kommunista pártokat, (és fontosabbakat, mint az albán párt) ; időt, amíg esetleg Moszkvában Hruscsov ellenségei kerekednek fe­lül, vagy a nemzetközi helyzet ala­kulása nem cáfolja meg Hruscsov elképzeléseit és nem „igazolja” a kínaiak kemény vonalát. A szovjet—kínai ellentét sokkal mélyebb, semhogy egy közös dek­larációval, néhány üdvözlő távirat­tal és egy pár ünnepi beszéddel el lehessen oszlatni. Ha már a gazda­sági kérdéseknél tartunk, ennek az ellentétnek a mélyén ott van az az egyszerű statisztikai adat: míg Kína 700 millió lakosára mintegy 180 millió tonna gabonaféle jut, a Szov­jetunióban, ahol pedig még ugyan­csak messze vannak a földi Kána­ántól, 210 millió lakosra 120 millió tonnát termelnek. Fogadjuk el, amit a hivatalos propaganda állít, azt ugyanis, hogy ezeken az országokon belül már nincsen osztályharc, de azt, hogy ezek között az országok között, a „gazdagok” és a szegények között nincsen meg az osztályharc­nak egy államközivé nőtt változata, lehetetlen elfogadni. Érdekes módon, a mostani moszkvai nyilatkozat szinte előre megjósolja a további vitákat és ellentéteket. Máskülönben mivel le­hetne magyarázni a deklarációnak ezt a mondatát: „Amikor valame­lyik pártban egy másik testvérpárt tevékenységére vonatkozó kérdések vetődnek fel, akkor vezetősége a megfelelő párt vezetőségéhez for­dul , szükség esetén találkozókat és tanácskozásokat rendeznek...” Úgy látszik, a moszkvai értekezlet viha­rai meggyőzték a résztvevőket ar­ról, hogy Togliattinak volt igaza: nem hasznos dolog egymás szeny­­nyesét még a „testvérpártok” csa­ládi közössége előtt sem kiteregetni, s a jövőben jobban teszik, ha vitái­kat igyekeznek „négyszemközt” le­bonyolítani. Addig pedig, — egyhangú nyi­latkozat ide, vagy oda, — úgy fest, hogy mindegyik megy tovább a maga útján. Moszkvai megfigyelők rámutatnak arra, hogy Liu Sao-csi abban a beszédében, amelyet a dek­laráció megjelenése után, a szov­jet-kínai barátsági nagygyűlésen mondott el, a háború elkerülhetet­lenségéről szólva, nem a deklaráció meghatározásait idézte, hanem szóról szóra azt a formulát, amelyet Moszkvába érkeztekor, a repülő­téren használt, s amely annyi fel­tételhez köti a világbéke megőrzé­sének a lehetőségeit, hogy a végén jóformán semmi sem marad belő­lük. Ugyancsak erőteljesen síkra­­szállt a „népi kommunák” megal­kotásának helyessége mellett, — Hruscsov ezt a parasztpolitikát ka­landorpolitikának nevezte — és kijelentette a moszkvai hallgató­ságnak: „El vagyunk tökélve arra, hogy a jövőben is ezt az utat kö­vessük.” Másfelől: noha a moszkvai dek­laráció, — kínai nyomásra,­­— a jugoszláv vezetőket „aknamunkát folytató” árulóknak nevezte, Gro­­miko legfrissebb, a szovjet külpo­litikát ismertető beszédében már egészen más, sokkal barátibb han­gon beszélt róluk. S míg a moszkvai deklaráció az Egyesült Államokról elmondott minden rosszat, ami csak elmondható, — „a legnagyobb nemzetközi kizsákmányoló", „a vi­lágreakció főtámasza”, „nemzetközi csendőr”, „az egész világ népeinek ellensége” stb. stb., — Gromiko az említett beszédben meleg reményét fejezte ki, hogy Kennedyvel, az új elnökkel sikerül majd a szovjet— amerikai kapcsolatokat olyan ba­rátivá tenni, amilyenek Roosevelt idején voltak... E­bből is látható, ilyen meg­győző ereje van Kádár János szavainak, aki a moszkvai értekez­letről hazatérve, a budapesti par­lamentben kijelentette: „A tanács­kozás széleskörű elvtársi vélemény­­csere volt, amelynek során fő poli­tikai vonalunk és egységünk tovább erősödött...” ASBÓTH ELEMÉR Kétséges egység

Next