Irodalmi Ujság, 1961 (12. évfolyam, 1-24. szám)

1961-01-01 / 1. szám

­ E Z menthetetlen Mexicóban. Már az első napon legalább ötször megkérdezik az idegentől, hogy látott-e bikaviadalt. Szeren­csés voltam. Velem csak a második nap történt. Akinek a gondjaira bíztak, nem volt bennszülött. Pe­ruból származott, de már régen él itt, majdnem annak számít. Ismerő­söm barátnője, Mercedesnek hívják. Nagyon lelkiismeretes cicerone. Rengeteg helyre cipelt, rohanássze­­rűen, nyugtalanul. Azt akarta, hogy sok mindent lássak, ha csak pillanatokra is. Közben ismerősök­ről beszéltünk, meg arról, amit éppen néztünk. Mindez azért volt, mert zavarban voltam. Ő tudott a magyarokról, én szégyenteljesen ke­veset Peruról. Talán tizenötször nagyobb, mint Magyarország, — inkák kincse, Lima, — ennyi az egész. De ezt ő is tudja. Minek mondani? Egy Mentor könyvben futólag láttam valami tanulmányt perui művészekről. Elkallódott, sohasem olvastam el. És amikor San Franciscóból a nyáron, a haj­nali géppel visszarepültem Los Angelesbe, szomszédom — egy utas Portlandból — otthagyott egy füzetet. ,,Gyilkosság Limában". Bele­lapoztam. Szerencsémre Olme­­do perui. Az aki két éve megnyerte a wimbledoni teniszversenyt. Ak­kor cikket írtam róla. Jó, ha az embernek ilyen kapcsolatai vannak így hát Olmedoról beszélünk, aki néha olyan, mint egy herceg,­­ de legtöbbnyire, mint egy profi tenisz­­játékos. Mercedes a második napon, dél­ben, a képkiállításon közölte, hogy estére sikerült jegyet szereznie. Mert órabeosztású programot dol­gozott ki, mint egy személyiség­nek. — Óriási szerencsém van. A legnagyobb espadák lépnek fel. Három világhíresség. — így mond­ta. — Megvallom, soha sem hallot­tam a nevüket. A „Plaza de Toros" szenzációja: Carlos Aruza „noted for fighting rejoneader style." Nem tudom mit jelent ez? Meglátjuk. Azután Alfonzo Ramirez aficio­nados as Calareso”, végül az „is­teni” Juan Silvetti. A találkára alkonyatkor érkez­tem. Az előadás előtt forró feketét ittunk. — Valódi perui, jobb mint a brazíliai — jegyezte meg Mer­cedes, aki csinos volt és izgatott. Nem tudtam nemzeti eledeleinkre viszonzásként meghívni, így rá hagytam. Pár perccel a kezdet előtt érkez­tünk. Már csaknem minden hely foglalt volt. Zsongás, m­int a nagy premiereken. Ugyanúgy, mikor a függöny felhúzása előtt átsuhan va­lami fojtott izgalom. Fenn az ol­csóbb helyeken össze-vissza öltö­zött emberek. Lejebb elegáns pub­likum. Sok szép fiatal nő, meztelen vállal. Többen voltak, mint egy labdarúgó mérkőzésen. Mindenki spanyol, de néhány angol és ame­rikai kíváncsi, szinte egy csomóban Turisták. A nagyérdemű közönség beszélget. A zene szól. Megafonok A lelátók már teljesen zsúfoltak. Ide-oda cikáznak a fotóriporterek. Pár pillanat még és elkezdődik Minden megtelik várakozással és feszültséggel. Pontosan szemben ve­lem —­ a másik oldalon — az új­ságírók páholya. Távolabb TV- operatőrök. A második számról adás megy — „direktbe". Tökéle­tes, szervezett üzem. A padsorok mögött hűsítőket, tacot és encihalá­dát árusítanak. És friss bikahúst. Talán ugyanazét, amelynek élettör­ténetét az újságok részletesen kö­zölték. Minden szereplőt képben és írásban felsorolnak. Stílust, élet­kort, rekordlistát. Egy-egy szép példányért szakértően lelkesednek A végén ledöfik és húsát kimérik Ez a sorsuk. MOST! Egymásután jönnek a banderillók, picador­ok. Dúsan aranyozott ruhák, selymek. Minden csillog a fényben. Körülmennek az arénában. A művész, az espada ké­sőbben érkezik, mint a leghíresebb karmester. Egyenként a három to­rero. Még színesebb, szebb ruhák még több aranyozás. Fénylő, fekete haj. Nagyon karcsúak. Lehet, hogy fűzőt viselnek. Egy-egy hölgynek mindegyik fejedelmi grandezzával fel­köszön Mély meghajlás a szívre szorított kalappal. Mint a moziban Hősök és menedzserek, csillagok és üzlet. A tömeg őrjöng, ünnepel. Végül mindenki elvonult. A po­rond üres. A­zután megjelent a bika. Szelíd és zavart volt, talán álmos is Leült. Ez végzetes. Ezen nevetnek És ez drámai műfaj. Itt a végén ha­lál van. Ő volt a mesék „Ferdinánd­­ja”. Ha tudott volna beszélni, azt mondta volna: ,,Hagyjanak nekem békén." De nem tudott szólani. Ha­tározottan az ő pártján voltam. Be­hozzák ide és megölik. Pedig vala­mikor rétről álmodott, s megfor­dult a fejében, hogy egyszer ő lesz a falu bikája. Szép hivatás. De en­nek most már vége. Különben alig hiszem, hogy ilyen karrier várt vol­na rá. Ábrándosnak tűnt és nem harciasnak. Nem mondom, lett vol­na gyakran egypár szép pillanata. De élbika? Ez túlzás. Az ingerlők rárontottak különböző leplekkel. Indulatszavak és tetszésmoraj áradt szét a levegőben. Mozdulatok, a mesterség szabályai szerint. A víz­vezeték-szerelőknek is megvannak a sablonjaik. Ennek is. Mi izgalmas ebben? Bántanak egy állatot, de galamblövő versenyek is vannak, vadásznak, hogy a háziállatok ki­múlásáról ne is szóljunk. Vajon mi­lyen értesülései vannak egy ilyen bikának? Tudja-e azt, hogy ha át­hajszolják a csapóajtón, nincs visz­szaút. Az egyik megadja magát sor­sának, a másik harcol és hiszi, hogy van menekülés. Pedig nincs semmi esélye. Bármit is csinál, még ma végeznek vele. Új emberek jelentek meg. Ezek a szürkülök. Külön tech­nikájuk van. Két oldalt egyszerre nyilakat döfnek a nyakába, szabá­lyosan és műértően. Az áldozat sz­é­­deleg. Csorog belőle a vér. Később ezt lábbal bedörzsölik a manézs po­rába. Nyoma sem marad. A zene izgatottan szól, itt a sztár, az espa­da. Szép lovon, díszesen, magabiz­tosan. Csalódottságot éreztem. Azt vártam, hogy legalább motorkerék­páron érkezik. Vagy a tőre elektro­mos lesz, mint a vívóversenyeken. Dehát ez biztosan a rejoneader stí­lus és hagyomány. Különben a speaker is gyapjúzsákon ül. A bika várta, hogy mi lesz vele? Azt hiszem, már semmit sem lá­tott. A vörös színre sem reagált. Van így néha. De ez már apátia. Döfés, meghajlás, ünneplés, vége. Alkalmazottak leplet borítanak a tetemre és kivonszolják. Pici szünet. A második bika virgoncán sza­ladt ki. Fújt és toporzékolt. Ez na­gyon hatásos volt. Lehet, hogy si­kerre pályázott. Valójában azt hi­szem, hogy ez is szelíd volt, de előt­te ingerelték, vagy doppingszert ka­pott. Esetleg nagy dózis aktedront, vagy benz­endrint. Ez nem sportsze­rű. Az emberversenyeken szigo­rúan tiltják. Azért ott is adnak. A szeme fénylett. Talán atropint cse­pegtettek bele. Biztos, hogy kifes­tették. Előjáték. Kendők, nyilak, tánclépések. Aztán megjelent ,,a nagy szám" és a TV-adás is elkez­dődött. Hol is láttam? Persze, a Lite-ben! Hemingwe­yvel fotogra­­fálták. Hemingway is itt van? Nem, hisz olvastam, most Kubában hor­gászik. Lepeljáték. Kisiklások. Min­den mozdulatnál pisztolylövéssze­­rűen dörren a taps. Színes kendő­ben rejtetten a kard. Néha megvil­lan a reflektortűzben. A megafon jelenti. ..Ramirez három perc múl­va ledöfi a bikát." Az­ órámra néz­tem. Három perc múlva kimúlik itt egy bika. Miért? A másodpercek repültek. Időre beleszúrta a kardot. De mi ez? Elcsúszott, nem ponto­san a két váll közé talált. A szabá­lyok szerint nem volt tökéletes és elegáns. A bika nem rogyott össze villámsújtottan, tántorgott az aré­nában és féloldalra dőlt. Kiábrán­dult moraj. A bálvány kínos mo­sollyal hajlong. Az öltözőben bizto­san goromba lesz a szeretőjéhez­, kiabálni fog a menedzserével is Mindenki hibás. A banderillók, picadorok, világosító — a szemébe sütött a fény —, a bika is. Csak nem. Ne tagadd, Alfonso, nem sike­rült. Ez bukás. Hiába mosolyogtál. Ismerem ezt. Talán még nem tu­dod, vagy nem akarod elhinni, de szakértők észrevették. Látványos voltál, de a reflexeiddel már baj van. Hogy száz bikát eddig szépen gyilkoltál meg, nem számít. Csak siker igazol! Én ott voltam, amikor Galli Card megbukott, s tavaly Hollywood Bowlban Karajánnak sem volt sikere. Soroljam, hogy hány világhírességet fütyültek ki? De miért e távoli példák? Nixon is megbukott. Ott álltam azon a no­vemberi éjszakán az újságírók kö­zött a Los Angeles-i Ambassador báltermében, amikor bejelentette, ő is mosolygott. Pedig az is nagy tét, négy évig amerikai elnöknek lenni. Hány espadát lehet venni és hány bikát lehet ezalatt megöletni. Tu­dom, hogy ez most nem vigasztal. Te nem akartál elnök lenni. Csak espada. És még azt hiszed, hogy véletlen volt. Javíthatsz, talán. De a hír előtted nyargal hideg ragadós­sággal, a rendezők, vállalkozók, szaklapok és fiatalok tudják. Ez független a közönségtől. De a ku­darcot azok sem felejtik el. Az utó­dok türelmetlenül vártak már erre a percre. Közben mosolyogtak, di­csértek, sőt utánoztak is. Sokáig voltál az élen. A most ők akarnak a helyedre állni és élni a ragyogás­ban. Utazás, pénz, siker, szép nők, te búcsúzhatsz és leléphetsz, Don Ramirez■ És majd Hemingway is mással ebédel. A harmadik bika már itt van. - ' Hol láttam mindezt? Filmen? Híradó kockán? Vagy olvastam róla? Akkor tisztán, kegyetlen éles­séggel a kép. Mert nem lehet mene­külni! A kaliforniai pálmák alatt, ausztrál kertekben, a Rue Rivolin, Stockholmban, vagy egy aranyló délben az Arno partján, London­ban ősszel, esőben, eltörölhetetlen erővel él. Egy utca, egy szoba, egy este. György — az író — Spanyol­­országból érkezett. Bikaviadalokról beszélt. Ki volt ott? Miklós, a költő, Antal és Gábor, az irodalom­­tudósok, András, a műtörténész, István, a műfordító, talán Gyula és mások is. A bikaviadalok lélektaná­ról beszéltünk. Miklós hangja süví­tett. „Ki a felelős azért, hogy évszá­zadokon keresztül a népeket így nevelték? Hogy ez még ma is izga­lom és népszórakozás." György ,,Spanyolországban jártam” köny­vét azután kinyomtatták. Páran — barátok — íveket kaptunk. Nem je­lent meg. Később eladták makula­túrának. Hol van az az utca, az a szoba, az az este, hová tűnt a könyv és György, Miklós, Antal, Gábor és a többiek? Miért háboro­dom most fel? őket is megölték, Európa közepén, kultúrvilágban, előre megfontolt szándékkal, eltö­kélten, szinte tudományosan. És milliókat. Akkor, azután, azóta, ál­landóan és folyamatosan. Még any­­nyi esélyük sem volt, mint itt az arénában. Miért izgat, hogy állato­kat ölnek? Nem vagyok a közvéle­mény lelkiismerete. De különben is, úgy tűnik, az arénapártiak több­ségben vannak. De azért legyintsek most, mert ez kevésbé igazságtalan és megszokottabb népszórakozás? Ki kérdezett akkor? És ha megszó­lalnék? Ki hallgat rám, kit érdekel? Vagy finom hangsúllyal vitatkoz­zam, hogy mi van a jelenség mö­gött? Kivel? Újakkal? György, Miklós és mások nincsenek már, mindenki elmaradt az időben. Ér­demes még? Mindig érdemes, bizta­tom magam. Örökké tiltakozni kell, egyedül, még akkor is, ha remény­telen. Azért, hogy egyszer — talán — más lesz. Most, ami itt folyik előttem, azon nem segíthetek. Leg­feljebb felkelhetek, összepréselt, ve­rítékező és kiáltozó emberek közül, kimehetek a szabadabb, frissebb levegőre. Udvariatlan lehetnék Mercedessel, itt hagyhatnám az egészet. Azt mondanák, rosszak az idegeim. Én fejfájásra hivatkozhat­nék. Vagy mondhattam volna rög­tön, hogy nem jövök. Igyekeztem volna meggyőzni. Egy spanyolt? — és a forma döntő. Nem elég megöl­ni a bikát. A sablon, a megszokott­­ság. Ez kötelez. Mint az elnököt, az espadát, villanyszerelőt, encihalada­­árust. Az öldöklés tovább folyik jelenlétem nélkül is. Tiltakozni? Hol? Kinél? Annyi marad számom­ra, hogy mindezeket gondolom, szótlanul. Mégis a harmadik bika­produkció közben kérem tudomá­sul venni: *■ A bikaviadalokat nem én ren­dezem, s ami itt történik, azért fele­lősséget nem vállalok! ZÖLD FERENC bikák az arénában Irodalmi Újság VAJDA ALBERT Az ebben a rovatban közölt írásokat az életből lestem el. Ha va­laki az alanti paródiákban a másikra ismer, az nem véletlen. Az eset­leges sértődéseket köszönettel veszi a Szerző fr­így Irtok­ai Megkevert András A PÁRTNAP — Velőtrazó novella — 1951 december 29-én este ne­gyedhat után tizenkét perccel és öt másodperccel egy asszony bele­nézett a tükörbe Budapesten. Lágyszagú tél volt, az égen bril­­lantinos felhőket kergetett a kósza szél, amely a Lógodi utca felől lengedezett. (Hogy nektek honvá­gyat tudjak mostan csinálni.) Az asszony hófehér testet viselt. Elől, a vállak felől, kissé lejjebb ereszkedve, telt keblek csüngtek, amelyeket alaposan elfonnyasztott a párt. Tudta, hogy pártnapra kellene mennie, pártnapra, ame­lyen a termelékenység fokozásáról lesz szó. (Hogy emlékeztesselek benneteket, mi volt odahaza és mégse legyen honvágyatok.) Az osztrák határszélre gondolt az asszony, ahová majd 1956-ban kell megérkeznie. Az osztrákok lágy arcára barnapiros foltokat fest majd az emberi segítőkészség. A kapuk, amelyeket kitárnak majd előtte, rózsaszínű cukorszi­ruppal lesznek megkenve, az iro­dalmi stílus miatt. De most egyelőre még otthon volt Budapesten, a sztálinizmus legsötétebb éveiben és még vil­lanyt se tudott gyújtani, mert a fekete kocsi, a tizenkét lefüggöny­­zött ávóssal ott állt a kertkapunál, a kerítéshez támaszkodva. Csend volt. Valahol egy víz­csap csepegett, monoton hangon, felülről lefelé, ahogy a vízcsapok szokták. Odakint valaki kint maradt... Haspók Elemér Puszi Kínában avagy Majd tőlem megtudjátok, mi a nagy büdös helyzet Az ellentétek Mert vannak ilyenek. Főként a világban. De máshol is. Ha az em­ber, mint én, a mélyükre pillant, akkor meglátja azokat. Ha nem pillant, akkor is. A helyzet bonyolódik De még mennyire, hogy bo­nyolódik. Ha ez így megy tovább, akkor csupa bony lesz. Az összetűzés A teljes képhez szükséges el­mondanom, hogy Hruscsov 1959 július 22-én észrevette, hogy Mao Ce-tung kabátjának hajtókája el van szakadva. Elővett egy bizto­sítótűt (oroszul: zikkerhejetű) és villámgyorsan összetűzte a szaka­dást. Azóta vannak összetűzve. 4. Mit hoz a jövő? Tudja a fene! (Jövő számunkban folytatjuk) OOOOOOOOQ 1. 2. 3. Csellengés gőzben írja: Indignált Pál ÉN: Kérek­ed kisz lek vájt... ö: Szedte-vedte, nem szégyeled magad, apa létedre gügyögsz egy csecsemőnek? Mikor fogsz már vég­re rendesen megtanulni beszélni? Talán azt akarod mondani, hogy friss gyümölcsökből, aszalás, édesí­tés és szalicilos konzerválási eljárá­sokkal kondenzált gyümölcskivona­tot kérsz, nemde? ÉN: Lekvájt atajot... ö: Nem atajot, hanem­ akarok.. Mondd szépen utánam. Én tudom, hogy kell kiejteni a szavakat, elvég­re hat hónapos vagyok. No, mondd szépen? Nem mondod! Jó, rendben van! Akkor is meg fogod tanulni, hogy nem ..lekvájt” mond egy ren­des apa, hanem marmaladot, vagy jam-et, vagy gyümölcsízt, egyszó­val.. . ÉN: Lekvájt ataj a kiszfijucka... Lekvájt, lekvájt, lekvájt... ő: Nézd, kisapám, beszéljünk úgy, mint férfi a leendő férfival. Lekváj nincs. Légvár van. Lek is van külön, váj is van külön, bizo­nyos különleges esetekben lehet mondani esetleg, hogy vájlek, ami szúrd összetételekben egy hindu bodzafa apróra préselt levelének őrletét jelenti. Lekváj azonban nincs! Megértettük egymást? ÉN: Lekvájt atajok... Ö: No látod, hogy tudsz te érthe­tően is beszélni! Itt van egy kávés kanállal, de aztán egy szót se hall­jak többet, azonnal mars az írógép­hez és írd meg az egészet. Az idő kijön a sodrából — A melbourne-i különbség — A huszadik század hatvanas évei­re oly roppant jellemző eseménynek lehetnek tanúi azok a delegátusok, akik az ENSZ jelenlegi közgyűlölé­­sén részt vesznek. Az ENSZ, amint azt minden műveletlen olvasónk tudja, a világ népeinek gyülekező­­helye, abból a célból, hogy jól oda­mondogassanak egymásnak és ezzel megóvják a békét és az emberi jog­talanságokat. A delegátusokat a kü­lönböző országok kormányai kül­dik ki, főként azért, hogy ne legye­nek odahaza és egy politikussal ke­vesebb legyen, aki bajt kever. Kor­mánynak nevezzük az olyan szerve­zetet, amely az egyes országok élén áll abból a célból, hogy legyen kit szidni. Szidni annyit tesz, mint megszólni, káromolni, megfedni szapulni, megróni, rosszat mondani valakiről. De Szidninek mondjuk Ausztrália fővárosát, Sydney-t is Nem tévesztendő össze a másik nagy ausztrál várossal, Melbourne nel, amelytől teljesen különbözik. Ez a melbourne-i különbség. (Na­ ki.) 1961 január 1 Amikor még lóhere voltam (Ismeretlen (maradó) költő verse) amikor még lóhere voltam és nem nőttem fel az égig mint a sóska a nevem az volt jóska de mióta lóhere vagyok és a kecskenyáj nyaranta rajtam azóta nevem Vendel se ékezet Se pont se vessző se nagybetű se értelem azt adhatom csak mi lényegem. termel

Next