Irodalmi Ujság, 1961 (12. évfolyam, 1-24. szám)
1961-01-01 / 1. szám
E Z menthetetlen Mexicóban. Már az első napon legalább ötször megkérdezik az idegentől, hogy látott-e bikaviadalt. Szerencsés voltam. Velem csak a második nap történt. Akinek a gondjaira bíztak, nem volt bennszülött. Peruból származott, de már régen él itt, majdnem annak számít. Ismerősöm barátnője, Mercedesnek hívják. Nagyon lelkiismeretes cicerone. Rengeteg helyre cipelt, rohanásszerűen, nyugtalanul. Azt akarta, hogy sok mindent lássak, ha csak pillanatokra is. Közben ismerősökről beszéltünk, meg arról, amit éppen néztünk. Mindez azért volt, mert zavarban voltam. Ő tudott a magyarokról, én szégyenteljesen keveset Peruról. Talán tizenötször nagyobb, mint Magyarország, — inkák kincse, Lima, — ennyi az egész. De ezt ő is tudja. Minek mondani? Egy Mentor könyvben futólag láttam valami tanulmányt perui művészekről. Elkallódott, sohasem olvastam el. És amikor San Franciscóból a nyáron, a hajnali géppel visszarepültem Los Angelesbe, szomszédom — egy utas Portlandból — otthagyott egy füzetet. ,,Gyilkosság Limában". Belelapoztam. Szerencsémre Olmedo perui. Az aki két éve megnyerte a wimbledoni teniszversenyt. Akkor cikket írtam róla. Jó, ha az embernek ilyen kapcsolatai vannak így hát Olmedoról beszélünk, aki néha olyan, mint egy herceg, de legtöbbnyire, mint egy profi teniszjátékos. Mercedes a második napon, délben, a képkiállításon közölte, hogy estére sikerült jegyet szereznie. Mert órabeosztású programot dolgozott ki, mint egy személyiségnek. — Óriási szerencsém van. A legnagyobb espadák lépnek fel. Három világhíresség. — így mondta. — Megvallom, soha sem hallottam a nevüket. A „Plaza de Toros" szenzációja: Carlos Aruza „noted for fighting rejoneader style." Nem tudom mit jelent ez? Meglátjuk. Azután Alfonzo Ramirez aficionados as Calareso”, végül az „isteni” Juan Silvetti. A találkára alkonyatkor érkeztem. Az előadás előtt forró feketét ittunk. — Valódi perui, jobb mint a brazíliai — jegyezte meg Mercedes, aki csinos volt és izgatott. Nem tudtam nemzeti eledeleinkre viszonzásként meghívni, így rá hagytam. Pár perccel a kezdet előtt érkeztünk. Már csaknem minden hely foglalt volt. Zsongás, mint a nagy premiereken. Ugyanúgy, mikor a függöny felhúzása előtt átsuhan valami fojtott izgalom. Fenn az olcsóbb helyeken össze-vissza öltözött emberek. Lejebb elegáns publikum. Sok szép fiatal nő, meztelen vállal. Többen voltak, mint egy labdarúgó mérkőzésen. Mindenki spanyol, de néhány angol és amerikai kíváncsi, szinte egy csomóban Turisták. A nagyérdemű közönség beszélget. A zene szól. Megafonok A lelátók már teljesen zsúfoltak. Ide-oda cikáznak a fotóriporterek. Pár pillanat még és elkezdődik Minden megtelik várakozással és feszültséggel. Pontosan szemben velem — a másik oldalon — az újságírók páholya. Távolabb TV- operatőrök. A második számról adás megy — „direktbe". Tökéletes, szervezett üzem. A padsorok mögött hűsítőket, tacot és encihaládát árusítanak. És friss bikahúst. Talán ugyanazét, amelynek élettörténetét az újságok részletesen közölték. Minden szereplőt képben és írásban felsorolnak. Stílust, életkort, rekordlistát. Egy-egy szép példányért szakértően lelkesednek A végén ledöfik és húsát kimérik Ez a sorsuk. MOST! Egymásután jönnek a banderillók, picadorok. Dúsan aranyozott ruhák, selymek. Minden csillog a fényben. Körülmennek az arénában. A művész, az espada későbben érkezik, mint a leghíresebb karmester. Egyenként a három torero. Még színesebb, szebb ruhák még több aranyozás. Fénylő, fekete haj. Nagyon karcsúak. Lehet, hogy fűzőt viselnek. Egy-egy hölgynek mindegyik fejedelmi grandezzával felköszön Mély meghajlás a szívre szorított kalappal. Mint a moziban Hősök és menedzserek, csillagok és üzlet. A tömeg őrjöng, ünnepel. Végül mindenki elvonult. A porond üres. Azután megjelent a bika. Szelíd és zavart volt, talán álmos is Leült. Ez végzetes. Ezen nevetnek És ez drámai műfaj. Itt a végén halál van. Ő volt a mesék „Ferdinándja”. Ha tudott volna beszélni, azt mondta volna: ,,Hagyjanak nekem békén." De nem tudott szólani. Határozottan az ő pártján voltam. Behozzák ide és megölik. Pedig valamikor rétről álmodott, s megfordult a fejében, hogy egyszer ő lesz a falu bikája. Szép hivatás. De ennek most már vége. Különben alig hiszem, hogy ilyen karrier várt volna rá. Ábrándosnak tűnt és nem harciasnak. Nem mondom, lett volna gyakran egypár szép pillanata. De élbika? Ez túlzás. Az ingerlők rárontottak különböző leplekkel. Indulatszavak és tetszésmoraj áradt szét a levegőben. Mozdulatok, a mesterség szabályai szerint. A vízvezeték-szerelőknek is megvannak a sablonjaik. Ennek is. Mi izgalmas ebben? Bántanak egy állatot, de galamblövő versenyek is vannak, vadásznak, hogy a háziállatok kimúlásáról ne is szóljunk. Vajon milyen értesülései vannak egy ilyen bikának? Tudja-e azt, hogy ha áthajszolják a csapóajtón, nincs viszszaút. Az egyik megadja magát sorsának, a másik harcol és hiszi, hogy van menekülés. Pedig nincs semmi esélye. Bármit is csinál, még ma végeznek vele. Új emberek jelentek meg. Ezek a szürkülök. Külön technikájuk van. Két oldalt egyszerre nyilakat döfnek a nyakába, szabályosan és műértően. Az áldozat szédeleg. Csorog belőle a vér. Később ezt lábbal bedörzsölik a manézs porába. Nyoma sem marad. A zene izgatottan szól, itt a sztár, az espada. Szép lovon, díszesen, magabiztosan. Csalódottságot éreztem. Azt vártam, hogy legalább motorkerékpáron érkezik. Vagy a tőre elektromos lesz, mint a vívóversenyeken. Dehát ez biztosan a rejoneader stílus és hagyomány. Különben a speaker is gyapjúzsákon ül. A bika várta, hogy mi lesz vele? Azt hiszem, már semmit sem látott. A vörös színre sem reagált. Van így néha. De ez már apátia. Döfés, meghajlás, ünneplés, vége. Alkalmazottak leplet borítanak a tetemre és kivonszolják. Pici szünet. A második bika virgoncán szaladt ki. Fújt és toporzékolt. Ez nagyon hatásos volt. Lehet, hogy sikerre pályázott. Valójában azt hiszem, hogy ez is szelíd volt, de előtte ingerelték, vagy doppingszert kapott. Esetleg nagy dózis aktedront, vagy benzendrint. Ez nem sportszerű. Az emberversenyeken szigorúan tiltják. Azért ott is adnak. A szeme fénylett. Talán atropint csepegtettek bele. Biztos, hogy kifestették. Előjáték. Kendők, nyilak, tánclépések. Aztán megjelent ,,a nagy szám" és a TV-adás is elkezdődött. Hol is láttam? Persze, a Lite-ben! Hemingweyvel fotografálták. Hemingway is itt van? Nem, hisz olvastam, most Kubában horgászik. Lepeljáték. Kisiklások. Minden mozdulatnál pisztolylövésszerűen dörren a taps. Színes kendőben rejtetten a kard. Néha megvillan a reflektortűzben. A megafon jelenti. ..Ramirez három perc múlva ledöfi a bikát." Az órámra néztem. Három perc múlva kimúlik itt egy bika. Miért? A másodpercek repültek. Időre beleszúrta a kardot. De mi ez? Elcsúszott, nem pontosan a két váll közé talált. A szabályok szerint nem volt tökéletes és elegáns. A bika nem rogyott össze villámsújtottan, tántorgott az arénában és féloldalra dőlt. Kiábrándult moraj. A bálvány kínos mosollyal hajlong. Az öltözőben biztosan goromba lesz a szeretőjéhez, kiabálni fog a menedzserével is Mindenki hibás. A banderillók, picadorok, világosító — a szemébe sütött a fény —, a bika is. Csak nem. Ne tagadd, Alfonso, nem sikerült. Ez bukás. Hiába mosolyogtál. Ismerem ezt. Talán még nem tudod, vagy nem akarod elhinni, de szakértők észrevették. Látványos voltál, de a reflexeiddel már baj van. Hogy száz bikát eddig szépen gyilkoltál meg, nem számít. Csak siker igazol! Én ott voltam, amikor Galli Card megbukott, s tavaly Hollywood Bowlban Karajánnak sem volt sikere. Soroljam, hogy hány világhírességet fütyültek ki? De miért e távoli példák? Nixon is megbukott. Ott álltam azon a novemberi éjszakán az újságírók között a Los Angeles-i Ambassador báltermében, amikor bejelentette, ő is mosolygott. Pedig az is nagy tét, négy évig amerikai elnöknek lenni. Hány espadát lehet venni és hány bikát lehet ezalatt megöletni. Tudom, hogy ez most nem vigasztal. Te nem akartál elnök lenni. Csak espada. És még azt hiszed, hogy véletlen volt. Javíthatsz, talán. De a hír előtted nyargal hideg ragadóssággal, a rendezők, vállalkozók, szaklapok és fiatalok tudják. Ez független a közönségtől. De a kudarcot azok sem felejtik el. Az utódok türelmetlenül vártak már erre a percre. Közben mosolyogtak, dicsértek, sőt utánoztak is. Sokáig voltál az élen. A most ők akarnak a helyedre állni és élni a ragyogásban. Utazás, pénz, siker, szép nők, te búcsúzhatsz és leléphetsz, Don Ramirez■ És majd Hemingway is mással ebédel. A harmadik bika már itt van. - ' Hol láttam mindezt? Filmen? Híradó kockán? Vagy olvastam róla? Akkor tisztán, kegyetlen élességgel a kép. Mert nem lehet menekülni! A kaliforniai pálmák alatt, ausztrál kertekben, a Rue Rivolin, Stockholmban, vagy egy aranyló délben az Arno partján, Londonban ősszel, esőben, eltörölhetetlen erővel él. Egy utca, egy szoba, egy este. György — az író — Spanyolországból érkezett. Bikaviadalokról beszélt. Ki volt ott? Miklós, a költő, Antal és Gábor, az irodalomtudósok, András, a műtörténész, István, a műfordító, talán Gyula és mások is. A bikaviadalok lélektanáról beszéltünk. Miklós hangja süvített. „Ki a felelős azért, hogy évszázadokon keresztül a népeket így nevelték? Hogy ez még ma is izgalom és népszórakozás." György ,,Spanyolországban jártam” könyvét azután kinyomtatták. Páran — barátok — íveket kaptunk. Nem jelent meg. Később eladták makulatúrának. Hol van az az utca, az a szoba, az az este, hová tűnt a könyv és György, Miklós, Antal, Gábor és a többiek? Miért háborodom most fel? őket is megölték, Európa közepén, kultúrvilágban, előre megfontolt szándékkal, eltökélten, szinte tudományosan. És milliókat. Akkor, azután, azóta, állandóan és folyamatosan. Még anynyi esélyük sem volt, mint itt az arénában. Miért izgat, hogy állatokat ölnek? Nem vagyok a közvélemény lelkiismerete. De különben is, úgy tűnik, az arénapártiak többségben vannak. De azért legyintsek most, mert ez kevésbé igazságtalan és megszokottabb népszórakozás? Ki kérdezett akkor? És ha megszólalnék? Ki hallgat rám, kit érdekel? Vagy finom hangsúllyal vitatkozzam, hogy mi van a jelenség mögött? Kivel? Újakkal? György, Miklós és mások nincsenek már, mindenki elmaradt az időben. Érdemes még? Mindig érdemes, biztatom magam. Örökké tiltakozni kell, egyedül, még akkor is, ha reménytelen. Azért, hogy egyszer — talán — más lesz. Most, ami itt folyik előttem, azon nem segíthetek. Legfeljebb felkelhetek, összepréselt, verítékező és kiáltozó emberek közül, kimehetek a szabadabb, frissebb levegőre. Udvariatlan lehetnék Mercedessel, itt hagyhatnám az egészet. Azt mondanák, rosszak az idegeim. Én fejfájásra hivatkozhatnék. Vagy mondhattam volna rögtön, hogy nem jövök. Igyekeztem volna meggyőzni. Egy spanyolt? — és a forma döntő. Nem elég megölni a bikát. A sablon, a megszokottság. Ez kötelez. Mint az elnököt, az espadát, villanyszerelőt, encihaladaárust. Az öldöklés tovább folyik jelenlétem nélkül is. Tiltakozni? Hol? Kinél? Annyi marad számomra, hogy mindezeket gondolom, szótlanul. Mégis a harmadik bikaprodukció közben kérem tudomásul venni: *■ A bikaviadalokat nem én rendezem, s ami itt történik, azért felelősséget nem vállalok! ZÖLD FERENC bikák az arénában Irodalmi Újság VAJDA ALBERT Az ebben a rovatban közölt írásokat az életből lestem el. Ha valaki az alanti paródiákban a másikra ismer, az nem véletlen. Az esetleges sértődéseket köszönettel veszi a Szerző frígy Irtokai Megkevert András A PÁRTNAP — Velőtrazó novella — 1951 december 29-én este negyedhat után tizenkét perccel és öt másodperccel egy asszony belenézett a tükörbe Budapesten. Lágyszagú tél volt, az égen brillantinos felhőket kergetett a kósza szél, amely a Lógodi utca felől lengedezett. (Hogy nektek honvágyat tudjak mostan csinálni.) Az asszony hófehér testet viselt. Elől, a vállak felől, kissé lejjebb ereszkedve, telt keblek csüngtek, amelyeket alaposan elfonnyasztott a párt. Tudta, hogy pártnapra kellene mennie, pártnapra, amelyen a termelékenység fokozásáról lesz szó. (Hogy emlékeztesselek benneteket, mi volt odahaza és mégse legyen honvágyatok.) Az osztrák határszélre gondolt az asszony, ahová majd 1956-ban kell megérkeznie. Az osztrákok lágy arcára barnapiros foltokat fest majd az emberi segítőkészség. A kapuk, amelyeket kitárnak majd előtte, rózsaszínű cukorsziruppal lesznek megkenve, az irodalmi stílus miatt. De most egyelőre még otthon volt Budapesten, a sztálinizmus legsötétebb éveiben és még villanyt se tudott gyújtani, mert a fekete kocsi, a tizenkét lefüggönyzött ávóssal ott állt a kertkapunál, a kerítéshez támaszkodva. Csend volt. Valahol egy vízcsap csepegett, monoton hangon, felülről lefelé, ahogy a vízcsapok szokták. Odakint valaki kint maradt... Haspók Elemér Puszi Kínában avagy Majd tőlem megtudjátok, mi a nagy büdös helyzet Az ellentétek Mert vannak ilyenek. Főként a világban. De máshol is. Ha az ember, mint én, a mélyükre pillant, akkor meglátja azokat. Ha nem pillant, akkor is. A helyzet bonyolódik De még mennyire, hogy bonyolódik. Ha ez így megy tovább, akkor csupa bony lesz. Az összetűzés A teljes képhez szükséges elmondanom, hogy Hruscsov 1959 július 22-én észrevette, hogy Mao Ce-tung kabátjának hajtókája el van szakadva. Elővett egy biztosítótűt (oroszul: zikkerhejetű) és villámgyorsan összetűzte a szakadást. Azóta vannak összetűzve. 4. Mit hoz a jövő? Tudja a fene! (Jövő számunkban folytatjuk) OOOOOOOOQ 1. 2. 3. Csellengés gőzben írja: Indignált Pál ÉN: Kéreked kisz lek vájt... ö: Szedte-vedte, nem szégyeled magad, apa létedre gügyögsz egy csecsemőnek? Mikor fogsz már végre rendesen megtanulni beszélni? Talán azt akarod mondani, hogy friss gyümölcsökből, aszalás, édesítés és szalicilos konzerválási eljárásokkal kondenzált gyümölcskivonatot kérsz, nemde? ÉN: Lekvájt atajot... ö: Nem atajot, hanem akarok.. Mondd szépen utánam. Én tudom, hogy kell kiejteni a szavakat, elvégre hat hónapos vagyok. No, mondd szépen? Nem mondod! Jó, rendben van! Akkor is meg fogod tanulni, hogy nem ..lekvájt” mond egy rendes apa, hanem marmaladot, vagy jam-et, vagy gyümölcsízt, egyszóval.. . ÉN: Lekvájt ataj a kiszfijucka... Lekvájt, lekvájt, lekvájt... ő: Nézd, kisapám, beszéljünk úgy, mint férfi a leendő férfival. Lekváj nincs. Légvár van. Lek is van külön, váj is van külön, bizonyos különleges esetekben lehet mondani esetleg, hogy vájlek, ami szúrd összetételekben egy hindu bodzafa apróra préselt levelének őrletét jelenti. Lekváj azonban nincs! Megértettük egymást? ÉN: Lekvájt atajok... Ö: No látod, hogy tudsz te érthetően is beszélni! Itt van egy kávés kanállal, de aztán egy szót se halljak többet, azonnal mars az írógéphez és írd meg az egészet. Az idő kijön a sodrából — A melbourne-i különbség — A huszadik század hatvanas éveire oly roppant jellemző eseménynek lehetnek tanúi azok a delegátusok, akik az ENSZ jelenlegi közgyűlölésén részt vesznek. Az ENSZ, amint azt minden műveletlen olvasónk tudja, a világ népeinek gyülekezőhelye, abból a célból, hogy jól odamondogassanak egymásnak és ezzel megóvják a békét és az emberi jogtalanságokat. A delegátusokat a különböző országok kormányai küldik ki, főként azért, hogy ne legyenek odahaza és egy politikussal kevesebb legyen, aki bajt kever. Kormánynak nevezzük az olyan szervezetet, amely az egyes országok élén áll abból a célból, hogy legyen kit szidni. Szidni annyit tesz, mint megszólni, káromolni, megfedni szapulni, megróni, rosszat mondani valakiről. De Szidninek mondjuk Ausztrália fővárosát, Sydney-t is Nem tévesztendő össze a másik nagy ausztrál várossal, Melbourne nel, amelytől teljesen különbözik. Ez a melbourne-i különbség. (Na ki.) 1961 január 1 Amikor még lóhere voltam (Ismeretlen (maradó) költő verse) amikor még lóhere voltam és nem nőttem fel az égig mint a sóska a nevem az volt jóska de mióta lóhere vagyok és a kecskenyáj nyaranta rajtam azóta nevem Vendel se ékezet Se pont se vessző se nagybetű se értelem azt adhatom csak mi lényegem. termel