Irodalmi Ujság, 1961 (12. évfolyam, 1-24. szám)
1961-01-01 / 1. szám
1961 január 1 Irodaim Villády György Egy kecske nem csinál sarat Beszélgetés Charlemagne-ról Az utcán éjszakáról visszamararadt tevetörmelék hevert. Abu Jusztuf, aki kalauzumul szegődött az alzsíri néger negyed japánjai között, norvég költőkből idézett. Minden vagyonom négy kiló színarany, néhány gyémánt, pár platinarúd és egy gyöngyháznyelű elefántcsontszipka volt. De vidám voltam és gondterhelt, mint azok, akik tele vannak bajjal és ettől derűsek. — Egy kecske keres, a sahib! — szólt be Abu és már fel is lebbentette sátram mahagóni kapuját. Az így támadt nyílásban egy jól megtermett kecske állt. Hosszú vörös szakállán kék csíkokat bontott a lenyugvó nap méregzöld sugara. Rögtön tudtam, hogy Barbarossa Frigyessel állok szemben. Némán néztünk egymásra. Szemén láttam, hogy rám ismer. Utoljára Charlemagne-nál vacsoráztunk, Avignonban, még abban az időben, amikor Grosz Károlynak hívták. Ebből magyarosított később Nagy Károlyra, majd pedig, amikor megválasztották nyugatrómai császárrá, az ötödik fizetési osztályban, akkor Charlemagne-nak nevezte el magát. A töleltük egymást. Sokáig álltunk így, patával a kézben, mekegtünk és datolyaürmöst ittunk, ki tudja, honnan merített poharakból. Körülöttünk szatrapák, prokonzulok, basák, kánok, bégek, maharadzsák és biztosítási ügynökök nyüzsögtek, de mi csak arra a bölcs mondásra gondoltunk, amit a zebroszi Andokratesz mondott Kr. e. 12-ben, de ez nem jutott eszünkbe. Újságot költők a felfordulón Frederick Huetzphe dán világnagyságról nehéz bevezetőt írni. Élete nyitott könyv, amely a londoni Lédererné, K. Helen Ltd. angol könyvkiadónál jelent meg. Fiatalsága belelógott a XIX. század végébe, de kirántotta magát belőle és száraz lábbal kelt át a XX. századba. Kezdeti művei magukon viselik a tapogatózás és útkeresés minden jelét Ennek több oka volt, de főleg az, hogy abban az időben még nem tudott sem írni, sem olvasni. Később megírta nagy eposzát ,Rücsök’ címen. Igazi mély írás ez, egy megtépett lélek önvallomása másokról később megszámlálhatatlan értéktelen semmiséget írt, amelyek méltóvá teszik őt ahhoz, hogy lapunk olvasóival megismertessük Frederick Huetzphe-t. Könyvekről röviden NYÖG JENŐ „Talp. mezt. csal.” c. regénye: Pécs. MÉSZ ÖDÖN „Nyíl. lil. orc. a. pat. part.” c. versciklusa: Ócsk. vac. MUNKATÁRSAINK minden írása: Az írod. gyöngysz. Remekmű. A FÜLÖNFÖTT SZEMLÁBKÉZ Frederick Huetzphe verse A szemlesütve szálltam-széltem át Miközben vértem várta vérem. Egy lábkéz volt a sárga óceán Tenyérnyi kéz egy lábszemű egéren. Fülem kitettem tégedet elébe És döngve-dongva-düngve dünnyögök Szemétmoszat száll a Világ felett És én összetett gyomrotok Tömöm, ti Dögök. Sorompó Viktor ...te rusnya-dögje te, te jószágdudvája, te agynyekk... hijj... az a förd .-----------nyünyünyámnyü... hé, te mo--------------juuuh... ijjjj... vijjj... Ez hallatszott a Nyár Nyányájából, ahogyan a csecselegyek a Végtelen Tehéni Emlőcsutort nevezik, de nem lehetett másé az a Csecselégy Hang, csak a CSECSELEGYEK LEGYECSECSÉK, aki nyakig Bőrben-Bőnyében -Bornyálban- Bérbárban ázva böllengélt a brutyószin máiban. ----------Hijj — rivogott a CSECSELÉGY, így átkozva a Nagy Tehényi RENGETEG RENGEREGET és közbülsőségesen dühöngve pofozta - tépte - tiporta - sújkolta — — húzta - nyúzta-csípte-kólintotta-ütlegelte - tángálta-csapta-lazsnakolta... (Többit lásd: Ballagi Nagy Szótár.) — Ámde ez nem elég — szólt Furdancs és jóságosan végbélsörtésre tette a mellső lábpamatait. — Mit kívánsz, kicsiny Szivornya? Az ám a hijjj —---------(Szent Isten, Szerkesztő úr, most látom, hogy az eredetit adtam le és nem a paródiát, mert azt hittem, hogy az maga a paródia!) (IgintjeAff Latomos Fennkölti Béla SZÉL ELLEN — Verses önéletrajz — A zseni szól belőlem. Minden verssorom, oly hófehér, mint lelkem, s a korom, amellyel ázott lágyszagú éjjeleken át ettem a sors keserű konyakát. Pusztuljatok, ti nyamvadt jellemek, kinek keblében nincs se mész, se bor! A babér fejemhez ott s úgy viszonyul, mint tökfőzelékhez a kapor. Tízezer halat kértem kölcsön egy óarany Hegytől de nincs már hitelem mert ellenem fordultak a bedugult segélyforrások iszamos tetűi. Eszméim láncokban, Karórám zálogban, Messzelátszó hangom felhangzik az égig: Nézze, Fuksz, adjon egy húszat a karórám zálogcédulájára. Elsejéig. OOOOOOOO Irodalmi Újság LIVRARIA D. LANDY Sao Paulo Rua 7 de Abril 252, 5° sala 53 Caixa Postai 7943. Dél-Amerika egyedüli könyvkereskedése, ahol magyaron kívül négy világnyelven vásárolhat az igényes olvasó. Könyvek, metszetek, folyóiratok. Kérje katalógusomat! Az olvasó, remélem, megbocsát, hogy nem szabályos riport következik. De az esemény, amelyet jelentéktelensége ellenére feljegyzésre érdemesnek tartok, valamiképp formátlan, pontosan nem határolható el sem a lélekben, sem a tájban. Húsz évvel ezelőtt talán novella lett volna belőle, harminc esztendeje kroki. Ma félszeg és befejezetlen írásmű. Azt hiszem, nemcsak a szerző tehet róla. A kor is, amelyben élünk, írunk s néha, váratlanul, régi ismerősökkel találkozunk, kissé kivetkőzve önmagunkból, mert a világ, mint tapasztaltuk, csúfot űz velünk. De innen, a Vierwaldstätti-tó partján. Csöndes, elegáns fürdőhely, neonfények nélkül, zenegépek nélkül, az elmúlt idő meghatározhatatlan, áhítatot parancsoló emlékeivel. Balatonfüred Svájcban. A késő ősz hoszszú, sötét árnyékokat terít a havasokra. A víz mozdulatlan, finoman csiszolt, ólomszínű. A kikötőben lapátkerekes, öreg gőzös áll. Faragott orrán szélfúvó angyal. Parti sétány, ívelt, nehéz lámpákkal. Cukrászda, árnyakkal és csipkékkel. Elhagyott zenepavillon. Körül sűrű, hatalmas erdők, zöldesszürke sziklák. Néhol, egy-egy csúcson magányos, nagy fenyő. A táj nem idegen. Itt gyüle- ÖRVÉNYES ANDRÁS kertek Teli haragos hősei. Ez a Schiller memoriter helyszíne. És ez a magyar kártya. Azt hiszem, a zöld nyolcas lapján volt látható a vízre néző kőszirt, a marcona, mélyzöld félhomályban. Különös, hogy nálunk magyar kártyának nevezik a paklit, amelyben az íjas Teli, a stüsszi vadász, a kuoni pásztor, meg a többiek, a legszebb európai legenda bőrruhás és szakállas alakjai a felsők és az alsók. Népünk, midőn snapszlizik, még ma is a szabadságot forgatja ujjai között. Bemegyek a cukrászdába. A kávé bizonyos, hogy ihatatlan. Jó kávét Pordenonéban vagy Ferrarában lehet inni, esetleg Salzburgban, sőt, azt mondják, még Budapesten is, ha az ember egy forintot csúsztat a blokk alá. De itt, a cukrászda ablakából a Rigit nézhetem, a hegyet, amely elvész a felhők között. A szabadság őszi párákat leheltő, óriás monumentumát. S ha meguntam, hogy tekintetemmel szikláról sziklára, erdővágásról erdővágásra kapaszkodjam, a stüsszi vadászra és a kuoni pásztorra emlékezvén, elolvashatom, teljesen nyugodtan és zavartalanul a „Zürcher Zeitung”-ot. Még mindig nem feledtem el a tiltott gyümölcs élvezetének gyönyörűségeit. De a cukrászdában ezt hallom . Az elvtárs nem kér semmit? A pult előtt ketten állnak. Hát tál felém egy nő, mellette magas testes, bőrkabátot viselő férfi. A nőt ismerem. Nagyon jól. Sok éve nem láttam. Ma Y. közéleti férfiú felesége, Magyarországon. Y.-ról a közéleti férfiúról keveset tudok Az a fajta ember, akiről azt szokták volt mondani: „Nagyon jó elvtárs.” A felesége... nos igen ez furcsa és váratlan, érzem hogy ha csak néhány másodpercre is, de roppant nyugtalan leszek. Ilyesmi még nem fordult elő. Csöndesen, észrevétlen kimehetnék a cukrászdából, elmehetnék vissza a hajóállomásra, ahol francia diáklányok üldögélnek Hajóra szállhatnék és elmehetnék Luzernbe. Mindjárt indul a hajó, a lapátkerekes gőzös, orrán az angyallal. De mégis azt mondom: — Jónapot, elvtársnő megfordul, látom, hogy nagyon megijedt. Elsápadt. De mindez csak másodpercekig tart. Már összeszedi magát, elhatározza magát, mosolyog és túlzott lendülettel nyújtja a kezét: szervusz. S aztán azt mondja, amit ilyenkor mindenki mond, semmit nem változtál. S akkor állunk egy darabig, meglehetősen bambán, mind a hárman. A kiszolgálónő szólal meg a pult mögött: — Kíván még valamit, nagyságos asszony ? — Köszönöm semmit — mondja Y. elvtárs felesége és zavartan a bőrkabátos férfi felé int: — Azt hiszem, maguk még nem ismerik egymást. Ez most megint rettenetesen ostobán hangzik. A bőrkabátos kezet nyújt: — Török. Örvendek. Súlyos, vastag kéz, nem egészen tiszta. A bőrkabátnak olaj és benzin szaga van. Ez a gépkocsivezető, gondolom. S én is örvendek. A testes férfi kedélyes kíváncsisággal pillant rám. Az alsóbb néposztályhoz tartozók egészséges ösztönével azonnal felismeri, miről van szó. S azt mondja: — Elvtársnő, én kimegyek a kocsihoz. Nem zártam le. — Svájcban nem lopnak - jegyzi meg Y. felesége. Udvariasság, amely talán nekem szól. A bőrkabátos felém fordul, derűsen a homlokához billenti az ujját: — Isten vele. Minden jókat. Gyorsan elmegy. Az jut eszembe, hogy utoljára egy monacói hercegnőt láttam sofőrrel utazni. Kifestett múmia volt, legalább nyolcvan éves. Rolls Royceon érkezett a viareggiói strandra. Az olaszok körülálltak és vigyorogtak. Y. elvtárs felesége Chevroletet használ. Török, a gépkocsivezető beül a volán mellé. Kulcsot nem vett elő. Az ajtó nyitva volt — Szép táskád van — mondom, mert valamit mondani kell. — Krokodil. Zürichben vettem. A Bahnhof Strassen. Ez annyit jelent: értsem meg, hogy ma már ő is otthonosan mozog a nyugati világban. Krokodiltáskát a Bahnhof Strassen vásárol az ember, ha Svájcban jár. — Irigyelni fognak érte otthon. Elmosolyodik. — Gyűlölni fognak. Nem lehet büntetlenül utazni. De ez csak tréfa volt, rögtön megbánja. — Különben, ilyen táska van Pesten is. Sőt, olcsóbb. Maszeknál. Szakállas férfi lép a cukrászdába. — Ez Dürrenmatt — mondom hirtelen. Rögtön elhiszi. — Azt gondoltam, fiatalabb. — S már elfordul. — Az „Öreg hölgy”-et nálunk is adták. Ragyogó előadás volt. Tudod, hogy a Néphadsereg Színházát átkeresztelték? Most megint Vígszínház. — Nagyon örülök. Gyanakodva, rosszkedvűen néz rám. — Minden megváltozott —mondja. — Nem ismernéd meg a várost.— Igen, hallottam. Az ostornyeles lámpák. És van olyan neon is, amely szabályos időközökben felgyullad és kialszik. És van kakaó. — Ne gúnyolódj. — Nem gúnyolódom. Az emberek szeretik a kakaót. Bosszús nyugtalanság villan a szemén. Érvelni akar, vitatkozni, meggyőzni. Mintha valójában szégyelné, hogy itt van. Mintha igazolnia kellene, önmaga előtt valamit, amit nem lehet igazolni. S érzem, örülne, ha azt mondanám, suttogva és titokzatos arccal: a Vérmezőn agyonlőttek kétszáz parasztot, mert nem akartak belépni a termelőszövetkezetbe. Vagy azt, hogy Budapesten nincs tej és nincs kenyér. Holott csak tojást nem lehet kapni időnként, cirokseprőt, villanyzsinórt és horgolócérnát. S mindössze két közös ismerősünk ül börtönben. Mindez apróság, nem fontos megemlíteni. A fontos, hogy ő, Y. elvtárs felesége ma már egy kicsit körülkocsikázhatja Svájcot, amíg a férje Bernben tárgyal. És lakkozhatja a körmét. Ezért érdemes volt „hőbörögni”. Meg vagyok elégedve. Csak beszélgetni nem tudunk tovább, nincs mit mondanunk egymásnak. Én nem terjesztek hidegháborús rémhíreket és ő nem akar rávenni arra, hogy hazatérési engedélyért folyamodjam. Amikor rágyújt, udvariasan tüzet adok. Nem vagyunk ellenségek. Nem vagyunk barátok. Svájc egyébként is semleges föld. A szomszéd asztalnál most idős asszonyság foglal helyet, kutyával. Süteményt rendel és a kutyának egy adag tejszínhabot. Tányéron hozzák és leteszik a földre. Y. elvtárs felesége hosszan nézi a jelenetet. Sokkal tovább, mint a szakállas ál-Dürrenmattot. Ez azért borzasztó — mondja. — Ez a kapitalizmus. Nem rokonszenves. Megrázza a fejét. — Borzasztó. Kijavítom. — Borzasztó az, amikor az ember személyes ismerősét, esetleg jóbarátját felakasztják. Az nagyon borzasztó. Csönd. Kicsit remeg a kezében a cigaretta. Svájci cigaretta, Mary Long, szép, szőke dohány. — Hát akkor... — mondja és feláll. Megfogja a kezem, mosolyt erőltet az arcára. Nagyon örültem, hogy láttalak. Különben jól vagy? — Igen, jól. Túilmegy, az ajtóból még egy kedves pillantást küld felém. A váratlan találkozásoknak vannak bizonyos törvényei, amelyeket Y. elvtárs felesége is pontosan ismer. Nem tartozik a legalsóbb néposztályhoz. Amikor átvág a parti sétányon, a várakozó Chevrolethez, eszembe jut, hogy elfelejtettem Y. elvtársat ismeretlenül is üdvözöltetni. Talán majd legközelebb. A riportnak nincs kerek és szabályos befejezése. Y. elvtárs felesége elhajtat a parti úton, Schwyz felé. Három nap múlva otthon lesz. Abban az országban, ahol, nagyon helyesen, nem etetik tejszínhabbal a kutyákat. S én ott maradok az ablak mellett, szemközt a Rigivel, amely egyszerre jelenti számomra a magyar kártya lapjait és a szabadságot. Megered az eső, a túlpart lassan fénytelen ködbe merül. Elkérem a „Zürcher Zeitungot” és olvasni kezdek. Magym kántya (Szabálytalan riport)