Irodalmi Ujság, 1961 (12. évfolyam, 1-24. szám)

1961-01-01 / 1. szám

1961 január 1 Irodaim Villády György Egy kecske nem csinál sarat Beszélgetés Charlemagne-ról A­z utcán éjszakáról visszamar­a­­­radt tevetörmelék hevert. Abu Jusztuf, aki kalauzumul sze­gődött az alzsíri néger negyed ja­pánjai között, norvég költőkből idézett. Minden vagyonom négy kiló színarany, néhány gyémánt, pár platinarúd és egy gyöngyház­nyel­ű elefántcsontszipka volt. De vidám voltam és gondterhelt, mint azok, akik tele vannak bajjal és ettől derűsek.­ — Egy kecske keres, a sahib! — szólt be Abu és már fel is leb­­bentette sátram mahagóni kapu­ját. Az így támadt nyílásban egy jól megtermett kecske állt. Hosszú vörös szakállán kék csíkokat bon­tott a lenyugvó nap méregzöld su­gara. Rögtön tudtam, hogy Bar­barossa Frigyessel állok szemben. Némán néztünk egymásra. Sze­mén láttam, hogy rám ismer. Utoljára Charlemagne-nál vacso­ráztunk, Avignonban, még abban az időben, amikor Grosz Károly­­nak hívták. Ebből magyarosított később Nagy Károlyra, majd pe­dig, amikor megválasztották nyu­gatrómai császárrá, az ötödik fi­zetési osztályban, akkor Charle­­magne-nak nevezte el magát. A töleltük egymást. Sokáig áll­­tunk így, patával a kézben, mekegtünk és datolyaürmöst it­tunk, ki tudja, honnan merített poharakból. Körülöttünk szatra­­pák, prokonzulok, basák, kánok, bégek, maharadzsák és biztosítási ügynökök nyüzsögtek, de mi csak arra a bölcs mondásra gondol­tunk, amit a zebroszi Andokra­­tesz mondott Kr. e. 12-ben, de ez nem jutott eszünkbe.­ ­ Újságot költők a felfordulón Frederick Huetzphe dán világnagyságról nehéz bevezetőt írni. Élete nyitott könyv, amely a londoni Lédererné, K. Helen Ltd. angol könyv­kiadónál jelent meg. Fiatalsága belelógott a XIX. század végébe, de kirántotta magát belőle és száraz lábbal kelt át a XX. századba. Kez­deti művei magukon viselik a tapogatózás és útkeresés minden jelét Ennek több oka volt, de főleg az, hogy abban az időben még nem tu­dott sem írni, sem olvasni. Később megírta nagy eposzát ,­Rücsök’ címen. Igazi mély írás ez, egy megtépett lélek önvallomása másokról később megszámlálhatatlan értéktelen semmiséget írt, amelyek méltóvá teszik őt ahhoz, hogy lapunk olvasóival megismertessük Frederick Huetzphe-t. Könyvekről röviden NYÖG JENŐ „Talp. mezt. csal.” c. regénye: Pécs. MÉSZ ÖDÖN „Nyíl. lil. orc­. a. pat. part.” c. versciklusa: Ócsk. vac. MUNKATÁRSAINK minden írása: Az írod. gyöngysz. Remek­mű. A FÜLÖNFÖTT SZEMLÁBKÉZ Frederick Huetzphe verse A szemlesütve szálltam-széltem át Miközben vértem várta vérem. Egy lábkéz volt a sárga óceán Tenyérnyi kéz egy lábszemű egéren. Fülem kitettem tégedet elébe És döngve-dongva-düngve dünny­ögök Szemétmoszat száll a Világ felett És én összetett gyomrotok Tömöm, ti Dögök. Sorompó Viktor ...te rusnya-dögje te, te jószág­­dudvája, te agynyekk... hijj... az a för­d .-----------nyünyünyámnyü... hé, te mo--------------juuuh... ijjjj... vijjj... Ez hallatszott a Ny­ár Nyá­­nyájából, ahogyan a csecselegyek a Végtelen Tehéni Emlőcsutort neve­zik, de nem lehetett másé az a Cse­­cselégy Hang, csak a CSECSELE­­GYEK LEGYECSECSÉK, aki nya­kig Bőrben-Bőnyében -Bornyálban- Bérbárban ázva böllengélt a bru­­tyószin máiban. ----------Hijj — rivogott a CSE­CSELÉGY, így átkozva a Nagy Tehényi RENGETEG RENGER­­EGET és közbülsőségesen dühöng­ve pofozta - tépte - tiporta - sújkolta — — húzta - nyúzta-csípte-kólintot­ta-ü­tlegelte - tángálta-csapta-lazsna­­kolta... (Többit lásd: Ballagi Nagy Szótár.) — Ámde ez nem elég — szólt Furdancs és jóságosan végbélsörtésre tette a mellső lábpamatait. — Mit kívánsz, kicsiny Szivornya? Az ám a hijjj —---------­(Szent Isten, Szerkesztő úr, most látom, hogy az eredetit adtam le és nem a paródiát, mert azt hittem, hogy az maga a paró­dia!) (Igi­ntjeAff Latomos Fenn­költi Béla SZÉL ELLEN — Verses önéletrajz — A zseni szól belőlem. Minden verssorom, oly hófehér, mint lelkem, s a korom, amellyel ázott lágyszagú éjjeleken át ettem a sors keserű konyakát. Pusztuljatok, ti nyamvadt jellemek, kinek keblében nincs se mész, se bor! A babér fejemhez ott s úgy viszonyul, mint tökfőzelékhez a kapor. Tízezer halat kértem kölcsön egy óarany Hegytől de nincs már hitelem mert ellenem fordultak a bedugult segélyforrások iszamos tetűi. Eszméim láncokban, Karórám zálogban, Messzelátszó hangom felhangzik az égig: Nézze, Fuksz, adjon egy húszat a karórám zálogcédulájára. Elsejéig. OOOOOOOO Irodalmi Újság LIVRARIA D. LANDY Sao Paulo Rua 7 de Abril 252, 5° sala 53 Caixa Postai 7943. Dél-Amerika egyedüli könyvke­reskedése, ahol magyaron kívül négy világnyelven vásárolhat az igényes olvasó. Könyvek, metszetek, folyóira­tok. Kérje katalógusomat! ­ Az olvasó, remélem, megbocsát, hogy nem szabályos riport követ­kezik. De az esemény, amelyet jelentéktelensége ellenére feljegy­zésre érdemesnek tartok, valami­képp formátlan, pontosan nem ha­tárolható el sem a lélekben, sem a tájban. Húsz évvel­ ezelőtt talán novella lett volna belőle, harminc esztendeje kroki. Ma félszeg és be­fejezetlen írásmű. Azt hiszem, nem­csak a szerző tehet róla. A kor is, amelyben élünk, írunk s néha, vá­ratlanul, régi ismerősökkel találko­zunk, kissé kivetkőzve önmagunk­ból, mert a világ, mint tapasztal­tuk, csúfot űz velünk. De innen, a Vierwaldstätti-tó­­­­ partján. Csöndes, elegáns fürdőhely, neonfények nélkül, zenegépek nélkül, az elmúlt idő meghatározhatatlan, áhítatot pa­rancsoló emlékeivel. Balaton­­füred Svájcban. A késő ősz hosz­­szú, sötét árnyékokat terít a ha­vasokra. A víz mozdulatlan, fi­noman csiszolt, ólomszínű. A ki­kötőben lapátkerekes, öreg gő­zös áll. Faragott orrán szélfúvó angyal. Parti sétány, ívelt, nehéz lámpákkal. Cukrászda, árnyakkal és csipkékkel. Elhagyott zenepa­­villon. Körül sűrű, hatalmas erdők, zöldesszürke sziklák. Né­hol, egy-egy csúcson magányos, nagy fenyő. A táj nem idegen. Itt gyüle- ÖRVÉNYES ANDRÁS kertek Teli haragos hősei. Ez a Schiller memoriter helyszíne. És ez a magyar kártya. Azt hi­szem, a zöld nyolcas lapján volt látható a vízre néző kőszirt, a marcona, mélyzöld félhomály­ban. Különös, hogy nálunk ma­gyar kártyának nevezik a paklit, amelyben az íjas Teli, a stüsszi vadász, a kuoni pásztor, meg a többiek, a legszebb európai le­genda bőrruhás és szakállas alakjai a felsők és az alsók. Né­pünk, midőn snapszlizik, még ma is a szabadságot forgatja ujjai között. Bemegyek a cukrászdába. A kávé bizonyos, hogy ihatatlan. Jó kávét Pordenonéban vagy Ferrarában lehet inni, esetleg Salzburgban, sőt, azt mondják, még Budapesten is, ha az ember egy forintot csúsztat a blokk alá. De itt, a cukrászda ablaká­ból a Rigit nézhetem, a hegyet, amely elvész a felhők között. A szabadság őszi párákat leheltő, óriás monumentumát. S ha meg­untam, hogy tekintetemmel szik­láról sziklára, erdővágásról erdő­­vágásra kapaszkodjam, a stüsszi vadászra és a kuoni pásztorra emlékezvén, elolvashatom, telje­sen nyugodtan és zavartalanul a „Zürcher Zeitung”-ot. Még mindig nem feledtem el a tiltott gyümölcs élvezetének gyönyörű­ségeit. De a cukrászdában ezt hallom . Az elvtárs nem kér semmit? A pult előtt ketten állnak. Hát tál felém egy nő, mellette magas testes, bőrkabátot viselő férfi. A nőt ismerem. Nagyon jól. Sok éve nem láttam. Ma Y. közéleti férfiú felesége, Magyarországon. Y.-ról a közéleti férfiúról keveset tudok Az a fajta ember, akiről azt szokták volt mondani: „Nagyon jó elvtárs.” A felesége... nos igen ez furcsa és váratlan, érzem hogy ha csak néhány másod­percre is, de roppant nyugtalan leszek. Ilyesmi még nem fordult elő. Csöndesen, észrevétlen kime­hetnék a cukrászdából, elmehet­nék vissza a hajóállomásra, ahol francia diáklányok üldögélnek Hajóra szállhatnék és elmehetnék Luzernbe. Mindjárt indul a hajó, a lapátkerekes gőzös, orrán az angyallal. De mégis azt mondom: — Jónapot, elvtársnő m­egfordul, látom, hogy nagyon megijedt. Elsápadt. De mindez csak másodpercekig tart. Már összeszedi magát, elhatároz­za magát, mosolyog és túlzott len­dülettel nyújtja a kezét: szervusz. S aztán azt mondja, amit ilyenkor mindenki mond, semmit nem vál­toztál. S akkor állunk egy da­rabig, meglehetősen bambán, mind a hárman. A kiszolgálónő szólal meg a pult mögött: — Kíván még valamit, nagy­ságos asszony ? — Köszönöm semmit — mondja Y. elvtárs felesége és za­vartan a bőrkabátos férfi felé int: — Azt hiszem, maguk még nem ismerik egymást. Ez most megint rettenetesen os­tobán hangzik. A bőrkabátos ke­zet nyújt: — Török. Örvendek. Súlyos, vastag kéz, nem egészen tiszta. A bőrkabátnak olaj és ben­zin szaga van. Ez a gépkocsive­zető, gondolom. S én is örvendek. A testes férfi kedélyes kíváncsi­sággal pillant rám. Az alsóbb néposztályhoz tartozók egészséges ösztönével azonnal felismeri, mi­ről van szó. S azt mondja: — Elvtársnő, én kimegyek a kocsihoz. Nem zártam le. — Svájcban nem lopnak - jegyzi meg Y. felesége. Udvarias­ság, amely talán nekem szól. A bőrkabátos felém fordul, derűsen a homlokához billenti az ujját: — Isten vele. Minden jókat. Gyorsan elmegy. Az jut eszem­be, hogy utoljára egy monacói hercegnőt láttam sofőrrel utazni. Kifestett múmia volt, legalább nyolcvan éves. Rolls Royceon ér­kezett a viareggiói strandra. Az olaszok körülálltak és vigyorog­tak. Y. elvtárs felesége Chevrolet­et használ. Török, a gépkocsive­zető beül a volán mellé. Kulcsot nem vett elő. Az ajtó nyitva volt — Szép táskád van — mon­dom, mert valamit mondani kell. — Krokodil. Zürichben vet­tem. A Bahnhof Strassen. Ez annyit jelent: értsem meg, hogy ma már ő is otthonosan mo­zog a nyugati világban. Krokodil­táskát a Bahnhof Strassen vásá­rol az ember, ha Svájcban jár. — Irigyelni fognak érte otthon. Elmosolyodik. — Gyűlölni fognak. Nem lehet büntetlenül utazni. De ez csak tréfa volt, rögtön megbánja. — Különben, ilyen táska van Pesten is. Sőt, olcsóbb. Maszek­nál. Szakállas férfi lép a cukrász­dába. — Ez Dürrenmatt — mondom hirtelen. Rögtön elhiszi. — Azt gondoltam, fiatalabb. — S már elfordul. — Az „Öreg hölgy”-et nálunk is adták. Ra­gyogó előadás volt. Tudod, hogy a Néphadsereg Színházát átke­resztelték? Most megint Vígszín­ház. — Nagyon örülök. Gyanakodva, rosszkedvűen néz rám. — Minden megváltozott —­­mondja. — Nem ismernéd meg a várost.­­— Igen, hallottam. Az ostor­nyeles lámpák. És van olyan neon is, amely szabályos időközökben felgyullad és kialszik. És van kakaó. — Ne gúnyolódj. — Nem gúnyolódom. Az em­berek szeretik a kakaót. Bosszús nyugtalanság villan a szemén. Érvelni akar, vitatkozni, meggyőzni. Mintha valójában szé­­gyelné, hogy itt van. Mintha iga­zolnia kellene, önmaga előtt va­lamit, amit nem lehet igazolni. S érzem, örülne, ha azt mondanám, suttogva és titokzatos arccal: a Vérmezőn agyonlőttek kétszáz parasztot, mert nem akartak be­lépni a termelőszövetkezetbe. Vagy azt, hogy Budapesten nincs tej és nincs kenyér. Holott csak tojást nem lehet kapni időnként, cirokseprőt, villanyzsinórt és hor­golócérnát. S mindössze két közös ismerősünk ül börtönben. Mindez apróság, nem fontos megemlíteni. A fontos, hogy ő, Y. elvtárs fe­lesége ma már egy kicsit körül­­kocsikázhatja Svájcot, amíg a férje Bernben tárgyal. És lakkoz­hatja a körmét. Ezért érdemes volt „hőbörögni”. Meg vagyok elégedve. Csak beszélgetni nem tudunk tovább, nincs mit mon­danunk egymásnak. Én nem ter­jesztek hidegháborús rémhíreket és ő nem akar rávenni arra, hogy hazatérési engedélyért folyamod­jam. Amikor rágyújt, udvariasan tüzet adok. Nem vagyunk ellen­ségek. Nem vagyunk barátok. Svájc egyébként is semleges föld. A szomszéd asztalnál most idős asszonyság foglal helyet, kutyá­val. Süteményt rendel és a kutyá­nak egy adag tejszínhabot. Tá­nyéron hozzák és leteszik a földre. Y. elvtárs felesége hosszan nézi a jelenetet. Sokkal tovább, mint a szakállas ál-Dürrenmattot.­­ Ez azért borzasztó — mondja. — Ez a kapitalizmus. Nem rokonszenves. Megrázza a fejét. — Borzasztó. Kijavítom. — Borzasztó az, amikor az ember személyes ismerősét, eset­leg jóbarátját felakasztják. Az na­gyon borzasztó. Csönd. Kicsit remeg a kezében a cigaretta. Svájci cigaretta, Mary Long, szép, szőke dohány. — Hát akkor... — mondja és feláll. Megfogja a kezem, mosolyt erőltet az arcára.­­ Nagyon örültem, hogy látta­lak. Különben jól vagy? — Igen, jól. Túi­lmegy, az ajtóból még egy kedves pillantást küld felém. A váratlan találkozásoknak van­nak bizonyos törvényei, amelyeket Y. elvtárs felesége is pontosan ismer. Nem tartozik a legalsóbb néposztályhoz. Amikor átvág a parti sétányon, a várakozó Chev­rolethez, eszembe jut, hogy elfe­lejtettem Y. elvtársat ismeretlenül is üdvözöltetni. Talán majd leg­közelebb. A riportnak nincs kerek és sza­bályos befejezése. Y. elvtárs fele­sége elhajtat a parti úton, Schwyz felé. Három nap múlva otthon lesz. Abban az országban, ahol, nagyon helyesen, nem etetik tej­színhabbal a kutyákat. S én ott maradok az ablak mellett, szem­közt a Rigivel, amely egyszerre jelenti számomra a magyar kártya lapjait és a szabadságot. Megered az eső, a túlpart lassan fénytelen ködbe merül. Elkérem a „Zürcher Zeitungot” és olvasni kezdek. Magym kántya (Szabálytalan riport)

Next