Irodalmi Ujság, 1962 (13. évfolyam, 1-23. szám)

1962-01-01 / 1-2. szám

DÉNES TIBOR EUROPA KERESÉSE AMSZTERDAM. Járom a grachtokat, a lagunaszerű csator­nákat, átszelek vagy százat a város számtalan hídja közül, miközben nézem a vöröstéglás házakat, me­lyeken a fehérköves ablakrámák a rideg háttérben, akár apácák kemé­nyített gallérja. Teszem mindezt az idegenre kötelező illendőségből, nem pedig különös kíváncsiságból. Borzongok, tél van. Nem annyira a csontig járó nyirkos szél és eső remegtet, inkább ez a szigorú rend a zeg­zugos utcákon meg a barná­ba játszó, végtelen szürkeség. Min­den komor itt és a főutcák is, mint a pesti sörfőzdék tájéka. Nem hiá­ba óvakodtam mindig az amszter­dami festőmesterektől, pontosab­ban tiszteltem őket és féltem zor­­donságuktól. Holnap továbbuta­zom biztosan. Ám addig is, hogy meneküljek a magánytól, mely még a fakó tömegben s a józan tempó­ban biciklizők csapata között is főj tógát, egy kávémérésbe térek. Itt legalább meleg van és emberek vannak, vagyis egyének, nem pedig a nyűtt arcú , szürke képű tömeg. Minden asztalkánál ül valaki, egyedül és issza a tejjel fröccsölt, íztelen kávét. Senki nem szól a má­sikhoz, szürcsölik egykedvűen-me­­reven a meleg löttyöt. Hagynám már a kávét, elhagynám a helyisé­get, hogy járjam újra az utcákat, hajszoljam a magányt, ha nem ven­nék észre az egyik asztalnál, a sok színtelen tekintet között, egy szí­nesbőrű fiatalembert. Akinek csil­log a szeme az érdeklődéstől, az élniakarástól. Guineái, megtudom hamarosan, mert beszélni kell e csüggesztő késő délután, beszélni akármiről s lehetőleg idegennel, kivel soha többé nem találkozom, így tudom meg, hogy diák, de dol­gozik is váltott időszakban és hogy ezt sokan cselekszik négerek, egyéb színes fiatalok. Sokan is vannak Hollandiában. Olyanok is, mint ő, vagyis keve­rék ; egyik felmenője német volt, a másik holland és így tovább. Ő mégis feketének vallja magát. „Mert épül odaát a hazám. Új vi­lág. Fiatal. Szép. Európa?!” — le­gyint, felhúzza az ínyét. „Mi Euró­pa?! Ezer szándék és ezer céltalan­ság. Hagyomány, mely a géppel viaskodik. Kőrengeteg. Múzeum. Vagyis — a múlt, mely csak kegye­lemdöfésre vár. A jövő — mi va­gyunk, Guinea, Afrika.” Más égbolt alatt és derűsebb kedvemben vitáznék a fiúval; fel­tétlen győzném tanult, tapasztalt érveimmel: Európa a fárosz, a ta­­nítómester és mit tudom én? De ez a nyűgös séta és a tudat, hogy ez az ország, ha méltósággal, öröklött rendszeretetével hordja is sorsát, tulajdonképpen legyőzött, elejét ve­szi minden disputának. Felhajtom kávém maradékát és mormolom nem sok meggyőződéssel, a gyak­ran hallott igét: „Európa örök...’ Mire a fiú, a keverék, ki négernek vallja magát, felnevet: Kiméra, uram! S úgy lehet, örök a kiméra De a lázálom, agónia nem a való­ság. .. Hol van az Európa-való­ság? Államfők kinyilatkoztatásá­ban? Diplomaták próféciájában? Akadémikusok pátoszában? Avagy­­ a plasztikbombákban? Hol van Európa? Keresse!” Mivel elígérkeztem, az estét egy asszonynál töltöm a padlásszobájá­ban, mely zsúfolva képekkel, húros hangszerekkel, könyvekkel. A ké­pek, hangszerek Jávából valók, a könyvek pedig Magyarországról. A hollandi tanítónő anyja maláji volt, maga jávai születésű és a szigetre vetődött magyar muzsikus ked­véért tanult meg nyelvünkön. Fer­devágású az asszony szeme, szeret nevetni, dalolni, verseket mondani — magyarul és így szólni is kóbor vendégéhez, éppen nem komikus hangsúllyal, ám a Czuczor-Foga­rasi gazdag szókészletek­el Arán­, Jánost mondja az asszony meg Ady­ Endrét s úgy, hogy szebben senki nem mondhatná. Majd pengeti húr­jait és dúdol hozzá távoli­ furcsa énekeket. Ezt kellene hallania a hetyke fiúnak a kávémérésből! Va­jon ez nem Európa? Egy jávai asz­­szony, ki Aranyt szavalja! Vagy Arany János nem lenne Európa?! S míg figyelem a maláji legén­dek lánycsalogató nótáját, már hallom szinte emberem gúnyos beszédét: „Hagyomány, ez is poézis. De a valóság? Az Európa-valóság?!" Hol van hát Európa...? TV' OR FUB­AN kötök ki elsőnek. Tv a legendás szigeten, a mor­da szerint a phaékok földjén, hat hét­­próbás Odisszeus labdázott szende Nausikaával. Az eredetnél kell kez­denem a kutatást, és ha igaz a mítosz. Korfu a bölcső : itt szüle­tett Zeus sokarcú leánya — Európa. Indulok hát az ősi csapáson Nem mindennapi a perc: első ízben ta­lálkozni a kezdettel. S idéznek már az emlékezetben foszlánnyá mál­lott pár homerosi sort, mivel ihlető a transzparens is, mely hajon köze­ledvén, először ötlik szemembe. ..Légy üdvözölve Hellas­ban'” (An­golul persze.) Klasszikus megin­­dultságom mégsem lehet tartós. Alighogy lábam a partot illeti, az antik talajt, már rontanak rám s útitársaimra a vámosok és irgalmatlan sarcs batyun­kát. ..Kirándulás”, szabadkozik­­á­­beli kórusunk. „Mindegy ”, így a kemény, egyértelmű válasz és csat­tog a blokk, a kirovó ceruza. Csak kijutunk egyszer a vámház barlang­jából és akkor... ó Odisszeus, ó Nausikaa! De az első fanyar leckét több más követi s végül nyomát sem lelem annak, amire készültem amiről álmodoztam. Nincs a szi­geten óméretű templom, sem temp­lom s még ilyesfajta polgári lakás sincs. Még romokban sincs Két három nemzetközi szálloda van csak, nem márványból mintázva, de — amerikai, svájci érdekeltség lévén — betonból habarva, üveg­ből burkolva. S van egy sereg föld­höz lapuló, egymás mögé buvo, mocskos koldustanya. De a nép hőslelkű, mesét kedvelő?! A koldu­sok hada lenne az s a laposan pis­logó szájtátsaké, avagy az árusoké, kik — hiába tiltakozol — futnak utánad, majdnem követelőn, porté­kájukkal, a poshadt gyümölccsel A kép, mely beléd fáj, hasonlatos valamely ukrán városkához, negyvenes évekből. (Milyen ma ez utóbbi, nem tudom, azóta sem lá­tom.) A különbség, hogy Korfu­ban pópák is vannak, ápolt szakál­zúak, zsíros hajuk csimbókba­ köt­ve. Számosak itt a pópák és hőr­esek bizonyára. Ezért társalognak órákon keresztül, szelíden kortyol­gatva, a csepp kávéházi teraszo­kon. A városrégi nagyház kietlen udvarán viszont éppen ezen a na­pon egyetlen szép szakállú bölcs nem található. Véletlenül Beteg férfiak vannak itt százával talán, rabos öltözékben, s ha felfogják, hogy turisták haladnak el menhe­­lyük mellett, rohannak, egymást ta­posva, a vaskerítéshez, nyújtóan fe­lénk száradó karjukat egyfajta mozdulattal. ..Drachmát adj! Ke­nyeret." Próbáld meg s ne adjál, megátkoznak. S­z"ajon üyen volt-e Korfu hét­­nyolc évtizede, midőn először vetődött erre Erzsébet, a méla hús magyar királyné? S midőn, múltjá­tól-jelenétől űzve, időnként itt kí­vánt megpihenni? Persze a városon kívül a hegytetőn, közel a tenger­hez, hol némely fejedelmi udvar­lásra kész, görög kereskedő há­zacskát ajándékozott neki, pár ki­csi szobával. Semmit nem­­átíratott innen Erzsébet a szomorú város­ból. A túlsó partot szemlélte. Mis­solonnghit, hol a szabadságharcos Byron úszta át a tengert. A mo­solygó tengert csodálta naphosszat Erzsébet. Mondják, ilyenkor maga i­s mosolygott néha. De Ferenc Jó­zsef, figyelmes férj lévén, lebon­tatta a méltatlan viskót, hol a ki­rályné már-már felejteni tudott és az Achilleiont építtette helyébe. Meglepetésül — e századvégi bor­zalmas giccset, kertjében megseb­zett Achilles szobrával. Ma erősen rongált az épület; a váltakozó há­borúk hol olasz, hol görög s egyéb sebesült hadfiakat gyűjtöttek az Achillesoroba. S a katona sebesül­ten is katona. Egyelőre nem tata­rozzák Ferenc József ajándékát. Nemrégiben egy német vállalat tu­lajdonába került. Játékkaszinó lesz sebzett szívű Erzsébet búvóhelyé­ből , arra kiválóan alkalmas, neon­­fénnyel, dzsesszel-rulettel, sürgő pincérekkel. S a játékosokkal. Ezer szándék és ezer céltalanság, mond­ta a guineai. Nem egykönnyen nyugszom meg a nyugtalanságban s a hajóra visz­­szatérve, vitázok magamban min­den kétkedőkkel. Úgy lehet. Korfu nem adott választ, de nem is adha­tott. Gyarmat volt sokáig, Velencé­nek, egyesült olaszok, mások domí­niuma. A gyarmati állapot pedig, akármilyen fajta, nehezen hever­hető ki, így mondtátok, barátaim, s ti jobban tudjátok nálam. Külön bér­­ is a gdbc­sédnél maradva. Korfu csupán a bölcső, Európa pe­reme. Athénba menjünk, hol állam lett a mítoszból és törvény. A Lidón lesz szállásom, az egy­kori Faleronban, melyet koráért dicsértek hajdan. A szőlőskertek helyében ma villák vannak, agárdi, nagymarosi minőségűek meg az an­gol katonatemető, nem is szólva az athéni repülőtérről. Utam Pireu­szon, a milliós kikötővároson visz át. Ha milliós egy város, bárhol le­gyen is, mindenféle szempontból roppant nagy az ellentét. De se­hol sem ilyen kirívó, ennyire mell­­belökő a kettős arculat. Európában legalábbis és jelen tapasztalataim szerint. Itt vannak a minden gaz­dasági viharnak ellenálló „hajós­­gazdák”, dohánygyárosok, egyéb nagykereskedők központjai (ne fe­lejtsük, a világ két vagy három leg­gazdagabb férfia görög) és itt sü­­rög körülötted annyi koldus, fel­nőtt és gyerek, amennyit rossz ál­maidban sem képzelnél soha. A „nagy” Rothschild, ha jól tudom, a londoni, így valahogy mondotta egyszer egy elégedetlenkedőnek: Kívánnátok, osszam szét köztetek vagyonom. Mit érnétek vele? Jutna mindnyájatoknak egy penny. Tu­dod, mi egy milliárd penny, szét­szórva? Egymilliárd homokszem. De együtt, egy zsebben, hatalom! így volt; a Rothschildok milliárd pennyje háborúkat szított és szün­tetett, államkasszákat ürített, de egész városokat is, például Frank­furtot­ tett, ha időlegesen is gaz­daggá. Most pedig európai kispol­gárok gyűjtenek, kegyes alkalma­kon nyomorgó görög falvak segé­lyezésére (például a svájci Neucha­­tel 1958-ban a puritán Böjt napon). Mit szólnak ehhez a hajósgazdák? S mit szól Athén? Az Agora? Sokrates és sok jeles ivadéka? Bár áll még az Akropolis és or­mán a Parthenon (helyesebben újraépítették így hatásos romosan, mi több, most is kopácsolnak raj­ta), deré dolog lenne a mai Athén­ban az antikot keresni. Bizonysá­gul egyetlen séta elegendő lenne. De a jónéhány napon, míg ott időz­tem, délután vagy esténként min­dig a városba vitettem magam az autóbuszon. (S mindig más szá­momra a tarifa, persze, több a hi­vatalosnál. Aminthogy ugyanazért a cigarettáért, levelezőlapért, sőt bélyegért is mindenkor felárat fize­tek. „Turista” vagyok; kalauzok, kalmárok megsértődnének, ha fi­gyelmeztetném őket „tévedésük ■ re.”) Ám a városról van most szó, az amerikai mintájú s főképp angol pénzen épült sugárutakról és a tő­­szomszédságukban sötétlő sikáto­rokról, a kacsalábon forgó build­n­­gekről és a dohos bazárokról a moszkvaira emlékeztető műmár­vány „műemlék" metróról s a nyo­mortanyákról. S a népről van szó, e furcsa keverékről, mely nem ..fia­tal” ugyan, afrikai-guineai módra, ügyetlenül ténfereg mégis a tükrös­fényes körutakon és csak a sikáto­rokban mozog felszabadultan. Úgy tetszik, nagy még a kabát. De Gö­rögország fontos szem az európai láncban, tehát segíteni kell, tömni a pénzzel, melyet a nép, keleti ke­verék lévén, kapzsin szeret s mely­ből mégis olyan kevés jut neki. Mert a gyáripar ma sem számot­tevő. Eleusisi kirándulásomon a vezető szinte áhítattal jelez egy-egy kisebbfajta üzemet, az is elég rit­ka. Marad az építkezés. Mondják, rengeteg az üres modern lakás. Ki tudná megfizetni a millió szűköl­ködő közül? A probléma pedig gyűlik, ezt az étel ízén is érzi az idegen. Viszont, ha változnak is néha a kormányok, erős még az állam és egyelőre érvényes a tör­vény. Athénban vagyunk. S Rho­­dost kivéve, szigetről szigetre ha­józva, mindenütt hasonlatos a be­nyomás. Rhodos más, erről egy­szer külön és nem próbi­­k.-­e-ne írni. Rhodos a költészet, a két vi­tázó város közül neki a­dnám böl­csőjét Homérnak. ITÁLIA: Nem tagadom, gyer­mekkorom óta szeretem ezt a föl­det , még csivitelő népét is kedve­lem hazájában. Itt érvényesül játé­kossága, itt árad igazán életkedve. Még azt is szeretem, ahogyan be­csap otthonában. Kedvesen teszi, a játék megéri az árát. Hol pedig szép lányt akarsz látni, barátom — valóban szépet —, engedelmest, krémszín bőrűt, tizián hajút, zöld­szeműt. Velencébe kell menned. Persze. Itália régóta nem Európa „közepe”, mint volt hajdanában, Athén dúlása után és büszke száza­dokon át a nagyvilág szíve. A sze­relem szegények kenyere: kifogyha­tatlan a keskenyen tekergő föld­nyelv emberexportja, még Német­ország és Svájc, Nyugat e két fő kapitalistája, sem tudja valameny­­nyit elfogyasztani. Különösen most, hogy Afrika partmenti államai sorra búcsút mondanak a talján borbélyoknak, egyéb kézművesek­­­nek. Még sincs komoly baj Itáliá­val, vallják mindenféle társadalom­­tudósok. Macskanép ez, akár ha­zája földrajzi formája. Mindig talp­ra ugrott, háborút, fasizmust aránylag könnyen kihevert. Nyo­mora leküzdésére is lesz megoldás, hiszen főtápláléka mégis csak a szerelem. Itália településképe szebb, mint valaha. A tudósok, kik e té­telt vallják, hivatkoznak arra, hogy olasz földön művészet lett a német eredetű, sachlich Bauhaus. Kivirág­zott ott csodálatos módon e stílus­talan stílus. Mindenütt másutt Európában megfekszi a lelket. Itt színei vannak és örvendeztető, haj­lékony vonalakat kap a merev be­ton. Ami pedig a mai olasz irodal­mat s más művészeteket, így a fil­met illeti, az „új hullám" nem lát­szat itt, nem hókusz pókusz tartal­ma van, súlyosat mond céla. Mert játékossága mellett realista nép ez, a zagyvaságot kiveti magából. Ki emlékszik már a fején üveg éjjeli­­edénnyel defelhrozó Marinettire, ki a guerra elettrica nevében lerom­bolta volna Velencét? A múzeu­mot, a múltat a villanyerőre hajtott jövőért! A realistának mértékér­zéke van, tehát egyeztető. Azt mondaná erre nem egészen alapta­lanul a guineai fiú: a hagyomány gyűrkőzik a géppel. Az utánozha­tatlan olasz városkákban, csodála­tos utcácskákban, mint apokalip­­szis szörnyetege, olyan az ameri­kai óriásautó s a vándor, ki Euró­pát keresi, tehát gyalogszerrel kap­tat, Fra Angelica nyomában. Fieso­­léba, megzsökken, látván a Mugello völgyén át feltörő, irdatlan turista­autóbuszt. Ki győz a múzeumok hazájában: a múlt, vagy a gép? Is­métlem: realista nemzet élte itt mindig szűkös világát. Hiába üzen­getett a spanyol király s fenyege­tőztek konok bíborosai, soha nem lett inkvizíció az olasz katoliciz­musból. S hiába van itt a szegény­ség termelvén­yeként Nyugat legné­pesebb kommunista pártja, amint „játékos" volt mindig az itáliai val­lásosság, hasonlóan játékos ma az ateizmus. (Lásd Fernandel kiváló filmjét, a Don Ca­nillót.) A nagy­­létszámú párt forradalmi ütőere­jét illetően pedig, ha Hruscsov sza­badon nyilatkozhatna róla, ilyes­féle zamatos kisorosz aranyköpés­sel élne. Csak lármázzanak a macs­kák, ki tudja, mire lesz az jó? NÉMETORSZÁG. (A nyugati részt értem.) Barbarossa császár er­deinek komor ege alatt Szicíliába vágyott, mert volt némi klasszikus műveltsége és még nagyobb a kí­vánsága a fény után. Ám céljához csak karddal-vérözönön át jutha­tott. Ez az örök német sors, bará­tom! A berlini holland követ ezt írja bizalmasan frankfurti kollégá­jának 1866 tavaszán, vagyis a Schleswig—holsteini csetepaté előes­téjén: „Az itteniek nem akarnak háborút, mi több, teljes közönnyel figyelik Bismarck gróf nagyhatalmi törekvéseit. Egyedül a kancellár zsenialitása mentheti meg a helyze­tet. Éhenhalás fenyegeti a németsé­get : ha akarja, ha nem, harcolnia kell, nagyhatalommá lennie!” Ez a barbarossai végzet tulajdonképpen a germán birodalom fennállása óta sújtja ezt a minduntalan elemeire bomló népet. Ismerjük el alapjá­ban tragikus végzet. Mert a német igazából békeszerető, dolgos fajta, ér­emes és muzsikaértő s nem a haza, hanem a ház az ő egyetemes­sége. Mégis, hogy el ne pusztuljon, minduntalan fegyvert kell fognia. Méltó, mondják ellenségei s ezek onnalig szép számmal voltak , nem­(Folytatás a túloldalon) r­odalm­i Újság XIII. évfolyam, I­-2. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA i%2 január 1—15 JANUÁR 1—154 SZÁMUNK TARTALMÁBÓL: IRODALOM, MŰVÉSZET: Jorge Luis Borges elbeszélése (11. old.) Dénes Tibor: Európa keresése (1. old.) Csermis Ákos tárcája (11. old.) Fenyő Miksa: Illyés Gyula új verseskötetéről (9. old.) Sivirsky Antal a Kazinczy­­kiadásról (6. old.) Székely Boldizsár: Alain Bos­quet tanulmánykötetéről (10. oldal) Májer György — Venezuelá­ból: Kutasi Kovács Lajos — Brazíliából (7. old.) Siklóssy Pál emlékezése P. Márkus Emíliára (9. old.) Vas Róbert — az új lengyel filmművészetről (8. old.) Horváth Elemér, Kristóf Ágota és Sulyok Vince versei POLITIKA: Raymond Aron: Válasz egy TASS-kérdőívre (4. old.) Aradi Zsolt: Soviniszták a Du­nánál? (3. old.) Méray Tibor: Magyarországi változások (5. old.) Az Idő Sodrában; Levelek a szerkesztőhöz; Most öt éve; Hírek

Next