Irodalmi Ujság, 1962 (13. évfolyam, 1-23. szám)
1962-01-01 / 1-2. szám
DÉNES TIBOR EUROPA KERESÉSE AMSZTERDAM. Járom a grachtokat, a lagunaszerű csatornákat, átszelek vagy százat a város számtalan hídja közül, miközben nézem a vöröstéglás házakat, melyeken a fehérköves ablakrámák a rideg háttérben, akár apácák keményített gallérja. Teszem mindezt az idegenre kötelező illendőségből, nem pedig különös kíváncsiságból. Borzongok, tél van. Nem annyira a csontig járó nyirkos szél és eső remegtet, inkább ez a szigorú rend a zegzugos utcákon meg a barnába játszó, végtelen szürkeség. Minden komor itt és a főutcák is, mint a pesti sörfőzdék tájéka. Nem hiába óvakodtam mindig az amszterdami festőmesterektől, pontosabban tiszteltem őket és féltem zordonságuktól. Holnap továbbutazom biztosan. Ám addig is, hogy meneküljek a magánytól, mely még a fakó tömegben s a józan tempóban biciklizők csapata között is főj tógát, egy kávémérésbe térek. Itt legalább meleg van és emberek vannak, vagyis egyének, nem pedig a nyűtt arcú , szürke képű tömeg. Minden asztalkánál ül valaki, egyedül és issza a tejjel fröccsölt, íztelen kávét. Senki nem szól a másikhoz, szürcsölik egykedvűen-mereven a meleg löttyöt. Hagynám már a kávét, elhagynám a helyiséget, hogy járjam újra az utcákat, hajszoljam a magányt, ha nem vennék észre az egyik asztalnál, a sok színtelen tekintet között, egy színesbőrű fiatalembert. Akinek csillog a szeme az érdeklődéstől, az élniakarástól. Guineái, megtudom hamarosan, mert beszélni kell e csüggesztő késő délután, beszélni akármiről s lehetőleg idegennel, kivel soha többé nem találkozom, így tudom meg, hogy diák, de dolgozik is váltott időszakban és hogy ezt sokan cselekszik négerek, egyéb színes fiatalok. Sokan is vannak Hollandiában. Olyanok is, mint ő, vagyis keverék ; egyik felmenője német volt, a másik holland és így tovább. Ő mégis feketének vallja magát. „Mert épül odaát a hazám. Új világ. Fiatal. Szép. Európa?!” — legyint, felhúzza az ínyét. „Mi Európa?! Ezer szándék és ezer céltalanság. Hagyomány, mely a géppel viaskodik. Kőrengeteg. Múzeum. Vagyis — a múlt, mely csak kegyelemdöfésre vár. A jövő — mi vagyunk, Guinea, Afrika.” Más égbolt alatt és derűsebb kedvemben vitáznék a fiúval; feltétlen győzném tanult, tapasztalt érveimmel: Európa a fárosz, a tanítómester és mit tudom én? De ez a nyűgös séta és a tudat, hogy ez az ország, ha méltósággal, öröklött rendszeretetével hordja is sorsát, tulajdonképpen legyőzött, elejét veszi minden disputának. Felhajtom kávém maradékát és mormolom nem sok meggyőződéssel, a gyakran hallott igét: „Európa örök...’ Mire a fiú, a keverék, ki négernek vallja magát, felnevet: Kiméra, uram! S úgy lehet, örök a kiméra De a lázálom, agónia nem a valóság. .. Hol van az Európa-valóság? Államfők kinyilatkoztatásában? Diplomaták próféciájában? Akadémikusok pátoszában? Avagy a plasztikbombákban? Hol van Európa? Keresse!” Mivel elígérkeztem, az estét egy asszonynál töltöm a padlásszobájában, mely zsúfolva képekkel, húros hangszerekkel, könyvekkel. A képek, hangszerek Jávából valók, a könyvek pedig Magyarországról. A hollandi tanítónő anyja maláji volt, maga jávai születésű és a szigetre vetődött magyar muzsikus kedvéért tanult meg nyelvünkön. Ferdevágású az asszony szeme, szeret nevetni, dalolni, verseket mondani — magyarul és így szólni is kóbor vendégéhez, éppen nem komikus hangsúllyal, ám a Czuczor-Fogarasi gazdag szókészletekel Arán, Jánost mondja az asszony meg Ady Endrét s úgy, hogy szebben senki nem mondhatná. Majd pengeti húrjait és dúdol hozzá távoli furcsa énekeket. Ezt kellene hallania a hetyke fiúnak a kávémérésből! Vajon ez nem Európa? Egy jávai aszszony, ki Aranyt szavalja! Vagy Arany János nem lenne Európa?! S míg figyelem a maláji legéndek lánycsalogató nótáját, már hallom szinte emberem gúnyos beszédét: „Hagyomány, ez is poézis. De a valóság? Az Európa-valóság?!" Hol van hát Európa...? TV' OR FUBAN kötök ki elsőnek. Tv a legendás szigeten, a morda szerint a phaékok földjén, hat hétpróbás Odisszeus labdázott szende Nausikaával. Az eredetnél kell kezdenem a kutatást, és ha igaz a mítosz. Korfu a bölcső : itt született Zeus sokarcú leánya — Európa. Indulok hát az ősi csapáson Nem mindennapi a perc: első ízben találkozni a kezdettel. S idéznek már az emlékezetben foszlánnyá mállott pár homerosi sort, mivel ihlető a transzparens is, mely hajon közeledvén, először ötlik szemembe. ..Légy üdvözölve Hellasban'” (Angolul persze.) Klasszikus megindultságom mégsem lehet tartós. Alighogy lábam a partot illeti, az antik talajt, már rontanak rám s útitársaimra a vámosok és irgalmatlan sarcs batyunkát. ..Kirándulás”, szabadkozikábeli kórusunk. „Mindegy ”, így a kemény, egyértelmű válasz és csattog a blokk, a kirovó ceruza. Csak kijutunk egyszer a vámház barlangjából és akkor... ó Odisszeus, ó Nausikaa! De az első fanyar leckét több más követi s végül nyomát sem lelem annak, amire készültem amiről álmodoztam. Nincs a szigeten óméretű templom, sem templom s még ilyesfajta polgári lakás sincs. Még romokban sincs Két három nemzetközi szálloda van csak, nem márványból mintázva, de — amerikai, svájci érdekeltség lévén — betonból habarva, üvegből burkolva. S van egy sereg földhöz lapuló, egymás mögé buvo, mocskos koldustanya. De a nép hőslelkű, mesét kedvelő?! A koldusok hada lenne az s a laposan pislogó szájtátsaké, avagy az árusoké, kik — hiába tiltakozol — futnak utánad, majdnem követelőn, portékájukkal, a poshadt gyümölccsel A kép, mely beléd fáj, hasonlatos valamely ukrán városkához, negyvenes évekből. (Milyen ma ez utóbbi, nem tudom, azóta sem látom.) A különbség, hogy Korfuban pópák is vannak, ápolt szakálzúak, zsíros hajuk csimbókba kötve. Számosak itt a pópák és hőresek bizonyára. Ezért társalognak órákon keresztül, szelíden kortyolgatva, a csepp kávéházi teraszokon. A városrégi nagyház kietlen udvarán viszont éppen ezen a napon egyetlen szép szakállú bölcs nem található. Véletlenül Beteg férfiak vannak itt százával talán, rabos öltözékben, s ha felfogják, hogy turisták haladnak el menhelyük mellett, rohannak, egymást taposva, a vaskerítéshez, nyújtóan felénk száradó karjukat egyfajta mozdulattal. ..Drachmát adj! Kenyeret." Próbáld meg s ne adjál, megátkoznak. Sz"ajon üyen volt-e Korfu hétnyolc évtizede, midőn először vetődött erre Erzsébet, a méla hús magyar királyné? S midőn, múltjától-jelenétől űzve, időnként itt kívánt megpihenni? Persze a városon kívül a hegytetőn, közel a tengerhez, hol némely fejedelmi udvarlásra kész, görög kereskedő házacskát ajándékozott neki, pár kicsi szobával. Semmit nemátíratott innen Erzsébet a szomorú városból. A túlsó partot szemlélte. Missolonnghit, hol a szabadságharcos Byron úszta át a tengert. A mosolygó tengert csodálta naphosszat Erzsébet. Mondják, ilyenkor maga is mosolygott néha. De Ferenc József, figyelmes férj lévén, lebontatta a méltatlan viskót, hol a királyné már-már felejteni tudott és az Achilleiont építtette helyébe. Meglepetésül — e századvégi borzalmas giccset, kertjében megsebzett Achilles szobrával. Ma erősen rongált az épület; a váltakozó háborúk hol olasz, hol görög s egyéb sebesült hadfiakat gyűjtöttek az Achillesoroba. S a katona sebesülten is katona. Egyelőre nem tatarozzák Ferenc József ajándékát. Nemrégiben egy német vállalat tulajdonába került. Játékkaszinó lesz sebzett szívű Erzsébet búvóhelyéből , arra kiválóan alkalmas, neonfénnyel, dzsesszel-rulettel, sürgő pincérekkel. S a játékosokkal. Ezer szándék és ezer céltalanság, mondta a guineai. Nem egykönnyen nyugszom meg a nyugtalanságban s a hajóra viszszatérve, vitázok magamban minden kétkedőkkel. Úgy lehet. Korfu nem adott választ, de nem is adhatott. Gyarmat volt sokáig, Velencének, egyesült olaszok, mások domíniuma. A gyarmati állapot pedig, akármilyen fajta, nehezen heverhető ki, így mondtátok, barátaim, s ti jobban tudjátok nálam. Külön bér is a gdbcsédnél maradva. Korfu csupán a bölcső, Európa pereme. Athénba menjünk, hol állam lett a mítoszból és törvény. A Lidón lesz szállásom, az egykori Faleronban, melyet koráért dicsértek hajdan. A szőlőskertek helyében ma villák vannak, agárdi, nagymarosi minőségűek meg az angol katonatemető, nem is szólva az athéni repülőtérről. Utam Pireuszon, a milliós kikötővároson visz át. Ha milliós egy város, bárhol legyen is, mindenféle szempontból roppant nagy az ellentét. De sehol sem ilyen kirívó, ennyire mellbelökő a kettős arculat. Európában legalábbis és jelen tapasztalataim szerint. Itt vannak a minden gazdasági viharnak ellenálló „hajósgazdák”, dohánygyárosok, egyéb nagykereskedők központjai (ne felejtsük, a világ két vagy három leggazdagabb férfia görög) és itt sürög körülötted annyi koldus, felnőtt és gyerek, amennyit rossz álmaidban sem képzelnél soha. A „nagy” Rothschild, ha jól tudom, a londoni, így valahogy mondotta egyszer egy elégedetlenkedőnek: Kívánnátok, osszam szét köztetek vagyonom. Mit érnétek vele? Jutna mindnyájatoknak egy penny. Tudod, mi egy milliárd penny, szétszórva? Egymilliárd homokszem. De együtt, egy zsebben, hatalom! így volt; a Rothschildok milliárd pennyje háborúkat szított és szüntetett, államkasszákat ürített, de egész városokat is, például Frankfurtot tett, ha időlegesen is gazdaggá. Most pedig európai kispolgárok gyűjtenek, kegyes alkalmakon nyomorgó görög falvak segélyezésére (például a svájci Neuchatel 1958-ban a puritán Böjt napon). Mit szólnak ehhez a hajósgazdák? S mit szól Athén? Az Agora? Sokrates és sok jeles ivadéka? Bár áll még az Akropolis és ormán a Parthenon (helyesebben újraépítették így hatásos romosan, mi több, most is kopácsolnak rajta), deré dolog lenne a mai Athénban az antikot keresni. Bizonyságul egyetlen séta elegendő lenne. De a jónéhány napon, míg ott időztem, délután vagy esténként mindig a városba vitettem magam az autóbuszon. (S mindig más számomra a tarifa, persze, több a hivatalosnál. Aminthogy ugyanazért a cigarettáért, levelezőlapért, sőt bélyegért is mindenkor felárat fizetek. „Turista” vagyok; kalauzok, kalmárok megsértődnének, ha figyelmeztetném őket „tévedésük ■ re.”) Ám a városról van most szó, az amerikai mintájú s főképp angol pénzen épült sugárutakról és a tőszomszédságukban sötétlő sikátorokról, a kacsalábon forgó buildngekről és a dohos bazárokról a moszkvaira emlékeztető műmárvány „műemlék" metróról s a nyomortanyákról. S a népről van szó, e furcsa keverékről, mely nem ..fiatal” ugyan, afrikai-guineai módra, ügyetlenül ténfereg mégis a tükrösfényes körutakon és csak a sikátorokban mozog felszabadultan. Úgy tetszik, nagy még a kabát. De Görögország fontos szem az európai láncban, tehát segíteni kell, tömni a pénzzel, melyet a nép, keleti keverék lévén, kapzsin szeret s melyből mégis olyan kevés jut neki. Mert a gyáripar ma sem számottevő. Eleusisi kirándulásomon a vezető szinte áhítattal jelez egy-egy kisebbfajta üzemet, az is elég ritka. Marad az építkezés. Mondják, rengeteg az üres modern lakás. Ki tudná megfizetni a millió szűkölködő közül? A probléma pedig gyűlik, ezt az étel ízén is érzi az idegen. Viszont, ha változnak is néha a kormányok, erős még az állam és egyelőre érvényes a törvény. Athénban vagyunk. S Rhodost kivéve, szigetről szigetre hajózva, mindenütt hasonlatos a benyomás. Rhodos más, erről egyszer külön és nem próbik.-e-ne írni. Rhodos a költészet, a két vitázó város közül neki adnám bölcsőjét Homérnak. ITÁLIA: Nem tagadom, gyermekkorom óta szeretem ezt a földet , még csivitelő népét is kedvelem hazájában. Itt érvényesül játékossága, itt árad igazán életkedve. Még azt is szeretem, ahogyan becsap otthonában. Kedvesen teszi, a játék megéri az árát. Hol pedig szép lányt akarsz látni, barátom — valóban szépet —, engedelmest, krémszín bőrűt, tizián hajút, zöldszeműt. Velencébe kell menned. Persze. Itália régóta nem Európa „közepe”, mint volt hajdanában, Athén dúlása után és büszke századokon át a nagyvilág szíve. A szerelem szegények kenyere: kifogyhatatlan a keskenyen tekergő földnyelv emberexportja, még Németország és Svájc, Nyugat e két fő kapitalistája, sem tudja valamenynyit elfogyasztani. Különösen most, hogy Afrika partmenti államai sorra búcsút mondanak a talján borbélyoknak, egyéb kézműveseknek. Még sincs komoly baj Itáliával, vallják mindenféle társadalomtudósok. Macskanép ez, akár hazája földrajzi formája. Mindig talpra ugrott, háborút, fasizmust aránylag könnyen kihevert. Nyomora leküzdésére is lesz megoldás, hiszen főtápláléka mégis csak a szerelem. Itália településképe szebb, mint valaha. A tudósok, kik e tételt vallják, hivatkoznak arra, hogy olasz földön művészet lett a német eredetű, sachlich Bauhaus. Kivirágzott ott csodálatos módon e stílustalan stílus. Mindenütt másutt Európában megfekszi a lelket. Itt színei vannak és örvendeztető, hajlékony vonalakat kap a merev beton. Ami pedig a mai olasz irodalmat s más művészeteket, így a filmet illeti, az „új hullám" nem látszat itt, nem hókusz pókusz tartalma van, súlyosat mond céla. Mert játékossága mellett realista nép ez, a zagyvaságot kiveti magából. Ki emlékszik már a fején üveg éjjeliedénnyel defelhrozó Marinettire, ki a guerra elettrica nevében lerombolta volna Velencét? A múzeumot, a múltat a villanyerőre hajtott jövőért! A realistának mértékérzéke van, tehát egyeztető. Azt mondaná erre nem egészen alaptalanul a guineai fiú: a hagyomány gyűrkőzik a géppel. Az utánozhatatlan olasz városkákban, csodálatos utcácskákban, mint apokalipszis szörnyetege, olyan az amerikai óriásautó s a vándor, ki Európát keresi, tehát gyalogszerrel kaptat, Fra Angelica nyomában. Fiesoléba, megzsökken, látván a Mugello völgyén át feltörő, irdatlan turistaautóbuszt. Ki győz a múzeumok hazájában: a múlt, vagy a gép? Ismétlem: realista nemzet élte itt mindig szűkös világát. Hiába üzengetett a spanyol király s fenyegetőztek konok bíborosai, soha nem lett inkvizíció az olasz katolicizmusból. S hiába van itt a szegénység termelvényeként Nyugat legnépesebb kommunista pártja, amint „játékos" volt mindig az itáliai vallásosság, hasonlóan játékos ma az ateizmus. (Lásd Fernandel kiváló filmjét, a Don Canillót.) A nagylétszámú párt forradalmi ütőerejét illetően pedig, ha Hruscsov szabadon nyilatkozhatna róla, ilyesféle zamatos kisorosz aranyköpéssel élne. Csak lármázzanak a macskák, ki tudja, mire lesz az jó? NÉMETORSZÁG. (A nyugati részt értem.) Barbarossa császár erdeinek komor ege alatt Szicíliába vágyott, mert volt némi klasszikus műveltsége és még nagyobb a kívánsága a fény után. Ám céljához csak karddal-vérözönön át juthatott. Ez az örök német sors, barátom! A berlini holland követ ezt írja bizalmasan frankfurti kollégájának 1866 tavaszán, vagyis a Schleswig—holsteini csetepaté előestéjén: „Az itteniek nem akarnak háborút, mi több, teljes közönnyel figyelik Bismarck gróf nagyhatalmi törekvéseit. Egyedül a kancellár zsenialitása mentheti meg a helyzetet. Éhenhalás fenyegeti a németséget : ha akarja, ha nem, harcolnia kell, nagyhatalommá lennie!” Ez a barbarossai végzet tulajdonképpen a germán birodalom fennállása óta sújtja ezt a minduntalan elemeire bomló népet. Ismerjük el alapjában tragikus végzet. Mert a német igazából békeszerető, dolgos fajta, éremes és muzsikaértő s nem a haza, hanem a ház az ő egyetemessége. Mégis, hogy el ne pusztuljon, minduntalan fegyvert kell fognia. Méltó, mondják ellenségei s ezek onnalig szép számmal voltak , nem(Folytatás a túloldalon) rodalmi Újság XIII. évfolyam, I-2. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA i%2 január 1—15 JANUÁR 1—154 SZÁMUNK TARTALMÁBÓL: IRODALOM, MŰVÉSZET: Jorge Luis Borges elbeszélése (11. old.) Dénes Tibor: Európa keresése (1. old.) Csermis Ákos tárcája (11. old.) Fenyő Miksa: Illyés Gyula új verseskötetéről (9. old.) Sivirsky Antal a Kazinczykiadásról (6. old.) Székely Boldizsár: Alain Bosquet tanulmánykötetéről (10. oldal) Májer György — Venezuelából: Kutasi Kovács Lajos — Brazíliából (7. old.) Siklóssy Pál emlékezése P. Márkus Emíliára (9. old.) Vas Róbert — az új lengyel filmművészetről (8. old.) Horváth Elemér, Kristóf Ágota és Sulyok Vince versei POLITIKA: Raymond Aron: Válasz egy TASS-kérdőívre (4. old.) Aradi Zsolt: Soviniszták a Dunánál? (3. old.) Méray Tibor: Magyarországi változások (5. old.) Az Idő Sodrában; Levelek a szerkesztőhöz; Most öt éve; Hírek