Irodalmi Ujság, 1962 (13. évfolyam, 1-23. szám)
1962-01-01 / 1-2. szám
. Az 1961-es év, illetve az esztendő politikai és közéleti emléke a kortársak búcsúkönnyei nélkül hull le az idő rostáján. Aligha várható, hogy a jövendő történészei visszasírják, avagy akár rehabilitálják ezt az esztendőt. Az év három legfontosabb jelenségkomplexuma egyszerre kétségbeejtő és krízis jellegű. Az első jelenség a háború veszélyét rejtő helyi gócok és lokális konfliktusok ijesztő szaporodása. A második világháborút az abesszin háború, a spanyol polgárháború, az osztrák, a szudétanémet, a csehszlovák, az olaszalbán, majd a lengyel konfliktus készítette elő, majd robbantotta ki. Ha az idei konfliktusok közül csupán Berlint, Dél-Vietnámot, a kínai-indiai határkonfliktust, Kongót, Kuvaitot, Kubát meg Laoszt említjük s hozzátesszük, hogy e konfliktusok nagyrészt nem helyi jellegűek és mindeddig megoldatlanok, úgy nyilvánvalóvá válik, hogy e téren az optimizmus merőben indokolatlan. A második jelenségsorozat a genfi leszerelési konferencia csődjétől, Hruscsov felelőtlen fenyegetődzésein és háborús aknamunkáján át az ötven megatonos szovjet bombarobbantásig terjed. Mindez azt jelenti, hogy a két fél közül az egyik bizonyára nem akarja a fegyverkezési verseny korlátozását és a leszerelést. Hogy ezt Hruscsov miféle személyi vagy hatalmi meggondolásokból nem akarja vagy nem akarhatja, a világ biztonsága s az emberiség békéjének szempontjából közömbös. Igaz, a háborúhoz két félre van szükség, de kitöréséhez egy is elegendő. A Szovjetunió magatartása miatt a másik fél esetleges békevágya merőben illuzórikus. A harmadik jelenségkomplexum jóval sokrétűbb: a helyzet romlásának legkülönbözőbb tényezőiből tevődik össze. Ezek közül elsőnek kell említeni az ENSZ züllését. E szervezet, melynek legfőbb célja a béke védelme s az emberi jogok biztosítása lenne, az év utolsó heteiben gyarmati háborút indított a Kongóban. Az ENSZ-csapatok egyik parancsnoka, Mitra indiai ezredes kijelentette, hogy ő nem ejt foglyul fehér embereket, hanem meggyilkolja őket. E kijelentést akkor tette, amikor a Nemzetközi Vöröskereszt svájci megbízottjának meggyilkolását számonkérték tőle. Ugyanekkor az ENSZ-csapatokba a kongói Force Publique több mint ezer banditáját is felvették, íme: a szervezet, melytől még nem is oly régen Magyarország felszabadítását reméltük. Ide sorolható az Egyesült Államok áprilisi balsikere Kubában. A szerencsétlen partraszállás nemcsak az amerikai külpolitikai szervek amúgy is közismert informálatlanságát és bambaságát tette még nyilvánvalóbbá, hanem súlyosan ártott az Egyesült Államok presztízsének Dél-Amerikában és az ottani kommunista infiltráció esélyeit növelte. Hasonló mérleget készíthetünk az év másik jelentős eseményéről, az augusztus 13-i berlini történésekről. Az a tény, hogy az USA tétlenül nézte a potsdami szerződés megszegését, Berlin kettészakítását, a fal felemelését a szabad városon keresztül, mély és orvosolhatatlan bizalmi válságot idézett elő a nyugatnémet szövetségesben. Ugyanekkor Amerika tétlenségével megerősítette Ulbricht pozícióját és rendszerét. Súlyosan ártott a Nyugatnak az is, hogy éppen a legfontosabb kérdésben, a berlini kérdésben, nyilvánvaló ellentétek merültek fel. Fanyar, de azért nem kellemetlen vigasz, hogy e bomlási jelenségektől a másik fél sem mentes: mi több, hogy a szovjetorosz-kínai ellentét alighanem gyökeresebb, mint bármilyen nyugati nézeteltérés; végül pedig a dekadencia és a rothadás jelenségeinek a Szovjetunió sincs híjával. Arról pedig, hogy a két veszekvő partner mellett a harmadik, úgynevezett semleges se léphessen fel a béke, az emberiesség és a demokrácia lovagjaként — arról időközben Nehru és Nasszer gondoskodtak. A politikai mellett a kulturális és tudományos kép sem örvendetes. 1961 sem volt bestsellerek híján, de maradandó értékű mű, mint Paszternáké, avagy akár Lampedusa herceg könyve, ez évben nem látott napvilágot. Az utolsó negyven év során találták meg a cukorbaj, a tüdővész, a sárgaláz, a lepra gyógyszerét, vezették be a polióoltást, találták fel a rádiót, a televíziót, a penicillint, a sztreptomicint, a lökhajtásos repülőgépet, a radart, az atomenergia békés felhasználását, hajtották végre az első sikeres szívműtétet — alig múlt év az emberiség tudását, egészségét, boldogulását és szórakozását szolgáló jelentős találmány nélkül. Eddigi tudomásunk szerint az elmúlt év ily találmányt nem hozott. Egyedül a Szovjetunió és az Egyesült Államok rakétatechnikája fejlődött, feltehetően bombaállományuk is jelentősen gyarapodott. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy amíg a múlt nagy találmányai, az inzulintól a pólióoltásig, kivétel nélkül nyugati találmány, addig a rakétatechnikában és a hidrogénbombák nagyságát és emberirtási potenciálját illetően, vitathatatlanul Nikita Szergejevics Hruscsové az elsőség. (f. gy.) Goa városa környékével és a hozzá kapcsolt két territóriummal együtt India nyugati partján fekszik. A portugálok már a XV. század végén birtokba vették , így Goa a múlt év decemberéig a világ egyik legrégibb gyarmata elnevezéssel büszkélkedtetett, illetve szégyenkezhetett. A gyarmatnak mintegy 600.000 lakója volt, többnyire indiaiak. Portugálul csak kevesen beszélnek, viszont mind katolikus. Mindez azonban nerve tartozik az ügy érdemi részéhez. Portugál források szerint a gyarmat lakói sokkal jobban éltek, mint az indiaiak, míg indiai források szerint kizsákmányolták és elnyomták őket. Statisztikák és megbízható adatok híján e kérdést eldönthetetlennek kell nyivánítani. Ugyanilyen kevéssé tartozik az ügy érdemi részéhez és nyilván örök titok marad, hogy maguk a goaiak mit szóltak e kérdéshez? Sem a portugálok, akik meg akarták tartani Goát, sem az indiaiak, akik követelték, nem indítványoztak népszavazást, mi több, hallani sem akartak erről. A portugál kleriko-fasizmus presztízs okokból; az indiaiak azért, mert féltek: leszavazzák őket. Ez sem tartozik az ügy érdemi részéhez. De jellemző. A gyarmat elfoglalását néhány napos propagandahadjárat előzte meg. Nehru azt hangoztatta, hogy Goa lakói indiaiak, Goa az Indiai Köztársaság elidegeníthetetlen része, azaz a háború, melyet a portugálokkal vív, nem háború és nyilván a katonák, akik elesnek, nem halottak. Való igaz, hogy a csatározásokban indiai jelentés szerint mindkét részről alig néhány tucat esett el és India aránylag gyorsan birtokba vette Goát. Hruscsov a történtek után forró szerencsekívánatát küldte Nehrunak. A balpárti, avagy harmadikutas intellektuelek pedig, akik a bandungi pontok óta Nehruban a háborútól s erőszaktól való tartózkodás apostolát látják, némi levertség és fejtörés után újabb hazugságot találtak ki a maguk megnyugtatására. Az ENSZ sem vette figyelembe Portugália panaszát az agresszor ellen. A kínai kommunista sajtó a megvetés hang Janra Nehruról és hanyatló presztízséről. Az angol közvélemény viszont nagy csalódással könyvelte el az agressziót. Nemcsak azért, mert Hong Kong esetleges sorsa lebeg az angolok előtt, hanem elsősorban azért, mert arra a több, mint négyszáz esztendős és még mindig érvényes szerződésre gondolnak, melynek szövege szerint Nagy-Britannia, Portugália és gyarmatai integritásának fegyveres védelmére kötelezte el magát. Mi sem lenne nevetségesebb, mintha mi, magyarok, a világ egyik legújabb gyarmatának lakói, avagy menekültjei nem üdvözölnék örömmel, hogy a világ egyik legrégibb gyarmatai felszámolták. Teljesen függetlenül attól, mit kívánnak Goa lakói és hogy e felszabadítás mily eszközökkel történt. Az efféle gyarmatok úgysem tarthatóak. Sajnálatos azonban, hogy Goa felszabadítása ugyancsak nem tartozik az ügy érdemi részéhez, még pontosabban: Nehru és kormánya semmire sem gondolt kevésbé, mint ép£5 Goára; Goa meghódítására elszánta magát. India északi részeiben ugyanis a Kashmir—Ládáik irányában csakúgy, mint a keleti széleken, Aszszam fölött — a kínai kommunista seregek már hosszú évekkel-hónalkkal ezelőtt átlépték az indiai haí°bt tízezer négyzetkilométernyi, kevéssé lakott, de stratégiailag rendkívül fontos területen fészkelték be magukat. E kínai előrenyomulást Krishna Menen a szeho baloldali szimpátiáiról közismert indiai hadügyminiszter annak idején nem vette észre. Ez a szépszakállú fel-fa, volt az, aki 1956 végén Budapesten járt, amikor a mardakat szovjet tank°k fojtottak vérbe és ott sem vett észre semmit, nyilván már akkor is Goa meghódítására gondolt. A PIA vörös, Kína lassan, de szüntelen terjeszkedik azóta Észak-Indiában Kínával szemben Nehru a bandungi pontok alapján áll, vagyis tartózkodik az erőszaktól s következésképpen békés tárgyalásokat szorgalmazott, melyek eredménytelenek maradtak. Mindez Indiában érthető nyugtalanságot váltott ki. Az indiai választások előestjén a kongresszuspárt balszárnya és a kommunisták közös erővel hozták elő a goai kérdést. Goa ügyében ugyanis könnyű győzelemre számíthattak. Azt remélték, hogy a kis Goáért tartandó nemzeti aromujjongás közepette India megfeledkezik a fenyegető nemzeti katasztrófáról, a kínai expanzióról E megfeledkezés Nehru pártjának a választásokon csak úgy használhat, mint az indiai kommunistáknak így történt, hogy Nehru is belesétált, vagy belekényszerült a goai manőverbe. Ebben már csak egy elvet kellett feladnia, melyet praktikusan már régen feladott — például akkor, amikor a magyar forradalmárok, a magyar függetlenség és szabadság harcosainak számára oly ismerős, oly rokon segélykiáltását süket füllel hallgatta. Az ilyen jelenség gyakori a történelemben. 1933 végén Dollfuss osztrák kancellár országával együtt vegveszedelem előtt állt: Hitler elnyeléssel fenyegette Ausztriát. Az egyetlen járható út az lett volna , bár biztos sikert semmi sem ígért , hogy Dollfuss a nyugati hatalmaktól kér segítséget Hitler ellen, Ausztrián belül pedig Treuga Deit köt minden hazafias érzelmű Hitler-ellenes párttal. Ehelyett Dollfuss a fasiszta Hitler ellen a fasiszta Mussolinitól várt segítséget. Hogy pedig országában erőt mutasson, nem a nemzeti szocialistákat, hanem a szociáldemokrata pártot és a szakszervezeteket zúzta szét. Egyetlen lehetséges szövetségeseit! Ugyanez történt Indiában is. Nehru elidegenítette magától Angliát és Amerikát, holott a kínai expanzió ellen senki más Indiát meg nem védheti. Ugyanekkor alárendelte magát a kommunista taktikának, melynek a lassú infiltráció a célja — Új-Delhi miniszteriális épületeibe csakúgy, mint a Himalája déli lejtőjének dzsungeleibe. Goa tehát az indiaiaké, most már csak az a kérdés, hogy Új- Delhi meddig az övék? (f.gy.) Eu (Folytatás az előző oldalról) csak az evés-ivásban, munkában, szerelemben mohó nép a német, de a vérontásban is, ha erre egyszer sor kerül. Ez így igaz és igen ellenszenves, különösen annak, ki maga sincs jóllakásig. Ám az éhes igazán, ki fél az éhségtől s e félelemre volt oka bőven e népnek. Amit Adenauerék véghezvittek, a ..gazdasági csoda”, csak a tárgyban tájékozatlant lepheti meg; a bőség a menekülés útja az éhenhalás aggodalmától. Azok tudják ezt legjobban, kik orosz hadifogságban voltak és társaikat lopták, penészes kenyeret halmoztak. Miért tették? Életemből s mivel megizlették a gyomor fájó csikorgását. A mai német pedig „fogságból” menekült. Az egész náció. A ,,bonniak” a gyárakkal egy időben építették fel a színházakat. Partem et circenses, gondolhatnánk. Pedig ebben is a feneketlen vágy van a fény után. Aztán következtek a házak éspedig eszeveszett iramban. Csoda-e, ha minden német város majdnem hogy egyforma. Még az is, melyen karcolásnyi nyoma nem látszik már háborúnak, még akkor is, ha újra építették a történelmi emlékműveket, az ijesztően masszív templomokat. Aachen és Köln, Düsseldorf és Karlsruhe meg a többi mind, valahogyan egybeszabott város, változatok ugyanazon a húron. Ősi germán módra — „elvek” szerint keltek ki a romokból a házak keretei. Ha egyben jártál, a többiben el nem tévedhetsz. Stílus ez is, ha úgy tetszik, bár lehangoló, különösen, ha az ember arra gondol, mennyi verítékcsepp, mennyi tipró munka húzódik mögötte. Azt hiszed, barátom, mindezt ne tudnák maguk a németek? Azt, hogy a mai hoppra holnap a hopp következhetek? Ezért mohók éppen és lepik el nyaranta hangos idegesítően a napos országokat. Szinte kézzel foghatod Germániában a „létbizonytalanság” érzetét. Foglalkozhat-e ilyen körülmények között Európával a német? Az Európa-valósággal? Élni kell inkább, élni, amíg lehet. ★ ANGLIA. A bővérű reneszánsz mare angol fejedelmeitől német rokonok vették át a gyeplőt. Szellemük kedvezett a britek szívéhez nőtt puritán pietizmusnak, de a világbirodalomnak is. Csak most, hogy inog a Commonwealth százados hajója, szabadulnak végre, bocsáss meg, barátom, a képmutató hittől, a látszatra kimért életformától, ami egyre megy. Szabadulnának végre, s ha el nem késtek még, tán fel is szabadulnak a hagyományos nyűgtől. Sőt a hiszékenységtől is talán. Nermi véletlen az állítás, hogy Európában a Szigeten élhet igazán kedvére, háborítatlan az idegen. Ha bírja a klímát, a maradi pénzrendszert. Mert Albion perfi ropa keresése diája, spleen és a többi, a múlt legendája már és sehol másutt Nyugaton nem kérdi meg tőled az autóbuszkalauz, tudod-e, hol kell leszállnod? S az angolok diszkréciója, feléd küldött mosolya a metróban csak úgy, majdnem ok nélkül, vagy inkább testvéri üzenetként és bizonygatásnak, hogy vége a splendid isolationnak! Ők is Európa már! Mindez rokonszenves. Csak a hiszékenységük, annyi baj forrása, szűnne meg végre. Mert vasfüggönytengeren túl ravaszak ám a népek. * FRANCIAORSZÁG. Nemcsak a történelem tanítja, de ez az igazság, hogy két részből állt mindig a metropolis. (Kényes, pompázatos szó ez és sznob, mint a gall elme, mely kitalálta sznobsága kápráztatására. S a szó ma üres, fitogtatóan hangzik.) Vagyis — volt az lie de France, Páris, ha úgy tetszik s voltak a körülötte gyűrűző kis „latin” országok. Páris megért egy misét, mert sötét árnyai ellenére, a fény városa volt mindig, az országrészek pedig, vagyis a vidék, az unalom. A miséző Páris pedig elnyelte a vidéket, ám ott századokig — máig maradt az unalom. Majd elnyelte, lángeszű cselekkel, a sok-sok gyarmatot. S Páris nemcsak misézett ezután, de minden viharok közepette és ellenére, ragyogott is örökké. Telt rá a vidék, a gyarmatok éléskamrájából. Most pedig túlontúl ismerős a história, úgy tetszik, nem panacea többé a gall csalafintaság. Mert e pillanatban legalább nem lenne, ami menthető, orvosolható. S bár a neonok csillámlanak még, a lánykák még csinosak és gyönyörű még a Concorde meg a Champs- Elysées, Franciaország mégsem Európa szíve-veleje többé. Inkább, a fáradtan vonuló párisiakat nézve — s inyen fáradtak, barátom! —, élve a guineai legény kifejezésével, Európa kimérája most Gallia. Vidámsága pedig, akár a békacomb rángása a Volta-elem hatására. Igazolj vélekedésemért, barátom, te éppoly régóta szereted-ismered Párist. Te is, mint második hazádban, jártál kertjeiben. Lesz-e itt újraébredés, újabb gall sakkhúzás...? ★ SVÁJC: Külföldi újságíró, rosszmájú ember, állította egyszer, hogy Helvetia igazából nem „ország”, hanem „részvénytársaság”, a húszegynéhány apró-cseprő kanton érdekszövetkezete. Megesik persze, hogy a „részvényesek” összekopódnak a tej árán, munkások szabadságidején, a külső konkurrencia ellenében aztán sietve megbékélnek. Mesélem ezt Genfben, a reformátorok emlékművének tövében, egy néger fiatalembernek (aki néger száz százalékosan és nemrég érkezett Moszkvából, szinte menekülve, jócskán kijózanodva). Emberem harmincas és éppen nem ostoba, hallván mesémet, felkiált: , Hiszen ez Európa! Kicsiben Svájc az, ami egész Európa. Miért haragusznak hát arra az újságíróra?" Már aki haragszik, gondolom és pusmogok magamban. Ezért jártam meg pár ezer kilométeren a népek országútját, lázas-csüggedt keresésben, hogy megtudjam, ennen mondatomat fejemre olvasva, egy kívülállótól, egy másik szerecsentől, mégpedig jelen lakhelyemen, nem más az Európa-valóság, mint zsémbeskedő, döntő órákban mégis észbekapó érdekszövetkezet. Miért nem lehetne „retabilis” az ilyesfajta üzleti vállalkozás? Ezt Moszkvát járt emberem kérdezi és felel is rá rögtön: „Mert másképpen nem lehet! S higgye el, én néhány társammal ellentétben, nem vagyok ellensége Európának. Sőt, mióta itt tanulok, barátja vagyok. Igenis tudom, hogy tévedései, gyarmati eltévedései ellenére. Európa nélkül nekünk is Ádám Évánál, egyéb mitológiánál kellene kezdenünk. Mi szükség erre? Szigorú tanítónk volt Európa, mégis mesterünk. Ha csillapultak egyszer a kedélyek, a haragosok is belátják ezt egyszer.” ,,Ki fogja heverni Európa a bajokat, mert minden kórt kihevert eddig. Újak jöttek aztán, s még azokból is kigyógyult. Az atomhisztéria sem lesz másformán, ha nem hinném, hogy így lesz, máris csomagolnék. S jöhet olyan kor is, melyben mi segítjük majd Európát. Másképpen, mint eddig, de éppoly hathatósan. Mindezt azért, mert szükségünk van rá. Míg fennáll a világ, szüksége lesz Európára. Egyébként az óvilági kultúrának is adott már egyet-mást a színes. Gondoljon a zenére. Adhatunk még többet.” „ Utópia a világrészek összefogása, Európa szellemi (!) irányításával, mondják a könnyelműen ítélkezők. S hivatkoznak Nyugat múlt-jelen vívódásaira, belső civakodásaira. Tévedés a tétel és gyenge az érv. Európából nem lesz soha Amerika, ahol kész keret várta az önként hontalanná vált kivándorlókat. Mi köze volt a második nemzedéknek az elhagyott pentesekhez- Az óhazában azonban országoknak, kerületeknek, városoknak, sőt egyes épületeknek külön egyedi történelme van. S a történelem nemcsak teher, ajándék is egyben. Én győzzem meg önt, hogy hinni kell Európa jövőjében? Magára eszmél majd Európa; hogyan, nem tudom. A szerepére fog eszmélni. Új lesz a szerep a változó korral. De nemes lesz.” ★ FLUCTUAT NEC MERGITUR, ez Páris jelmondata. Hányódik, de el nem süllyed. Miként Európa. Az örök. Történelmi lecke ez, bátor fiúknak. Irodalmi Újság 1962 január 1—15