Irodalmi Ujság, 1962 (13. évfolyam, 1-23. szám)

1962-01-01 / 1-2. szám

. Az 1961-es év, illetve az esztendő politikai és közéleti emléke a kortársak bú­csúkönnyei nélkül hull le az idő rostáján. Aligha várható, hogy a jövendő történészei visszasírják, avagy akár rehabilitálják ezt az esztendőt. Az év három legfonto­sabb jelenségkomplexuma egy­szerre kétségbeejtő és krízis jel­legű. Az első jelenség a háború ve­szélyét rejtő helyi gócok és loká­lis konfliktusok ijesztő szaporo­dása. A második világháborút az abesszin háború, a spanyol pol­gárháború, az osztrák, a szudéta­­német, a csehszlovák, az olasz­­albán, majd a lengyel konfliktus készítette elő, majd robbantotta ki. Ha az idei konfliktusok közül csupán Berlint, Dél-Vietnámot, a kínai-indiai határkonfliktust, Kongót, Kuvaitot, Kubát meg Laoszt említjük s hozzátesszük, hogy e konfliktusok nagyrészt nem helyi jellegűek és mindeddig megoldatlanok, úgy nyilvánvaló­vá válik, hogy e téren az optimiz­mus merőben indokolatlan. A második jelenségsorozat a genfi leszerelési konferencia csőd­jétől, Hruscsov felelőtlen fenyege­­tődzésein és háborús aknamun­káján át az ötven megatonos szov­jet bombarobbantásig terjed. Mindez azt jelenti, hogy a két fél közül az egyik bizonyára nem akarja a fegyverkezési verseny korlátozását és a leszerelést. Hogy ezt Hruscsov miféle szemé­lyi vagy hatalmi meggondolások­ból nem akarja vagy nem akar­hatja, a világ biztonsága s az em­beriség békéjének szempontjából közömbös. Igaz, a háborúhoz két félre van szükség, de kitöréséhez egy is elegendő. A Szovjetunió magatartása miatt a másik fél esetleges békevágya merőben il­luzórikus. A harmadik jelenségkomplexum jóval sokrétűbb: a helyzet romlá­sának legkülönbözőbb tényezői­ből tevődik össze. Ezek közül elsőnek kell említeni az ENSZ züllését. E szervezet, melynek leg­főbb célja a béke védelme s az emberi jogok biztosítása lenne, az év utolsó heteiben gyarmati há­borút indított a Kongóban. Az ENSZ-csapatok egyik parancsno­ka, Mitra indiai ezredes kijelen­tette, hogy ő nem ejt foglyul fe­hér embereket, hanem meggyil­kolja őket. E kijelentést akkor tette, amikor a Nemzetközi Vö­röskereszt svájci megbízottjának meggyilkolását számonkérték tő­le. Ugyanekkor az ENSZ-csapa­­tokba a kongói Force Publique több mint ezer banditáját is fel­vették, íme: a szervezet, melytől még nem is oly régen Magyaror­szág felszabadítását reméltük. Ide sorolható az Egyesült Ál­lamok áprilisi balsikere Kubá­ban. A szerencsétlen partraszállás nemcsak az amerikai külpolitikai szervek amúgy is közismert infor­­málatlanságát és bambaságát tet­te még nyilvánvalóbbá, hanem súlyosan ártott az Egyesült Álla­mok presztízsének Dél-Ameriká­­ban és az ottani kommunista in­­filtráció esélyeit növelte. Hasonló mérleget készíthetünk az év má­sik jelentős eseményéről, az augusztus 13-i berlini történések­ről. Az a tény, hogy az USA tét­lenül nézte a potsdami szerződés megszegését, Berlin kettészakítá­­sát, a fal felemelését a szabad vá­roson keresztül, mély és orvosol­hatatlan bizalmi válságot idézett elő a nyugatnémet szövetséges­ben. Ugyanekkor Amerika tétlen­ségével megerősítette Ulbricht po­zícióját és rendszerét. Súlyosan ártott a Nyugatnak az is, hogy éppen a legfontosabb kérdésben, a berlini kérdésben, nyilvánvaló ellentétek merültek fel. Fanyar, de azért nem kellemetlen vigasz, hogy e bomlási jelenségektől a másik fél sem mentes: mi több, hogy a szovjetorosz-kínai ellentét alighanem gyökeresebb, mint bár­milyen nyugati nézeteltérés; végül pedig a dekadencia és a rothadás jelenségeinek a Szovjetunió sincs híjával. Arról pedig, hogy a két veszekvő partner mellett a har­madik, úgynevezett semleges se léphessen fel a béke, az emberies­ség és a demokrácia lovagjaként — arról időközben Nehru és Nasszer gondoskodtak. A politikai mellett a kulturális és tudományos kép sem örvende­tes. 1961 sem volt bestsellerek híján, de maradandó értékű mű, mint Paszternáké, avagy akár Lampedusa herceg könyve, ez évben nem látott napvilágot. Az utolsó negyven év során találták meg a cukorbaj, a tüdővész, a sárgaláz, a lepra gyógyszerét, ve­zették be a polióoltást, találták fel a rádiót, a televíziót, a penicil­lint, a sztreptomicint, a lökhajtá­­sos repülőgépet, a radart, az atomenergia békés felhasználását, hajtották végre az első sikeres szívműtétet — alig múlt év az emberiség tudását, egészségét, boldogulását és szórakozását szol­gáló jelentős találmány nélkül. Eddigi tudomásunk szerint az el­múlt év ily találmányt nem ho­zott. Egyedül a Szovjetunió és az Egyesült Államok rakétatechni­kája fejlődött, feltehetően bom­baállományuk is jelentősen gya­rapodott. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy amíg a múlt nagy találmányai, az inzu­lintól a pólióoltásig, kivétel nél­kül nyugati találmány, addig a rakétatechnikában és a hidrogén­bombák nagyságát és emberirtási potenciálját illetően, vitathatatla­nul Nikita Szergejevics Hruscsové az elsőség. (f. gy.) Goa városa környékével és a hozzá kapcsolt két territóriummal együtt India nyugati partján­ fekszik. A portugá­lok már a XV. század végén bir­tokba vették , így Goa a múlt év decemberéig a világ egyik legrégibb gyarmata elnevezéssel büszkélked­­tetett, illetve szégyenkezhetett. A gyarmatnak mintegy 600.000 lakó­­ja volt, többnyire indiaiak. Portu­gálul csak kevesen beszélnek, vi­szont mind katolikus. Mindez azon­ban nerve tartozik az ügy érdemi ré­széhez. Portugál források szerint a gyar­mat lakói sokkal jobban éltek, mint az indiaiak, míg indiai források szerint kizsákmányolták és elnyom­ták őket. Statisztikák és megbízható adatok híján e kérdést eldönthetet­­lennek kell nyivánítani. Ugyan­ilyen kevéssé tartozik az ügy érde­mi részéhez és nyilván örök titok marad, hogy maguk a goaiak mit szóltak e kérdéshez? Sem a portu­gálok, akik meg akarták tartani Goát, sem az indiaiak, akik köve­telték, nem indítványoztak népsza­vazást, mi több, hallani sem akar­tak erről. A portugál kleriko-fasiz­­mus presztízs okokból; az indiaiak azért, mert féltek: leszavazzák őket. Ez sem tartozik az ügy érdemi ré­széhez. De jellemző. A gyarmat elfoglalását néhány napos propagandahadjárat előzte meg. Nehru azt hangoztatta, hogy Goa lakói indiaiak, Goa az Indiai Köztársaság elidegeníthetetlen ré­sze, azaz a háború, melyet a portu­gálokkal vív, nem háború é­­s nyil­ván a katonák, akik elesnek, nem halottak. Való igaz, hogy a csatá­rozásokban indiai jelentés szerint mindkét részről alig néhány tucat esett el és India aránylag gyorsan birtokba vette Goát. Hruscsov a történtek után forró szerencsekívá­­natát küldte Nehrunak. A balpárti, avagy harmadikutas intellektuelek pedig, akik a bandungi pontok óta Nehruban a háborútól s erőszaktól való tartózkodás apostolát látják, némi levertség és fejtörés után újabb hazugságot találtak ki a ma­guk megnyugtatására. Az ENSZ sem vette figyelembe Portugália pa­naszát az agresszor ellen. A kínai kommunista sajtó a megvetés hang­ Jan­­ra Nehruról és hanyatló presz­tízséről. Az angol közvélemény vi­szont nagy csalódással könyvelte el az agressziót. Nemcsak azért, mert Hong Kong esetleges sorsa lebeg az angolok előtt, hanem elsősorban azért, mert arra a több, mint négy­száz esztendős és még mindig érvé­nyes szerződésre gondolnak, mely­nek szövege szerint Nagy-Britan­­nia, Portugália és gyarmatai integri­tásának fegyveres védelmére köte­lezte el magát. Mi sem lenne nevetségesebb, mintha mi, magyarok, a világ egyik legújabb gyarmatának lakói, avagy menekültjei nem üdvözölnék öröm­mel, hogy a világ egyik legrégibb gyarmatai felszámolták. Teljesen függetlenül attól, mit kívánnak Goa lakói és hogy e felszabadítás mily eszközökkel történt. Az efféle gyarmatok úgysem tarthatóak. Saj­nálatos azonban, hogy Goa felsza­­badítása ugyancsak nem tartozik az ügy érdemi részéhez, még ponto­sabban: Nehru és kormánya sem­mire sem gondolt kevésbé, mint ép­­£5 Goára; Goa meghódí­tására elszánta magát. India északi részeiben ugyanis a Kashmir—Ládáik irányában csak­­úgy, mint a keleti széleken, Asz­­szam fölött — a kínai kommunista seregek már hosszú évekkel-hóna­­l­­kkal ezelőtt átlépték az indiai ha­­í°bt­ tízezer négyzetkilomé­ternyi, kevéssé lakott, de stratégiai­­lag rendkívül fontos területen fész­kelték be magukat. E kínai előre­nyomulást Krishna Menen a szeho baloldali szimpátiáiról közis­mert indiai hadügyminiszter annak idején nem vette észre. Ez a szép­­szakállú fel-fa, volt az, aki 1956 vé­gén Budapesten járt, amikor a ma­­­rdakat szovjet tank°k fojtottak vérbe és ott sem vett ész­re semmit, nyilván már akkor is Goa meghódítására gondolt. A PIA vörös, Kína lassan, de szünte­­len terjeszkedik azóta Észak-Indiá­­ban Kínával szemben Nehru a bandungi pontok alapján áll, vagy­­is tartózkodik az erőszaktól s kö­vetkezésképpen békés tárgyaláso­kat szorgalmazott, melyek ered­­ménytelenek maradtak. Mindez In­­diában érthető nyugtalanságot vál­tott ki. Az indiai választások elő­estjén a kongresszuspárt balszár­nya és a kommunisták közös erő­vel hozták elő a goai kérdést. Goa ügyében ugyanis könnyű győzelem­­re számíthattak. Azt remélték, hogy a kis Goáért tartandó nemzeti aromujjongás közepette India meg­feledkezik a fenyegető nemzeti ka­tasztrófáról, a kínai expanzióról E megfeledkezés Nehru pártjának a választásokon csak úgy használhat, mint az indiai kommunistáknak így történt, hogy Nehru is belesé­­tált,­­ vagy belekényszerült a goai manőverbe. Ebben már csak egy el­vet kellett feladnia, melyet prak­tikusan már régen feladott — pél­dául akkor, amikor a magyar for­radalmárok, a magyar függetlenség és szabadság harcosainak számára oly ismerős, oly rokon segélykiáltá­­sát süket füllel hallgatta. Az ilyen jelenség gyakori a törté­nelemben. 1933 végén Dollfuss osztrák kancellár országával együtt vegveszedelem előtt állt: Hitler el­nyeléssel fenyegette Ausztriát. Az egyetlen járható út az lett volna , bár biztos sikert semmi sem ígért , hogy Dollfuss a nyugati hatal­maktól kér segítséget Hitler ellen, Ausztrián belül pedig Treuga Deit köt minden hazafias érzelmű Hit­­ler-ellenes párttal. Ehelyett Doll­fuss a fasiszta Hitler ellen a fasiszta Mussolinitól várt segítséget. Hogy pedig országában erőt mutasson, nem a nemzeti szocialistákat, ha­nem a szociáldemokrata pártot és a szakszervezeteket zúzta szét. Egyetlen lehetséges szövetségeseit! Ugyanez történt Indiában is. Nehru elidegenítette magától Ang­liát és Amerikát, holott a kínai ex­panzió ellen senki más Indiát meg nem védheti. Ugyanekkor aláren­delte magát a kommunista takti­kának, melynek a lassú infiltráció a célja — Új-Delhi miniszteriális épületeibe csakúgy, mint a Hima­lája déli lejtőjének dzsungeleibe. Goa tehát az indiaiaké, most már csak az a kérdés, hogy Új- Delhi meddig az övék? (f.­gy.) Eu (Folytatás az előző oldalról) csak az evés-ivásban, munkában, szerelemben mohó nép a német, de a vérontásban is, ha erre egyszer sor kerül. Ez így igaz és igen ellen­szenves, különösen annak, ki maga sincs jóllakásig. Ám az éhes igazán, ki fél az éhségtől s e félelemre volt oka bőven e népnek. Amit Ade­­nauerék véghezvittek, a ..gazdasági csoda”, csak a tárgyban tájékozat­lant lepheti meg; a bőség a mene­külés útja az éhenhalás aggodalmá­tól. Azok tudják ezt legjobban, kik orosz hadifogságban voltak és tár­saikat lopták, penészes kenyeret halmoztak. Miért tették? Életem­ből s mivel megizlették a gyomor fájó csikorgását. A mai német pe­dig „fogságból” menekült. Az egész náció. A ,,bonniak” a gyárakkal egy időben építették fel a színházakat. Partem et circenses, gondolhatnánk. Pedig ebben is a feneketlen vágy van a fény után. Aztán következtek a házak éspedig eszeveszett iram­ban. Csoda-e, ha minden német vá­ros majdnem hogy egyforma. Még az is, melyen karcolásnyi nyoma nem látszik már háborúnak, még akkor is, ha újra építették a törté­nelmi emlékműveket, az ijesztően masszív templomokat. Aachen és Köln, Düsseldorf és Karlsruhe meg a többi mind, valahogyan egybe­szabott város, változatok ugyan­azon a húron. Ősi germán módra — „elvek” szerint keltek ki a ro­mokból a házak keretei. Ha egyben jártál, a többiben el nem téved­hetsz. Stílus ez is, ha úgy tetszik, bár lehangoló, különösen, ha az ember arra gondol, mennyi veríték­­csepp, mennyi tipró munka húzó­dik mögötte. Azt hiszed, barátom, mindezt ne tudnák maguk a néme­tek? Azt, hogy a mai hoppra hol­nap a hopp következhetek? Ezért mohók éppen és lepik el nyaranta hangos idegesítően a napos orszá­gokat. Szinte kézzel foghatod Ger­mániában a „létbizonytalanság” ér­zetét. Foglalkozhat-e ilyen körül­mények között Európával a német? Az Európa-valósággal? Élni kell in­kább, élni, amíg lehet. ★ ANGLIA. A bővérű reneszánsz mare angol fejedelmeitől német rokonok vették át a gyeplőt. Szelle­mük kedvezett a britek szívéhez nőtt puritán pietizmusnak, de a vi­lágbirodalomnak is. Csak most, hogy inog a Commonwealth száza­dos hajója, szabadulnak végre, bo­csáss meg, barátom, a képmutató hittől, a látszatra kimért életfor­mától, ami egyre megy. Szabadulná­nak végre, s ha el nem késtek még, tán fel is szabadulnak a hagyomá­nyos nyűgtől. Sőt a hiszékenységtől is talán. Nermi véletlen az állítás, hogy Európában a Szigeten élhet igazán kedvére, háborítatlan az idegen. Ha bírja a klímát, a maradi pénzrendszert. Mert Albion perfi­ ropa keresése diája, spleen és a többi, a múlt le­gendája már és sehol másutt Nyu­gaton nem kérdi meg tőled az autóbuszkalauz, tudod-e, hol kell leszállnod? S az angolok diszkré­ciója, feléd küldött mosolya a metróban csak úgy, majdnem ok nélkül, vagy inkább testvéri üzenet­ként és bizonygatásnak, hogy vége a splendid isolationnak! Ők is Európa már! Mindez rokonszen­ves. Csak a hiszékenységük, annyi baj forrása, szűnne meg végre. Mert vasfüggönytengeren túl rava­szak ám a népek. * FRANCIAORSZÁG. Nemcsak a történelem tanítja, de ez az igaz­ság, hogy két részből állt mindig a metropolis. (Kényes, pompázatos szó ez és sznob, mint a gall elme, mely kitalálta sznobsága káprázta­­tására. S a szó ma üres, fitogtatóan hangzik.) Vagyis — volt az lie de France, Páris, ha úgy tetszik s vol­tak a körülötte gyűrűző kis „latin” országok. Páris megért egy misét, mert sötét árnyai ellenére, a fény városa volt mindig, az országrészek pedig, vagyis a vidék, az unalom. A miséző Páris pedig elnyelte a vi­déket, ám ott századokig — máig maradt az unalom. Majd elnyelte, lángeszű cselekkel, a sok-sok gyar­matot. S Páris nemcsak misézett ez­után, de minden viharok közepette és ellenére, ragyogott is örökké. Telt rá a vidék, a gyarmatok élés­kamrájából. Most pedig túlontúl ismerős a história, úgy tetszik, nem panacea többé a gall csalafintaság. Mert e pillanatban legalább nem lenne, ami menthető, orvosolható. S bár a neonok csillámlanak még, a lánykák még csinosak és gyönyö­rű még a Concorde meg a Champs- Elysées, Franciaország mégsem Európa szíve-veleje többé. Inkább, a fáradtan vonuló párisiakat nézve — s inyen fáradtak, barátom! —, élve a guineai legény kifejezésével, Európa kimérája most Gallia. Vi­dámsága pedig, akár a békacomb rángása a Volta-elem hatására. Iga­zolj vélekedésemért, barátom, te éppoly régóta szereted-ismered Pá­­rist. Te is, mint második hazádban, jártál kertjeiben. Lesz-e itt újraéb­­redés, újabb gall sakkhúzás...? ★ SVÁJC: Külföldi újságíró, rossz­májú ember, állította egyszer, hogy Helvetia igazából nem „ország”, hanem „részvénytársaság”, a húsz­egynéhány apró-cseprő kanton ér­dekszövetkezete. Megesik persze, hogy a „részvényesek” összekopód­­nak a tej árán, munkások szabad­ságidején, a külső konkurrencia el­lenében aztán sietve megbékélnek. Mesélem ezt Genfben, a reformá­torok emlékművének tövében, egy néger fiatalembernek (aki néger száz százalékosan és nemrég érke­zett Moszkvából, szinte menekülve, jócskán kijózanodva). Emberem harmincas és éppen nem ostoba, hallván mesémet, felkiált: , Hiszen ez Európa! Kicsiben Svájc az, ami egész Európa. Miért haragusznak hát arra az újságíróra?" Már aki haragszik, gondolom és pusmogok magamban. Ezért jár­tam meg pár ezer kilométeren a né­pek országútját, lázas-csüggedt ke­resésben, hogy megtudjam, ennen mondatomat fejemre olvasva, egy kívülállótól, egy másik szerecsen­­től, mégpedig jelen lakhelyemen, nem más az Európa-valóság, mint zsémbeskedő, döntő órákban mégis észbekapó érdekszövetkezet. Miért nem lehetne „r­etabilis” az ilyes­fajta üzleti vállalkozás? Ezt Moszkvát járt emberem kér­dezi és felel is rá rögtön: „Mert másképpen nem lehet! S higgye el, én néhány társammal ellentétben, nem vagyok ellensége Európának. Sőt, mióta i­tt tanulok, barátja va­gyok. Igenis tudom, hogy tévedései, gyarmati eltévedései ellenére. Euró­pa nélkül nekünk is Ádám­ Évánál, egyéb mitológiánál kellene kezde­nünk. Mi szükség erre? Szigorú ta­nítónk volt Európa, mégis meste­rünk. Ha csillapultak egyszer a ke­délyek, a haragosok is belátják ezt egyszer.” ,,Ki fogja heverni Európa a ba­jokat, mert minden kórt kihevert eddig. Újak jöttek aztán, s még azokból is kigyógyult. Az atom­hisztéria sem lesz másformán, ha nem hinném, hogy így lesz, máris csomagolnék. S jöhet olyan kor­ is, melyben mi segítjük majd Európát. Másképpen, mint eddig, de éppoly hathatósan. Mindezt azért, mert szükségünk van rá. Míg fennáll a világ, szüksége lesz Európára. Egyébként az óvilági kultúrának is adott már egyet-mást a színes. Gondoljon a zenére. Adhatunk még többet.” „ Utópia a világrészek összefo­gása, Európa szellemi (!) irányítá­sával, mondják a könnyelműen ítélkezők. S hivatkoznak Nyugat múlt-jelen vívódásaira, belső civa­­kodásaira. Tévedés a tétel és gyen­ge az érv. Európából nem lesz soha Amerika, ahol kész keret várta az önként hontalanná vált kivándorló­kat. Mi köze volt a második nem­zedéknek az elhagyott pen­­t­e­­s­e­k­h­e­z- Az óhazában azonban országoknak, kerületeknek, váro­soknak, sőt egyes épületeknek kü­lön egyedi történelme van. S a tör­ténelem nemcsak teher, ajándék is egyben. Én győzzem meg önt, hogy hinni kell Európa jövőjében? Ma­gára eszmél majd Európa; hogyan, nem tudom. A szerepére fog esz­mélni. Új lesz a szerep a változó korral. De nemes lesz.” ★ FLUCTUAT NEC MERGI­­TUR, ez Páris jelmondata. Há­nyódik, de el nem süllyed. Miként Európa. Az örök. Történelmi lecke ez, bátor fiúk­nak. Irodalmi Újság 1962 január 1—15

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék