Irodalmi Ujság, 1962 (13. évfolyam, 1-23. szám)

1962-01-01 / 1-2. szám

1962 január 1—15 Most öt éve ,Sztálin hibáinak egyik súlyos következménye volt a dogmatizmus elburjánzása. A különféle országok kommunista pártjai Sztálin hibáit bírálva küzdenek a dogmatizmus ellen. Ez a küzdelem teljesen szükséges. De egyes kommunisták, amikor megtagadnak mindent, ami kapcsolatban van Sztálinnal és adesztalinizálás’ hamis jelszavát hirdetik, hozzájárulnak a marxizmus-feninizmus ellen irányuló revizionista irányzat megizmosodásához.” (Népszabadság, 1957 jan. 1., a Zsenmninzsipao cikkéből) Törvénytelenül senkit sem tartanak fogva Sós György rendőrezredes kijelentette, hogy jelenleg a rendőrség őrizetében lévők száma igen csekély. Mindazokat, akikről kiderült, hogy bűncselekményt nem követtek el, 24, de legkésőbb 48 órán belül szabadon bocsátották. A rendőrség a törvényben előírt határidőn túl — törvénytelenül — senkit sem tart fogva. (Népszabadság, 1957 jan. 3.) „November 4-én döntő fordulat következett be az ellenforradalmi erők ellen folytatott harcban: megalakult a forradalmi munkás-paraszt kormány. A kormány tevékenységét súlyos körülmények között kezdte meg. A Nagy Imre kormány árulása megnyitotta az utat az ellenforradalom előtt, mely ezekben a napokban embertelenül gyilkolta a szocialista forradalom hű fiait és leányait, a békés állampolgárok élet- és vagyonbiztonságát fenyegette, a fejetlenség és a zűrzavar állapotába taszította az országot, megbénította az életet hazánkban A kormány sikerrel oldotta meg feladatát. Az ellenforradalom fő fegyveres erőit néhány nap alatt megsemmisítettük, maradványait pedig szétvertük. A kormány kérésére a szerződéses kötelezettségek és a proletárnemzetköziség elve alapján nagy segítségünkre volt ebben a szovjet hadsereg, majd pedig az új magyar honvéd- és rendőr karhatalmi erők forradalmi fellépése s a magyar dolgozók támogatása." (Népszabadság, 1957 jan. 6.) ..A magyar forradalmi munkás-paraszt kormány megdöbbenéssel szerzett értesülést arról a javaslatról, melyet az Amerikai Egyesült Államok és huszonegy más ország terjesztett a közgyűlés elé, egy öttagú vizsgálóbizottság felállításáról, melynek az lenne a feladata, hogy vizsgálatot folytasson, közvetlen megfigyelést szervezzen és tartson fenn Magyarországon és másutt, tanúk meghallgatására, bizonyítékok gyűjtésére, információk átvételére, szükség szerint azzal a céllal, hogy a megállapításokról jelentést tegyen a közgyűlés jelen ülésszakának, azután pedig időről időre kiegészítő jelentéseket készítsen az ENSZ-tagok és a közgyűlés tájékoztatására. A magyar kormány a legerélyesebben tiltakozik az Amerikai Egyesült Államok által a közgyűlés elé terjesztett, példátlanul durva beavatkozást jelentő javaslata ellen. A magyar kormány megengedhetetlennek tartja az ilyen, egyes agresszív államok céljait és politikai törekvéseit szolgáló határozatok elfogadását, melyek sértik a Magyar Népköztársaság szuverenitását és amely határozatoknak egyetlen szuverén állam sem vetheti alá magát.” (Népszabadság, 1957 jan. 11.) Irodalmi Újság KRISTÓF ÁGOTA versei Széljárta fehér városok fordítják felém kristályszemük konok árnyéktalan oszlopok vonulnak a márványarcú utcák süket kövein lehet-e hogy a csönd megfeketedik a gyermekkor magányos kertjeiben és lassú parasztok mozdulatában furcsa és rosszillatú szobákban bujkál és szemekben melyek elveszik minden erőmet és saját erőtlen szemeimben ilyenkor az utcai lámpa sárga játékára figyelek s a hegyesujjú lenge táncosok játékára és az esőcseppek meghatott játékára és mennyit álmodok a széljárta fehér városokról ahol konok árnyéktalan oszlopok vonulnak a márványarcú utcák süket kövein s széles enyhe lejtésű lépcsőkről melyeken lassan feléd fordulva megállók összekapcsolni kristály szemeinket Magánosok Emberek jártak a fák közt nem szóltak egymáshoz semmit hegyek sírását figyelték a hűvös patakokban és továbbmentek Ahol két ösvény keresztezte egymást egy vén állt hosszú fehér hajával és énekelt be oly nyugodtan és lassan hogy mindenki elszomorodott A fejek földig hajoltak sima kavicsokra fektették homlokukat a vándorok miért nem rössz mondta a férfi és valaki feléje indult de elfáradt s megállt a csillagok se hulltak HORVÁTH ELEMÉR versei Az éjszakai park Alighogy elhagyjuk a lámpafény porondját látható a park. Egymás vállába bújva párok a sövény derengő tisztaságában. (A padon csókolózóknak az éj védelme épp elég, hogy kivessék szerelmükből a nappal alkuit, de a repkények motozásában szeretkezők sejtik, hogy hajnal felé tartanak, ahol az ölelés hamuja nem rejtőzik el a vágy elöl.) Szobám egészen más. Csöndje csodálatos, de hiányzik belőle ez a páratlan huzat melyben a teljes horizont feszül meg nyugtalan. S az a törékeny távlat amelyet cigarettám tüzének nyújtanak a csillagok, örökre megszabja helyem az ég alatt. Dioptria A sarkokat szerettem ahol összefutnak a síkok s — különös baleset — homály születik hirtelen. Ekkor álmodom, hogy bejössz és megoldod szobám képleteit amelyek fogva tartják homlokom. Egy teljes örökkévalóságot előz meg mosolyod mikor ágyamra ülsz, hogy körmönfont magányomnak otthont teremts, te múlandó, mielőtt elnyelne a tér görbülete. Szeretkezésünkben elhajlik az idő, s minthogyha erdő támadna lélegzeted ritmusától, a szabályos szoba elvadul szelíden. Via Sacra A barátom csak ül a köveken és egyre szomorúbb a három oszlopfő amely az imént még egy égbe ragadta szemünk múltja napfényes ágyékába visszatér Minthogyha vakság lepne meg váratlanul már süllyedek szorongó éjembe már hallgatok Ujjaim rácsa arcomon irtóztató csöndem az égig ér A barátom kezében pipitér 3 T egy nyugat-európai folyóiratnak egyébként kitűnő s nagy gonddal megírt cikke arról tesz említést, hogy a magyarok milyen nacionalisták maradtak. Magyarországi magyarokról, írókról és költőkről van szó, akik a látogatót nacionalista kijelentéseikkel meglepték. Ebből s egyéb jelenségekből sokan s így a folyóirat cikkírója is, azt a tanulságot vonják le, hogy a Duna völgyében, vagy Középkelet-Európában — nevezzük akárminek, mindig a volt Osztrák-Magyar Monarchia utódállamainál és a balkáni országoknál lyukadunk ki — a kis népek egymással szembenálló nacionalizmusa nem hogy csökkent volna, de erősebb, mint valaha. Vigyázzunk a disztinkcióra: egymás ellen irányuló soviniszta nacionalizmusról van szó egyes nyugati megfigyelők szerint, nem szovjet-, vagy akár oroszellenes nacionalista felbuzdulásról... Nos, aki csak kissé mélyebben foglalkozott a középkelet-európai nemzetek és népek történetével s tisztában van jelenlegi helyzetükkel, azonnal rájön, hogy a dunai népek egymás ellen irányuló sovinizmusát ma készpénznek elfogadni nagy tévedés. Régi és kedvenc témája a nyugati zsurnalisztikának és féltudománynak a kelet- és keletközépeurópai népek állítólagos vad nacionalizmusa és összeférhetetlensége. A nyugati politika több mint száz éve úgy kezelte a magyarokat, cseheket, szlovákokat, románokat, szerbeket, bolgárokat, horvátokat, szlovéneket, macedónokat s a lengyeleket is, mint szegény, piszkos, elmaradt rokonokat vagy ide-oda ugráló vásott kölyköket. „Bizonyíték” volt rá elég, azaz egyes jelenségeket örömmel fogadtak el bizonyítékoknak, mert ezek megnyugtatták egyes nyugatiak lelkiismeretét, hogy „e népek valóban nem is tartoznak (vagy tartoznak még!) a Nyugathoz”. Pacifikálni kell őket, alku tárgyát képezhetik, nevelni kell őket. Mik voltak a bizonyítékok? Elsősorban az 1848-as magyar forradalom s a nemzetiségeknek azzal szemben elfoglalt ellenséges magatartása: az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségi politikája; a szarajevói merénylet; a Monarchia széthullása; a kisantant és Magyarország húsz éves hidegháborúja; a szerb, horvát, bolgár, macedón s egyéb terrorista organizációk működése, hogy csak egynéhányat említsünk. A legújabb „bizonyítékok” között ilyeneket találunk: magyarok csak egyszer egy évben utazhatnak Erdélybe; a románok még akkor is megtagadják a vízumot, ha valaki halálosan beteg édesanyjához szeretne utazni; ha egy Magyarországon látogató külföldi egy magyar előtt azt mondja, hogy „Erdély”, a magyar arca kitüzesedik, majd lángra gyullad; Lengyelországból visszatérő turisták arról számolnak be, hogy a lengyelek gyűlölik a cseheket; a Csehszlovákiából hazatért turista arról beszél, hogy a csehek gyűlölik a lengyeleket; a Jugoszláviát tanulmányozó német tanárjelölt biztosan tudja, hogy a szerbek gyűlölik a bolgárokat... Hát semmi sem változott volna? A nyugati zsurnalisztika és a féltudomány egyes berkeiben valóban nem változott semmi. A klisék még a régiek. „Hinter Schwechat beginnt Asien" — mondotta Metternich s Középkelet-Európa megítélésénél még ma is alapjában véve ez az irányadó elv. A valódi Ázsiát persze nem szabad megsérteni, az már partnerré lépett elő; a volt partnerek, a középkelet-európaiak azonban sokak számára mind kellemetlenebbek lesznek. S megint kapóra jön majd a sajnálkozó megállapítás: „Még mindig soviniszták. Még most se tudnak megférni egymással.” Az igazság azonban pontosan az ellenkezője a klisének. A dunai, a kelet- és középkelet-európai népek nem soviniszták és nem nacionalisták. Három nagy birodalomban éltek a tizenkilencedik, huszadik századig: uraik a török, az orosz és az Osztrák- Magyar Monarchia urai voltak. A francia forradalom és a herdeni német Volkstum-mozgalom s más történelmi kényszerűségek következtében újra felfedezték népeik nyelvi különállásából származó realitásokat, vagy értékeket, s vezetőik ezt a nyelvi értéket aztán az ezredik hatványra emelték s a nyelvnek államot, az államoknak szuper-szuverenitást követeltek. De ez nem volt kelet-európai vagy balkáni különlegesség! A huszadik század első negyedének Európájában minden ország tele volt fiók-Machiavellikkal. Hitler nem rózsabokorban született! A nyugat- és kelet-európai leviathánok szülték.e maradjunk csak a Dunavölgyében, Középkelet-Európában és a Balkánon. Modern szociológiai, antropológiai és történelmi módszerek s az objektív kutatás megállapította, hogy ezek a népek, nagy és szép nemzeti tradícióik és jogos különállási törekvéseik ellenére olyan közös tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek nem jöhettek volna létre, ha valóban gyűlölték volna egymást. Egyetlenegy közös „gyűlölet”-akciót lehet csak e népekre rábizonyítani: az esetenként kitört antiszemitizmust; de ez se kelet- vagy középkelet-európai vagy balkáni különlegesség, hanem a keresztény Európa közös, kétezer éves szégyene. Csak az állíthatja, hogy a magyarok, szerbek, románok és a többiek, azaz a magyar, szerb, román s a többi népek tömegei soviniszták vagy nacionalisták, vagy nemzetibbek, támadóbbak, kevésbé összeférők, mint a nyugatiak, aki nincs tisztában a hatalom lényegével, azzal, hogy a hatalmon lévők, (sokszor még a nagy demokráciákban is) olyan elveknek hódolhatnak, amelyekhez a vezetésük alatt álló tömegeknek alig van közük. Egy demokratikus államban a parlamenti választásoknál persze kiderül, hogy a nép egyetért-e vagy sem, de korrupt választásoknál vagy erőszakos választásoknál az eredmény eltorzul. Ahol pedig nincs választás, arról a népről az állítható, ami tetszik. A magyar nép nem értett egyet az újvidéki mészárlással s nem értett egyet azzal sem, hogy a szerencsétlen Ciano és Ribbentrop erőszakos bécsi döntése alá bocsássák az erdélyi kérdést. A szudétanémetek többsége sem kívánta (mint azt Wenzel Jaksch, a nagynevű német szociáldemokrata képviselő bebizonyította), hogy Hitler „Heim ins Reich” vigye őket. A román, csehszlovák és magyar vezető politikusok kétségbeesett elvszegénysége és az ő nacionalizmusuk (nem pedig népeiké) akadályozta meg a két világháború között az értelmes, békés megegyezést. Gazdasági érdek, roszszul értelmezett történelmi kényszerűség állította szembe a kormányokat s a vezetők egy részét, de nem a népeket. És most? Elképzelhető-e, hogy a két világháború közötti feszültségből, a második világháború borzalmába s onnan azonnal a szovjet kommunista elnyomás alá került népeknek legfőbb gondja az lett volna, hogy megakadályozzák, ki mikor megy beteg édesanyja látogatására s hogy magyarul, csehül vagy szlovénul szidja-e álmában a kommunista pártot? Ilyet naivitás volna feltételezni. Az igazság az, hogy a szovjet nagyhatalomnak, úgyis mint kommunista rendszernek s mint orosz nagyhatalomnak, érdeke, hogy az úgynevezett csatlósállamok népei között ne legyen szabad, normális kapcsolat, s hogy a dunavölgyi és balkáni népek külön-külön pórázokon maradjanak. Balkán- vagy dunai föderációról beszélni a Duna mentén azóta tilos, mióta ezek a területek a Szovjet hatalma alá kerültek. A szovjet nagyhatalomnak elegendő, hogy keleti blokkról beszélhessen, s e népek mai , ,vezetőinek” hivatalos találkozóinál többet nem enged meg. Pedig népek és nemzetek békés együttélésének elengedhetetlen feltétele a szabad, a nem erőszakolt eszmecsere egyének és lassan, irányítás nélkül egész rétegek között. A Szovjetnek pedig az az érdeke, hogy ilyen szabad eszmecsere a dunai népek között soha többé létre ne jöhessen. A dunai népek nem nacionalisták. Egy rájuk kényszerített s felülről irányított bürokrácia kelti azt a hamis látszatot, mintha azok lennének. A nacionalizmus (vagy az „új nacionalizmusok”) kérdése sokat szerepel a nemzetközi publicisztikában. Mind a jobb-, mind a baloldalon divat várakozással tekinteni a nacionalizmus címén jelentkező mozgalmakra vagy szenvedélyekre — hol Afrikában, hol Ázsiában, hol Dél-Amerikában, hol Kelet- vagy Közép-Európában... Az Irodalmi Újság körének ezzel kapcsolatban egységesen és programszerűen meghatározott állásfoglalása nincs. De több vezető munkatársa kifejezte már aggodalmát és fenntartásait ezzel a divattal szemben. Örömmel szólaltatjuk meg hasábjainkon a magyar és amerikai politikai tudományos irodalom egy nagyérdemű munkását, aki legutóbb XXIII. János pápa életrajzával tűnt fel az angol könyvpiacon. Úgy véljük, hogy hozzászólásával munkatársaink nagy része — talán túlnyomó része — egyet fog érteni. Bár természetesen csak saját nevében ír, álláspontját jelentősnek tartjuk, mert egy, a középkelet-európai népek közös vonásait kutató, ismert katolikus szakértő véleményét fejezi ki. ARADI ZSOLT SOVINISZTÁK A DUNÁNÁL ?