Irodalmi Ujság, 1963 (14. évfolyam, 1-23. szám)

1963-01-01 / 1. szám

1963 január 1. Quext Camue -t az abszurd eseményekben, közeltett a május 13.-i fordulat... Mikor a beszélgetés úgy hozta, hogy a múlt alakjait idéztük fel, mindig meglepett, milyen jól adja a társadalom és a társadalmat képviselő emberek történetét, Groudhont, Bakunint alaposan ismerte. Idézte néha Alexis de Rocqueville-t, hangsúlyozva, hogy a royalista főúr kiválóan megtsalta, milyen hatású lesz a IX-ik században a XIX-ik száúdi középosztálynak a kiváltságos sztállyá való átalakulása. Jaurés-t lyan könnyen tudta jellemezni,intha bizalmas ismerőse lett anna. Váratlanul ért az is, hogy éha teljesen ismeretlen személyek nevét említette, Eugéne Dumiére-ét például, aki 1898-tól 702-ig szocialista képviselő volt , a szakszervezeti mozgalom munkása. Hosszú fejezetbe kímkeznék, milyen szigorúan ítélhetek mögött több a rutin, mint tartalom, hogy a hatás nem a Remek összeütközéséből születik, anem a szerző előre megfontolt szándékából, abból a kiszámított ommercializmusból, ami megleetősen jellemző a televízióra állában. Rattigant társadalomurálatában semmi sem akadályozt , s ez látható is azon a ókimondó bátorságon, mely a bpmutatást, a protekcionizmust, a hátságokon alapuló „kéz kezet és” életfelfogást társadalmi hasain keresztül kritizálja. S hogy égsem válik nagy drámává, annaka művészi felszínességében késendő. Mindez azonban keveset von le kísérlet érdekességéből, vonzugalmasságából. 80 millió néző ámára írni nem könnyű feladat, legyen a talpán, aki kiállja a cicát. Milyen kár, hogy a magyarok, művészek, technikusok — srsze a nézők ! — nem kapcsolhatnak bele ebbe a különös inóba”, az európai televíziósház kialakításának eleven sorrt öltő kísérletébe. Pedig ők is rópaiak, a javából. (A.T.), te meg a mai politikusokat. De azt hiszem, ennek elmondására a pillanat nem nagyon alkalmas...eszéljünk inkább azokról az órákról, melyek során széles jókedvével valamennyiünknek megadta az annyira nélkülözött kikapcsolódást. A színház iránti közismert érdeklődése fiatal színészek barátságát is megszerezte számára, tehetségüket biztosan ítélte meg és vidám társasággal vette körül magát. Az idő tájt, mikor a „Gyászimre egy apácáért” c. darab rendezésére készült, Jacques Gripel, a színész, akit segédrendezőként vett maga mellé, elvitt hozzá l’Isle-sur-Sorgue-ba. Nagy vidéki házban találtuk , közül a tágas kertben két gyermeke hancúrozott. Szokás szerint a lehető legtestvériesebben fogadott ; hosszasan beszélgettünk Faulkner művéről, melynek akkor fejezte be színpadra alkalmazását s amelyet oly sokáig játszottak sikerrel. Az épületet árnyékba borító magas lombok alatt a tücsökciripelés minden más zajt túlharsogott s a vidékre tikkasztó Földközi-tengeri hőség nehezedett. A nagy házban viszont a fakószínű kőpadló s a félig csukott ablaktáblák kellemesen hűsítették a levegőt. Koccintottunk a „Gyászmise” sikerére. Rövidnadrágban és zsebes nyári ingében Camus elemében érezte magát. Később, mikor Stockholmba volt hivatalos a Nobel-díj átvételére és fényképei frakkban ábrázolták, nem minden irónia nélkül gondoltam falusi viseletére, melyben olyan felszabadultan mozgott... ||Egy nap láthatóan örömet «— szereztem neki : összehoztam Giovanna Bernerivel, egy olasz forradalmár özvegyével. Bernen pályafutása rövid volt, de termékeny. Aztán, 1937-ben Sztálin meggyilkoltatta Spanyolországban. Giovanna meglátogatott, mint minden párizsi tartózkodása idején. Vele egyidőben sikerült Albert Camus-t is meghívnom. Camus, akinek Spanyolország kedves földje és második hazája volt, részletesen elmeséltette Camillo Remeri barcelonai tevékenységét. Olyan beszélgetés kerekedett ebből, melynek során vitágosan kibontakozott a spanyol forradalom története. Ezt még, többrendbeli próbálkozásaik ellenére, a legjobb szándékú szerzőknek sem sikerült ábrázolniok. Egy ilyen esemény feldolgozásába nem lehet elfogulatlanul belekezdeni. Camus teljes szellemi tisztességére és Giovanna teljes pártatlanságára volt szükség, hogy az ellentétes erők világos jellemzése után élő és hiteles képet kapjunk a spanyol polgárháborúról. Beszélgetés közben Camus egyébként emlékeztetett arra, hogy kezdeményezésére a Témoins 1954-es őszi számában megjelent Simone Well egyik levele, melyet Bernanosnak írt a holdfényes nagy temetők olvasása után. Simone Well ebben Durrutinak a Franco-pártiakkal szembeni magatartását elemezte. Idén március óta fájlaljuk Giovanna elhunytát. Ha élne, megosztaná Albert Camus halála feletti gyászunkat s Volonta című folyóiratában hosszú oldalakat írna az íróról és az emberről, akit tisztelt. Ez a két nemes arc, mely az örökkévalóságban találkozik immár — az alig ismert Giovanna Remeri és a híres író, Albert Camus — az emberi öntudat két nagy mozzanatát képviseli szemünkben. Camus állásfoglalásai a keletberlini és a budapesti eseményekkel kapcsolatban ismeretesek. Úgy érzem, nem haszontalanul idézek itt néhány sort abból a kéziratból, melyet a Mutualité termében, 1953-ban a berlini felkelés után rendezett gyűlés alkalmával nyújtott át nekünk s amelyet a Témoins közölt annak idején : „Lehetetlennek tartom, hogy a dolgozók méltóságát és egyenjogúságát hangoztató emberek hallgatásukkal belenyugodjanak olyan munkások kivégzésébe, akiknek nincs más bűnük, mint hogy fellázadtak anyagilag elviselhetetlen helyzetük ellen. Egyikünknek sem sikerült megakadályoznia a tragédiát, ez igaz. Ám a megtorlásnak még nincs vége és véleményünk nyilvánításával, bármilyen nevesse is, ne hathatunk a továbbiakra. Mikor az antiszemitizmus első jelei felütöttek fejmet Keleten, azonnali az ösztönös felisaporodása tanulta le a népi írormanyonnal. Hogy meg kell állítamion ezt az elfajulást, ami — parnagságuk ellenére — nem voltat csupán pártos szellemek, ő ezért, valamennyi jelenlevővel együtt azonhoz fordulón, akikről nem felejtettü el, hogy fegyvertársam voltán s ezt mondom nekik : ha csak egyetlen egy német munkás esetét suterul is megmentem az elkövetkező napokban, ez az élet is megéri már, hogy itt egybegyűljünk s megéri azt is, hogy az idáig hallgatók felemeljék szavukat és megmentésében segítsenek bennünket. Ne tartsák többre érveléseikért és álmaikat a két hét óta felénk kiáltó nyomorúságnál, ne mentegessék a mai vért s a mai fájdalmat egy történelmi jövő fontosságával, melyben a megöltek már semmi értelmet nem találhatnak. Higyyék el nekünk végre, hogy egyetlen emberi álom, akármilyen hatalmas legyen is, nem jogosít fel a dolgozók s a szegények legyilkolására. Senki sem kéri önöktől, hogy bármit is megtagadjanak hitükből vagy akaratukból. De annak az igazságnak a nevében amelynek szolgálatára hivatkoznak, követeljék egyszerűen, velünk együtt egy vizsgálóbizottság kiküldését , ebben valamennyi szakszervezeti központ képviselve lesz s ha mást nem is, legalább közvetítő szerepet játszhat abban a drámában, melyben nem az önök által vitatott és egy ma még nem látható korra megálmodott eszményi társadalom forog a kockán, hanem a megalázottakat ma fenyegető rettenetes halál, mert hittek abban, akárcsak Marx, akit nap mint nap emlegettek nekik, hogy az egyenlőségben élők szabadság nélkül nem lehetnek meg s nem is szabad meglenniök.”ban, a magyar dráma idején emlékeztettem Camus-t, hogy az előzőhöz annyira hasonlító új eseményre tökéletesen alkalmazható nyilatkozata prófétai hangot hallatott. Camus ezt válaszolta : „Ugyan, kedves Proix, csak nem képzeli, hogy volt valaha is új a nap alatt ?” AZ ÍRÓ HALÁLÁNAK HARMADIK ÉVFORDULÓJÁRA Irodalmi Újság 5 LUTAN nyolult ujjgyakorlatok, és ez a Chopindarab. Chopin volt Manci kedvence, mi más lehetett volna, hiszen olyan szomorú lány volt. Az ajtó később valamikor óvatosan nyílott jobb felől, a résen át kínos sárga villanyfény tört be a szobába, a fényben egy folt, a húgom arca. „Mert nem gyújtod meg a villanyt?” kérdezte húgom. „Mert jobban szeretem a sötétséget,” feleltem szigorúan. Húgom visszahúzódott, becsukta az ajtót, magolt tovább. A húgomat... Hogyan is? „A húgomat a bánat eljegyezte.” Egy kissé szépernős fénytörésű, de szívetmarkoló sor, mint Kosztolányi legtöbb verssora. Csakhogy másról van szó. A húgomat a nyilasok meggyilkolták férjével, kislányával együtt, az utcán. Anyám valahogyan ezt is túlélte, talán úgy, hogy nem hitte el. Még valami tíz évvel későbben is, mikor már régóta velünk élt New Yorkban, azt várta, és mind a haláláig várta és talán mást sem várt, mint hogy „ők” — mert csak így említette őket — „életjelt adnak magukról.” De nem adtak. Anyám egy pár hónap híján harminc évvel élte túl apámat. Apám a königgrätzi vereség évében született; ha még élne, három év múlva lenne száz éves. Anyám születése évében ünnepelte Ferenc József osztrák császári uralkodásának negyvenedik évfordulóját, ma majdnem félszáz éve, hogy halott. Anyai dédapám hadnagy volt Bem hadseregében és az én kisfiú koromban meg élt, mikor utoljára láttam a század első évtizedének vége felé, anyám és a családi legenda szerint kilencvenkilenc éves volt. Mindenki így mondotta: „Dédapád jövőre lesz száz esztendős, ha az Úr engedi, hogy megérje." De ma pontosan emlékszem rá, hogy ezt mindenki jónéhány éven át mondogatta. Talán Dédapa akarta így:aggok hiúsága, hogy öregbítik magukat, óriási családi ünnepség lett volna, de dédapa nem érte meg a százat. Roppant alacsony ember volt és sovány, mintegy kissé túlméretezett törpe, alig valamivel magasabb, mint én voltam hét vagy nyolc éves koromban, amikor is még magasabb termetűnek ígérkeztem, mint amilyenné lettem. Én mindig kezet csókoltam neki, ő mindig homlokon csókolt; azt a leheletszerű érintést a családi nyelvjárás „dédapapuszi”-nak nevezte. A család Dédapát nagyon művelt embernek tartotta, bölcsnek és világlátottnak, és ezt, úgy rémlik, éppen olyan fontosnak tekintették, mint azt, hogy nagyon jómódú volt. Egyszer látta Beethovent a bécsi Gonzagagassen, egy kifőzde előtt. „Olyan kisfiú voltam, mint te vagy ma,” mesélte nagyapám a nagy történetet. „És ha Beethoven nem siet be abba a kifőzdébe, hát én odamegyek hozzá és kezet csókolok neki, mert az édesanyám nagyon nógatott rá, pedig nem is tudtam, kicsoda az a mogorvaarcú úriember. Sötétszürke gorokkot viselt és alacsony sötétszürke cilinder volt a fején.” Amikor ezt mesélte, én sem tudtam, kicsoda volt az a mogorvaarcú úriember a sötétszürke gorokkban, de úgy gondoltam, nagyon nagy ember kellett hogy legyen, főherceg, főpap, ilyesmi, hogy az én dédapám — akár ha anyja nógatására is — kezet akart csókolni neki. Később eszembe jutott, milyen különös lett volna, ha Dédapa valóban kézencuppantja Beethovent, mielőtt — kilencvenegynéhány évvel később — ajkával az én homlokomat érinti. Száz év, így gondolatban, az anyag érintkezési pontjain, mintha nem is volna olyan sok. Mindöszsze száz év. Az idő valami rugalmas plasztik-anyagból van, értéke és mértéke készítőjének titkos rendszere szerint változik, amit legfeljebb tapasztalunk, de nem értünk meg. Lehetetlen, hogy a gramofon a szomszédban még mindig ugyanazt a Chopin-darabt játssza, holott ugyanazt játssza még mindig, és nem is újrázva Szép darab, kár, hogy nem ez a kedvenc Chopinem. Kár, hogy egy kissé általában távolabb kerültem Chopintől. Most következik egy nehéz passzázs, Manci gyakorlás közben százszor eljátszotta, ezerszer, párhuzamos kromatikus futam lefelé, felfelé, vissza lefelé, és két hatalmas, robbanó akkord, egy’ taktus hosszított szünet. rubato, és visszatér a főtéma, főtéma — mi a főtéma? Talán hogy élünk. Néha csodálkozom rajta. Min fordulnak meg a dolgok? Éppen átköltözőben voltunk rózsadombi lakásunkból egy tágasabb, szebb másik rózsadombi lakásba, amikor Hitler mellénk költözött Bécsbe. Berendezkedett a maga ezer évére, a mi hurcolkodásunk elmaradt, megkezdődött az emigrációnk. Ha nem így történik, alkalmasint a Dunában végzem, hiszen sohasem voltam olyan jó úszó, mint például egyik fiatal unokaöcsém, akit belelőttek ugyan a folyamba, de kiúszott, átlőtt arccal, és most jól megy a sora Kanadában. És ha nem a nyilasok és a Duna feneke, akkor talán egy szibériai munkatábor vagy az államvédelmiek pincéje, valamivel későbben. De volt elég bátorságunk ahhoz, hogy gyávák legyünk. Szóval: emigráció. Honvágyam azóta sem volt, már úgy, hogy jaj, Balaton! Jaj, Bimbó út! Végtére is, egy bizonyos értelemben, velünk jöttek. Az emlékek nem fájdítanak. Egyébként is, úgy hiszem, tájakban belső tájakra, látható dolgokban elmúlt hangulatokra, állapotokra, pillanatokra áhítozunk, amikor azt érezzük, hogy honvágyunk van; az egykori önmagunkat s nem a régi világot idézzük vissza. Különös módon, mindjárt az emigráció első stációján, Rapallóban „otthon” voltunk, s azóta is, mindenütt, bárhol álltunk is meg, egy pár hétre, néhány hónapra, egy csomó évre, vagy — amint hisszük — a még hátralévő időre. Mint arrefelé mondják, született „home maker”-ek vagyunk. Így volt az Londonban is, még a náci bombák meg a V-1 és V-2 idején is. Túl fogjuk élni, valahogyan így éreztem. A második Blitz idején a Regent Park szegélyén éltünk egy modern nagy bérház legfelsőbb emeletén. A parkon át jártam haza, néha egy-egy súlyos légitámadás után. Abban az időben jutottak eszembe ezek a sorok: „De jó a fáknak, némák, zöldek, / Nem üvöltöznek és nem ölnek. / Ha bombatépten elterülnek, / Tavasszal törzsből kizöldülnek.” Őszintén úgy emlékszem, hogy nem féltem, holott életünket éppen úgy becsültem akkor, mint azelőtt és azóta is. Valahogyan nem tudok félni attól, amitől nincs értelme félni. Ü, és ismeretlen és csak elképzelhető vagy éppen elképzelhetetlen dolgoktól. De egy valamitől mindig féltem és az érzés, rémálom alakjában, néha még mindig viszszatér. Hétéves voltam, a dédapai birtokon töltöttük a nyarat, Erdélyben. A rengeteg helyben élő és kolozsvári meg marosvásárhelyi és nagyváradi és debreceni és Isten tudja még honnan való dédunoka között én voltam „a pesti kisfiú.” Erős, szívós, egy kissé fölényes, túlságosan „fővárosi." Egy napon egy sereg első-, másod-, harmad- és még távolabbi unokatestvér, korombeli vagy valamivel idősebb vagy fiatalabb fiúk és lányok hordája megrohant kedvenc búvóhelyemen, a gyümölcsöskertben. Nem ütöttek, csak hanyattvágtak a földön, kezem-lábam elkapták, széjjelhúzták, lefogtak a magas fűben és diadalittasan üvöltöttek. Moccanni sem tudtam. Életem legnagyobb kínja és rémülete volt. De nem tartott sokáig, talán csak száz évig. Az elviselhetetlen szörnyűségből a csorda mellé nyárra au pair felfogadott mademoiselle, Jeanne Souchet tizennyolc éves párizsi kislány mentett ki, kínzóimat elkergette, aki szembeszállt vele, felpofozta, engem igen jóleső öleléssel és csókkal vigasztalt. Ha valamit nehezen tudok elképzelni, az talán az, hogy milyen lehet Jeanne ma, mint körülbelül hetvenötéves dáma, ha még él. Miért ne élne? De azóta is csak ettől félek: a kényszeríttetéstől, a magatehetetlenségtől; attól, hogy mások azt tesznek és talán azt tétetnek velem, amit ők akarnak, testi és minden más vonatkozásban. Ha valaha is futottam valami elől, ez elől futottam egészen besötétedett, az ég hószíne hirtelen lett fekete. Az ablakon át nem a Jókai téri gázlámpák halványsárga, rezgő fénykígyói kúsznak fel a mennyezetre, hanem két oldal felől egyenest szembetűz az éles fehér fény a megvilágított Washington Emlékműről és a Capitol megvilágított kupolájáról. A csillagok, lehet, ugyanazok. A szomszédból még mindig szól a zongora, de már a vége felé tart. Ez a Chopin-darab idáig sohasem tűnt fel ilyen hosszúnak. Már nem tudom, mikor hallottam Mancitől utoljára. Nem érzem úgy, hogy szebben játszotta, mint a gramofon a szomszédból, csak mert hogy akkor régen játszotta. Nem hiszem, hogy minden, ami volt, jobb volt és szebb volt, csak mert hogy már nincsen. Az ember előrefelé éljen, ne hátrafelé. Egy lendületes nagy futam, három döngő nagy akkord, és hirtelen vége. Manóinak sem tapsoltam soha, fel a plafonon át a felsőbb emeletre, most sem tapsolok át a falon, a szomszéd gramofonjának. Vége a hangversenynek, felállok a karosszékből, meggyújtom a villanyt. És mintha csak a koncertteremből távozóban, mintegy ellenőrzésképpen még egy futó pillantást vetnék a műsorba, hirtelen tudom, hogy amit hallottam, Chopin nagy f-moll fantáziája volt, Opus 49.