Irodalmi Ujság, 1964 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1964-01-01 / 1. szám
Irodalmi Újság XV. évfolyam 1. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA MÉRAY TIBOR A VAS ÉS A BETON, a technika és a tervszerűség, a mérnöki pontosság és a tudományos előrelátás korát éljük ? Kevés esztendő volt írott történelmünkben, amelyik jobban megmutatta, mennyire bizonytalan, mennyire kiszámíthatatlan az emberi élet és minden, amit az ember alkotott, mint 1963. Fényes nappal, ezrek és ezrek szeme láttára egy gyilkos fegyver másodpercek alatt kiolthatta annak a fiatal, tetterős, becsületes férfinak az életét, aki a világ leghatalmasbb országának az élén állott ; két puskagolyó könnyedén végezhetett azzal az emberrel, akinek egyetlen gombnyomására atom- és hidrogénbombák tömege hullhatott volna az égből és százmilliók pusztulhattak volna el. Orvosok és papok hiába állták körül a jó János pápa betegágyát , a rák ellenében egyaránt tehetetlen a tudomány és az ima. Szkopljéban megmozdult a föld és egyik percről a másikra ezrek vesztek oda ; hol voltak a szeizmográfok, amelyek jelezték volna a veszélyt ? Olaszországban átszakadt egy gát és a víz, meg a kőomlás ezreket ölt meg ; hol voltak a mérnökök, akik építették, vagy akik észrevették volna az első repedéseket ? Diktátorok, akik előző nap még pöffetegen ültek palotáikban, egy éjszaka leforgása alatt hullákká vagy földönfutókká váltak ; holnapholnapután már senki sem fog emlékezni Kasszem és Diem, Sylvanus Olympio és Fulbert Yu'u nevére. Népvezérek és uralkodók, akik nemrég még testvérekként ölelkeztek, egyszerre csak zsarnoknak és kalandornak kezdték nevezni egymást . Ben Bellát és II. Hasszánt, Algériát és Marokkót az arab egység agyonreklámozott jelszava nem tudta megakadályozni abban, hogy háborút ne kezdjenek egymás ellen. És az a barátság, amelyet annyi ünnepi beszéd, hivatalos nyilatkozat és vezércikk hirdetett nagynak, öröknek, megbonthatatlannak, 1963- ban az egész világ színe előtt nyílt gyűlölködésbe fordult át ; ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy a Szovjetunió és Kína ma kit tekint inkább ellenségének, — a nyugati világot-e, avagy egymást ? A döbbenetnek, a meglepetéseknek, a tragédiáknak és a tragikomédiáknak ebben a kavalkádjában, amelyben a rossz és a jó, a teljeséggel hátborzongató és a majdnem nevettető emberi mértékegységekkel meghatározhatatlan arányokban keveredik, akadtak olyan események is, amelyek ha biztonságot nem, de bizonyos reményt mégis jelentenek. Afrikában és Ázsiában új országok nyerték el függetlenségüket ; Berlinben — legalább karácsonyra — rés nyílt a Falon ; a hidegháború dühe alábbhagyott Moszkvában aláírtak egy atomegyezményt, amelynek hatékonysága nem nagyon jelentős, de tendenciája bíztató , s ami bennünket a legközvetlenebbül érint : Kelet-Európában folytatódott az enyhülés. A Szovjetunió, a kubai kudarc és a Pekinggel való viszály nyomán, kezdi egyre nyíltabban beismerni, hogy katonailag is, gazdaságilag is gyengébb, mint a Nyugat . Hruscsov 1963-ban már egyetlen ultimátumot sem dörgött el a német különbékéről , mindössze néhány apróbb provokációval próbálkozott meg, (incidensek a berlini úton, Blaghoorn professzor letartóztatása), de erőteljes ellenállással találkozva, tüstént meghátrált , s nem rejtegetve a mezőgazdasági csődöt, a nyugati országokhoz fordult gabonáért. Azokból a fenyegetésekből, amelyek 1962. decemberében a nevezetes moszkvai Manyezs-kiállításon hangzottak el a legjobb és legtisztességesebb orosz festők, írók, muzsikusok ellen, a végén semmi sem lett : akiket büntetéssel ijesztgettek, azokat jobbnak látták nem megbüntetni, akiket átmenetileg elhallgattattak, azok azóta újra megszólaltak. HA MA MAGYARORSZÁGON jobb világ van, mint tizenöt, tíz, vagy akár kéthárom esztendeje, az nyilván azért van így, mert Moszkvában a viszonylag liberálisabb elemek vannak felül. A Szovjetuniónak, amely rövid néhány esztendő alatt elvesztette Kínát, Albániát, Észak-Koreát és Észak- Vietnámot, anélkül, hogy Jugoszláviát sikerült volna visszaédesgetnie a kommunista tömbbe, a Szovjetuniónak, amelynek ma szó nélkül kell eltűrnie, hogy Románia ne úgy szavazzon az ENSZ-ben, mint a többi kommunista állam, ma jól jön a magyar vezetők hűsége és a nemzetközi enyhülés óvatos szorgalmazása közben nem lehet ellenére az, hogy a Nyugat — egyebek közt saját rossz lelkiismeretének megnyugtatására is — kezd kedvezőbb véleményt alkotni arról az országról, amelyet hét évvel ezelőtt csúful cserbenhagyott s ahol 1956-ban a történelem egyik legspontánabb forradalma és egyik leggyászosabb intervenciója zajlott le. Az egyetlen, ami számunkra mértékadó lehet : milyen a nép sorsa és az ország nemzetközi pozíciója ? Azok a nyugati újságírók, akik manapság szinte elárasztják a lapokat magyarországi beszámolóikkal, és azok az emigránsok, akik mostanában hazalátogatnak, egybehangzóan állítják, hogy az emberek otthon szabadabban beszélnek, nyugodtabban élnek, jobban esznek, választékosabban öltözködnek, többet szórakoznak, kevesebb gonddal küzködnek, mint a közelmúltban. Ha egyes túlzásoktól eltekintünk is, az összkép hitelességében nincs okunk kételkedni. Nem volt-e 1963-ban általános politikai amnesztia, amelynek általánossága ugyan kétséges, de Bibó Istvánnak és sok más társának mégis meghozta a börtönből való szabadulást ? Nem érezhető-e a nagyobb szabadság fuvallata akkor is, ha egyik-másik hazai folyóiratot vagy könyvet lapozgatjuk ? Nem jöttek-e az elmúlt esztendőben tízezrével Nyugatra magyar vendégek, köztük a szellemi élet olyan kiemelkedő alakjai, mint Kodály Zoltán, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Németh László, Weöres Sándor, Vas István, Pilinszky János, s akik nem is olyan rég még börtönben sínylődtek: Déry Tibor, Háy Gyula, Tardos Tibor ? A turisták,— orvosok, mérnökök, művészek, tisztviselők, — (mert munkás vagy paraszt ma sem látogat sűrűbben külföldre, mint a régi világban), beszámolóikban nagyjából megerősítik azt, amit a hazalátogatók metélnek. Nagyjából, de nem teljesen. Aligha lehet csodálkozni azon, hogy az ő történeteikben lényegesen több szó esik egyes visszásságokról és bajokról, mint azokéban, akik egy vagy két hetet töltenek a Margitszigeten, a Gellért Szállóban, vagy a tihanyi Motelban. Ötölük, anélkül, hogy az általános javulást tagadnák, bőségesen hallhatunk a hivatalok packázásairól, egyes funkcionáriusok korlátoltságáról és rosszakaratáról, olyasmiről, — s ezt minden rendszerezés nélkül jegyzem ide, hány paraszt lett öngyilkos az erőszakos szövetkezetesítés következtében, hogyan kényszerülnek továbbra is lopni a munkások az üzemekben, milyen szégyenletesen alacsony a kezdő tanárok és orvosok fizetése, hány olyan kép van, amelyet nem engednek kiállítani, hány színdarabé,amelyet nem mutatnak be, hány könyv, amely nem jelenhet meg. DE A DÖNTŐ KÜLÖNBSÉG a hazalátogatók és a hazulról látogatók, vagy egyszerűen : a külföldiek és az otthoniak helyzetmegítélésében nem is itt van, nem ezekben az el egyáltalán nem hanyagolható, s részleteknek is csak hűvös kívülállással nevezhető tényekben. Van valami, ami mindennél sokkalta fontosabb. A külföldi, a kellemesen eltöltött vizit után, visszatér abba az országba, ahol él. Utána az özönvíz. Hozza magával, persze, a megnövekedett rokonszenvet Magyarország irányában, azt a varázst, amivel hazánk jóformán mindenkit megigéz, kívánja, hogy tovább javuljon az élet, a nép kedvéért is, és azért is, hogy jövőre vagy két év múlva — olcsón — újra ott üdülhessen. De ha ne adj isten, esetleg romlanék a helyzet, akkor — felháborodnék, sajnálkoznék, feddően csóválná a fejét, aggódnék az otthoni rokonokért, barátokért, ismerősökért, — akárcsak 56-ban, — aztán tehetetlenül meghúzná a vállát, — akárcsak 56-ban,— és többet nem menne oda nyaralni. Aki otthon él, még ha pár hétre Nyugatra jön is, annak vérre, életre-halálra megy ez a „játék". Annak a kérdések kérdése nem is az, hogy ma milyen a helyzet, hanem még ennél is inkább : holnap és holnapután milyen lesz ? Marad-e legalább olyannak, amilyen most, javul-e, avagy romlik ? Aki otthon él, az a jelenlegi, félelemtől mentesebb életben sem tud szabadulni a félelemtől : holnapra, — minden előjel, előzetes bejelentés nélkül, ismeretlen és befolyásolhatatlan hatalmi vetélkedések következményeként, — nem tér-e vissza a tegnapi, a sztálini világ ? A mai rendszernek a legfőbb szövetségese, hogy tudatosan ébren tartja ezt a félelmet ; legfőbb gyengesége, hogy valójában neki magának sincs módja arra, hogy — ha a falra festett ördög megjelennék, — akkor elűzze. A mai Magyarország legmélyebb aggodalma és legégetőbb kérdése, — kimondva vagy kimondatlanul, — : mi a garancia ? Mi a garancia arra, hogy amit eddig elért az ország, megmarad ? Mi a kezesség arra, hogy a múlt bűnei nem fognak megismétlődni ? Mi a biztosíték arra, hogy ami ezután jön, jobb lesz és nem rosszabb az eddiginél ? A RENDSZER erre a kérdésre nem tud válaszolni. Nem tud és nem is tudhat, hiszen ennek a rendszernek a lényege éppen az, hogy — nincs benne semmire garancia. Milyen biztosítékokat adhat az a hatalom, amelyik maga is egy idegen hatalom függvénye ? Milyen biztosítékai lehetnek ott a népnek, ahol a választás legfőbb jellegzetessége, hogy — nem lehet választani : egy lista van s ez a lista, — bármi legyen is a program, bárki legyen is a miniszterelnök, — biztosan több mint 99 százalékot kap ? Ahhoz, hogy bármiféle komoly garanciáról lehessen beszélni, Magyarországnak először is függetlennek kellene lennie, másodszor, sőt nem is másodszor, hanem ezzel egy időben : alkotmányos demokráciának. Ezek — maximális követelések. Megfeledkeznünk, lemondanunk róluk nem szabad ; megvalósulásukban reménykednünk — rövid távon — nem lehet. Dehát akkor a felszíni csillogás, a lelkendező beszámolók, a tagadhatatlan javulás ellenére, mélyebbre tekintve, garanciák után kutatva — reménytelen-e a magyar helyzet ? A dolgok nem ilyen egyszerűek. A szabadabb beszéd, a szabadabb írás, a szabadabb gondolkodás, a külfölddel való közvetlenebb kapcsolat végzi a maga munkáját, ha túl gyorsan nem is, de állhatatosan ; az egypárt-diktatúra, hacsak újabb erőszakot nem alkalmaz, egyre inkább defenzívába szorul, a közszellem fokozatosan demokratizálódik. Paradox módon azonban nem a belső fejlődés, hanem Magyarország nemzetközi lehetőségei azok, amelyek ma a legtöbb reményt nyújthatnak, feltéve, hogy a jelenlegi vezetők élni tudnának és akarnának ezekkel a lehetőségekkel. A SZOVJET BIRODALOM ROMLÁSA, amely Sztálin halálával indult meg s amely az utóbbi években különösképpen meggyorsult, váratlan lehetőségeket kínál azoknak az országoknak, amelyek tegnap még a legtökéletesebb csatlósok voltak, vagy akár még ma is azok. Utaltunk már fentebb az albán és a román példára. Volt-e hívebb szolgája Sztálinnak Enver Hodzsanál és Gheorghiu- Dejnél ? Ma mind a ketten rebellisek, s a románok nem is egyszerűen „balról”, hanem __ a szovjet-kínai konfliktust kihasználva — a román nacionalista érdekek képviseletében. Ideje volna, hogy a magyar vezetők is felébredjenek, észrevegyék, hogy új szelek fújdogálnak a világban, felfedezzék, hogy nem kell feltétlenül a Szovjetunió ellenségévé válnia annak, aki Moszkvának adott esetben nemet mond, s főleg : felkészüljenek és az ország nemzetközi helyzetét, cselekvési szabadságát biztosítsák arra az esetre, ha Moszkvában valami előre nemlátható történik . Hruscsov esetleg rákényszerül a sztálini módszerek alkalmazására, vagy megbukik, vagy meghal. Az első, legelemibb feltétele a szabad nemzeti cselekvőképességnek az hogy az idegen csapatok mielőbb hagyják el az ország területét. December 11-én az Agence France Press rendkívül érdekes jelentést közölt Moszkvából. Szóról szóra idézem : „Moszkvai diplomáciai körökben arról beszélnek, hogy folyamatban van a Magyarországon állomásozó szovjet katonák családtagjainak fokozatos hazaszállítása.Ez az akció, egyáltalán nem látványos módon, körülbelül egy hónappal ezelőtt kezdődött el és állítólag annak az előjele, hogy a következő hónapokban a szovjet katonai alakulatok elhagyják az országot. Ugyanezekben a diplomáciai körökben ebből az alkalomból aláhúzzák, hogy ez a lépés, amennyiben igaznak bizonyul, közös egyezmény következménye Magyarország és a Szovjetunió között és olyan légkörben következnek be, amikor is Magyarországon a politikai helyzet stabilizálódik”. Ha a hír igaz, csak üdvözölni lehet. Könnyű, persze, egy kézlegyintéssel azt mondani: „Mi változik akkor, ha kimennek az oroszok ? A szovjet határ alig 300 kilométernyire van Budapesttől , a helytartóikat otthagyják, Magyarország továbbra is a Varsói Szerződés tagja marad és csapataikkal adott esetben órák alatt el tudják árasztani az országot”. Mindez így van , de valami mégiscsak változik. Az, hogy húsz éves megszállás után Magyarországon először nem lesznek majd idegen katonai egységek. Elfeledhetjük-e, hogy az 1956-os forradalomnak elsőszámú követelése volt a szovjet csapatok távozása ? A forradalom szelleméhez lennénk hűtlenek, ha egyszerűen semmibe vennénk, vagy lebecsülnénk ennek a követelésnek valóra válását. Lehet, sőt valószínű, hogy egyhamar tényleg nem változnék semmi , de a távolabbi jövőbe nézve, mégiscsak más egy olyan ország helyzete, amelyet idegen erők tartanak megszállva, mint az olyané, ahol a puskák, ágyúk, tankok és repülőgépek kizárólag a nemzet fiainak a kezében vannak. (Folytatás a 2. oldalon) ÚJÉVI SZÁMVETÉS 1964 január 1. JANUÁR 1-1 SZÁMUNK JANUÁR 1-1 SZÁMUNK TARTALMÁBÓL TARTALMÁBÓL Fejtő Ferenc: Keleten a helyzet változó (3. old.) Molnár Miklós: Tizenötödik évfolyam (3. old.) Ugray Attila Németh László színdarabjairól (4. old.) Iványi-Grünwald Béla: Gőg és nemzeti politika (5. old.) Kannás Alajos: Kenyértörés Budán (6. old.) Vajda Albert: Nudiiorgia (7. old.) Fáy Ferenc, Horváth Elemér és Kristóf Ágota versei Az Idő Sodrában, Glosszák, Hírek