Irodalmi Ujság, 1964 (15. évfolyam, 1-23. szám)

1964-01-01 / 1. szám

Irodalmi Újság XV. évfolyam 1. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA MÉRAY TIBOR A VAS ÉS A BETON, a technika és a tervszerűség, a mérnöki pontosság és a tu­dományos előrelátás korát éljük ? Kevés esztendő volt írott történelmünkben, ame­lyik jobban megmutatta, mennyire bizony­talan, mennyire kiszámíthatatlan az emberi élet és minden, amit az ember alkotott, mint 1963. Fényes nappal, ezrek és ezrek szeme láttára egy gyilkos fegyver másodper­cek alatt kiolthatta annak a fiatal, tetterős, becsületes férfinak az életét, aki a világ leg­­hatalma­sbb országának az élén állott ; két puskagolyó könnyedén végezhetett azzal az emberrel, akinek egyetlen gombnyomására atom- és hidrogénbombák tömege hullha­tott volna az égből és százmilliók pusztul­hattak volna el. Orvosok és papok hiába állták körül a jó János pápa betegágyát , a rák ellenében egyaránt tehetetlen a tudo­mány és az ima. Szkopljéban megmozdult a föld és egyik percről a másikra ezrek vesztek oda ; hol voltak a szeizmográfok, amelyek jelezték volna a veszélyt ? Olasz­országban átszakadt egy gát és a víz, meg a kőomlás ezreket ölt meg ; hol voltak a mérnökök, akik építették, vagy akik észre­vették volna az első repedéseket ? Diktáto­rok, akik előző nap még pöffetegen ültek palotáikban, egy éjszaka leforgása alatt hul­lákká vagy földönfutókká váltak ; holnap­­holnapután már senki sem fog emlékezni Kasszem és Diem, Sylvanus Olympio és Ful­bert Yu'­u nevére. Népvezérek és uralkodók, akik nemrég még testvérekként ölelkeztek, egyszerre csak zsarnoknak és kalandornak kezdték nevezni egymást . Ben Bellát és II. Hasszánt, Algériát és Marokkót az arab egység agyonreklámozott jelszava nem tud­ta megakadályozni abban, hogy háborút ne kezdjenek egymás ellen. És az a barát­ság, amelyet annyi ünnepi beszéd, hivata­los nyilatkozat és vezércikk hirdetett nagy­nak, öröknek, megbonthatatlannak, 1963- ban az egész világ színe előtt nyílt gyűlöl­ködésbe fordult át ; ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy a Szovjet­unió és Kína ma kit tekint inkább ellen­ségének, — a nyugati világot-e, avagy egymást ? A döbbenetnek, a meglepetéseknek, a tra­gédiáknak és a tragikomédiáknak ebben a kavalkádjában, amelyben a rossz és a jó, a teljeséggel hátborzongató és a majdnem nevettető emberi mértékegységekkel meg­határozhatatlan arányokban keveredik, akadtak olyan események is, amelyek ha biztonságot nem, de bizonyos reményt mégis jelentenek. Afrikában és Ázsiában új orszá­gok nyerték el függetlenségüket ; Berlin­ben — legalább karácsonyra — rés nyílt a Falon ; a hidegháború dühe alábbhagyott Moszkvában aláírtak egy atom­egyezményt, amelynek hatékonysága nem nagyon jelen­tős, de tendenciája bíztató , s ami bennün­ket a legközvetlenebbül érint : Kelet-Euró­­pában folytatódott az enyhülés. A Szovjet­unió, a kubai kudarc és a Pekinggel való viszály nyomán, kezdi egyre nyíltabban beismerni, hogy katonailag is, gazdasági­lag is gyengébb, mint a Nyugat . Hruscsov 1963-ban már egyetlen ultimátumot sem dörgött el a német különbékéről , mindössze néhány apróbb provokációval próbálkozott meg, (incidensek a berlini úton, Blaghoorn professzor letartóztatása), de erőteljes el­lenállással találkozva, tüstént meghátrált , s nem rejtegetve a mezőgazdasági csődöt, a nyugati országokhoz fordult gabonáért. Azokból a fenyegetésekből, amelyek 1962. decemberében a nevezetes moszkvai Ma­­nyezs-kiállításon hangzottak el a legjobb és legtisztességesebb orosz festők, írók, muzsi­kusok ellen, a végén semmi sem lett : aki­ket büntetéssel ijesztgettek, azokat jobbnak látták nem megbüntetni, akiket átmenetileg elhallgattattak, azok azóta újra megszólal­tak. HA MA MAGYARORSZÁGON jobb vi­lág van, mint tizenöt, tíz, vagy akár két­­három esztendeje, az nyilván azért van így, mert Moszkvában a viszonylag liberálisabb elemek vannak felül. A Szovjetuniónak, amely rövid néhány esztendő alatt elvesztet­te Kínát, Albániát, Észak-Koreát és Észak- Vietnámot,­­­ anélkül, hogy Jugoszláviát si­került volna visszaédesgetnie a kommunista tömbbe,­­ a Szovjetuniónak, amelynek ma szó nélkül kell eltűrnie, hogy Románia ne úgy szavazzon az ENSZ-ben, mint a többi kommunista állam, ma jól jön a magyar vezetők hűsége és a nemzetközi enyhülés óvatos szorgalmazása közben nem lehet ellenére az, hogy a Nyugat — egyebek közt saját rossz lelkiismeretének megnyugtatásá­ra is — kezd kedvezőbb véleményt alkotni arról az országról, amelyet hét évvel ezelőtt csúful cserbenhagyott s ahol 1956-ban a történelem egyik legspontánabb forradalma és egyik leggyászosabb intervenciója zaj­lott le. Az­ egyetlen, ami számunkra mértékadó lehet : milyen a nép sorsa és az ország nem­zetközi pozíciója ? Azok a nyugati újság­írók, akik manapság szinte elárasztják a lapokat magyarországi beszámolóikkal, és azok az emigránsok, akik mostanában ha­zalátogatnak, egybehangzóan állítják, hogy az emberek otthon szabadabban beszélnek, nyugodtabban élnek, jobban esznek, válasz­tékosabban öltözködnek, többet szórakoznak, kevesebb gonddal küzködnek, mint a közel­múltban. Ha egyes túlzásoktól eltekintünk is, az összkép hitelességében nincs okunk kételkedni. Nem volt-e 1963-ban általános politikai amnesztia, amelynek általánossága ugyan kétséges, de Bibó Istvánnak és sok más társának mégis meghozta a börtönből való szabadulást ? Nem érezhető-e a na­gyobb szabadság fuvallata akkor is, ha egyik-másik hazai folyóiratot vagy könyvet lapozgatjuk ? Nem jöttek-e az elmúlt esz­tendőben tízezrével Nyugatra magyar ven­dégek, köztük a szellemi élet olyan kiemel­kedő alakjai, mint Kodály Zoltán, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Németh László, Weöres Sándor, Vas István, Pilinszky János, s akik nem is olyan rég még börtönben sínylődtek: Déry Tibor, Háy Gyula, Tardos Tibor ? A turisták,­­— orvosok, mérnökök, mű­vészek, tisztviselők, — (mert munkás vagy paraszt ma sem látogat sűrűbben külföldre, mint a régi világban), beszámolóikban nagyjából megerősítik azt, amit a hazalá­togatók metélnek. Nagyjából, de nem tel­jesen. Aligha lehet csodálkozni azon, hogy az ő történeteikben lényegesen több szó esik egyes visszásságokról és bajokról, mint azokéban, akik egy vagy két hetet töltenek a Margitszigeten, a Gellért Szállóban, vagy a tihanyi Motel­ban. Ötölü­k, anélkül, hogy az általános javulást tagadnák, bőségesen hallhatunk a hivatalok packázásairól, egyes funkcionáriusok korlátoltságáról és rossz­akaratáról, olyasmiről, — s ezt minden rend­szerezés nélkül jegyzem ide,­­ hány pa­raszt lett öngyilkos az erőszakos szövetke­zetesítés következtében, hogyan kényszerül­nek továbbra is lopni a munkások az üze­mekben, milyen szégyenletesen alacsony a kezdő tanárok és orvosok fizetése, hány olyan kép van, amelyet nem engednek kiállítani, hány színdarabé,amelyet nem mu­tatnak be, hány könyv, amely nem jelenhet meg. DE A DÖNTŐ KÜLÖNBSÉG a hazalá­togatók és a hazulról látogatók, vagy egy­szerűen : a külföldiek és az otthoniak hely­zet­megítélésében nem is itt van, nem ezek­ben az el egyáltalán nem hanyagolható, s részleteknek is csak hűvös kívülállással ne­vezhető tényekben. Van valami, ami mind­ennél sokkalta fontosabb. A külföldi, a kel­lemesen eltöltött vizit után, visszatér abba az országba, ahol él. Utána az özönvíz. Hozza magával, persze, a megnövekedett rokonszenvet Magyarország irányában, azt a varázst, amivel hazánk jóformán mindenkit megigéz, kívánja, hogy tovább javuljon az élet, a nép kedvéért is, és azért is, hogy jö­vőre vagy két év múlva — olcsón — újra ott üdülhessen. De ha ne adj isten, esetleg romlanék a helyzet, akkor — felháborodnék, sajnálkoznék, feddően csóválná a fejét, ag­gódnék az otthoni rokonokért, barátokért, ismerősökért, — akárcsak 56-ban, — aztán tehetetlenül meghúzná a vállát, — akárcsak 56-ban,­­—­ és többet nem menne oda nya­ralni. Aki otthon él, még ha pár hétre Nyugatra jön is, annak vérre, életre-halálra megy ez a „játék". Annak a kérdések kér­dése nem is az, hogy ma milyen a helyzet, hanem még ennél is inkább : holnap és holnapután milyen lesz ? Marad-e legalább olyannak, amilyen most, javul-e, avagy rom­lik ? Aki otthon él, az a jelenlegi, félelem­től mentesebb életben sem tud szabadulni a félelemtől : holnapra, — minden előjel, előzetes bejelentés nélkül, ismeretlen és be­folyásolhatatlan hatalmi vetélkedések követ­kezményeként, — nem tér-e vissza a tegna­pi, a sztálini világ ? A mai rendszernek a legfőbb szövetségese, hogy tudatosan ébren tartja ezt a félelmet ; legfőbb gyengesége, hogy valójában neki magának sincs módja arra, hogy — ha a falra festett ördög meg­jelennék, — akkor elűzze. A mai Magyarország legmélyebb aggo­dalma és legégetőbb kérdése, — kimondva vagy kimondatlanul, — : mi a garancia ? Mi a garancia arra, hogy amit eddig elért az ország, megmarad ? Mi a kezesség arra, hogy a múlt bűnei nem fognak megismét­lődni ? Mi a biztosíték arra, hogy ami ezu­tán jön, jobb lesz és nem rosszabb az ed­diginél ? A RENDSZER erre a kérdésre nem tud válaszolni. Nem tud és nem is tudhat, hiszen ennek a rendszernek a lényege éppen az, hogy — nincs benne semmire garancia. Milyen biztosítékokat adhat az a hatalom, amelyik maga is egy idegen hatalom függ­vénye ? Milyen biztosítékai lehetnek ott a népnek, ahol a választás legfőbb jellegze­tessége, hogy — nem lehet választani : egy lista van s ez a lista, — bármi legyen is a program, bárki legyen is a miniszterelnök, — biztosan több mint 99 százalékot kap ? Ahhoz, hogy bármiféle komoly garanciáról lehessen beszélni, Magyarországnak először is függetlennek kellene lennie, másodszor, sőt nem is másodszor, hanem ezzel egy idő­ben : alkotmányos demokráciának. Ezek — maximális követelések. Megfeled­keznünk, lemondanunk róluk nem szabad ; megvalósulásukban reménykednünk —­ rövid távon — nem lehet. Dehát akkor a felszíni csillogás, a lelkendező beszámolók, a tagad­hatatlan javulás ellenére, mélyebbre tekintve, garanciák után kutatva — reménytelen-e a magyar helyzet ? A dolgok nem ilyen egy­szerűek. A szabadabb beszéd, a szabadabb írás, a szabadabb gondolkodás, a külfölddel való közvetlenebb kapcsolat végzi a maga munkáját, ha túl gyorsan nem is, de állha­tatosan ; az egypárt-diktatúra, hacsak újabb erőszakot nem alkalmaz, egyre inkább de­fenzívába szorul, a közszellem fokozatosan demokratizálódik. Paradox módon azonban nem a belső fejlődés, hanem Magyarország nemzetközi lehetőségei azok, amelyek ma a legtöbb reményt nyújthatnak,­­ feltéve, hogy a jelenlegi vezetők élni tudnának és akarnának ezekkel a lehetőségekkel. A SZOVJET BIRODALOM ROMLÁSA, amely Sztálin halálával indult meg s amely az utóbbi években különösképpen meggyor­sult, váratlan lehetőségeket kínál azoknak az­ országoknak, amelyek tegnap még a leg­tökéletesebb csatlósok voltak, vagy akár még ma is azok. Utaltunk már fentebb az albán és a román példára. Volt-e hívebb szolgája Sztálinnak Enver Hodzsanál és Gheorghiu- Dejnél ? Ma mind a ketten rebellisek, s a románok nem is egyszerűen „balról”, hanem __ a szovjet-kínai konfliktust kihasználva — a román nacionalista érdekek képviseletében. Ideje volna, hogy a magyar vezetők is felébredjenek, észrevegyék, hogy új szelek fújdogálnak a világban, felfedezzék, hogy nem kell feltétlenül a Szovjetunió ellenségé­vé válnia annak, aki Moszkvának adott esetben nem­et mond, s főleg : felkészülje­nek és az ország nemzetközi helyzetét, cselekvési szabadságát biztosítsák arra az esetre, ha Moszkvában valami előre­ nem­­látható történik . Hruscsov esetleg rákény­szerül a sztálini módszerek alkalmazására, vagy megbukik, vagy meghal. Az első, legelemibb feltétele a szabad nemzeti cselekvőképességnek az hogy az idegen csapatok mielőbb hagyják el az or­szág területét. December 11-én az Agence France Press rendkívül érdekes jelentést közölt Moszkvából. Szóról szóra idézem : „Moszkvai diplomáciai körökben arról be­szélnek, hogy folyamatban van a Magyar­­országon állomásozó szovjet katonák család­tagjainak fokozatos hazaszállítása.Ez az akció, egyáltalán nem látványos módon, körülbelül egy hónappal ezelőtt kezdődött el és állító­lag annak az előjele, hogy a következő hó­napokban a szovjet katonai alakulatok el­hagyják az országot. Ugyanezekben a dip­lomáciai körökben ebből az alkalomból alá­húzzák, hogy ez a lépés, amennyiben igaz­nak bizonyul, közös egyezmény következ­ménye Magyarország és a Szovjetunió kö­zött és olyan légkörben következnek be, amikor is Magyarországon a politikai hely­zet stabilizálódik”. Ha a hír igaz, csak üd­vözölni lehet. Könnyű, persze, egy kézle­gyintéssel azt mondani: „Mi változik akkor, ha kimennek az oroszok ? A szovjet határ alig 300 kilométernyire van Budapesttől , a helytartóikat otthagyják, Magyarország to­vábbra is a Varsói Szerződés tagja marad és csapataikkal adott esetben órák alatt el tudják árasztani az országot”. Mind­ez így van , de valami mégiscsak változik. Az, hogy húsz éves megszállás után Magyar­­országon először nem lesznek majd idegen katonai egységek. Elfeledhetjük-e, hogy az 1956-os forradalomnak elsőszámú követelése volt a szovjet csapatok távozása ? A forra­dalom szelleméhez lennénk hűtlenek, ha egyszerűen semmibe vennénk, vagy lebecsül­nénk ennek a követelésnek valóra válását. Lehet, sőt valószínű, hogy egyhamar tényleg nem változnék semmi , de a távolabbi jö­vőbe nézve, mégiscsak más egy olyan or­szág helyzete, amelyet idegen erők tartanak megszállva, mint az olyané, ahol a puskák, ágyúk, tankok és repülőgépek kizárólag a nemzet fiainak a kezében vannak. (Folytatás a 2. oldalon) ÚJÉVI SZÁMVETÉS 1964 január 1. JANUÁR 1-1 SZÁMUNK JANUÁR 1-1 SZÁMUNK TARTALMÁBÓL TARTALMÁBÓL Fejtő Ferenc: Keleten a helyzet válto­zó (3. old.) Molnár Miklós: Tizenötödik évfolyam (3. old.) Ugray Attila Németh László színdarab­­jairól (4. old.) Iványi-Grünwald Béla: Gőg és nem­zeti politika (5. old.) Kannás Alajos: Kenyértörés Budán (6. old.) Vajda Albert: Nudiiorgia (7. old.) Fáy Ferenc, Horváth Elemér és Kris­tóf Ágota versei Az Idő Sodrában, Glosszák, Hírek

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék