Irodalmi Ujság, 1964 (15. évfolyam, 1-23. szám)

1964-01-01 / 1. szám

2 Az európai gondolati győzelme Abból a „dupla vagy semmi” játékból, amelyre Franciaország kényszerítette rá partnereit, vé­gül is egész Nyugat-Európa ke­rült ki győztesként. Két év óta húzódtak a tárgyalások a kö­zös mezőgazdasági politikáról s karácsony küszöbén megszüle­tett az alapvető megegyezés. Nem kétséges, hogy amíg a Közös Piac hat országában az agrárter­mékek egységes piaca, a ga­bonafélék árának egyszínvona­­lú megállapítása megvalósul, még nem kis utat kell megten­ni. De a keretek most már szi­lárdak és tartósak. Az egyezmény végül is gyor­sabban született meg, mintsem gondolták; kölcsönös engedmé­nyek sorozata vezetett el hozzá: ez a legjobb útja a nemzetközi megegyezéseknek. Voltak, akik kétségbevonták, megvan-e De Gaulle tábornokban a politikai akarat arra, hogy a gazdasági kérdésekben megállapodásra­­jus­son. Kiderült, hogy a francia ál­lamfő határozottsága, a decem­ber 31-i határidőhöz való ra­gaszkodás csak elősegítette azt, hogy az engedmények valóban kölcsönösek legyenek. A Közös Piac leküzdötte a legsúlyosabb válságot, amely fennállása óta fenyegette. Új len­dülettel folytatja tevékenységét s előrelátható, hogy a gazdasá­gi egység megszilárdulása után a legszélesebb látókörű állam­férfiak Nyugat-Európa politikai egységének létrehozását fogják majd mind erőteljesebben szor­galmazni. N. A. Nairobi kivilágított utcáin körülbelül 250 ezer ember ünnepelte a napokban Kenya függetlenségét. A zászlóru­­dakon az angol lobogó helyét fel­váltotta az újonnan tervezett ke­nyai zászló, a volt gyarmati hiva­talokat elfoglalták az ország kép­viselői s az egykori terrorista Mau Mau vezérek — esztendők óta először — kimerészkedtek a dzsun­gelből, hogy osztozzanak abban a szabadságban, melynek kivívását, (felvétellel, gyújtogatással, rablás­sal és egyéb kegyetlenkedéssel), maguk is elősegítették. Az or­szág miniszterelnöke, Jomo Ke­­nyatta szerint mind­ez már a múl­té : a Mau Mau terroristák békés polgáraivá váltak az országnak, és — reméli a miniszterelnök — azzá válnak azok az európai, fehér, főként angol telepesek is, akik eleddig némi gyanakvással szem­lélték a függetlenségi törekvéseket. Kenyatta, aki néhány évvel ezelőtt szabadult az angol börtönből, (az­zal vádolták, hogy vezetője, de legalább részese volt a Mau Mau terrornak), arra számít, hogy a fehér telepesek az új nemzet in­tegráns részévé válnak, s tudásuk­kal, tapasztalatukkal segítik majd azt fejlődésében. Ami egy esztendővel ezelőtt csaknem lehetetlennek látszott, az tudniillik, hogy az egykori angol földbirtokosok az országban ma­radnak, sőt — ez Kenyatta leg­főbb feltétele­i felveszik a kenyai állampolgárságot, most mindegyre inkább valószínűnek, megvalósít­hatónak tűnik, főként Kenyatta személyes közbelépése következté­ben. Az új független Kenya, a Brit Nemzetközösség tagja, ma már az Egyesült Nemzetek Szerve­zetének is tagállama. A miniszter­­elnök bejelentette, hogy felveszik a diplomáciai kapcsolatot a Szov­jetunióval és Kínával, annak a semlegességnek alapján, mely ma az újonnan kialakuló afrikai nem­zetek egyik sajátossága. Míg az ünnepségek folytak Nai­robiban, 16 férfi, köztük négy né­ger, valamint egy nő a körülbelül 6000 méter magas Kenya Hegység meredeken indult el fölfelé, hogy a legmagasabb csúcsra kitűzze az új lobogót, abban a pillanatban, amikor — az éjféli harangkondu­­lás idején, — Nairobi zászlórúdjain is helyet cserélnek a zászlók. Az idő rosszra fordult, erős havazás indult meg a hegyen, majd beállt a fagy is. De a közös erőfeszítés végül is sikerült : a hegy csúcsára időben felkerült az új zászló Ha a szimbólumokat ómennel fogad­juk el, ez nem tartozik a legrosz­­szabbak közé. Vietnam ÉSZAK... Krónikus élelmiszerhiány és po­litikai bizonytalanság: e két ténye­ző összefonódásá­nak következtében az észak-vietnami népi demokrácia rövid történetének legválságosabb napjait éli. E két faktor közül egyik sem újdonság, mégis az élel­miszerhiány az állandóbb jellegű: mióta az ország önálló egységgé alakult, azaz 1954 óta, a rizsterme­lés problémái első helyen foglal­koztatják a vezetőket. A tavalyi szá­razság azonban — a politikai vál­ság sarkában, vagy talán még azt is megelőzve — nemcsak új helyzet elé állította a népgazdaságot, ha­nem szinte már a tönk szélére so­dorta. A jelentések szerint a szá­razság, a tájfun, s a szakértő kéz hiánya, párosulva az elvetésre ke­rülendő rizsmennyiség 50 százalé­kának titokzatos ,,eltűnésével”, odáig vezetett, hogy Ho Si-minh­ez idén még annyi élelmet sem tud adni népének, mint a megelőző esztendőkben. A kilátások nem túl­ságosan­ rózsásak. A politikai színtéren sem. Ami­óta a szovjet-kínai ellentétek kiala­kultak, Ho Si-minh megpróbálko­zott baráti viszonyban maradni mind a Szovjetunióval, mind Kí­nával, főként azért, mert Észak- Vietnam gazdasági tervezésének, iparosításának egyetlen lehetősége a Szovjetunió segítsége; másfelől azonban az ország földrajzilag tá­vol lévén a Szovjetuniótól s közel Kínához, aligha kockáztathatta meg a viszályt az utóbbival. Sike­res-e ez a hintapolitika? Időlegesen úgy tűnt: igen. Kitűnő érzékkel s ügyes taktikával Ho Si-minh sem­leges maradt az indiai és kubai vál­ságok idején, de az atomrobban­tásokat beszüntető egyezmény már túl soknak bizonyult számára. Az oroszok az aláírást követelték, a kínaiak az ellenkezőjét: a „semle­gesség” tovább már nem volt fenn­tartható. Ho-nak döntenie kellett, döntött, Kínát választva. Minthogy legfontosabb feladata az volt, hogy élelmiszert szerezzen a népnek, Ho váratlan lépésre szán­ta el magát. Kína nem adhatott rizst s a Szovjetunió vagy szövet­ségesei nem akartak adni. Ho Si­­minh tehát Hongkongba küldte meg­bízottait, hogy ausztráliai gabonát vásároljanak az éhező lakosság szá­mára; a vétel azonban nem történt meg, minthogy Észak-Vietnam kép­telen volt megfelelő módon fizetni az áruért, jelszavakon kívül, nem volt jóformán semmi ip. A fennma­radó lehetőség most már csak Dél- Vietnam maradt, melynek hatalmas rizsfeleslegei hívogatóan kellették magukat a kommunista gerillák tá­madta falvak tárolóiban, de most már e gerillákkal is baj volt. A harci morál erősen csökkent ez elszánt kis csapatokban. 1963. feb­ruárja óta több mint 1O.OOO-00 ad­ták meg macu­kat a déli egvségek­­n°k. Ho Si-minh békét ajánlott, rizs fejében, hozzátéve —­ követelésként — Dél-Vietnam semlegességét. Az üzlet, így sem jött létre, részben mert a déliek még nem feledték el tan magatartását a laoszi válság idején,­­ahol is az észak-vietnami csapatok szegték — és szegik — mec napról-nanra a semlegességről szóló nemzetközi egyezményt), részben pedig az°rt,­ mert a tapogatódzásról szóló hírek napvilágot láttak az amerikai sajtóban. A válság megol­datlan maradt. Közben érzékelhetővé váltak a Szovjetunióval való viszály következményei is: a szovjet blokk csaknem teljesen megszüntette az ipari és technikai segélyt, mely ed­dig ugy-akogy előrevitte az ország gazdasági életét. Ho Si-minh talán azt tervezi, hol sikerül Moszkvá­val rendeznie viszonyát. De e terv kilátásai­ — eevelőre legalábbis­ — rendkívül csekélyek. Észak-Vietnam válságának következményei, úgy tű­nik, beláthatatlanok. ...ÉS DÉL Néhány héttel Diem elnök halála és a katonai államcsíny után kezd világosabban kibontakozni az új vezetők politikája. A miniszterel­nök, Nguyen Ngoc Tho, aki Diem alelnökeként szolgált a múlt rend­szerben, kilenc civilminisztert ne­vezett ki az új kormányban, legin­kább régi állami tisztviselőket; a katonai junta 15 embert tett hozzá, megalakítván a Bölcsek Tanácsát, mely főként üzletemberekből és tisztviselőkből áll. A helyzet igazi ura a lázadó tábornoki kar. Tra­ian Don altábornagy, egy francia iskolázottságú, simamodorú vezér­kari tiszt, akinek szerepe a coup létrehozásában igen fontos volt, hadügyminiszterként képviseli az új kormányban a katonai vezetőket, míg Ton That Dinh, a 36 éves, ke­ménykötésű szaigoni körzetparancs­nok a Közbiztonsági Szolgálat, azaz a titkosrendőrség főnöke lett. A kor­mány és a Bölcsek Tanácsa felett ott van a 23 tagból álló Katonai Forradalmi Bizottság, mely eldön­tötte, hogy „a törvényhozó és végre­hajtó hatalmat központosítja önma­gában” s egyúttal államfőnek ne­vezte ki Duong Van Minh táborno­kot, a lázadás legfőbb vezetőjét. A tábornokok tanácsa ígéretet tett arra, hogy: „a demokratikus intéz­ményeket felállítják s a hatalmat visszaadják a népnek” valamint, hogy „egy esztendőn belül megtart­ják a választásokat,” méghozzá va­lamennyi politikai áramlat részvé­telével, kivéve a kommunistákat és a semlegesség-pártiakat, akiknek a hadügyminiszter szavai szerint „nincs keresnivalójuk” az új rend­szerben. Kinek van? Egyelőre még nem derült ki. Annyi bizonyos, hogy az új kormány és rendszer legnagyobb ellensége, (az északi gerillákon kí­vül) a tábornokok közötti potenciá­lis versengés a hatalomért. Máris vannak jelek arra, hogy harc folyik a színfalak mögött. A hadügyminisz­ter első és legfontosabb tevékenysé­ge az volt, hogy tulajdon hírét ala­pozza meg. A nyilvánosság reflek­torfényébe kerülő tábornok nem habozott sokáig, hogy sajtókonfe­renciákon és értekezleteken alapoz­za meg érdemeit és hirdesse önnön dicsőségét, hangsúlyozván persze, „hogy egységeseknek kell marad­­niok”, de nem mulasztva el szárny­­ra bocsájtani azt, hogy a coup veze­tő embere ő maga volt és Minh tá­bornok csupán „egyik követője”. Megfigyelők szerint valószínű azon­ban, hogy a tábornokok legalább fél esztendeig össze fognak tartani s erőteljesen tovább fogják vívni az északi gerillák ellen folytatott har­cot. Jelek vannak arra, hogy az új kormány legfontosabb feladatá­nak éppen ezt tartja, vagy ahogy Minh tábornok kifejezte: „Legfon­tosabb problémánk, hogy a népet boldoggá tegyük. Ez, valamint a ka­tonai probléma lényegében egy és ugyanaz.” Hogy a népnek erről mi a véleménye, arról kevés hírünk van. Egyik diktátor megbukott s jön utána a másik? A vietnamiak tapasztalatai,­­ akár Északon, akár Délen, aligha mondhatók lélekeme­lőknek. Japánok Szibériában Ezúttal nem mint hadifoglyok vagy koncentrációs táborok lakói, hanem mint a hatalmas japán ipari konszernek vezetői és alkal­mazottai lépnek majd szibériai földre azok, akiket a szovjet kor­mány —­ egy érdekes húzással — meghívott Szibéria gazdasági fej­lődésének elősegítésére. A két konszern, a Micsubisi és a Micsui (a kapitalista nagyvállalatok eme prototípusai) nemrégiben fejezték be tárgyalásaikat a szovjet kor­mánnyal, melynek értelmében a két cég részt vesz majd a tajgák és lakatlan sivatagok kiművelésé­nek, ipari fejlesztésének munká­jában, ha a közeljövőben Tokióban sorra kerülő megbeszéléseik a japán kormánnyal sikert ered­ményeznek. A szovjet kormány lépése jobban érthető, ha tudomást szerzünk arról az ellentétről, mely — egyre növekvő mértékben — áll fenn a japán nagyvállalatok és az amerikai kormányintézkedések kö­zött, melyek korlátozni igyekeznek a japán-szovjet kereskedelmi kap­csolatok kiszélesedését. A japán nagyvállalatok egy része már elég régen rossz szemmel nézi az efaj­­ta amerikai törekvéseket s öröm­mel venné, ha megszerezhetné ma­gának a hatalmas szovjet piac egy részét. Az orosz javaslatnak tehát kettős célja van : egyfelől szeretné elmélyíteni a japán-amerikai gaz­dasági ellentéteket, másfelől sze­retné kihasználni a meglehetősen olcsó japán ajánlatot Szibéria fej­lesztését illetően. Az üzlet le­bonyolításának legfőbb akadálya a japán kormány, pontosabban Ike­­da miniszterelnök, aki inkább az amerikai politikai vonal felé haj­lik , legfőbb protagonistája pedig a tehetséges és nagyhatalmú gaz­dasági miniszter, Icsiro Kono, aki szerint a vállalkozás nagymérték­ben erősítené Japán gazdasági helyzetét s további kapcsolatok ki­építésére adna alkalmat. A vita, amelynek kifejlődése a közeljövőre várható, az egész japán politikai életre ráveti árnyékát. Az ügyes szovjet taktika, ezúttal, kifizetődni látszik. T. ARTHUR MILLER Az ügynök halála című színdarabjából operát írt Jan Cikker szlovák zeneszerző. Irodalmi Újság Magyar Kultúrközpont M. T. NOVÁK RUDOLF magyar könyvkereskedése Wien I. Köllnerhofgasse 4. Közel 50 éve a magyar kultúra szolgálatában SZÉPIRODALOM SZAKKÖNYVEK HANGLEMEZEK Mind az öt világrészbe szállítunk könyveket Kérje ingyenes katalógusunkat! ­ Újévi számvetés (Folytatás az 1. oldalról) AZ ÖNÁLLÓ, vagy legalábbis önállóbb magyar külpolitikának második feltétele a Nyugattal való kapcsolatok megjavítása, il­letve normalizálása. 1963. utolsó heteiben itt is történt néhány nem jelentéktelen kez­deményezés. Angliával és Franciaországgal a diplomáciai képviseleteket nagykövetségi rangra emelték. Formalitás ? Több annál : közeledés ahhoz az Európához, amelyhez Magyarország — földrajzi helyzete és múlt­ja révén — valójában tartozik. De nem ke­vésbé fontos az sem, hogy december 14-én Mád Péter külügyminiszterhelyettes Wash­ingtonban felkereste Averell Harriman amerikai külügyi államtitkárhelyettest és — az AFP jelentése szerint — közölte : Ma­gyarország kész megtárgyalni az Egyesült Államokkal, a rendezés érdekében, minden, a két ország között fennálló kérdést, bele­értve Mindszenty hercegprímás ügyét is. A Mindszenty-ügyet elsősorban nem Ameriká­val, hanem magával a hercegprímással és a Vatikánnal kell rendezni ; de a lényeges nem ez, hanem az, hogy — úgy látszik — Budapesten végre rájöttek : elsősorban nem az Egyesült Államoknak, hanem Magyar­­országnak hátrányos, ha nem normalizálja viszonyát azzal az országgal, amellyel a Szovjetunió is igyekszik javítani a kapcsola­tait. A harmadik feltétel a magyar külpolitika önállósodására, ami több is mint feltétel : kötelesség, — az erdélyi magyarok kérdésé­nek nyílt fölvetése. 1963 fordulópontot je­lentett Erdély ügyében ; a legnagyobb világ­lapok, az „Observer” a „Le Monde”, a „Le Monde diplomatique” elkezdtek beszélni ar­ról, ami mindeddig tabu volt. Csak a for­ma szerint legilletékesebb, a magyar kor­mány hallgat. Mitől félnek ? A sovinizmus vádjától ? Az, hogy a legbűnösebb sztálinis­ta múltú román vezetők napról napra meg­sértik majdnem kétmillió magyar emberi jogait, nem sovinizmus ? Szóvá tenni a sé­relmeket, kiállni az egyenjogúság védelmé­ben, számonkérni a visszaéléseket, a nem­zetközi közvélemény figyelmét hivatalosan is felhívni a kétnemzetiségű, kétnyelvű or­szág, Erdély problémájára : ez volna az, amitől egy magyar kormánynak meg kell riadnia ? Corneliu Manescu román külügy­miniszter — a magyar külügyminiszter ven­dégeként — december 16-18 között „baráti látogatáson” Budapesten tartózkodott. Fo­gadta őt Kállai Gyula miniszterelnök­helyettes, Péter János külügyminiszter pedig vacsorát adott a tiszteletére : ez minden, ami a távozásakor kiadott pár soros kom­münikéből megtudható. Volt-e szó Erdély­ről, ha nem, miért nem, ha igen, hogyan s miképpen : úgy látszik a magyar nép még nem elég érett ahhoz, hogy ezekről a kér­désekről kormánya tájékoztassa őt. A román kommunisták ma már taggyűléseken, nép­gyűléseken informálják országukat, és „fél­­hivatalos”, de nagyon is irányzatos beszél­getésekben az egész Nyugatot is arról, milyen ellentéteik vannak a Szovjetunióval. Mikor fogják végre a magyar kommunisták is a magyar nép és a világ elé tárni azt, amit már úgyis tud ország-világ , mi tör­ténik Erdélyben, s azt is, amit egyelőre sen­ki sem tud : hajlandók-e tenni is valamit az erdélyi magyarság felszámolásának a megakadályozására ? MI A GARANCIA ? — kérdezik otthon aggódva és kérdezzük itt, az emigrációban is, — mi a garancia arra, hogy a magyar­­országi helyzet továbbra is javulni fog ? Azzal kezdtük ezt az újévi számvetést : milyen törékeny, bizonytalan, kiszámítha­tatlan a világ, amelyben élünk. Túl sokat várnánk egy diktatúrától, ha éppen tőle remélnénk százszázalékos biztosítékokat. Annak mindenesetre, hogy a helyzet ne ro­molják, egyik alapfeltétele, é­s ez egy­aránt vonatkozik otthonélőkre, emigránsokra, hazalátogatókra és hivatalos vezetőkre,­­ hogy ne legyünk elégedettek azzal, ami ma van. Aki felelősséget érez a nép sorsáért és a nemzet ügyéért, az szívből örül minden javulásnak, de a Szilveszter éjszakáján szü­letett költővel azt vallja : Vannak hamis próféták, a­kik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földje van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek. Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán : Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán ! És addig ? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küzködni kell. 1964 január 1.

Next