Irodalmi Ujság, 1964 (15. évfolyam, 1-23. szám)

1964-01-01 / 1. szám

­­ UGRAY ATTILA KÉT SZÍNMŰ — az Irodalmi Újságban már ismertetett, s épp ezért e helyt csak megemlítendő —• Az Utazás, valamint a kétrészes, összesen hétfelvonásos Nagy Család, néhány megjegyzés, levélrészlet, tré­fás útbaigazítás, egy tanulmány . Hogy kell vígjátékot írni !, amelyből a kiváncsi olvasó megtudja, amit már úgyis tudott, nevezetesen, hogy „vígjátékírásra nincs re­cept”, s végül Macskakörmök közt címmel egy igencsak vitatható és vitát provokáló utószócska — 416 oldalon ennyi sok min­dent gyűjtött össze Németh László új kötetében. „E könyv címét,­­— vallja a szerző a már utalásszerűen idézett Macskakörmök közt­­ben, — de legalábbis a „mai” szót macska­köröm közé akartam tenni. Az olvasót, úgy gondoltam, nem árt a címben rejlő iróniára figyelmeztetni. De két macskaköröm a cím­lapon túl nyomatékos figyelmeztetés lett volna, szándékomon is túlmenő. Így hát a könyv végén jelzem csak, amit munkáim ismerője úgyis gyanít : nem hiszek abban, hogy témáinkat a kortárs szereplők, az an­kétokon is megtárgyalt kérdések tennék maivá. 111. Richard vagy a Cid a maguk idejében mai témák voltak. Hogy a Bánk mennyire az volt, minden középiskolás tud­ja. De a Húsz vagy Galilei is volt megírása pillanatában annyira „mai” — ha nem maibb —, mint e könyv két színműve. Az íróktól azonban ,mai­ témákat követelnek , tükröt az élő élet elé, s a cím éppúgy, mint a tartalom, tréfás válasz és komoly példa , hogy felel meg egy igazán nem mai író, mellesleg, ennek a követelménynek is”. MAI ÉS „MAI” TÉMA, „címben rejlő irónia”, „nyomatékos figyelmeztetés”, „tré­fás válasz és komoly példa” — az olvasó fáradságosan tájékozódik a nyomdatechni­kai különösségek között, a csak elvétve egyértelműen használt szavak sűrűjében. Tiszteli, becsüli Németh Lászlót, nagyra értékeli munkásságát, lelkiismeretességét és nemzetnevelő igényét, ám nemigen érti cin­kos magyarázkodását, azt, hogy a szerző szerint egyik-másik darabja „mai”, sőt maibb­­volt ? Megírása pillanatában ? Ma is az ?), vannak mai írók, mai írók és melles­leg mai írók, és hogy Németh „igazán nem mai író”. S ugyancsak elakad, ha az olva­sottaknak hitelt adva azt kívánja tisztázni: mi is voltaképpen egy mai mű ? Milyen kritériumok alapján lesz azzá ? S mi által válik — ironikusan, nemde ? — „mai”­­vá ? Mert Németh csupán csak arról szól, mi­től nem lesz egy téma maivá, macskakör­mök nélkül. Ám, hogy túl a kortárs szerep­lők jelenlétén s az ankétokon megtárgyalt kérdéseken —­ egyszóvval túl azokon a ma­gyarázatra nem szoruló, mellékes jelensé­geken, amelyek parancsszóra nem egyszer lényeggé avanzsálnak — milyen valóságos ismérvek alakítják ki egy-egy mű ténylege­sen mai jellegét, arról a szerző hallgat. Persze, azt lehetne mondani : de hát ez nem is kötelessége. Hisz Németh tulajdon­képp mindössze rövidke zárszót biggyesz­tett kötete végére, ravaszdi jelzést (így felelek meg én mellesleg, a követelmények­nek), s nem alaposságra törő, átfogó tanul­mányt. Azám, csakhogy az olvasó ébredő bizalmatlansága ettől nem csillapszik. Hisz végtére maga Németh László is utolsó pil­lanatban operálta le a macskakörmöket kötete címlapjáról. Miért ? Azért, mert az idézőjel szándékán is túlmenő figyelmezte­tés lett volna ? „Túlmenő” ? Szóval nincs is akkora különbség mai, „mai” és mai kö­zött ? De hát akkor mi szükség az utószó­ra ? Ha csak finom árnyalatról van szó, mire való a bizonyítványt megmagyarázni ? Viszont ha mégis... mégis szembeszökő a különbség, s talán ellentétes is az értelem mai és „mai” közt... akkor miért így gon­dolta meg magát Németh László ? Miért nem választott más címet ? Miért mondott egyszerre fekete helyett fehéret ? Talán azért, mert könyve két darabja — s főként a Nagy Család — se nem mai, se nem „mai”, sem pedig mai témát nem dol­goz fel ? Mert Németh régi — vagy ha úgy tetszik : „régi” — témáit öltöztette népi demokratikus jelmezbe ? * * A NAGY CSALÁD, minden jel szerint, erre enged következtetni. Ugyanaz a gondo­latkör kísért itt, mint a Cseresnyés­ben vagy a Mathiász panzió­ban, ugyanaz a didakti­kus szándék, ugyanaz a való­ságot behelyette­sítő utópisztikus vágyálom. Botcsinálta mes­siások küzdenek itt is egy alpári-közönyös társadalmi közeggel, hirdetnek cselekvési kényszert, felsőbbrendű emberekből ema­náló energiát, minőségi forradalmat, hősies megalkuvást. Azzal a különbséggel, hogy ezúttal az eszmélő megváltók s a kórus szerepét betöltő — s szürkeségét vállaló — megváltandók önkéntes szövetsége , két­ségbeesett védekezés az esettség ellen. Csupa kallódó, kisemmizett, rossz közér­­zetű ember hányódik itt, keresi egymás melegét. Bodor Kata azért szervez maga köré közösséget, mert az ura elhagyta, és egy nálánál jóval fiatalabb villanyszerelő közeledését nem meri a testi szerelemig bátorítani . Szilasi tanár úr, mert felesége iránti gyöngédségből s az asszony féltékeny­sége miatt, nem mert Katának udvarolni ; Vogel Karcsi, mert forradalom után bör­tönből szabadulván, nem találja a helyét ; Gara, a kommunista tömbmegbízott, azért mert valamilyen zavaros, nosztalgikus vágytól indíttatva, úgy érzi, hogy a nagy család kárpótolja a régi mozgalomért ; s Klára nővér, az apáca-viceházmester, mert szentéletű törekvésében úgy véli, hozzájá­rulhat ahhoz, hogy „a mennyország egy csücskét a Körte utcába” lehessen „lehúz­ni”. ÉRDEKES ALAKOK, vonzó téma — mind­ez akár mai is lehetne. Abban az ér­telemben, hogy jellegzetes és meghatározó korjelenségre tapint rá, egy kellő kohézió nélküli társadalmat mutat be, s azon belül a megcsúfolt, menekülő s egymás felé fél­szegen tapogatózó jószándékok sötétbújócs­­káját. Németh László azonban talált kincsével nem tud mihez kezdeni. Dramaturgiája ehhez túlontúl konzervatív, szemlélete mes­­sianisztikus, írói módszere aprólékosan részletező. Kudarcát ő maga is látja, ám elemzései nemhogy tisztáznák, még csak jobban összekuszálják a sikertelenség erede­tét. „Amin én itt másfél éven át vergődtem, téma volt... — írja —, de nem dráma, ha­nem regénytéma. Az, hogy egy megcsalt nő hogy, miben talál új értelmet... , folyamat, a dráma pedig a kész, már összehordott puskaport robbantja fel ; érzések pusztulá­sához, csírázásához egy lassú, organikusabb, az élet fejlődését utánzó műfaj kell... A darab hibája... az, hogy egy folyamatot akart ábrázolni.” Valóban ez volna-e a Nagy Család leg­főbb szervi betegsége ? Az, hogy egy folya­matot kívánt ábrázolni, márpedig ez regény- és nem drámatéma ? Lehet-e ilyesmit felelősen állítani Csehov, Brecht s a legjele­sebb mai színpadi szerzők után ? Amikor a műfajok határai egybemosódnak, regények épülnek merőben dialógusokra és forga­tókönyvek kerülnek, eredeti alakjukban, színre ? Nyilvánvaló : a hiba forrása másutt kere­sendő. Nem a nyers­anyagban, hanem a megmunkálásában , a miként­ben, és nem a mi­ben. A NAGY CSALÁD legszembeszökőbb, de voltaképp csak nyomravezető hibája az, hogy Németh heroikusan akart ábrázolni egy folyamatot, amely távolról sem az. Amely mondható megalkuvásnak, beletörődésnek, menekülésnek, önfeláldozásnak vagy érzéki megcsillapodásnak. Hősi gesztusnak azon­ban semmiképp sem. Mert végül is mi tör­ténik a drámában ? Egy jobb sorsra érde­mes, első fiatalságán túljutó, de azért még mindig kellemdús asszonyt elhagy az ura, az asszony vergődik, akarata ellenére maga köré vonzza a hozzá hasonló megalázotta­­kat, s köztük egy fiatalembert, akiről újabb kényszerhelyzetben ugyancsak lemond, hogy kielégítetlen vágyait, parlagon maradt nőisé­­gét közösségszervező erővé kompenzálja. Világos : hősi gesztusok és nagyon is esendő emberi megpróbáltatások másfajta dramaturgiát követelnek. S Bodor Kata le­mondása — mégha nemes iparkodások épülnek is rá — nem az a folyamat, amely példával szolgálhatna vagy éppenséggel lel­kesítene. Katáért azonban a kisemmizettek klubjának valamennyi tagja rajong, jóllehet vívódásai legfeljebb csak szánalmat ébreszt­hetnének iránta. Ám, miként már említettük, ez az alak­rajzban s ennek következtében a cselek­ményben is megmutatkozó, legszembeszö­kőbb hiba csupán nyomravezetője az egész rejtettebb, lényegbeli fogyatékosságainak. Bodor Kata magatartását és törekvéseinek eredményét ugyanis — a szerző szándéka ellenére — állandóan hitelképtelenné teszi az intellektuális és erkölcsi fölény hiánya. Kata se nem okosabb, se nem jobb társainál­­— ezt csak Németh László utószavai nyil­vánítják ki, de nem az asszony cselekedetei. Hasztalan hirdeti hát Németh, hogy az em­berek mű­közösségekben élnek s a cél : ter­mészetesebb közösségeket teremteni, az ol­vasó a saját szemének hisz, s csupán azt tapasztalja, hogy a nagy családot nem annyira példás buzgalmak hozzák létre, mint inkább egy magányos asszony test- és lélekmentése. Ami, persze, még mindig ki­tűnő drámai alapként szolgálhatna. Ám Németh nem tud szabadulni didaktikus párbeszédeitől, s nem arra helyezi a hang­súlyt, amitől a dráma valóban maivá vál­hatnék, — ami a témában csíráiban benne is van —, nem az emberség-keresés folya­matát ábrázolja, a bensőség, megértés és együvé tartozás utáni vágy sarjadását s kibontakozását, hanem — egy mesterséges konfliktus közbeiktatásával — oktat, nevel, önművelésre buzdít és tanulókört szervez. Minek ? Mi célból ? Hogy végül is egy még a meglévő társadalomnál is művibb — s ugyanolyan önző és acsarkodó — kisebb közösséget hozzon létre, melyet emberivé csak az színez, hogy hamarosan tarka pá­rokra szakad. A DRAMATURGIAI KÉPTELENSÉG köre ezzel aztán be is zárul. A színmű, hét felvonásnyi bolyongás után, visszajut kiindu­lópontjára : Vera és Péter, Sidi és Karcsi, Vica és Tóth Sándor párba állnak, hogy — ki tudja ? — húsz-huszonöt év múlva, kiábrándultságuk egyensúlyozására, létrehoz­zanak egy újabb, felszínesen összetartozó, életképtelen nagy családot. Ennyi erőlködés egy ilyen ici-pici egérké­ért ? Mert hát végül is, ki járt jól a darab folyamán — abban az értelemben, hogy több lett, megoldott egy számára megold­hatatlannak látszó s a kort magát is töp­rengésre késztető problémát ? A fiatalok, akik nem kerülvén be az egyetemre maszek­szemináriumon vesznek részt és házasság­ban vagy házasságon kívül összefekszenek? De hisz ezt megtették volna szerzői utasítás nélkül is. Vagy Szilasi tanár úr, aki nyugdí­jas létére nyílt eszű tanítványokra lel ? De hisz ez a téma nem érdemel meg egy két­részes drámát. Vagy Bodor Kata, akit Né­meth László megpróbál számos előszavainak egyikében a beépített Kőműves Kelemen­­néhez hasonlítani, azt állítván, hogy „kö­zösségek összetartásához emberek szíve-vére kell”, s Kata „észrevétlen önfeláldozása” az a kötőanyag, amely a nagy családot össze­tartja ? De hisz a párhuzam erőszakoltsága oly szembetűnő, hogy elegendő utalásszerűen megemlíteni : Kőműves Kelemennét nem maga, hanem az ura áldozta fel, az ura, aki szerette, s aki egy magasztosabb cél ér­dekében küldte mártír­halálba feleségét. De itt ? Mi itt a tudatosan kitűzött ma­gasztosabb cél ? S miféle szenvedélyek, lebírhatatlan indulatok ugrasztják egymás ellen a hősöket ? S miféle erők sodorják őket szükségképpeni szövetségbe ? Se vég­zet, se istenek, de még csak hősi, nagy hi­tek sem, csupán mellőzöttségük tehetetlen­ségi nyomatéka. Csakhogy ebből a témából nem telik ki egy fenségesen lobogó dráma ; ez csak arra volna elegendő, hogy az ön­emésztő belső zsarátokat hordja lassan égő, izzó halomba. Németh László azonban — írói alkatánál fogva ? Azért, hogy mellesleg megfeleljen egy bizonyos követelménynek ? — ehelyett megpróbál puskaport összehordani és fel­robbantani. Hiába, se dörej, se földomlás nem támad. A retorika patronjai kevésbé időt állók, mint a világháború előásott ké­zigránátjai. Még avatott kézben sem rob­bannak fel. • A SZERZŐNÉL jobban tudni, miért nem váltak valóra törekvései, s ezt hivalkodás és szerénykedés nélkül, kendőzetlenül kimon­dani : a kritikus hálátlan kötelessége. S áll ez különösen Németh László esetére, aki köztudomást anyagát s a dráma törvényeit lelkiismeretesen kutató szerző. Az udvariasság azonban lehet bár a dip­lomaták erénye, nem lehet a kritikáé. Utób­bi csak ügyszeretetének tehet engedményt. Hamis az a tisztelet, amely köntörfalazássá alázkodik. Mai témák vagy «mai» témák ? NÉMETH LÁSZLÓ: MAI TÉMÁK; SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ, 1963 KRISTÓF ÁGOTA & UDA&& tíit&ó- o­tcLatán Világosak voltak az éjszakák mikor követtelek mégis olyan könnyedén tűntél el homlokom íve alatt s mindaz amit nem értettél meg sötét kapuk mögött düngve becsapódott nem volt kezemben kés miért akartad hogy hallgassak magamról én szeretek beszélni róluk is a fényes papírba burkolt szavakról különösen neked és a hátad mögött gyakran elmosolyodtam mert hiszen együtt voltunk és egyedül legalábbis te azt hitted én láttam hogy a város túlsó oldalán állok körülvéve hevesbeszédű szónokokkal egyiknek sem lehetett igaza ehhez túlságosan hangosak voltak mégsem bírtam velük én csak az alvásra gondoltam és más sekélyes dolgokra ezen gúnyosan mosolyogtak aztán aludni mentek így végre nyugodtan hallgathattam lépteid kopogását amint körüljárod a várost Irodalmi Újság HORVÁTH ELEMÉR IVjyal­uanfietedik utca Azt mondom ég azt mondom föld azt mondom hurrikán azt mondom Caligida-ember azt mondom kannibál és mutatóujjam magamra szegezvén az összes kontinenseken nemcsak kvarc volt és nemcsak szilikátok amelyen tapodtál nemcsak kökörcsin nemcsak kikirics s a levegő amelyből szippantottál nemcsak oxigén gom­baillat nefelejts ibolya s az élő vizek apadtán íme zokogó zuávok­­ról s konok nikkelekről énekelsz hallottad ezt s küszöbökről ahol az „ö” szelíden elhajlik az „ü” felé hallottad ezt hallottad ezt a dél he­vétől ájult szikomor alatt s a grotta kék homályában hol görög só rakódik még a tenger sóhajaiból s elönti véredet szemed csillogó fél­tekét zsúfolva korsók ábráival s szigetekkel amelyek már mindin­kább föld magányodnak mindinkább föld s a körrévált álom megyek hazafelé az alkonyi Krisztina körúton körül simogató sötét házak árnyékai bánat árnyékai jövő árnyékai de mi közöd hozzá de mi közöd ehhez a hallatlan hétköznaphoz mely váratlan világgá kiáltja mindkét sötét nevét Csorna és Alabama ? 1964 január 1.

Next