Irodalmi Ujság, 1964 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1964-05-15 / 10. szám
■i Tökéletes egység Aki még nem tudta volna miként jön létre a kommunista pártok láthatólag legnagyobb büszkesége, minden gyűlések és kongresszusok koronája, a tökéletes egység, az felvilágosítást kaphatott e tekintetben, méghozzá a legjobb és legilletékesebb forrásból. A Pravda 1964. április 29. száma ugyanis — természetesen a legnagyobb felháborodás hangján — leleplezi azokat a kínai praktikákat, melyek a kínai pártban a fentebb említett tökéletes egység elérése céljából folynak s melyek célja a népség katonaság megtévesztése és félrevezetése. „A kínai pártkongresszusra 1956-ban érkező delegátusok megtudták — kezdi a Pravda felháborító történetének meséjét, — hogy a kínai delegátusok már két héttel a nyilvános ülés megkezdődése előtt titkos üléseken vesznek részt, ahol is nem csinálnak mást, mint próbát tartanak a nyílt ülésre, a felszólalások teljes szövegével, a határozatokkal, a közbeszólásokkal egyetemben. Ezen a titkos ülésen dől el, kik és hogyan szólalnak majd fel a nyílt kongresszuson. És akkor — kiált fel a Pravda mélységes felháborodással — még azt mondják nekünk, hogy a kínai párt központi bizottságát titkos szavazással választják meg, azt akarják, hogy higgyünk az ilyesfajta meséknek!” A Pravda nem hisz a kínaiaknak. Azt ugyan már nem tartja említésre méltónak, hogy más kommunista pártokban (talán-talán még a szovjet pártban is) szokás az efajta „főpróbák” gondos és pontos megrendezése ; ellenkezőleg: hozzáteszi, hogy „az ilyesfajta gyakorlat idegen a kommunista pártok szellemétől, sehol másutt nem fordul elő”. E haragos megleckéztetés után joggal várhatjuk tehát, hogy a legközelebbi napokban majd a kínai Népújság hasábjain találkozhatunk részletes és dokumentált felvilágosításokkal, ezúttal a moszkvai előkészítési módszerek hatásosságát és szervezését illetően, annál is inkább, mert a tökéletes egység különös jelensége a világ eme táján sem ismeretlen dolog. Ami a Pravdát illeti, példáért nem kellett volna Pekingbe mennie, főként, amikor felhívja olvasói figyelmét „arra a másik különös esetre”, ami egy másik (kínai) kongresszuson tűnt fel a delegátusoknak. Ez alkalommal, mondja a Pravda, a párt vezetője nagy beszédet intézett a kongresszushoz, amit azonban „nem hoztak nyilvánosságra, noha a hivatalosan kiadott kommüniké megemlítette a beszéd elhangzását”. „Hogyan történhetett meg az, — szegezi a kérdést meglepett olvasói mellének a lap — hogy a párt vezetőjének beszédét nem hozzák nyilvánosságra, nem közlik a dolgozókkal, hogy mi történt a kongresszuson?” Félreértés ne essék: a Pravda nem Hruscsovnak a XX. Kongreszszuson elmondott titkos beszédéről tesz említést, melyet mindmáig nem hoztak nyilvánosságra (a Szovjetunióban), mindmáig nem közölték a néppel, hogy „mi történt a kongresszuson”, hanem Mao Ce-tungnak egy 1958-ban elmondott kongresszusi beszédéről. A felháborodás kétségkívül jogos. Különösképpen, ha hozzátesszük, hogy a Pravda cikke abból a célból született, hogy olvasói számára napnál világosabban bizonyítsa, miszerint „a kínai pártban megszűnt a párton belüli demokrácia: a központi bizottságot 1956-ban választották meg s azóta nem tartottak egyetlen választást sem, (noha minden ötödik évben tartaniok kellett volna a párt alkotmánya szerint) s ilyképp annak a 7 millió párttagnak, aki 1956 után lépett be a pártba, még nem volt alkalma gyakorolnia demokratikus jogát.” Valóban elviselhetetlen állapotok. Mert „mi történt a párton belüli demokráciával, mi történt a párttagok jogával?” kérdi a Pravda, hozzátéve, hogy a jelenlegi központi bizottság Magyar Kultúrközpont M. T. NOVÁK RUDOLF magyar könyvkereskedése Wien I. Köllnerhofgasse 4. Közel 50 éve a magyar kultúra szolgálatában SZÉPIRODALOM SZAKKÖNYVEK HANGLEMEZEK Mind az öt világrészbe szállítunk könyveket Kérje ingyenes katalógusunkat! Irodalmi Újság OO© Sodori mandátuma már réges-régen lejárt. „Nyilván nem arról van szó, hogy a párttagok elvesztették volna érdeklődésüket, hanem arról, hogy a pártvezetőség elvesztette felelősségérzetét a párt és a párttagok iránt.” Magyarul: nem ér a nevem, nem is vagytok pártvezetők, legjobb, ha leléptek a színről. Igaz, a Pravda emlékezteti olvasóit arra, hogy Sztálinnak is szokása volt a pártkongresszusok elhalasztása, s mindjárt, újból, alaposan le is szedi a keresztvizet az emberiség egykori vezéréről, de az is igaz, hogyha sor kerül rá , a kínaiak is tudnak majd példákat sorolni a közelmúlt történetéből, azokról az eszközökről és módszerekről, ahogy Hruscsov szerezte meg és tartja kezében a hatalmat. A kölcsönös leleplezések korában semmi nem lehetetlen. B. Egy spanyol költő hazatért Hírügynökségi rövid jelentés számolt be róla : Dionisio Ridruejo, spanyol költőt, miután tiltott határátlépést követett el, s huszonkét hónapi párizsi emigráció után visszatért a frankóista Spanyolországba, letartóztatták. Ridruejo letartóztatása ellen a szabadságot és demokráciát tisztelő művészek közül számosan tiltakoztak. A spanyol költő sorsa már-már jelképes. A polgárháború idején a falangisták baloldali csoportjához tartozott, s Franco uralomra jutása után, fontos állami állásokat töltött be : egy ideig a falangista mozgalom nemzeti tanácsosa, a párt politikai irodájának tagja, s az állami propagandahivatal igazgatója volt. Ő szerezte a falangista himnusz szövegét is. A spanyol fasizmusból hamarosan kiábrándult. S bár 1941-ben még önkéntesnek jelentkezett az orosz frontra, miként maga írta, ez már menekülésnek számított, kibúvásnak egy megoldhatatlannak látszó konfliktusból, mivel képtelen volt „a hétköznapi élet képtelenségéhez alkalmazkodni”. 1942-ben nyíltan szakított a rezsimmel. Előbb Andalúziába, majd Katalóniába száműzték liberális meggyőződése miatt. Amikor végre 1951-ben útlevelet kapott, s kiutazott Rómába, a liberalizálódást követelő spanyol diákokkal és értelmiségiekkel együtt megalapította a Demokratikus Akció nevű mozgalmat. Ekkoriban már tisztán látott, leszámolt hajdani tévedéseivel. „Mi a tegnap győztesek, — írta, — a mai vesztesek vagyunk”. Egyik szervezője és előharcosa lett a Münchenben 1962-ben rendezett összejövetelnek, ahol száztizennyolc — részben Spanyolországból, részben az emigrációból érkezett — spanyol ellenzéki politikus és művész megfogalmazta hazája demokratizálásának öt alapkövetelményét. Tollal és tettel küzdött Spanyolország megújhodásáért, s jóllehet sohasem rokonszenvezett a kommunizmussal, tiltakozó cikket közölt a „Le Monde”-ban, amikor a frankóista bíróság törvénytelenül halálra ítélte Julián Grimaut, a spanyol kommunista vezetőt. Dionisio Ridruejóra most ugyanúgy lesújt az önkény, mint sok ezer spanyol hazafira. Azzal vádolják, hogy Spanyolország liberalizálásáért küzdött, azért, hogy hazája méltó helyet foglaljon el az európai népek közösségében. A világ jóindulatú emberei szolidárisak vele. .. Május 1-én a prágai Vencel téren A „REUTER” HÍRÜGYNÖKSÉG prágai tudósítója 1964. május 2-án az alábbi közleményt adta ki : „A prágai Vencel téren, pénteken este mintegy tízezer főiskolás vonult fel. Amidőn a rendőrség a békésen lefolyó tüntetés befejezése előtt közbelépett, egy főiskolás közlése szerint összetűzésre került a sor, s a rendőrség gumibotokkal kergette szét a diákokat. Körülbelül egy tucat tüntetőt letartóztattak. A diákokat elvezető rendőröket füttyszóval és megjegyzésekkel illették. Diákkörökből nyert értesülés szerint a prágai Károly Egyetem ifjúságának hagyományos májusi felvonulásáról volt szó. Mivel a májusi megnyilatkozás ebben az esztendőben összefüggésben állt az alacsony életszínvonal, az emelkedő árak és csökkenő ösztöndíjak elleni tiltakozással, a rendőrség igyekezett szétszórni a tüntetőket.” Nem kell hivatásos újságírónak lenni ahoz, hogy az ember a jeles hírirodának ezt a jelentését felettébb pontatlannak tartsa. A totalitárius rendszerű államokban, ahol a hírközlés a rendszer monopóliuma, a hatalom ellen irányuló megmozdulásokról csak ilyesfajta —a kapkodva leadott, anonim forrásra hivatkozó — hírek szivárognak ki, azzal a kockázattal, hogy esetleg többet avagy jóval kevesebbet mondanak a tényeknél. A „Reuter” közleménye e sorok íróját arra a hasonlóan megfogalmazott híradásra emlékeztette, amely közel 25 esztendeje, a prágai német bevonulás utáni hónapokban számolt be az internátusi ifjúságnak a megszállók ellen irányuló bátor zendüléséről. A totális rendszerek egykori alattvalói tudják csak, milyen arányokban kell egy eseménynek megnyilatkoznia ahhoz, hogy valamilyen módon áttörje az általános süketségnek, tájékozatlanságnak, „eseménytelenségnek” hivatalos és rendőri ólombúráját. A cáfoló közlemények szövege és hangütése mindenfajta diktatúrában egyforma. Ez a cáfolat előbb légbőlkapottnak, meg nem történtnek, az ellenséges képzelet és vágyálom művének mondja az eseményt, majd az imént nem megtörténtnek jelentett történést néhány felbérelt, éretlen suhanc cselekedetének minősíti. A Csehszlovák Kormány hírszolgálata az idén is megtette e téren a kötelességét. A cseh lapok egyebekben hallgattak az eseményről MI TÖRTÉNT május 1-én Prágában ? A hírszolgáltatásban történeti forrásnak elismert, kommentárjaiban közismerten tartózkodó és tárgyilagos svájci szabadelvű lap, a „Neue Zürcher Zeitung” május 5-i kiadásának első oldalán közöl beszámolót és magyarázó szöveget a prágai diáktüntetésről. A hagyományos májusi egyetemista felvonulás eszerint az idén újból ellenzéki tüntetésben csendült ki. A több ezer főnyi menetből tiltakozási jelszavak hallatszottak a kormány politikája és az alacsony életszínvonal ellen. Ez hívta ki a rendőrség beavatkozását és a letartóztatásokat. A hírmagyarázat megemlékszik arról, hogy másodszor történik ez Prágában. Egy esztendővel ezelőtt Karel Hynek Mácha, a nagy cseh romantikus költő szobra előtt zajlott le hasonló jellegű diáktüntetés. Az akkor elfogott főiskolások ellen bírósági eljárást — álcázó és félrevezető szándékkal — összekapcsolták egy néger diákokat bántalmazó suhanccsoport ügyével. A politikai és emberi szabadságjogokért síkraszálló egyetemi hallgatók s a garázda kültelki legények felett mesterségesen összekapcsolt perben, 1963. május 23-án mondott ítéletet a prágai Elsőszámú Körzeti Bíróság. A főiskolás tüntetés vezetőit két-háromesztendős börtönbüntetéssel sújtották. A másodrendbeli vádlottaknak nyolctízhónapos szabadságvesztés jutott részül. (Mármint nyilván a négereket gúnyoló suhancoknak). A „Neue Zürcher Zeitung” rendkívül tartózkodó hangnemű jegyzete szerint az események mögött ne keressünk politikai szándékot. Forrásuk inkább az ifjúi erőfitogtatás, a rend őrzőinek kihívásában lest gyönyörűség. A prágai diákok kételkedőek és illúziótlanok. Becsülik egyetemi létük kiváltságait, abban az országban, ahol az egyetemre még mindig olyan nehéz bekerülni. Elsősorban egyéni boldogulásuk gondja foglalkoztatja őket. ÉRZÉSÜNK SZERINT ez a kommentár túlságosan tartózkodó s aligha számol a prágai tüntetésnek az idő és helyzet adta jelentőségével. A cseh diák alkata persze hogy elüt lengyel vagy magyar társaiétól. Kételkedőbb, paszszívabb racionalistább, ironikusabb. Az egyetemi ifjúság második májusi színre lépését éppen ezért tartjuk egy már-már megbénult nemzeti akarat jelentkezésének. A prágai tüntetés résztvevői alighanem jól tudták, hogy a diákhagyományok erőtlen védelmében mit kockáztatnak. E kockázattól vissza nem rettenni egy népi demokratikus rendőrállamban — önmagában is hősi cselekedet. Aki erre rászánja magát, feltétlenül politikai akaratnyilvánítást végez. Ez a politikai akarat — ha nem kér a rendszertől mást számon elvei megvalósításánál, ha szigorúan megmarad a „szocialista tudat” síkján, akkor is rendkívül jelentős. Különösen a jelenlegi helyzetben elgondolkoztató a prágai diákok jelentkezése. A cseh és szlovák népi demokratikus rendszer egy esztendeje léte látható válságát éli. Aki Nyugat felől átlépi a határt, megdöbben az egykor virágzó, gazdag ország siralmas esettsége, kopottsága és szegénysége láttán. Elég a kormány hivatalos sajtóorgánumába, a „Rude Právo” című napilapba futólag belenézni ahhoz, hogy az ember a klasszikus sztálinizmus formáinak és stílusának konok tovább élése felett elborzadjon. (A „Népszabadság” már-már a „Times”-re emlékeztet mellette.) A sztálinizmus képtelen megszabadulni a közélet formálásának, a kormányzásnak, igazgatásnak, ellenőrzésnek, a szellem és kultúra gúzsban tartásának gyászos hagyományaitól, ám külpolitikai s gazdasági szorításra kénytelen bizonyos engedményekre. Semmiben sem tudta fenntartani a polgári Csehszlovákia színvonalát, ám a szlovákokkal szemben megmaradt a hajthatatlan centralizmus álláspontjá. Ebben a válságos helyzetben jelentkezik a cseh értelmiségi ifjúság s jelzi a hazának és külföldnek, hogy a rendszernek nemcsak a szlovák eretnekek és a klasszikus uralkodó osztályok „maradványainak” képében van ellenzéke. A PRÁGAI DIÁKOK alighanem jól tudták, mit jelent májusi fellépésük a Vencel téren. Immár cseh hagyomány, hogy a szuronyok árnyékában betelepedő rendszerek ellen elsősorban az értelmiségi ifjúság tiltakozik. A prágai Vencel téren e májusi akaratnyilvánítással távoli céljához egy lépéssel közelebb került a középkelet-európai népszavazás ügye. P. R. 1964. május 15. Almasz Jobbágy Károly magyar költő, (mint az „Élet és Irodalom”-ból erről értesülhettünk), levelet kapott J. Rincsen mongol költőtől, melyben ez utóbbi örömmel közli, hogy valahol Mongóliában „megtalálták a tudósok számára annyira rejtélyes lény koponyáját” s „ezen a nyáron értesítést kaptak arról, hogy láttak élő almaszt”; a megfigyelő „egy kecskepásztornő volt, aki ezt a lényt körülbelül harminc méterről látta.” Egyszóval mégis él az almasz, tanú rá a kecskepásztornő. Ez az almasz mostanában nagyon izgatja a különböző fantáziákat. A Moszkvai Hírek című újságban nemrégiben hosszú cikk számolt be az almasz létezéséről. Ez alkalommal nem egy kecskepásztornő látta, hanem M. S. Topliskij, nyugdíjas vezérőrnagy, aki azonban, amikor látta, még nem volt nyugdíjas vezérőrnagy, csupán banditákat hajszolt a nyugati Pamir fennsíkon 1925-ben. Akkor látta az almaszt. Vagy, aholy az angolok mondják: a rettentő havasi embert. Vagy ahogy a tibetiek mondják: a jeti-t. A nyugalmazott vezérőrnagy elbeszélése szerint egy alkalommal elfogtak egy banditát, aki elmondta, hogy éppen pár perccel ezelőtt lőtt agyon egy almaszt. Mindjárt el is vezette a kis banditavadász csapatot az almasz sírjához s íme, ott feküdt az almasz, agyonlőve. Volt feje neki, igaz kissé szőrös, de ez nem almaszoknál is előfordul, viszont sárga fogai is voltak, mint az embernek, pedig nem ember volt, csupán almasz, amilyent a kecskepásztornő is látott. Hogy a nyugalmazott vezérőrnagynak miért tartott negyven évig, amíg el merte mesélni kalandját az almasszal, nem derül ki a Moszkvai Hírek című lapból. Bizonyára attól félt, hogy kalandja azonosítható valamiféle politikai elhajlással, végtére is az ember azokban az években sohasem tudhatta, melyik almaszról derül ki, hogy tulajdonképpen szőrösre álcázott imperialista ügynök. De mindegy, fő, hogy most elmesélte. Hitelének alátámasztására gyorsan elő is állt Persnyev professzor, az Akadémia tagja, aki nemrégiben tért vissza egy jó kis almaszvadászatról. Élő almaszt ugyan nem látott, s egyetlen bandita sem volt a közelben, aki lőtt volna neki egyet, viszont tudományosan megállapította, hogy az almasz nem egyéb, mint történelmi idejét túlélt neandervölgyi ember. Ha meggondoljuk, ebben lehet is némi igazság; történelmi idejét túlélő, neandervölgyi ember végtére is nemcsak a Pamirban található, hanem Moszkvában, Pesten, meg másutt is. De honnan e nagy izgalom almasz ügyben? Miért keresik ilyen szenvedéllyel a rettentő havasi embert? Ahelyett, hogy fognák magukat a tudósok, nyugalmazott vezérőrnagyok, párttitkárok meg egyebek és kisétálnának a Gorkij utcába vagy a Körútra és végre-valahára megkeresnék és felfedeznék a szelíd völgyi embert, aki talán szintén szőrös, szintén kissé sárgák a fogai s tudományosan megállapítható róla, hogy történelmi idejét szerencsésen túlélte. . Egy antik ekloga modern visszhangja A Kádár-féle kultúrpolitika nem egy ízben hirdette Rákosiékkal szemben, hogy szakítottak az adminisztrációs intézkedésekkel. A megváltozott rezsimben az egyedüli üdvözítő módszer a meggyőzés, így hirdette Kállai Gyula, Szirmai István, Köpeczi Béla és az elvi meggyőzés más korifeusai is. Módszerüket újabb gyakorlati példával is bizonyították igazolva azt a marxista tételt, hogy az elmélet anyagi erővé válik. Weöres Sándornak „Antik ekloga” címmel verse jelent meg nemrégiben az Új Írásban.Az erotikus, művészi értékű vers megjelenését rendkívül éles vita követte. Publicisztikai cikkek, olvasólevelek, sőt tanulmányok jelentek meg a vers mellett és ellene. A vita most eldőlt. Az „Antik eklogá”-nak megszületett korszerű visszhangja : az Új írás májusi számát már nem Illés Lajos főszerkeztő jegyzi. Leváltották. Helyét Baranyi Gyula vette át. Az elvi meggyőzés tökéletes sikerrel járt.