Irodalmi Ujság, 1964 (15. évfolyam, 1-23. szám)

1964-05-15 / 10. szám

■i Tökéletes egység Aki még nem tudta volna miként jön létre a kommunista pártok lát­hatólag legnagyobb büszkesége, min­den gyűlések és kongresszusok ko­ronája,­­ a tökéletes egység, az felvi­lágosítást kaphatott e tekintetben, méghozzá a legjobb és legilletéke­sebb forrásból. A Pravda 1964. ápri­lis 29. száma ugyanis —­ természete­sen a legnagyobb felháborodás hangján — leleplezi azokat a kínai praktikákat, melyek a kínai párt­ban a fentebb említett tökéletes egy­ség elérése céljából folynak s me­lyek célja a népség­ katonaság meg­tévesztése és félrevezetése. „A kínai pártkongresszusra 1956-ban érkező delegátusok megtudták — kezdi a Pravda felháborító történetének meséjét, —­ hogy a kínai delegátu­sok már két héttel a nyilvános ülés megkezdődése előtt titkos üléseken vesznek részt, ahol is nem csinál­nak mást, mint próbát tartanak a nyílt ülésre, a felszólalások teljes szövegével, a határozatokkal, a köz­beszólásokkal egyetemben. Ezen a titkos ülésen dől el, kik és hogyan szólalnak majd fel a nyílt kong­resszuson. És akkor — kiált fel a Pravda mélységes felháborodással — még azt mondják nekünk, hogy a kínai párt központi bizottságát titkos szavazással választják meg, azt akarják, hogy higgyünk az ilyes­fajta meséknek!” A Pravda nem hisz a kínaiaknak. Azt ugyan már nem tartja említésre méltónak, hogy más kommunista pártokban (talán-talán még a szov­jet pártban is) szokás az efajta „főpróbák” gondos és pontos meg­rendezése ; ellenkezőleg: hozzáteszi, hogy „az ilyesfajta gyakorlat ide­gen a kommunista pártok szelle­métől, sehol másutt nem fordul elő”. E haragos megleckéztetés után joggal várhatjuk tehát, hogy a leg­közelebbi napokban majd a kínai Népújság hasábjain találkozhatunk részletes és dokumentált felvilágo­sításokkal, ezúttal a moszkvai elő­készítési módszerek hatásosságát és szervezését illetően, annál is in­kább, mert a tökéletes egység kü­lönös jelensége a világ eme táján sem ismeretlen dolog. Ami a Pravdát illeti, példáért nem kellett volna Pekingbe mennie, fő­ként, amikor felhívja olvasói figyel­mét „arra a másik különös esetre”, ami egy másik (kínai) kongresszu­son tűnt fel a delegátusoknak. Ez alkalommal, mondja a Pravda, a párt vezetője nagy beszédet intézett a kongresszushoz, amit azonban „nem hoztak nyilvánosságra, noha a hivatalosan kiadott kommüniké megemlítette a beszéd elhangzását”. „Hogyan történhetett meg az, — szegezi a kérdést meglepett olvasói mellének a lap — hogy a párt veze­tőjének beszédét nem hozzák nyil­vánosságra, nem közlik a dolgozók­kal, hogy mi történt a kongresszu­son?” Félreértés ne essék: a Pravda nem Hruscsovnak a XX. Kongresz­­szuson elmondott titkos beszédéről tesz említést, melyet mindmáig nem hoztak nyilvánosságra (a Szovjet­unióban), mindmáig nem közölték a néppel, hogy „mi történt a kong­resszuson”, hanem Mao Ce-tungnak egy 1958-ban elmondott kongresszu­si beszédéről. A felháborodás két­ségkívül jogos. Különösképpen, ha hozzátesszük, hogy a Pravda cikke abból a cél­ból született, hogy olvasói számára napnál világosabban bizonyítsa, mi­szerint „a kínai pártban megszűnt a párton belüli demokrácia: a köz­ponti bizottságot 1956-ban válasz­tották meg s azóta nem tartottak egyetlen választást sem, (noha min­den ötödik évben tartaniok kellett volna a párt alkotmánya szerint) s ilyképp annak a 7 millió párttag­nak, aki 1956 után lépett be a párt­ba, még nem volt alkalma gyako­rolnia demokratikus jogát.” Való­ban elviselhetetlen állapotok. Mert „mi történt a párton belüli demok­ráciával, mi történt a párttagok jo­gával?” kérdi a Pravda, hozzátéve, hogy a jelenlegi központi bizottság Magyar Kultúrközpont M. T. NOVÁK RUDOLF magyar könyvkereskedése Wien I. Köllnerhofgasse 4. Közel 50 éve a magyar kultúra szolgálatában SZÉPIRODALOM SZAKKÖNYVEK HANGLEMEZEK Mind az öt világrészbe szállítunk könyveket Kérje ingyenes katalógusunkat! Irodalmi Újság OO© Sodori mandátuma már réges-régen lejárt. „Nyilván nem arról van szó, hogy a párttagok elvesztették volna ér­deklődésüket, hanem arról, hogy a pártvezetőség elvesztette felelős­ség­érzetét a párt és a párttagok iránt.” Magyarul: nem ér a nevem, nem is vagytok pártvezetők, leg­jobb, ha leléptek a színről. Igaz, a Pravda emlékezteti olvasóit arra, hogy Sztálinnak is szokása volt a pártkongresszusok elhalasztása, s mindjárt, újból, alaposan le is sze­di a keresztvizet az emberiség egy­kori vezéréről, de az is igaz, hogy­ha sor kerül rá , a kínaiak is tudnak majd példákat sorolni a közelmúlt történetéből, azokról az eszközökről és módszerekről, ahogy Hruscsov szerezte meg és tartja ke­zében a hatalmat. A kölcsönös le­leplezések korában semmi nem le­hetetlen. B. Egy spanyol költő hazatért Hírügynökségi rövid jelentés számolt be róla : Dionisio Ridrue­­jo, spanyol költőt, miután tiltott határátlépést követett el, s huszon­két hónapi párizsi emigráció után visszatért a frankóista Spanyolor­szágba, letartóztatták. Ridruejo letartóztatása ellen a szabadságot és demokráciát tiszte­lő művészek közül számosan tilta­koztak. A spanyol költő sorsa már-már jelképes. A polgárháború idején a falangisták baloldali cso­portjához tartozott, s Franco ura­lomra jutása után, fontos állami állásokat töltött be : egy ideig a falangista mozgalom nemzeti ta­nácsosa, a párt politikai irodájának tagja, s az állami propagandahiva­­tal igazgatója volt. Ő szerezte a falangista himnusz szövegét is. A spanyol fasizmusból hamaro­san kiábrándult. S bár 1941-ben még önkéntesnek jelentkezett az orosz frontra, miként maga írta, ez már menekülésnek számított, kibúvásnak egy megoldhatatlan­nak látszó konfliktusból, mivel képtelen volt „a hétköznapi élet képtelenségéhez alkalmazkodni”. 1942-ben nyíltan szakított a re­zsimmel. Előbb Andalúziába, majd Katalóniába száműzték liberális meggyőződése miatt. Amikor vég­re 1951-ben útlevelet kapott, s kiutazott Rómába, a liberalizáló­dást követelő spanyol diákokkal és értelmiségiekkel együtt megalapí­totta a Demokratikus Akció nevű mozgalmat. Ekkoriban már tisz­tán látott, leszámolt hajdani té­vedéseivel. „Mi a tegnap győz­tesek, — írta, — a mai vesztesek vagyunk”. Egyik szervezője és előharcosa lett a Münchenben 1962-ben ren­dezett összejövetelnek, ahol száz­tizennyolc — részben Spanyolor­szágból, részben az emigrációból érkezett — spanyol ellenzéki poli­tikus és művész megfogalmazta hazája demokratizálásának öt alapkövetelményét. Tollal és tettel küzdött Spanyolország megújho­dásáért, s jóllehet sohasem rokon­szenvezett a kommunizmussal, til­takozó cikket közölt a „Le Mon­­de”-ban, amikor a frankóista bí­róság törvénytelenül halálra ítélte Julián Grimaut, a spanyol kom­munista vezetőt. Dionisio Ridruejóra most ugyan­úgy lesújt az önkény, mint sok ezer spanyol hazafira. Azzal vá­dolják, hogy Spanyolország libera­lizálásáért küzdött, azért, hogy hazája méltó helyet foglaljon el az európai népek közösségében. A világ jóindulatú emberei szo­lidárisak vele. .. Május 1-én a prágai Vencel téren A „REUTER” HÍRÜGYNÖK­SÉG prágai tudósítója 1964. május 2-án az alábbi közleményt adta ki : „A prágai Vencel téren, pénte­ken este mintegy tízezer főiskolás vonult fel. Amidőn a rendőrség a békésen lefolyó tüntetés befeje­zése előtt közbelépett, egy főisko­lás közlése szerint összetűzésre került a sor, s a rendőrség gumi­botokkal kergette szét a diákokat. Körülbelül egy tucat tüntetőt le­tartóztattak. A diákokat elvezető rendőröket füttyszóval és megjegy­zésekkel illették. Diákkörökből nyert értesülés szerint a prágai Károly Egyetem ifjúságának ha­gyományos májusi felvonulásáról volt szó. Mivel a májusi megnyilat­kozás ebben az esztendőben összefüggésben állt az alacsony életszínvonal, az emelkedő árak és csökkenő ösztöndíjak elleni til­takozással, a rendőrség igyekezett szétszórni a tüntetőket.” Nem kell hivatásos újságírónak lenni ahoz, hogy az ember a jeles hírirodának ezt a jelentését felet­tébb pontatlannak tartsa. A totali­tárius rendszerű államokban, ahol a hírközlés a rendszer monopó­liuma, a hatalom ellen irányuló megmozdulásokról csak ilyesfajta —a kapkodva leadott, anonim for­rásra hivatkozó — hírek szivárog­nak ki, azzal a kockázattal, hogy esetleg többet avagy jóval keveseb­bet mondanak a tényeknél. A „Reuter” közleménye e sorok író­ját arra a hasonlóan megfogalma­zott híradásra emlékeztette, amely közel 25 esztendeje, a prágai né­met bevonulás utáni hónapokban számolt be az internátusi ifjúság­nak a megszállók ellen irányuló bátor zendüléséről. A totális rend­szerek egykori alattvalói tudják csak, milyen arányokban kell egy eseménynek megnyilatkoznia ah­hoz, hogy valamilyen módon át­törje az általános süketségnek, tájékozatlanságnak, „eseményte­­lenségnek” hivatalos és rendőri ólombúráját. A cáfoló közlemé­nyek szövege és hangütése min­denfajta diktatúrában egyforma. Ez a cáfolat előbb légbőlkapott­­nak, meg nem történtnek, az el­lenséges képzelet és vágyálom művének mondja az eseményt, majd az imént nem megtörténtnek jelentett történést néhány felbérelt, éretlen suhanc cselekedetének mi­nősíti. A Csehszlovák Kormány hírszolgálata az idén is megtette e téren a kötelességét. A cseh lapok egyebekben hallgattak az esemény­ről MI TÖRTÉNT május 1-én Prá­gában ? A hírszolgáltatásban tör­téneti forrásnak elismert, kom­mentárjaiban közismerten tartóz­kodó és tárgyilagos svájci szabad­elvű lap, a „Neue Zürcher Zei­tung” május 5-i kiadásának első oldalán közöl beszámolót és ma­gyarázó szöveget a prágai diák­­tüntetésről. A hagyományos má­jusi egyetemista felvonulás esze­rint az idén újból ellenzéki tün­tetésben csendült ki. A több ezer főnyi menetből tiltakozási jelsza­vak hallatszottak a kormány poli­tikája és az alacsony életszínvonal ellen. Ez hívta ki a rendőrség be­avatkozását és a letartóztatásokat. A hírmagyarázat megemlékszik arról, hogy másodszor történik ez Prágában. Egy esztendővel ezelőtt Karel Hynek Mácha, a nagy cseh romantikus költő szobra előtt zaj­lott le hasonló jellegű diáktünte­tés. Az akkor elfogott főiskolások ellen bírósági eljárást — álcázó és félrevezető szándékkal — össze­kapcsolták egy néger diákokat bántalmazó suhanccsoport ügyével. A politikai és emberi szabadság­­jogokért síkraszálló egyetemi hall­gatók s a garázda kültelki legények felett mesterségesen összekapcsolt perben, 1963. május 23-án mon­dott ítéletet a prágai Elsőszámú Körzeti Bíróság. A főiskolás tün­tetés vezetőit két-háromesztendős börtönbüntetéssel sújtották. A má­sodrendbeli vádlottaknak nyolc­­tízhónapos szabadságvesztés jutott részül. (Mármint nyilván a nége­reket gúnyoló suhancoknak). A „Neue Zürcher Zeitung” rendkívül tartózkodó hangnemű jegyzete szerint az események mö­gött ne keressünk politikai szán­dékot. Forrásuk inkább az ifjúi erőfitogtatás, a rend őrzőinek ki­hívásában lest gyönyörűség. A prágai diákok kételkedőek és illú­­ziótlanok. Becsülik egyetemi létük kiváltságait, abban az országban, ahol az egyetemre még mindig olyan nehéz bekerülni. Elsősorban egyéni boldogulásuk gondja fog­lalkoztatja őket. ÉRZÉSÜNK SZERINT ez a kommentár túlságosan tartózkodó s aligha számol a prágai tüntetés­nek az idő és helyzet adta jelen­tőségével. A cseh diák alkata per­sze hogy elüt lengyel vagy ma­gyar társaiétól. Kételkedőbb, pasz­­szívabb racionalistább, ironiku­­sabb. Az egyetemi ifjúság máso­dik májusi színre lépését éppen ezért tartjuk egy már-már meg­bénult nemzeti akarat jelentkezé­sének. A prágai tüntetés résztve­vői alighanem jól tudták, hogy a diákhagyományok erőtlen védel­mében mit kockáztatnak. E koc­kázattól vissza nem rettenni egy népi demokratikus rendőrállamban —­ önmagában is hősi cselekedet. Aki erre rászánja magát, feltétle­nül politikai akaratnyilvánítást végez. Ez a politikai akarat — ha nem kér a rendszertől mást számon el­vei megvalósításánál, ha szigo­rúan megmarad a „szocialista tu­dat” síkján, akkor is rendkívül jelentős. Különösen a jelenlegi helyzetben elgondolkoztató a prá­gai diákok jelentkezése. A cseh és szlovák népi demokratikus rendszer egy esztendeje léte lát­ható válságát éli. Aki Nyugat felől átlépi a határt, megdöbben az egy­kor virágzó, gazdag ország siral­mas esettsége, kopottsága és sze­génysége láttán. Elég a kormány hivatalos sajtóorgánumába, a „Ru­de Právo” című napilapba futólag belenézni ahhoz, hogy az ember a klasszikus sztálinizmus for­máinak és stílusának konok tovább élése felett elborzadjon. (A „Nép­­szabadság” már-már a „Times”-re emlékeztet mellette.) A sztáliniz­mus képtelen megszabadulni a közélet formálásának, a kormány­zásnak, igazgatásnak, ellenőrzés­nek, a szellem és kultúra gúzsban tartásának gyászos hagyományai­tól, ám külpolitikai s gazdasági szorításra kénytelen bizonyos en­gedményekre. Semmiben sem tud­ta fenntartani a polgári Csehszlo­vákia színvonalát, ám a szlovákok­kal szemben megmaradt a hajtha­tatlan centralizmus álláspontjá. Ebben a válságos helyzetben je­lentkezik a cseh értelmiségi ifjú­ság s jelzi a hazának és külföld­nek, hogy a rendszernek nemcsak a szlovák eretnekek és a klasszi­kus uralkodó osztályok „marad­ványainak” képében van ellenzéke. A PRÁGAI DIÁKOK aligha­nem jól tudták, mit jelent májusi fellépésük a Vencel téren. Immár cseh hagyomány, hogy a szuro­nyok árnyékában betelepedő rend­szerek ellen elsősorban az értelmi­ségi ifjúság tiltakozik. A prágai Vencel téren e májusi akaratnyilvánítással távoli céljához egy lépéssel közelebb került a kö­­zépkelet-európai népszavazás ügye. P. R. 1964. május 15. Almasz Jobbágy Károly magyar költő, (mint az „Élet és Irodalom”-ból erről értesülhettünk), levelet kapott J. Rincsen mongol költőtől, mely­ben ez utóbbi örömmel közli, hogy valahol Mongóliában „megtalálták a tudósok számára annyira rejté­lyes lény koponyáját” s „ezen a nyáron értesítést kaptak arról, hogy láttak élő almaszt”; a megfigyelő „egy kecskepásztornő volt, aki ezt a lényt körülbelül harminc méter­ről látta.” Egyszóval mégis él az almasz, tanú rá a kecskepásztornő. Ez az almasz mostanában nagyon izgatja a különböző fantáziákat. A Moszkvai Hírek című újságban nem­régiben hosszú cikk számolt be az almasz létezéséről. Ez alkalom­mal nem egy kecskepásztornő lát­ta, hanem M. S. Topliskij, nyug­díjas vezérőrnagy, aki azonban, ami­kor látta, még nem volt nyugdíjas vezérőrnagy, csupán banditákat haj­szolt a nyugati Pamir fennsíkon 1925-ben. Akkor látta az almaszt. Vagy, aholy az angolok mondják: a rettentő havasi embert. Vagy ahogy a tibetiek mondják: a jeti-t. A nyugalmazott vezérőrnagy elbe­szélése szerint egy alkalommal el­fogtak egy banditát, aki elmondta, hogy éppen pár perccel ezelőtt lőtt agyon egy almaszt. Mindjárt el is vezette a kis banditavadász csapa­tot az almasz sírjához s íme, ott feküdt az almasz, agyonlőve. Volt feje neki, igaz kissé szőrös, de ez nem almaszoknál is előfordul, vi­szont sárga fogai is voltak, mint az embernek, pedig nem ember volt, csupán almasz, amilyent a kecske­­pásztornő is látott. Hogy a nyugal­mazott vezérőrnagynak miért tartott negyven évig, amíg el merte mesél­ni kalandját az almasszal, nem de­rül ki a Moszkvai Hírek című lap­ból. Bizonyára attól félt, hogy ka­landja azonosítható valamiféle po­litikai elhajlással, végtére is az em­ber azokban az években sohasem tudhatta, melyik almaszról derül ki, hogy tulajdonképpen szőrösre álcá­zott imperialista ügynök. De mind­egy, fő, hogy most elmesélte. Hite­lének alátámasztására gyorsan elő is állt Persnyev professzor, az Aka­démia tagja, aki nemrégiben tért vissza egy jó kis almaszvadászatról. Élő almaszt ugyan nem látott, s egyetlen bandita sem volt a közel­ben, aki lőtt volna neki egyet, vi­szont tudományosan megállapítot­ta, hogy az almasz nem egyéb, mint történelmi idejét túlélt neandervöl­gyi ember. Ha meggondoljuk, ebben lehet is némi igazság; történelmi idejét túlélő, neandervölgyi ember végtére is nemcsak a Pamirban ta­lálható, hanem Moszkvában, Pesten, meg másutt is. De honnan e nagy izgalom almasz ügyben? Miért ke­resik ilyen szenvedéllyel a rettentő havasi embert? Ahelyett, hogy fog­nák magukat a tudósok, nyugalma­zott vezérőrnagyok, párttitkárok meg egyebek és kisétálnának a Gor­kij utcába vagy a Körútra és vég­­re-valahára megkeresnék és felfe­deznék a szelíd völgyi embert, aki talán szintén szőrös, szintén kissé sárgák a fogai s tudományosan megállapítható róla, hogy történel­mi idejét szerencsésen túlélte.­ ­. ­Egy antik ekloga modern visszhangja A Kádár-féle kultúrpolitika nem egy ízben hirdette Rákosiékkal szemben, hogy szakítottak az ad­minisztrációs intézkedésekkel. A megváltozott rezsimben az egye­düli üdvözítő módszer a meggyő­zés, így hirdette Kállai Gyula, Szirmai István, Köpeczi Béla és az elvi meggyőzés más korifeusai is. Módszerüket újabb gyakorlati pél­dával is bizonyították igazolva azt a marxista tételt, hogy az elmélet anyagi erővé válik. Weöres Sándornak „Antik eklo­ga” címmel verse jelent meg nem­régiben az Új Írásban.Az erotikus, művészi értékű vers megjelenését rendkívül éles vita követte. Publi­cisztikai cikkek, olvasó­levelek, sőt tanulmányok jelentek meg a vers mellett és ellene. A vita most el­dőlt. Az „Antik eklogá”-nak meg­született korszerű visszhangja : az Új írás májusi számát már nem Illés Lajos főszerkeztő jegyzi. Le­váltották. Helyét Baranyi Gyula vette át. Az elvi meggyőzés tökéletes si­kerrel járt.

Next