Irodalmi Ujság, 1965 (16. évfolyam, 1-22. szám)

1965-01-01 / 1. szám

mtmmmmmmmmamm Irodalmi Ujság XVI. évfolyam 1. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA KÉTSZER KETTŐ AZ ÚJÉV KÜSZÖBÉN, azzal a nagy közép­­korias kulcscsörgéssel, amely a kelet-berlini várfalat résnyire megnyitotta, egy berozsdált börtönajtó is megcsikordult, kitántorgott raj­ta, a szigorú berlini télbe, egy sovány kísér­tet. Nyolc éves, régi szabású kabátja alól nyil­ván túl széles pantalló látszik ki ; a szemer­kélő hó mögül furcsán hajtott kalapszegélyén; körültekint, zsebében írás, amely szerint ő, Wolfgang Harich filozófus, tíz évi börtönbün­tetésre ítélt rab, kegyelem útján kiszabadul­hat. Amikor körülpillant s újságos bódét keres tekintetével, talán azon gondolkodik lássuk, mi történt Magyarországgal ? 1956. november 29-én ugyanis, amikor a géppisztolyos őrökkel megerősített ’’népi” tit­kosrendőrségi különítmény vésztjósló dobogás­sal elárasztotta a Német Filozófiai Szemle szerkesztőségét, a fiatal főszerkesztőt letar­tóztató tiszt nagy komolyan olyasfélét olvasott fel a parancsból, hogy felforgató tevékeny­ségének egyik bizonyítéka : rokonszenvezett a magyar üggyel, kapcsolatot tartott fenn a budapesti ’’ellenforradalmi” Petőfi-körrel, Lukács Györggyel és más filozófusokkal. Érdekes visszaemlékezni annak, aki akkor még otthon volt Magyarországon, Harich letartóztatásának hírére. Az írószövetségben és másutt döbbent arccal újságolták az em­berek egymásnak az ügyet. Döbbenetre ad­dig is épp elég ok volt azon a végzetes no­vember végén. A forradalom leverve, sok fia­tal holtan, a sírban, Budapest összelőve, lakásai ’’leválasztva a la Zsukov”, jeges hideg, éhínség, bizonytalanság, kósza hírek Nagy Imréről, aki még ’’biztonságban van”. Gimes Miklósról, akit ég tudja miért, már kerestek a lakásán, le akarják tartóztatni ; Obersovsz­­kyról, Gáliról, akiért érte mentek... S most, ráadásul, Kelet-Németországban letartóztat­nak egy fiatal, kommunista filozófust, azzal vádolják, hogy Lukács György tisztelője és a Petőfi-körrel tartott kapcsolatot... Ebből nem sok jó lesz, ezt gondolták az emberek s joggal, mert bevált a legsötétebb pesszimiz­mus is. Hogy visszalibbenjünk az akkori közhan­gulatba, idézzük azt a kis mesét, amely Kelet-Németországban jelent meg (Gustav Just, a ’’Sonntag” című lap főszerkesztője közölte le újságjában , különben tanúként Justot is megidézték Harich perében, s nyil­ván engedetlenül tanúskodott, mert rögtön letartóztatták, vád alá helyezték s elítélték.) A parabola pedig, amelyhez hasonlókat kü­lönben Magyarországon lépten-nyomon gyár­tottak, a ”Sonntag”-ban megjelent német parabola így szólt: KÉTSZER KETTŐ KILENC Volt egyszer, hol nem volt, Schildafal­­ván, valahol a német hazában volt egy iskola. Nagyon sok szépet és jót tanítot­tak benne, a többi közt például igen ere­deti számtani szabályokat. A szorzótáblá­­nak egyik része így hangzott : kétszer kettő kilenc. Ha új volt is kissé a szabály, látszólag nem volt új a gyerekeknek. Szívesen is­mételgették, ritmusba, rímbe szedték, jóérzéssel nagyokat mulattak elmondása­kor. Kétszer kettő kilenc. Nem lett volna semmi baj az egészből, ha a tanfelügye­leti hatóság nem kezdte volna el az aprólé­koskodást az ügy körül. ’’Nem pontos.” ’’Nem bebizonyítható.” ”Ez egyelőre feltételezés.” „Minek ezt a szabályt ilyen formában terjeszteni ?” Ilyesfélék voltak a tanfelügyeleti hatóság ellenvetései. Egyesek hozzátették, hogy ott vannak a szülők, összehasonlítják az eredményt az ő szorzótábláikkal, baj lehet. Változtatni kell a helyzeten. Kellemes, hogy Schildafalván azt taníthattuk : Két­szer kettő kilenc. De túlzott. Túlságosan veszélyes. Botrány törhet ki. Azt el kell kerülni. A legfelsőbb tanfelügyeleti hatóságok el­rendelték tehát, hogy fokozatosan, egyen­ként hátrálni kell. Egyelőre azt kell tanítani : kétszer kettő kilenc. Aztán majd észrevétlenül tovább kell módosítani az oktatást, tovább kell csökkenteni az eredmény számát. Talán egész számokkal, talán törtekkel. Az majd a helyzettől függ. Figyelni kell az általános magatartást. Ki kell hallgatni a véleményeket. Az is le­het, hogy nemsokára megállhatunk a lefelé­ haladásban. Még az is lehet, hogy talán — semmi sincs kizárva — újra fel­felé fokozhatunk. Egyelőre : egyenként, egy számmal lejjebb. ...Sajnos az eljárás nem vezetett a várt eredményre. Éppen ott tartottak az ok­tatásban, hogy kétszer kettő hét, amikor váratlanul és mindent elsöprőleg kitört a a botrány. Mégpedig a következő formában. A takarítószemélyzet felfedezte, hogy az iskolai W.C. falán mindenütt hatalmas szénbetűkkel­­. következő felírás áll : Két­szer kettő négy. Gyorsan letörölték. Más­nap a gyerekek kétszer olyan nagy fel­iratokat készítettek. Harmadnap minden iskolafal tele volt a titokzatos szorzattal : kétszer kettő négy. A legfelsőbb felügyeleti hatóság kiszál­lott, megtekintette az iskolát. Szomorúan nézdegélték az elpiszkított falakat. Hiába volt tehát minden taktika, minden poli­tika, minden elővigyázatosság. A gyerekek, úgy látszik, már régóta tudják, hogy nem igaz a kétszer kettő kilenc, nyolc és hét. A kis képmutatók ! A kis szörnyetegek. Tisztában vannak vele, hogy kétszer kettő négy, és most kitört belőlük a gyalázatos vér. Most már nem a példa megjavításán és fokozatos csökkentésén kell­­ ölnünk a fejünket. Tanítsanak bármit. Hanem a fegyelmi kérdést kell alaposan kidolgozni. A legjobb lesz néhány főkolompost azon­nal elővenni, elrettentő példákat gyakorol­ni. Mert az rendben van, hogy kétszer kettő négy. De senki azt addig ki ne merje mondani, amíg mi, a Hatóság, hivatalosan be nem jelentjük. EDDIG A MESE, amelynek nyomán — micsoda mulatságos, képtelen színjáték — szerzőjének és közreadójának, Justnak, előbb önkritikát kellett gyakorolnia, majdnem olyan stílusban, ahogyan meséje meg van írva: kétszer kettő nem négy, hanem annyi, amennyinek a Hatóság elrendeli, s én rossz fát tettem a tűzre azzal, hogy megbontottam az eltervezett fokozatosságot az igazmondás­ban... Wolfgang Harich, akinek éppúgy mint Justnak, éppúgy mint a magyar forradalom résztvevőinek, az igazság volt az álma, ezt az álmot úgynevezett kommunista úton óhajtotta elérni... Berthold Brecht volt a legjobb barát­ja és biztatója, Lukács György volt az elmé­leti mintaképe, Gomulka és Nagy Imre a poli­tikai eszménye, ”renegát”-nak bélyegezte Arthur Koestlert, (eltöltött hét börtönéve után ma bizonyosan más a véleménye a ’’Sötétség délben” kitűnő szerzőjéről) s poli­tikai téziseiben, amelyeket letartóztatása előtt Nyugat-Berlinbe juttatott s amelyeket az ’’Observer” című angol lap közölt annak idején, azt hirdeti, hogy békésen kell elérni a reformokat minden országban s nem sza­bad a magyarországi felkelés véres esemé­nyeinek megismétlődniök. Két német minisztert ostromolt hosszú ideig, hogy fogadják őt. Sikertelenül. Nem is beszélve Ulbrichtről, aki hallani sem akart róla s fenyegető üzeneteket küldözgetett neki. ELMÉLETI FEJTEGETÉSEIVEL Puskin kelet-németországi orosz nagykövethez for­dult ekkor, s az orosz birodalom helytartója fogadta. Nyilván feladatai közé tartozott, hogy beszámoljon illetékes hazai hatóságai előtt ebben az oly fontos csatlósállamban történő minden megmozdulásról. Négyórás kihall­gatás után mindkét fél igen elégedetten távo­zott : Harich könnyített a lelkén, mikor re­formgondolatait a nagy Szovjetuunió egyik hivatott, felelős képviselőjének elmondotta, és Puskin örült nyilván, hogy néhány elége­detlen fiatal nevét s mozgalmuk jellegét meg­érthette s jelentésre továbbíthatta. Vagy lelke mélyén szerette volna, ha bizo­nyos reformeszmék diadalra jutnak Német­országban ? Nem nagyon valószínű , mindeb­ből ma már semmit sem lehet megtudni, hacsak annyit nem, hogy Puskin, minden más sürgönnyel és szikratáviratozással egy időben a német párt vezetőjének is elmondta : mit beszélt ezzel a forrófejű fiatallal. Márpedig Harich kifejtette előtte, hogy Kelet-Német­országban a sztálinistáknak távozniok kell a pártból (a magyar forradalom többek között ezt bizonyította be előtte), s Ulbricht vagy módot talál egy újfajta politika irá­nyítására, vagy,, távozik, ahogyan Rákosi Mátyás távozott annak idején. NEM KELLETT soká várnia ezek után. Ulbricht nemcsak behívta, hanem való­sággal berángatta a pártközpontba. A meg­beszélés jellege egyszerű volt. Harich tagadja meg elveit, tagadja meg barátait, gyakorol­jon önkritikát, mint bűnös elhajló, tegyen ígéretet, hogy jobb útra tér. Akkor meg­menekülhet Ha nem, akkor... Harich úgy gondolta, hogy... kétszer kettő mégis négy, akármi is történjék. Az események most már gyorsan követték egymást. Október 26-án beszélt Puskin nagy­követtel. Néhány hétre rá Ulbrichttal. Gomul­ka közben hatalomra került. A magyar for­radalom lezajlott. Harich, úgy látszik, javít­hatatlan optimista maradt. Mozgolódás tá­madt a kelet-német egyetemeken s mindenki tudta, hogy ő van a mozgolódás előterében. Ugyanazokat kívánták, amiket a budapesti diákok kívántak ! Szűnjék meg a kötelező „önkéntes” kényszermunka. Távozzanak az egyetemről egyes gyűlölt tanárok. Mindenki tudta, hogy mások — nem diákok, filozófu­sok, tanárok — messzebb mentek, a rend­szer megváltoztatását akarták, s Harich zse­bében — ha Ulbricht nem vállalná egy új, liberálisabb kurzus vezető szerepét —­ett a lista 25 új tagjáról a kormánynak, amely révbe vezetné az új irányzatot. Ulbricht csak egyet tehetett s azt meg is tette : letartóztatási parancsot adott ki Ha­rich professzor, valamint Bernard Steinber­­ger egyetemi tanársegéd és Manfred Hertwig óraadó tanár, a berlini Humbolt-egyetem pro­fesszorai ellen. 1956. november 29-én házkutatás és bilincs­csörgés a filozófiai folyóirat szerkesztőségé­ben. Magyarországon még tárgyalnak az írók­­kal, még taggyűlések lehetnek az írószövet­ségben, még Kádár örök immunitást ígér Nagy Imrének. Kádárnak még nincs a kezé­ben az ország, még ’’taktikázik” a néppel. Ulbrichtnak nem kell teketóriáznia. Közli a Központi Vezetőséggel, hogy Harichék rend­bontók, ellenforradalmárok. Mindenki ször­­nyülködik. Március 10-re az ügyész elkészíti a vádiratokat. Habár az egész világnak azt ígérték, hogy nyílt lesz a tárgyalás,, (’’itt árulás történt, nincs mit elrejtenünk, elébe tárjuk a világ közvéleményének, mire képes Amerika zsoldja !”) mégsem engednek be egyetlen újságírót sem a terembe. Még keletit sem. Még oroszt sem. Kelet-németet sem. A tárgyalás után — akárcsak a budapesti Déry-per után — csupán a listát, a bünteté­sek évszámait közlik, semmi mást, Harichot, mint nyugati ügynököt 10 év fegyházra ítélik, Steinterger négy évet, Mandfred Hertwig két évi kényszermunkát kap. A külföldre juttatott dokumentumokból csakhamar kiderül : Harich sohase volt nyu­gati ügynök, egyszerű reformista kommunista volt. Legnyugatibb kapcsolatai : Gomulka, Wazik (Lengyelország), Lukács György (Ma­gyarország), Brecht (Kelet-Németország). A FÁJDALOM és a csalódás kétélű tőrével a szívében ülhette le a kegyelem útján hét évre kurtított büntetést. Valaha nemkonfor­­mista magatartásáért látványosan eltávolítot­ták a német náci hadseregből (ahová a há­ború alatt sorozás útján került), majd a keleti vallások szikár tanaiban kereste az igazságot, buddhista lett, később az első ha­zaszivárgó kommunista emigránsok hatása alatt megismerkedett a marxista tanokkal, amelyek csalóka reményekbe ringatták s ame­lyeknek legfőbb ismerője lett hazájában, a hatalomra kerülő párt elsőszámú filozófusa. S ennek ellenére, nem tudott megnyugodni. Harmincötéves alig volt, s nem tudott megelé­gedni az Új Uralkodó Osztályban befutott karrierjével ! Magát a rendszert akarta megreformálni, ha saját eszközeivel is ! Főbenjáró bűn. Ma, amint az ünnepek hetében újra talál­kozik az édesanyjával,­­kiszabadulásakor kijelentette, hogy anyjával akar élni továbbra is Kelet-Németországban), mit szól vajon a mostani világhoz ? Hunyorogva belenéz a szemerkélő, havat szitáló égbe s hallja a körülötte vidáman trappoló nyugat-berlini látogatók tíz- és százezreinek nevetését. Mit gondol, érdemes volt ? Milyen híreket talál, amelyek megnyugtatják, s milyeneket, ame­lyek felforgatják a lelkét ? Az új, 1965-ös esz­tendő küszöbén, mely megfordított ötös-hatos két számjegyével megmagyarázhatatlan nosztalgiát kelt az ötvenhatot átélt szívekben, talál-e, hét év magány után, emléket, bíztató jelet, mást mint a szürke ég látványát, az új berlini Szégyenfalét ? Odafordul-e Magyar­­­ország felé s féltékenyen, reszkető kézzel me­­ricskéli-e, mivé lett ? A kétszer kettő 10, 8, 9, 6 sőt 5 kavargó számvillogását látja, nyilván, mindenütt. Öre­gedő — ma már 43 éves — igazságkereső szi­vének nem a legteljesebb megnyugtatás. Ott keleten, csöndben és immel-ámmal, kiengedték. Hogy szó róla nem fog esni, az bizonyos. Eltüntetni a nyomát is ! ’’Nem­lény” ’, mint Orwell könyvében a ’’nem­­lények”, a múltba süllyesztve kell névtelenül továbbvegetálnia. Itt Nyugaton se üdvözlik különösen nagy tapssal a kiengedését. Minek ? Naiv volt. Ügyetlenkedett. S különben is, olyan világ­rengető események mellett, amilyenekkel ez az esztendő szolgált, valóban eltörpül egy os­toba, hívő keleti filozófus ügye. Mit gondol ? Kiben bízik és mire vágyik egy igen magányos, elfelejtett ember ? Nem tudni, de amilyen buta-lelkes magyar barát volt, talán még József Attilát is ismeri, és talán elszavalja néha magának, németül, anyja kertje körül botorkálva, a hóban . ”Ha beomlanak a bányát vázazó oszlopok, a kincset azért a tárnák őrzik és az lobog. És mindig újra nyitnák a bányászok az aknát, amíg szívük dobog.” Nincs sok szebb újévi vers, ha csak úgy kicsit is megőrzik a rime­ csengését, német fordításban. UGRAY ATTILA 1965. január 1. JANUÁR 1-I LAPUNK TARTALMÁBÓL Fejtő Ferenc belgrádi beszámolója (3. old.) Ignotus Pál: Búcsúzás közben (4-5.old.) Albert Pál az idei Goncourt-díjas re­gényről (4-5. old.) Vajda Albert karcolata (6. old.) Szombati Sándor : Csendélet Kaliforniá­ban (7. old.) Forrai Eszter, Kristóf Ágota, Nyéki Lajos, és Tűz Tamás versei Az Idő Sodrában, Levelek a szerkesztőhöz, Glosszák, Hírek Vwvwwwvwwwwwwwwwwwwvwvt TŰZ TAMÁS Szü­­tetett ff Budapesten 1950-ben Könyvek piramisáról lépegetett le csillagterelgető mozdulatával hóna alá gyűrte a sarjúillatú irodalom s celofánba takart remekeit ; pepszikólát szürcsölt mű­ szalmaszállal , miközben fönnakadt a szeme egy­­ mű­lovagon , alig tudta leszedni róla­­ máris egy rémregénybe túrt bele J mimóza izgalommal szent füst rajongta kényesen ! és elterült a faltól falig futó J zöld szőnyegen , szemhéjait kissé felgöngyölítve­­ a távolbalátó csodás tüneménye előtt ! A konyháról már szállt a gulyás illata , s ő tudta mi vár rá de azért még fintorgott egy kicsit ahogy ez illik aztán fölkelt s eretnek indulattal ! kinyitotta a hűtőszekrényt­­­s kivett belőle egy húskonzervet

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék