Irodalmi Ujság, 1965 (16. évfolyam, 1-22. szám)

1965-01-01 / 1. szám

4 VAN, AKI eladja meggyőződését. Van, aki nem adhatja el, mert nincs neki. Van, akinek nincs és mégis eladja. Szegény Bóka László, nagyon megrendített korai halála (i), színes tollú, iskolázott elméjű, vásott és élveteg kóbor lovagja volt minden múzsák és közhivatalok csarnokainak. Alig múlhatott húsz éves, én pedig nem értem még el a harmincat, amikor egy budai zöldvendéglőben bemutatták. Egy filozopter társa vezette elő, mint az egyetemi ifjúság irodalmár elitejének csillagát, Gombocz kedvencét, ki nappal szógyököt fejt, alkonyatkor Melpomenével vétkezik. Nyílt homlokú daliának hatott, szikrázónak a lombok közt hunyorgó villanyfényben , der Jüngling, gondoltam. Velünk volt Hevesi András barátom, remek stiliszta, Kézai Simon néven A Toll cikkírója, kit az ilyen jelenség láttára könnyen elkapott az irodalomtörténeti távlatok bűvölete. Kitárta karját, mint Kazinczy tárhatta Daykának : ”Te vagy a Bóka ! Hallottam rólad !” Bóka kihívóan nézett a szemébe. ”Én is hallottam rólad. Sőt olvastalak is, Ké-zai !” Csúfondárosan húzta és skandálta a szót. Odasózott néhány lekicsinylő megjegyzést a kézaicikkekről s körülnézett, lesve a hatást. Hevesi hebegett a megdöbbenéstől , megdöbbenés nélkül is hajlott a hebegésre. Én kissé kínosnak éreztem régi barátom megszégyenülését, de a kárörömöt sem tudtam egészen elcsitítani magamban : úgy kell ennek a Bandinak, mit szaglász babért és zsengéket... Bóka egyébként nagyra tartotta "Kézai”-t, csak megszimatolta benne a mazochistát. Melegen összebarátkoztak. Később én is megbarátkoztam vele, személytelenebb síkon. Vagy talán nem is , mert voltak közös szenvedélyeink. Mindketten imádtuk az erős feketét. Élveztük egymás emberszólását. Hogy Bóka nagyon gyilkos szavú lett volna, arra nem emlékszem , de kaján volt, művelt s hanghordozásában incselkedő, szabatosan fejezte ki magát s szórakoztatóan világította meg egyetemi, múzeumi és kultuszminiszteriális nagyságok megható emberi gyengéit. Modora (mondjam-e : modorossága? vérévé váltja gunyorkás magakelletés volt. Gratulált a Szép Szóhoz. Meghívtam, írjon nekünk. "Ilyen mesterek közt ? Ehhez nem vagyok méltó.’’ Serény, hasznavehető munkatársunk lett ; lendületes, formás könyvismertetéseket köszönhettünk neki. Ugyanakkor gondosan elkülönböztette magát baloldaliasságunktól. Aláhúzottan mint a Sz. Sz. tudományos szárnyának képviselője szólalt meg lapunkban, e minőségben szállva vitába a baloldali — amolyan "fábiánus” módon, de kifejezetten baloldali — szociológus Gáspár Zoltánnal. Gáspár a maga nevében írt, de nem volt kétséges, hogy vele tartanak a szerkesztők ; a politikai színvallástól húzódozó irodalmat, ha nem tiltják is , szellemi önherélésnek érzik (2). Bóka, érthetően, velük szemben is éreztette a maga politika feletti különállását. ’’Nem veszed zokon...” — mentegetődzött. Dehogy is vettem : képzett múzeumi tisztviselő, jól nyesett ’’tudományos szárny” képviseletében — ha nem volna, ki kellene találni. "Tudod, József Attila...” — fanyalgott Bóka. Itt ellentmondtam neki. ’Ilyen füllel, ilyen nyelvérzékkel, mint a tied : nem ismersz rá, hogy milyen jó költő ?” A tehetségét Bóka nem vonta kétségbe. ”De a marxizmusát nem bírom. Politikát lírába : lehet, ahogy Ady csinálta. Hanem ahogy ő szegény feje..." Ő szegény feje vonat alá vetette magát és nyomban zászló lett. "Tőlem nem kértél cikket az emlékszámba” — hallottam Bókától. "Nem csodálom. Ilyen mesterek közt...” — Lacikám, őszintén. Attól tartottam, tolakodásnak vennéd. Te nem szeretted Attilát... — Dehogynem. Valami nyugtalanított benne, talán az összeomlásának előrevetett árnyéka, nem tudom. De nagyon nagy mester volt. Nem mester ezúttal, hanem mester, gunyorka nélkül. Emlékszámunkba szép tanulmányt írt József Attila stílusáról, különösen kiemelve a művészetet, mellyel politikai képeket font szerelmi költészetében nagy költő volt, akár Ady, megtehette. VOLT A BELVÁROSBAN egy török feketéző, gondolom, épp a ma József Attila nevét viselő utcában. München után ott ültem egyszer össze Bókával, kérésére, hogy meghallgassam komor kitárulkozását. Az országért aggódott , okkal, persze. S az országnak, mondta, a várható világrengésben nem lehet útjelzője a marxizmus. Ezért, ne vegyem zokon, neki magának fáj legjobban, nem írhat többé a Szép Szóba. — Lacikám, természetesen. Te múzeumi tisztviselő vagy. — Nem, nem amiatt. A marxizmus... — Honnan szeded, hogy mi marxista lap vagyunk ? Én, mint tudod, nem vagyok az. Hatvany Berci még kevésbbé. A többiek ? Ki igen, ki nem, ki félig. — Fejtő. Nem a személyét kifogásolom. De ahol ő szerkesztő lehet, az marxista lap. — Lacikám. Szegény Attila, mióta meggyilkolta magát, nép-nemzeti dicskoszorút kap. Most Fejtőt léptetitek elő marxista mumussá ? Megállapodtunk, ha egyébben nem is, hogy barátok maradunk. Nem esett nehezemre. Az Ország útja reform-konzervatív, szabadelvűen legitimista társaságát, melynek törzsökös tagja gyanánt jelent meg, ha nem tévesztettem is össze a magam szellemi környezetével, egészében kedveltem és becsültem. Derekasan verekedtek a nyilasokkal. S közben számos európai nyelven olvastak. Katolikus légkörű társaság volt, modern nyugati kereszténységen pallérozva, finom és bőséges zsidó beszüremléssel. Bóka a kálvinista köznemesi szilajság pátoszát vitte az együttesbe. Semmi bajom nem volt e körrel, csak a szocialista intellektuálisok tenyésztelepének nem gondolhattam, sem ’’fábiánus”, sem "marxista” változatban. MINTEGY TÍZ ÉV MÚLVA Bóka úgy fogadott hivatali szobájában, mint a marxizmus-leninizmus közoktatásügyi államtitkára. Megpuffadt, zihált, kiült rajta a szívbaj , nem olyan embernek látszott, mint ki lemond ételről-italról vagy bármi más idegzsongítóról, hogy éveinek számát gyarapítsa. A fal felé bökött : "Látod ezt a képet? A Matyit? Látod én ilyennek szeretem őt, nézd csak azt a szemet... Ez a képe nincs is forgalomban. Ez az év. Matyim." Évődő hódolat volt-e, vagy gyengédségbe rejtett falánk? Nyilván mind a kettő. A sunyiságot Bóka, érzésem szerint, őszintén szerette Rákosiban. A hirtelen helycserék szédületét, az eszmei kotyvalékok párlatát, a kísértetiességet szerette az embertelenségben ; a nyaktörők mámorát, mi bajosan viselhető el italban kimért mámor nélkül, de annál jobb annak, aki jogcímet keres a bódulatra. Szilajon és patetikusan, köznemesien és országútian otthon volt benne.. Csak a hanglejtésével, a pislantásával jelezte, hogy átlát önmagán. Meddig látott, meddig láthatott ? Reméltem, sokáig. Amikor, már az ötvenhármas olvadás után, valamelyik fiatal rabtársamnak sikerült a börtönbe sokszorosított egyetemi jegyzeteket beküldetnie magának, rávetettem magam Bóka irodalomtörténeti előadásaira. Hadd lássam ! Elképedtem. Így túltenni szurkolásban az aparatcsikokon, a káté-magolókon, az ütemes tapsra esztétizálókon ! Elhisz ebből egy szót is ? Vagy lehet-e, hogy az egész idő alatt kacarászik magában ? Bár megkérdezhetném tőle. Akadt volna rá alkalom, rendőrileg veszélytelen lett volna immár, de lélektanilag vált lehetetlenné. Ötvenhat kora őszén, az Irodalomtörténeti Intézet teadélutánján, odaoldalgott hozzám, gunyormentesített, vízhatlan nyájassággal, fakón és zavartan. Hogy ő mindig humanista volt, hogy mentette a menthetőt, hogy szél ellen kérlek nem lehet, hogy most már azonban nem kell dogmatikusnak lenni, hogy ő fokról fokra halad, hogy ha addig él is, ki fogja mutatni, mit köszönhet a magyar kultúra Ignotus Pálnak... — Ezt ugye harmincéves terved csattanójául tartogatod ? — Rajtad a börtön se fogott, Pál, nem változtál. Bóka azonban változott, s gusztus dolga hogy a javára-e. Kajánsága mintha elapadt volna, illedelmesebbre, körülményesebbé hangolódott ideológiai fülbemuzsikáló készsége. Nem mart már senkit, vagy alig, épp csak cicázva, s ha kifejtette, hogy milyen üdvözítő esztétikában a pártosság, nem mulasztotta el nyomatékosan ráaggatni a fenntartást, hogy ezt dogmatikusan értelmező hiba volna. Megtanult ártatlan és olvashatatlan lenni, legalábbis a tanulmányaiban és alkalmi költeményeiben, melyeket olvastam. Ugyanakkor felduzzadt alkotóereje mint általában a poshadásnak indult szellemeké. Megírta Összes Műveit, így regényeit, miket nem olvastam. Elhiszem barátaimnak, hogy jók, "nem nagyszerűek, igazán nem rosszak, kifejezetten jók”, s több példányban élnék, el is olvasnám őke. Talán, talán sorat kerítem még ez életbe is, valamikor a magam harmincéves tervének egyik szakaszán. Addig csak az ember, sirathatom és méltathatom, az embert, szerette a feketekávét, értette a tréfát íróian fogta a tollat, ha nem mindig írthoz illően forgatta is. A NYOLCVANÖTÉVES Barta Lajosál (3) a magyar irodalom egy kiválóan éremes és méltán köztiszteletben álló alak tűnt el az élőhalottak sorából. Negyvennegyvenöt éve kezdett haldokolni, vagy otthontalan lenni. Van, akire delejező BÚCSÚZA ÍRJA : I Irodalmi Újság GEORGES CONCHON Goncourt-díjas regénye, az ”Etat sauvage”, amelynek címét egyaránt fordíthatnánk ” Vadállamnak ” vagy ’’Vad állapotokénak, úgy kezdődik, mint egy múlt századvégi vaudeville, a műfaj mesterének, Feydeau-nak valamelyik ellenállhatatlan erejű bohózata. Az alaphelyzet azonos is, csak a díszlet különbözik : polgári szalon helyett a gyarmati sorból függetlenségre ébredt, de mégis egzotikus Fekete Afrika. A későbbiek során a történet elkanyarodik a vígjátéki indítástól, de a színpadi szerkesztéshez mindvégig hű marad : a negyvennyolc órás, egyre gyorsabb iramú cselekmény szinte magától rendeződik három felvonásba. A regény hőse, a felszarvazott, de rokonszenves férj, Avit, ez a kissé naiv, de végtelenül becsületes és jóhiszemű fiatalember, a jogtudományok doktora, gyermeki hittel bízik az egyenlőség, a kölcsönös megértés jelszavában. A haladás újkori Candide-ja a hitet őseitől, progresszista tanítóktól, derék tisztviselőktől örökölte, s maga is ennek a hitnek a misszionáriusa , az Unesco alkalmazottja. Ez a tiszteletre méltó, felvilágosult, a faji megkülönböztetést elítélő nemzetközi szerv küldi Avitot abba a fiatal közép-afrikai államba, — egykori francia gyarmatra, — amelyben a beavatottak könnyen ráismerhetnek a Közép- Afrikai Köztársaságra. Avit nemes tervekkel és nagy lelkesedéssel indul első ’’küldetésére”, s izgatottan várja, hogy az Air France gépe letegye a Fort-Jacul-i repülőtéren. De alig teszi az afrikai földre a lábát, kellemetlen meglepetések sorozata éri Tüstént az ország tájékoztatásügyi miniszteréhez hívatják, aki minden további magyarázat nélkül közli vele, hogy a következő repülővel, azaz másnap este el kell hagynia Fort-Jacult. Avit hiába tiltakozik, hogy eddigi tevékenysége és küldetése alapján nem ilyen fogadtatást érdemelne, Modimbo, a miniszter egyszerűen kidobja az irodából. S ezzel még nincs vége a kiábrándító pofonoknak. Avit fáradtan, keserű szájízzel érkezik meg szállodájába. Az előcsarnokban egy kéz nehezedik a vállára: ’’Már meg sem ismerjük a régi jóbarátokat ?” A régi "jóbarát” nem más, mint Gravenoire, ez a szálas, markáns vonású, kalandorszerepben tetszelgő férfi, volt kereskedelmi ügynök, aki két évvel azelőtt Versailles-ból megszöktette Avit fiatal feleségét, Laurence-ot. Avitban, a felszarvazott férjben a lassan gyógyuló sebek újra felszakadnak, s amikor Gravenoire meghívja magukhoz ebédre, legszívesebben ész nélkül menekülne Fort- Jaculből. De a meglepetések tovább folytatódnak : Gravenoire felesége nem Laurence. A teljes valóságot Avit Orlaville-től, a helyi rendőrfőnöktől és műkedvelő írótól tudja meg : a klasszikus szerelmi háromszögből négyszög lett. Laurence otthagyta Gravenoire-t, s most egy négerrel él, Patrice Doumbéval, az ország egészségügyi miniszterével. AVIT, a humanista Avit, az egyenlőség bajnoka, most saját magán tapasztalhatja a faji előítéletek születését . Laurence első hűtlenségét még meg tudta valahogy bocsájtani, de a másodikra csak az érzékek végzetes eltévelyedésében, valamilyen monstruózus nemiségben talál magyarázatot. Amikor Orlaville elviszi az egészségügyi miniszter villájába, gyanakodva néz körül a lakásban . ”Ha jól megfontoljuk, gondolja magában, szinte elkerülhetetlen, hogy az ember ne úgy érezze magát ennél a nőnél, aki egy négerrel állt össze, mint valami kétes helyen.” Laurence és Avit alig vált néhány szót, amikor — a legjobb vígjátéki hagyományok szerint — begördül a ház elé Patrice Doumbé miniszteri limousinja. A sok meglepetés után most éri Avitot a legnagyobb : Doumbé egyáltalában nem vadember, aki buja ösztöneivel igázta le Laurence-ot, hanem kiváló megjelenésű és kiművelt férfiú, tökéletes ember, hozzá méltó ellenfél . ’’Ami külsejét illeti, aligha tarthatták volna a cecelégy, a vírusok vagy a gyarmatosítás áldozatának, s szemmel láthatóan lelkileg is minden rendben volt nála , csak úgy sugárzott belőle a magabiztosság.” S kezében ott az árulkodó jel is, a szellemi szabadkőművesszimbólum : a legtárgyilagosabb és legszínvonalasabb francia napilap, a ’’Monde”. Avit lefegyverzésére már ennyi is elegendő lenne, hiszen ő maga is rendszeresen a "Monde”-ot olvassa! De Patriceról percek alatt még más is kiderül : a misszionárius-iskolában a legválasztékosabb francia nyelvet tanulta meg, orvosi tanulmányait pedig Franciaországban, a montpellier-i egyetemen végezte... Ezzel az első felvonásnak és a komédiának vége is lenne ; az események a továbbiak során egyre tragikusabb színezetet öltenek. Avitnak hamar észre kell vennie, hogy Unesco küldetése és házastársi gondjai csak katalizátorai a kirobbanó szenvedélyeknek. A hamu alatt régóta izzó fajgyűlölet most fellángol Avít, Laurence és Patrice személye körül.S ez a gyűlölködés már nem is egyirányú hanem kettős : a volt gyarmatosítók azt várják Avíttól, hogy bosszúlja meg azt az erkölcsi szégyent, amelyet Laurence vadházassága hozott a fehér emberekre ; a négerek pedig azt követelik Patrice-tól, hogy mondjon le erről a ’’természetellenes”, feketét fehérrel párosító viszonyról. Avit és Patrice, a Laurence kegyeiért versengő ellenfelek egyszeriben egy táborba kerülnek ; a fehér és fekete vadak között ők maradnak egyedül emberek. Patrice hiába tiltakozik az államelnök és a sürgősen összehívott minisztertanács előtt Avit kiutasítási végzése ellen, csak annyit ér el, hogy árulónak bélyegzik : még aznap éjjel letartóztatják és szökési kísérlet címén kivégzik. Avit sorsa nem ennyire tragikus, de a bántalmazásokból, a megaláztatásból neki is alaposan kijut. A fehér kolónia szeszgőzös tagjai vaskos ’’úri” tréfát eszelnek ki ellene : egy szerencsétlen kis néger prostituáltat küldenek fel szállodai szobájába, hogy megszégyenítsék a képmutató és finnyás humanistát : a férfi becsület megvédése helyett már az első este gáláns kalandot keres. A tréfa ugyan nem sikerül, mert Avit nem férfiként, — emberként FEHÉR UnOttE (GEORGES CONCHON : ” VET AT ) viselkedik, a távozásra. Laurence is hába, az újr csak arra gyülhetne a kég, a fehére közül. DE MOS' sem olyan cirkusz kell, az egérrel, tokkal. Avitautón igyekr nem jutnak sereg felré megállítja bántalmazza izgalmas reggel gyalonak. Az v gúnyosan, fedultan Fortfehérek és san összeáll megzavarok a repülőgép szinte vállát a megtisztít közösség, összebékülnenak a békés nősen tisztel íratlan törvdeményezés nem integrá Georges regénye ke tragikus huttsággal végzi mindvégig szatíráéban mindig el történelmi junk csak a leyville-re ! elsősorban ; s pengéjek sauvagetta mati sorból ban nem s: ítéletek, sőt megkétszere matosító ne méltányosak között, az áldozatai p. 1965. január 1.