Irodalmi Ujság, 1965 (16. évfolyam, 1-22. szám)

1965-02-15 / 4. szám

8 AZ IDEI ÉVADBAN, legalábbis ami az igényes francia újdonságokat illeti, a párizsi színházak nemigen kényeztették el a közönséget. Edward Albee művét, a "Who’s Afraid of Virginia Woolf’ot nagy sikerrel játsszák, Arthur Miller "After the Fall’’-ját is éppen a napokban mutatták be Visconti rendezésében, a nemzeti klasszikusokat, Corneille-t vagy Beaumarchais-t is új értelmezésben viszik színre, valamennyire jelentős új darab azonban , mert Dubillard kitűnő és végre méltó elismerésre talált ”Naives Hirondelles”-jét akkor is csak felújításnak lehet mondani, ha négy évvel ezelőtti bemutatójára csupán a szerző hívei emlékeznek — mindössze egy akadt : Francois Billetdoux-nak a Théátre de France-ban Jean-Louis Barrault rendezésében bemutatott "11 faut passer par les nuages’’-a., amelyet a kritika többkevesebb joggal ki is kiáltott ”az évad színházi eseményének”. A dicsérő jelzők sem várattak magukra, s Billetdoux darabját el is keresztelték ’’polgári hőseposznak” vagy ’’metafizikai drámának”, ahol, mint mondták, hagyomány és újítás, örök mondandó és formabontó tálalás ritka, korszakhatárt jelző szintézisben találkozik össze. A szerző, akit a színház körül eltöltött tíz év váltakozó szerencséjű tapasztalatai megtanítottak arra, hogyan legyen saját ügyének legjobb prókátora, megtalálta az igéző formulát is, amely a gyanakvó polgári nézőt is becsalogatja darabjához : az "1l faut passer par les nuages” a polgárságról szóló shakespeare-i dráma, vagyonáról mint királyságáról lemondó hősnője pedig a polgári Lear királynő. ”Hajdan, a spanyol aranykor darabjaiban vagy az Erzsébet-kori drámákban hűbérurak, hercegek és királyok tetteiről írtak, — mondja egy helyütt Billetdoux. — Ma a hűbérurak, hercegek és királyok a polgárok , s a mai nézőt az ő drámájuk érdekli.” DEHÁT miről is szól ez az ”öttételes polgári hőseposz”, ahogy a darab hangzatos alcíme mondja ? A ’’hőseposz”-t talán lehetne vitatni, ez ízlés és értékelés dolga, a ”polgári” jelzőt aligha. Billetdoux darabja úgy indul, mint egy századeleji, naturalista ízű polgári regény, René Bazin vagy Henry Bordeaux családi könyvtárban porosodó könyve, vagy — hogy méltányosabb, korban közelebb álló hasonlattal éljünk — Mauriac egyik-másik Bordeaux-környéki kapzsi és zsugori, titkos bűnök elől gyóntatószékbe menekülő, keménygalléros (és lelki keménygallért hordó), a törzs, a dinasztia, a kaszt érdekeit szigorúan védő burzsoákat felvonultató műve. S regényre, pontosabban : levélregényre emlékeztet az 1963. januárjában egy Bordeaux melletti városban játszódó első felvonás, az ’’első tétel” egyidejűségre törő technikája is : mintegy tucatnyi szereplő monologizál, hogy elbeszélésükből kibontakozzék a hősnő nem mindennapos múltja. Claire Pouldu, ez a "kóbor macska, aki polgárjogot tudott magának szerezni”, egy takarítónő törvénytelen lányaként született a század elején. Még serdülőlány korában megismerkedett a jó családból származó Clos-Martinnal, de a tücsök és a hangya romantikus szerelméből nem lehetett házasság. Clos Martint, a költőlelkű anarchistát, a széllel bélelt trockistát a polgári berendezkedésnél és kényelemnél jobban vonzotta a távoli kaland, a háború utáni új világ megannyi lehetősége, Claire-t viszont csak a társadalmi érvényesülés szenvedélye fűtötte. A polgártagadó ifjú és a polgárságba betörni vágyó kamaszlány egy pillanatra találkozik, hogy útjuk azonnyomban szét is váljék : Clos- Martin elindult keletre, Claire pedig maradt a Bordeaux-környéki kisvárosban, hogy hangyaszorgalommal, szívós önzéssel rágja magát előre. A felemelkedés rosszul indult : a bordeaux-i kórházi főorvostól, aki mellett titkároskodott, csak egy törvénytelen fiúgyereket kapot, Jeannot-t. Claire, a leányanya mégis jó házasságot köt majd : a csélcsap Pierre Baladé, a gazdag konzervgyáros veszi el, akinek éppen arra van csak ideje, hogy újabb két gyereket, Pierre”Peter”-t és Lucas-t, nemzze neki, mielőtt kicsapongó életmódja sírba viszi. Claire most már egyedül intézi anyagi ügyeit : birtokot vásárol, épít, üzletel, fellendíti a konzervgyárat, s egyre gyarapítja bankszámláját. A Felszabadulás után valódi vagy véltelenálló érdemeiért megkapja a ’’légion d’honneur”-t, s hogy a társadalmi illemnek is eleget tegyen, elveszi Antonin Verduret-t, ezt a félénk és kissé bogaras szobatudóst akit azután kineveztet tanárnak a bordeaux-i egyetem szociológia tanszékére. Claire Pouldu, a takarítónő lánya, a tiszteletre méltó Verduret-Balade asszony lesz, aki nemcsak a gyárakon és a birtokon, hanem egy egész polgári dinasztián uralkodik. Gyermekei sorsát nem kisebb energiával és önző vaksággal szintén maga veszi kézbe. Jeannot-ból, a test ördögével vívódó és a vallás parancsai közt vergődő, zavaros tekintetű és gyöngyöző homlokos fiúból bankigazgatót csinál, kedvencét, a vonzó, de törékeny Pierre”Peter”-t a konzervgyár élére állítja és képviselőnek jelölteti. Egyedül a legkisebb fiú, az algériai háborúból feldúltan visszatért Lucas lázad az anyai zsarnokság és jóindulat ellen, noha anyagi támogatásáról ő sem tud lemondani. CLAIRE látszólag elért mindent, amit fél évszázaddal azelőtt, még gyerekfejjel, makacsul tervbe vett : gazdagságot, sikert, elismerést. A januári szombaton azonban, amikor a darab kezdődik, megszólal a múlt szirénhangja : egy tengerjáró hajó Clos-Martin hamvait hozza meg a városba. Temetésén Claire egyedül jelenik meg, s az árnyalak nem is hagyja el többé. Ott áll mögötte a számadás órájában,amikor Claire aggódva kérdezi lelkiismeretét : méltóan élte-e le életét, a lélek szabadságát és a szerelmet nem áldozta-e fel az anyagi és társadalmi érvényesülés oltárán, hűséges volt-e igazibb önmagához, a birtoklásért nem feledkezett-e meg a boldogságról, s szerettei sorsát is nem önfejű önzéssel igazgatta-e mindég ? A ’’kóbor macskából” lett polgár királynő hallgat a túlvilági látogató aszkézisre hívó szavára, s maga köré gyűjti alattvalóit, hogy lemondjon javukra : "Ideje már annak, hogy szabad kezet adjak nekik, s örülnék, ha mindegyiküknek módja lenne arra, hogy titkos vágyát megvalósítsa”. Az alattvalók : a pipogya férj, a gyámoltalan, gyenge vagy hitvány, felnőni nem tudó gyerekek képtelenek az önállóságra, s a fölkínált birodalomért csak bizonytalan kézzel nyúlnak. Az anya, a ’’tigris-anya” — hogy a szerző bevezető tanmeséjének szavaival éljünk — úgy érzi, eleget táplálta kicsinyeit, s most "ösztönösen, de az ő érdekükben is kimereszti karmait és harap, hogy mindegyik szabadon nézzen szembe a világgal, s tanulja meg, hogy nem is olyan könnyű ott boldogulni, mint ahogy hihetnék”. S mivel az ölükbe hulló gazdagsággal a méltatlanok nem tudnak élni, Claire önpusztító szenvedéllyel maga rombol le mindent. Árverésre kerül a gyár, a családi ház, a nyaraló, a fenyőerdők, a szőlők, a borpincék, a hajók, a telkek, hogy az élet munkájából csak a jelkép , egy maroknyi gyémánt maradjon. De a lemondás, az aszkézis az üdvösséget, a földi tehertől megszabadult súlytalan lebegést legfeljebb az egyénnek hozza meg. Claire áldozatával csak bajt csinál maga körül : férje elmenekül, egyik fia meglopja, a másik öngyilkos lesz, a harmadik pedig nevetséges és megalázó házasságban keres új anyát. "A fény birodalmába a felhőkön át vezet az út, — idézi Billetdoux darabja mottójában a 18. és 19. század fordulójának moralistáját, Joubert-t. — Van aki elveszik a felhőkben , mások viszont át is tudnak rajtuk törni”. Claire a darab során végig a gomolygó, sűrű felhőket járja, de mire a lemeztelenített színpad temetőt jelző díszletére lehullik a függöny, mintha már a megcsillanó fény békéje töltené el. A naturalistának induló darab parabolában végződik ; a ’’kóbor macskából” lett ’’anyatigris”, a koronáját vesztett polgárkirálynő rátalál a megtisztulás, az evilági szentség útjára... NAGYRATÖRŐ a szándék, amely a naturalista drámát emelné a ’’polgári hőseposz” vagy — mivel a szerző maga mondja : ’’meglehet, hogy nem is erről, hanem valami másról van szó” — a ’’metafizikai parabola” rangjára. És hogy a szándéknak nagyobb legyen a hitele, káprázatos (s mármár szemfényvesztő) színpadi technika is siet a segítségére. Billetdoux jól ismeri a színpad minden csínját-bínját, vagy tíz évvel ezelőtt a párizsi kabarékban maga is színészkedett, kijárta a klasszikus színház és az avantgarde iskoláját, tanult az ’’Inconnue d’Arras” és a ’’Lenoir-dinasztia” Salacrou-jától, Anouilh-tól, de még Claudeltől, Brechttől és Beckett-től is, és előző hat darabján kipróbálhatta a mesterség fogásait. Ha pedig olyan díszlettervezőre talál, mint René Allio, olyan rendezőre, mint Jean- Louis Barrault s olyan, pályájának csúcsára érkezett színésznőre, mint Madeleine Renaud, aki a Beckett ”O, les beaux joury”-jában nyújtott mesteri alakítását itt még nagyszerűbbel ismétli meg, aligha panaszkodhat, hogy utasításait nem értették meg. Pedig a szerző a klasszikus és formabontó színház minden lehetőségét felsorakoztatta, s jócskán élt a táncművészet vagy akár a film szemléletével és megoldásaival is. Darabjában van időrend-bolygatás, szimultán jelenet, álomkép, kórus, kísértet ; díszlete pedig egy város keresztmetszetét mutatja : sétányt, irodát, gyóntatószéket, temetőt, orvosi rendelőt, gyárudvart, kocsmát, jó polgári házat, kívülről-belülről, cselédlány padlásszobájától ebédlőig és konyháig, ahol részletezőbben, realistán, hol egyre jelképesebben, túlvilági arénává átlényegítve. S hogy művészete végképp totális legyen, felvonásainak zenei tétel-megjelölést ad Billetdoux : a cselekmény ’’allegretto non troppó”-ban kezdődik, ”andantinó”-ban, ’’scherzo grave”-ban, ’’molto vivace”-ban folytatódik és ’’hajnali szerenádban” végződik ; szereplői pedig, mondja a tudatos és a szerkesztés titkait találó hasonlatokban felfedő szerző, mint a zenekar hangszerei felelgetnek egymásnak... KORSZAKHATÁRT jelöl-e tehát az ”1l faut passer par les nuages”, ahogy a kritikák állítják, remekművet fémjelez-e a közönségsiker, az új és a régi színház kelt-e utódokat nemző házasságra? S vajon rosszhiszeműen téved-e az, aki, akár az ellentmondás szellemétől vezetve, a hangzatos szándék, a tetszetős és maguk kellető nyilatkozatok, az ügyes, szinte, túl ügyes technika láttán csak fenntartással csatlakozik a lelkendező kórushoz? Aki a virtuozitás mögött a hatásvadászó fogást is látja, s a modernség mögül kihallja a könnyzacskónak szóló érzelgősséget ? Akadhatnak olyanok is, akik a darab szereplőiben már régről ismerős figurákat fedezhetnek fel, a francia vidéki város regényből, színműből, filmből megszokott alakjait , a felszarvazott férjet, a felvágott nyelvű, szabados erkölcsű cselédlányt, a torkosságért vezeklő vénlány guvernántot, osztályharcot békítgető derék öreg művezetőt, pletykás komámasszonyt, főnökébe szerelmes gépírólányt... De önálló életet ezek sem élnek ; minden jelenetük csak arra szolgál, hogy a hősnő múltját vagy jelenét magyarázzák, aki egyébként maga sem olyan mély és eredeti, mim ahogy azt szerzője szeretné elhitetni. Hogyne zavarná hát a kétkedőket, az érzékeik tanúskodásában bízó pogányokat s mindazokat, akik allergiásak az olcsó miszticizmusra, a ködös spiritualizmusra, az a könnyedség, amellyel Billetdoux naturalista története egyszeriben a teozófia vagy a Zen régióiba emelkedik. Minden kornak megvan a legkönnyebben osztogatott, tehát leggyanúsabb jelzője. Manapság, gondolom, a ’’metafizikus” járja : mindenfajta filozófiai francia saláta majonézmártása. S akik Billetdoux előző — és eredetibb — darabjánál, a "Comment va le monde, messieu ? 11 tourne, messieu"-nél fanyalogtak a ’’western métaphysique”, a ’’metafizikus kalandtörténet” megjelöléstől, itt esetleg gyanakodva olvashatják a bizonyságul felhozott szellemi mesterek lajstromát, amely Jeremiás prófétától Malraux-ig, Krishnamurtitól Freudig terjed. Claire Verduret-Balade bizonyára nem az első gyárosné, aki rájött a közmondások bölcsességére : a pénz nem boldogít, kiváltképp, ha Kelet és Nyugat, ókor és újkor nagy szellemei is biztosítják erről... Új és régi magasabbrendű szintézise lenne Billetdoux darabja, amely a közönséget is összebékíti a színházzal ? Vagy csak régi téma új változata, modernebb hangszerelésben ? De legyünk méltányosak az igényes sikerdarabbal is, s ismerjük el stratégiai érdemét: a formabontás saját területén verte el a bulvárszínházat. ALBERT PÁL CS felstaftott át Az Eliot nekrológhoz Határ Győző tartalmas és érdekes Eliot-nekrológjába (Irodalmi Újság, 1965. január 15) néhány apróbb hiba csúszott ; ezekre fel szeretném hívni a figyelmet, annál is inkább, mert az Európában élő, s Amerikát illetően nem túl tájékozott olvasóközönség is hajlamos hasonló hibák elkövetésére. ’’1906-ban Eliot feliratkozott a Harvardi Egyetemre” — írja Határ. Szerintem ugyan beiratkozott, de ez nyelvhelyességi kérdés. Az viszont már ténykedés, hogy ’’Harvardi” egyetem — nincs. Van Harvard Egyetem, amit John Harvard alapított a tizenhetedik században (nem tudom, miért írja a legtöbb magyar Harvardot dupla vével ?), s ami közigazgatásilag Cambridge városához tartozik. Tehát éppúgy, ahogy a Columbia Egyetem New Yorkban, a Harvard Egyetem a massachusettsi Cambridge-ben van. Ennélfogva az a kitétel sem helyes, hogy ”1911 végén ... visszatér Harvardba” hiszen Harvard az egyetem neve, s magyarul azt szoktuk mondani : ’’egyetemre jár”. Helyesen tehát ez a kifejezés így hangzik : ”viszszatér Harvardra” vagy még jobb: ’’visszatér a Harvardra”. Még egy észrevétel : Eliot a Four Quartets (Négy kvartett) című hosszabb költeményét első ízben nem 1931-ben, hanem jóval később, 1944-ben adta ki. Gömöri György Cambridge Massachusetts Köszönöm Gömöri György kitűnő helyreigazításait, hízelgő, hogy ilyen figyelmes olvasóim vannak. Jó ösztönzésére nyomban elküldtem írógépem a műszerésznek, hogy cserélje fel a V-t a W-vel , így majd nem fordulhat elő többé, hogy a Harvard Egyetemet elírjam — csak azután ne legyen panasz, hogyha Végvári Vitézeket írok. Ami a Four Quartets dátumát illeti, a Burnt Norton-t Eliot már 1936-ban közrebocsátotta ; a többi keletkezési időpontja : East Coker 1940 ; The Dry Salvages 1941 ; Little Gidding 1942. Könyvalakban a Négy Kvartett valóban 1944-ben látott napvilágot. (H. Gy.) Olvastam az Irodalmi Újság január 15-i számában Határ Győző igen szép, érdekes és elgondolkoztató írását T.S. Eliot-ról. Szeretném még hozzáfűzni, hogy a nagy költőnek volt egy rendkívül becsült és szeretett magyar barátja is, Lajtha László zeneszerző. Ő írta a ’’Murder in the Cathedral”-ból készült filmnek zenéjét is. Ez a zene Lajtha jelentősebb alkotásai közé tartozik és mint ’ absztrakt” muzsika Harmadik Szimfónia és Zenekari variációk címen ismert. Ezt a zenét 1947-ben írta, hosszabb londoni tartózkodása idején, a film rendezője, Höllering megbízásából. K. S. Róma London# HOLLÓS IRODALMI ÚJSÁG Ikka ügynökség 52. Eton Place ELŐFIZETÉS ÉS HIRDETÉS AUSZTRIÁBAN Eton College Road LONDON, N.W.3 EURÓPA Telefon: JUNiper 1815 EGYETLEN MAGYAR Vámmentes ajándékcsomagok könyvantikváriuma Magyarországra gyorsan, megbízhatóan. írjon LÓRÁNT LÁSZLÓ MAGYAR árjegyzékért és díjmentes felvilágosításért. Fő a teljes vám-KÖNYVKERESKEDÉSE és költségmentesség. Ne terhelje Wien, I. Brauner Str. 2. hozzátartozóit vámmal. Irodalmi Újság 1965. február 15.