Irodalmi Ujság, 1966 (17. évfolyam, 1-19. szám)

1966-01-15 / 1. szám

1966. január 15. Irodalmi úfjság K­ELETEN H­E: IL­Y­ET­­T... 3 Földalatti mozgalmak és kiadványok a Szovjetunióban AZ A.F.P. jelenti Moszkvából, január 3-án . Megbízható forrás­ból származó értesülések szerint a Leningrádi Bíróság különböző börtönbüntetésre ítélt 9 fiatal egyetemi hallagatót és tudóst. A fiatalok ellen, akik egyébként a Leningrádi Egyetem kémiai fakul­tásán dolgoztak és kémiai intéze­tekben végeztek kutatómunkát, az volt a vád, hogy titkos szervezetet létesítettek, amelynek 250 tagja volt, s egy titkos nyomdában ille­gális folyóiratot adtak ki. Szellemi ihletőjü­k Alexandr Hertzen, a XIX. századbeli orosz forradalmár volt s folyóiratuk címéül Hertzen egykori lapjának a ’’Kolokol”­­Ha­ranginak a címét választották. A folyóiratnak két száma jelent meg s akárcsak Hertzen lapját a cári rendőrség, a leningrádi fiatalokét a szovjet rendőrség kobozta el. A csoport vezetőjét hét évi és 8 ’’cinkosát”,­­—­ köztük két diák­lányt, — kettőtől öt évig terjedő börtönbüntetésre ítélték. Az ügyhöz fűzött kommentár­jában Bernard Féren, a párizsi ”Le Monde” szovjet­ szakértője megjegyzi, hogy a ’’Kolokol” ese­te nem egyedülálló Oroszország­ban. Nincs olyan év, hogy az em­ber ne hallana újabb és újabb, többnyire természetesen igen rövid életű folyóiratokról, amelyek föld­alatti nyomdákban készülnek s amelyeknek szerkesztői szemben­­állnak a fennálló rendszerrel. A szerkesztők nem egy esetben titkos szövetségeket,földalatti moz­galmakat is szerveznek, aminek ugyancsak még a cári időkből ma­radtak fenn a hagyományai Az egyik ilyen mozgalom a Szmog Kör. Programja tömör , az alko­tó munka szabadságáért küzd s legfőbb megnyilvánulásai a be­börtönzött írók érdekében történő megmozdulások. A Szmog Kör volt a hírek szerint az, amelyik a múlt év december 5-én a moszkvai Gorkij Intézetben lezaj­lott tüntetést kezdeményezte. A tüntetésen a diákok egykori pro­fesszoruknak, Andrej Szinjavszkij irodalomtörténésznek szabadlábra helyezését követelték, akit azzal a váddal tartóztattak le, hogy kézira­tait külföldre juttatta és ott pub­likálta. Három diákot, (Leonyid Gubanovot, Vlagyimir Bukovszkijt és Julia Visnyevszkaját) a tüntetés után letartóztattak és elmegyógy­intézetbe zártak. A Szmog Körnek egyébként ez már a második je­lentősebb megmozdulása volt : a múlt év áprilisában Joszip Brodsz­­kinak a nagytehetségű költőnek a kiszabadításáért tüntettek, akit — mint az Irodalmi Újság olvasói bizonnyal emlékeznek rá — a le­ningrádi bíróság ’’társadalmi pa­razitának” nyilvánított és ötévi kényszermunkára ítélt. MÍG PASZTERNÁK és Szin­javszkij úgy szálltak szembe a párt­cenzúrával, hogy hozzájárul­tak műveik nyugati megjelenteté­séhez, a fiatal lázadók a Szovjet­unió határain belül s az erővi­szonyokkal mit sem törődve vív­ják párbajukat a hivatalos hata­lommal. Ennek a harcnak a jegyé­ben születtek meg az utóbbi évek­ben az olyan illegális folyóiratok, mint a ’’Syntaxe”, a ’’Phönix”, a ’’Bumeráng”. A Frankfurtban megjelenő orosz nyelvű irodalmi lap legutóbbi számában teljes egészében leközli egy ilyen titkos folyóiratnak, a ”Szfinxek”-nek az anyagát. A ’’Szfinxek” 1965. jú­niusában jelent meg, ’’valahol Oroszországban”, és szerkesztője nem más, mint Valerij Tarszisz, akinek ”A 7-es körterem” című regényéről az Irodalmi Újság is részletes ismertetést közölt, 1965. szeptember 1-15-i számában. Tar­sziszt a a szovjet hatóságok ugyan­csak bolondházba záratták, de a külföldi tiltakozások nyomán ki­szabadult és jelenleg Moszkvában él. Folyóiratának vezércikke ponto­san meghatározza a lap szerkesz­tési alapelvét. ”A nép nem élhet művészet nélkül és az Állam nem létezhet a nép nélkül — írja. — Manapság sok olyan név és sok olyan irányzat van az orosz iro­dalomban, amelyek jóformán tel­jesen ismeretlenek, mert nem vol­tak hajlandók lefeküdni a szocia­lista realizmus Prokrusztesz-ágyá­­ra. Szét kell lebbenteni a hallgatás függönyeit, mivel az irodalom képtelen hosszabb ideig az illega­litásban alkotni. Lehetetlen csak az íróasztalfiók számára írni. A nyilvánosság, c. megjelenés vágya az alkotás lélektanának alaptörvé­nye”. SZABADSÁGUK KOCKÁZTA­TÁSÁVAL, emberfölötti nehézség Dr. 1965. december­bén a ’’Népszabad­ság” fájdalomtól megtört szívvel jelentette, hogy ’’Pénteken, 48 éves korában Berlinben elhunyt Erich Apel az NDK Minisztertanácsának elnökhelyettese, az állami tervbizott­ság elnöke.” A jelentésből megtud­juk, hogy ”Apel elvtárs huzamosabb ideje vérkeringési zavarokban szen­vedett” s hogy ”a közelmúltban ezenkívül idegkimerültség jelei mu­tatkoztak, amely minden orvosi fáradozás ellenére hirtelen idegösz­­szeomláshoz vezetett. Az idegössze­omlás következtében elméje el­borult s Apel elvtárs megvált az élettől”. Ami igaz, igaz — a ’’Nép­­szabadság” mindig bővelkedett sti­­láris finomságokban, különösen, amikor egy kellemetlen — mert megváltoztathatatlan — tényt kel­lett kellemesen elfogadható szóvirá­gok díszével felékesítenie. Apel elv­társ elhunyt ? Szó sincs róla : Apel elvtárs megvált az élettől, vagyis magyarán — öngyilkos lett. De miért kell egy kommunistának, aki azonkívül miniszterelnökhelyettes, sőt tervbizottsági elnök, öngyilkossá­got elkövetnie, amikor a marxiz­­mus-leninizmus államosított optimiz­musa biztosítja számára az épülé­­srépülő jövőt ? Idegösszeomlás — biztosítja olvasóit kegyeletteljes főhajtással a lap. De hogyan jutott el az idegösszeomlásig Apel elvtárs? Az előregyártott válasz itt van a szemünk előtt : vérkeringési zava­rok. Szegény Apel elvtárs. A párt saját halottjának tekintette és rava­talánál elsőnek Walter Ulbricht állt díszőrséget. Megsiratta az áldozatát. Mert ha valaki, elsősorban ’’Spitzbart” (ahogy a kelet-németek emlegetik forrón szeretett vezérü­ket) a felelős a tehetséges, fiatal Erich Apel haláláért, azaz öngyil­kosságáért, amit pontosan azon a napon követett el, amikor Ulbricht — az állami tervbizottság elnökének minden keserű és határozott tilta­kozása ellenére — aláírta a Szovjet­unióval kötött, ötéves, 15 billió dol­láros kereskedelmi szerződést, vagyis magyarán, újból és szokásá­hoz híven, eladta országát a szocia­lizmus élenjáró és mindenféle ki­zsákmányolást eleve megszüntető hazájának. Apel öngyilkossága tehát egy tisztességes kommunista tilta­kozása volt . Ulbricht és a kelet­német pártvezetés nemzetellenes akciójára akarta felhívni az ország és a világ figyelmét, — ez az, amit a ’’Népszabadság” sűrű könnyeinek hullajtása közepette, elfelejtett hoz­zátenni a gyászoló kommünikéhez. Pedig még Ulbricht sem ’’feledke­zett me­g” arról, hogy legalább pártja tűnődve-hallgató nyilvánossá­gának ’’megmagyarázza”, amit egyáltalán magyarázni lehetett : a Központi Bizottság ülésén, hatórás gekkel küzdve a szabad szólás jo­gáért élnek, harcolnak s nem egy­szer szenvednek a földalatti moz­galmak és kiadványok fiatal szer­kesztői, munkatársai, tagjai. Szá­muk viszonylag csekély, de jelen­tőségük nem elhanyagolható. Pe­ter Viereck, amerikai költő, aki nemrégiben egy esztendőt töltött a Szovjetunióban, a ”Tri-Quar­­terly” című folyóiratban elmond­ja, hogy a nyilvános, szabad szem­mel is kivehető frontvonal az iro­dalmi életben a sztálinista-dogma­tikusok és a revizionista-modernis­ták között húzódik meg , de — fűzi hozzá — van egy ’’harmadik erő” is, — a ’’lázadók”. S ha, min­den valószínűség vagy inkább minden remény szerint, a közeljö­vő a liberális revizionistáké is, ugyanakkor feltétlenül szükség van arra, hogy ez utóbbiak ott érezzék az oldalukban a lázadók, ”a hősök, az abszurdok, a nél­külözhetetlenek” sarkantyúját. L. M. Apel különös halála beszédének végén szükségesnek vél­te, hogy megemlítse, miszerint Apel elvtárs ’’idegösszeomlása” voltaképp annak a konfliktusnak következ­ménye volt, mely (immár kissé meg­zavarodott elméjében) ”a társada­lom általános érdekei”, meg a saját "illuzórikus kiegyensúlyozatlan kö­vetelései” között jött létre. Ulb­richt arról nem beszélt, hogy mi volt e konfliktus eredője ; nem szólt arról, hogy a szerződés értel­mében Kelet-Németországnak ex­portja 50 százalékát kell fenntarta­nia az elkövetkezendő öt évben a Szovjetunió számára, ide értve gépiparának termelését és más, spe­cializált ipari termékeit is , nem szólt arról, hogy Apel és fiatal tech­nokrata munkatársai az ország nemesvaluta készletét növelendő, fokozni akarták a külkereskedelmi forgalmat a Nyugattal s hogy ’’il­luzórikus, kiegyensúlyozatlan” kö­veteléseik arra irányultak, hogy az ily módon szerzett valutával techni­kailag fejlett nyugati üzemeket és felszereléseket vásároljanak a nagyon is rászoruló kelet-német iparnak ; nem szólt arról, hogy — ehelyett — a szerződés kötelezi Kelet-Németországot arra, hogy 300 kereskedelmi hajót szállítson a Szovjetuniónak 30 százalékkal a világpiaci ár alatt , s arról sem, hogy a szovjet olaj és vasércszállít­mányokért a világpiaci ár sokszoro­sát kell megfizetnie a kelet-német államnak. Miért is szólt volna ? Senki sem kötelezi rá s végül is az, hogy eggyel több vagy eggyel keve­sebb ember halála szárad a lelkén, igazán nem zavarja őt. Egyébként nem tudhatjuk, hogy meddig titkolhatja el mindezt. Ke­let- és Nyugat-Németországban be­szélnek arról, hogy Apel egy naplót hagyott hátra, amelyben részletesen beszámol a tárgyalásokon használt szovjet módszerekről s a szerződés ’’belső” történetét mondja el az utókor számára. A párt persze azonnal ’’hamisítványnak, imperia­lista mesterkedésnek” nyilvánította ezt a naplót, ami egy okkal több ar­ra, hogy valódinak tartsuk. Jellemző az is, hogy a kelet-német párt Központi Bizottsága, közvet­lenül Apel ’’kiegyensúlyozatlan” öngyilkossága után, szükségesnek érezte, hogy támadást intézzen alattvalóinak ’’nyugatimádata" el­len , hogy élesen bírálja a Népmű­velési Minisztériumot, az állami filmgyártást meg a rádiót, mert az nem harcol elég következetesen ”az amerikai sex-propaganda és a beat­zene ellen ”s rosszul leplezett kis­polgári, anarchista szocializmusával és szkepticizmusával” fertőzi az egészségesen fejlődő kelet-német kultúrát. A ’’Népszabadság” pedig, miután kommunista őszinteséggel és tár­gyilagos bátorsággal feltárta Apel elvtárs ’’elhunytának” okait, s hang­súlyozta, milyen pótolhatatlan vesz­teség érte a pártot és az államot, egy balerinát megszégyenítő ügyes piruettel, napirendre tért az eset felett, többet meg sem említve Erich Apelt, akit az orosz Majakovszkij­hoz vagy a magyar Havas Endré­hez, Zöld Sándorhoz hasonlóan sa­ját elvtársai kergettek öngyilkosság­ba. B. T. Gó,aáú Sándor meg­ fiu utcaítatása Fagyhullám vonul végig a kom­munista országokon ; az utolsó évben ez az ideológiai ’’fagy” fő­leg az írókat és művészeket súj­totta. A Szovjetunióban írókat tar­tóztatnak le ; a titkosrendőrség be­tör Szolzsenyicin lakásába és elko­bozza az ’’Iván Gyenyiszovics egy napja” szerzőjének kiadatlan kéz­iratait. Lengyelországban a ’’har­mincnégyek” tiltakozását és a ne­hezen eltussolt Wankowicz-ügyet újabb író-zaklatások követik : elég itt Cat-Mackienicz és két írótársa bíróság elé állítására és bebörtön­zésére utalnunk. Nem tudjuk, helyi vagy általános kommunista ”érde­kek” kívánják-e az írók megfé­lemlítését, a cenzúra megszigorítá­sát, de akár így, akár úgy, a keleti tömbben az írók helyzete súlyos­bodik. Magyarországon — mondják a hivatalos emberek — ma nincs író börtönben. Mindenki írhat, amit akar s ami nincs a szocializmus ellen, azt a kiadók kiadják. Hogy ez az utóbbi állítás nem felel meg a valóságnak, s hogy az otthoni enyhülés mennyire labilis és ideiglenes, mutatja Csoóri Sán­dor költőnek és írónak az utóbbi hónapokban történt meghurcolta­tása. Csoóri a harmincévesek nem­zedékének legkiválóbbjai közé tar­tozik, neve 1953. nyarán lett is­mertté, amikor a kormányprogram előtt felfedte a falun uralkodó kétségbeejtő helyzetet és bírálta az azért felelős politikát. Csoóri ver­seit megszerette a magyar olvasó­­közönség , s mikor később meg­jelent cikkeinek, prózai írásainak gyűjteménye, a ’’Tudósítás a to­ronyból”, kitűnt, hogy a költő prózáirának is elsőrangú. ’’Iszap­eső” című riportszerű elbeszélése azután megint a közérdeklődés homlokterébe állította Csoóri alak­ját. A Budapestről érkező hírek a kulturális pártvonal Csoóri-ellenes hadjáratáról beszélnek. Nem tud­ni, mivel vádolják a költőt , talán csak azzal, hogy őszintén próbált írni kényes kérdésekről. Ahhoz, hogy Csoóri szocialista és becsüle­tes ember, nem férhet kétség , mégis — vagy éppen ezért — odahaza ’’feketelistára” tették. Nemrég elkészült filmjét, amely­nek forgatásához Csuhraj orosz rendezőt hívták meg technikai ta­nácsadónak, nem engedik bemu­tatni. Az augusztusi ”Új írás”-t egy Csoóri-cikk miatt elkobozták, mielőtt eljuthatott volna az újság­árusokhoz. Minden jel arra mu­tat, hogy valaki, vagy valakik, cé­lul tűzték ki Csoóri erkölcsi meg­félemlítését és teljes elhallgattatá­sát. Az illető nevét csak találgat­hatjuk, de intézkedéseit az egész rendszer szentesíti. "­ Mihajlo Mihajlov harca a jugoszláviai bíróságokkal Horvátország Legfőbb Bírósá­ga érvénytelenítette a horvát vég­rehajtó tanács adminisztratív bi­zottságának azt a döntését, amely Mihajlo Mihajlov professzort eltá­volította a zadari egyetemről. Az ’’Irodalmi Újság”-ban is részlete­sen ismertetett ’’Moszkvai nyár, 1964” című oroszországi útinapló szerzőjét két vádpont alapján állí­tották a múlt év elején a zadari bíróság elé : 1. Azzal vádolták, hogy olyan tanulmányt írt és adatott ki, amely sértő tartalmú a Szovjetunió irá­nyában ; 2. Ezt a tanulmányt, a jugo­szláv hatóságok tilalma ellenére, külföldön is terjesztette. 1965. április 30-án a zadari bí­róság mindkét vádpontban bűnös­nek mondta ki és 9 hónapi bör­tönre ítélte Mihajlovot. Ezenkívül a városi Egyetemi Tanács határo­zata alapján munkahelyéről, az egyetemről is eltávolították. Mihajlov ekkor Horvátország Legfőbb Bíróságánál panaszt jelen­tett be ; ennek alapján először börtönbüntetését csökkentették 9- ről 5 hónapra és felfüggesztették az ítélet végrehajtását, a két em­lített vádpont közül az elsőt tel­jességgel elejtve, míg a második­ból csak a ’’sajtóvétség” vádját tartva fenn. Mihajlov panasszal élt az ellen a döntés ellen is, amely munka­helyéről száműzte őt s most ennek a panaszának adott helyt a Leg­felsőbb Bíróság. Emlékezetes, hogy a fiatal iro­dalomtörténészt, aki döbbenetes hitelességű képet festett Oroszor­szág belső viszonyairól, azután tar­tóztatták le, hogy Tito elnök sze­mély szerint lépett fel ellene, túl­ságosan puhának minősítve ügyé­ben a jugoszláv igazságügyi ható­ságokat, de a letartóztatás oly nagy visszatetszést váltott ki vi­lágszerte, hogy egyhónapi bebör­tönzés után, a jugoszláviai Bledben sorra kerülő nemzetközi PEN- kongresszus küszöbén Mihajlovot szabadlábra helyezték. A CSEHSZLOVÁK Kommunis­ta Párt ideológiai folyóirata, a ’’Zivot Strany” éles támadást in­tézett legutóbbi számában a cseh és a szlovák írók folyóiratai, a ”Li­­terarny Noviny” és a ’’Kulturny Zivot” ellen. A pártlap azzal vá­dolja az irodalmi folyóiratokat, hogy nem tették magukévá a párt korábbi bírálatait és hamis állításokat terjesztenek az ország politikai és gazdasági életéről. ”A baj forrása az, — írja a ’Zivot Strany’ —, hogy az említett folyó­iratok illúziókban ringatják magu­kat afelől, mintha az ideológia területén is lehetséges volna a bé­kés együtt­élés.” Külön vádpon­tot képez az, hogy — nacionalista módon — a cseh írók a cseh, a szlovákok pedig a szlovák kultúra kérdéseire összpontosítják a figyel­müket ahelyett, hogy ezt a két nemzeti irányzatot úgynevezett ’’egységes csehszlovák kultúrává” igyekeznének összeforrasztani.

Next