Irodalmi Ujság, 1966 (17. évfolyam, 1-19. szám)
1966-01-15 / 1. szám
1966. január 15. Irodalmi úfjság KELETEN HE: ILYETT... 3 Földalatti mozgalmak és kiadványok a Szovjetunióban AZ A.F.P. jelenti Moszkvából, január 3-án . Megbízható forrásból származó értesülések szerint a Leningrádi Bíróság különböző börtönbüntetésre ítélt 9 fiatal egyetemi hallagatót és tudóst. A fiatalok ellen, akik egyébként a Leningrádi Egyetem kémiai fakultásán dolgoztak és kémiai intézetekben végeztek kutatómunkát, az volt a vád, hogy titkos szervezetet létesítettek, amelynek 250 tagja volt, s egy titkos nyomdában illegális folyóiratot adtak ki. Szellemi ihletőjük Alexandr Hertzen, a XIX. századbeli orosz forradalmár volt s folyóiratuk címéül Hertzen egykori lapjának a ’’Kolokol”Haranginak a címét választották. A folyóiratnak két száma jelent meg s akárcsak Hertzen lapját a cári rendőrség, a leningrádi fiatalokét a szovjet rendőrség kobozta el. A csoport vezetőjét hét évi és 8 ’’cinkosát”,— köztük két diáklányt, — kettőtől öt évig terjedő börtönbüntetésre ítélték. Az ügyhöz fűzött kommentárjában Bernard Féren, a párizsi ”Le Monde” szovjet szakértője megjegyzi, hogy a ’’Kolokol” esete nem egyedülálló Oroszországban. Nincs olyan év, hogy az ember ne hallana újabb és újabb, többnyire természetesen igen rövid életű folyóiratokról, amelyek földalatti nyomdákban készülnek s amelyeknek szerkesztői szembenállnak a fennálló rendszerrel. A szerkesztők nem egy esetben titkos szövetségeket,földalatti mozgalmakat is szerveznek, aminek ugyancsak még a cári időkből maradtak fenn a hagyományai Az egyik ilyen mozgalom a Szmog Kör. Programja tömör , az alkotó munka szabadságáért küzd s legfőbb megnyilvánulásai a bebörtönzött írók érdekében történő megmozdulások. A Szmog Kör volt a hírek szerint az, amelyik a múlt év december 5-én a moszkvai Gorkij Intézetben lezajlott tüntetést kezdeményezte. A tüntetésen a diákok egykori professzoruknak, Andrej Szinjavszkij irodalomtörténésznek szabadlábra helyezését követelték, akit azzal a váddal tartóztattak le, hogy kéziratait külföldre juttatta és ott publikálta. Három diákot, (Leonyid Gubanovot, Vlagyimir Bukovszkijt és Julia Visnyevszkaját) a tüntetés után letartóztattak és elmegyógyintézetbe zártak. A Szmog Körnek egyébként ez már a második jelentősebb megmozdulása volt : a múlt év áprilisában Joszip Brodszkinak a nagytehetségű költőnek a kiszabadításáért tüntettek, akit — mint az Irodalmi Újság olvasói bizonnyal emlékeznek rá — a leningrádi bíróság ’’társadalmi parazitának” nyilvánított és ötévi kényszermunkára ítélt. MÍG PASZTERNÁK és Szinjavszkij úgy szálltak szembe a pártcenzúrával, hogy hozzájárultak műveik nyugati megjelentetéséhez, a fiatal lázadók a Szovjetunió határain belül s az erőviszonyokkal mit sem törődve vívják párbajukat a hivatalos hatalommal. Ennek a harcnak a jegyében születtek meg az utóbbi években az olyan illegális folyóiratok, mint a ’’Syntaxe”, a ’’Phönix”, a ’’Bumeráng”. A Frankfurtban megjelenő orosz nyelvű irodalmi lap legutóbbi számában teljes egészében leközli egy ilyen titkos folyóiratnak, a ”Szfinxek”-nek az anyagát. A ’’Szfinxek” 1965. júniusában jelent meg, ’’valahol Oroszországban”, és szerkesztője nem más, mint Valerij Tarszisz, akinek ”A 7-es körterem” című regényéről az Irodalmi Újság is részletes ismertetést közölt, 1965. szeptember 1-15-i számában. Tarsziszt a a szovjet hatóságok ugyancsak bolondházba záratták, de a külföldi tiltakozások nyomán kiszabadult és jelenleg Moszkvában él. Folyóiratának vezércikke pontosan meghatározza a lap szerkesztési alapelvét. ”A nép nem élhet művészet nélkül és az Állam nem létezhet a nép nélkül — írja. — Manapság sok olyan név és sok olyan irányzat van az orosz irodalomban, amelyek jóformán teljesen ismeretlenek, mert nem voltak hajlandók lefeküdni a szocialista realizmus Prokrusztesz-ágyára. Szét kell lebbenteni a hallgatás függönyeit, mivel az irodalom képtelen hosszabb ideig az illegalitásban alkotni. Lehetetlen csak az íróasztalfiók számára írni. A nyilvánosság, c. megjelenés vágya az alkotás lélektanának alaptörvénye”. SZABADSÁGUK KOCKÁZTATÁSÁVAL, emberfölötti nehézség Dr. 1965. decemberbén a ’’Népszabadság” fájdalomtól megtört szívvel jelentette, hogy ’’Pénteken, 48 éves korában Berlinben elhunyt Erich Apel az NDK Minisztertanácsának elnökhelyettese, az állami tervbizottság elnöke.” A jelentésből megtudjuk, hogy ”Apel elvtárs huzamosabb ideje vérkeringési zavarokban szenvedett” s hogy ”a közelmúltban ezenkívül idegkimerültség jelei mutatkoztak, amely minden orvosi fáradozás ellenére hirtelen idegöszszeomláshoz vezetett. Az idegösszeomlás következtében elméje elborult s Apel elvtárs megvált az élettől”. Ami igaz, igaz — a ’’Népszabadság” mindig bővelkedett stiláris finomságokban, különösen, amikor egy kellemetlen — mert megváltoztathatatlan — tényt kellett kellemesen elfogadható szóvirágok díszével felékesítenie. Apel elvtárs elhunyt ? Szó sincs róla : Apel elvtárs megvált az élettől, vagyis magyarán — öngyilkos lett. De miért kell egy kommunistának, aki azonkívül miniszterelnökhelyettes, sőt tervbizottsági elnök, öngyilkosságot elkövetnie, amikor a marxizmus-leninizmus államosított optimizmusa biztosítja számára az épülésrépülő jövőt ? Idegösszeomlás — biztosítja olvasóit kegyeletteljes főhajtással a lap. De hogyan jutott el az idegösszeomlásig Apel elvtárs? Az előregyártott válasz itt van a szemünk előtt : vérkeringési zavarok. Szegény Apel elvtárs. A párt saját halottjának tekintette és ravatalánál elsőnek Walter Ulbricht állt díszőrséget. Megsiratta az áldozatát. Mert ha valaki, elsősorban ’’Spitzbart” (ahogy a kelet-németek emlegetik forrón szeretett vezérüket) a felelős a tehetséges, fiatal Erich Apel haláláért, azaz öngyilkosságáért, amit pontosan azon a napon követett el, amikor Ulbricht — az állami tervbizottság elnökének minden keserű és határozott tiltakozása ellenére — aláírta a Szovjetunióval kötött, ötéves, 15 billió dolláros kereskedelmi szerződést, vagyis magyarán, újból és szokásához híven, eladta országát a szocializmus élenjáró és mindenféle kizsákmányolást eleve megszüntető hazájának. Apel öngyilkossága tehát egy tisztességes kommunista tiltakozása volt . Ulbricht és a keletnémet pártvezetés nemzetellenes akciójára akarta felhívni az ország és a világ figyelmét, — ez az, amit a ’’Népszabadság” sűrű könnyeinek hullajtása közepette, elfelejtett hozzátenni a gyászoló kommünikéhez. Pedig még Ulbricht sem ’’feledkezett meg” arról, hogy legalább pártja tűnődve-hallgató nyilvánosságának ’’megmagyarázza”, amit egyáltalán magyarázni lehetett : a Központi Bizottság ülésén, hatórás gekkel küzdve a szabad szólás jogáért élnek, harcolnak s nem egyszer szenvednek a földalatti mozgalmak és kiadványok fiatal szerkesztői, munkatársai, tagjai. Számuk viszonylag csekély, de jelentőségük nem elhanyagolható. Peter Viereck, amerikai költő, aki nemrégiben egy esztendőt töltött a Szovjetunióban, a ”Tri-Quarterly” című folyóiratban elmondja, hogy a nyilvános, szabad szemmel is kivehető frontvonal az irodalmi életben a sztálinista-dogmatikusok és a revizionista-modernisták között húzódik meg , de — fűzi hozzá — van egy ’’harmadik erő” is, — a ’’lázadók”. S ha, minden valószínűség vagy inkább minden remény szerint, a közeljövő a liberális revizionistáké is, ugyanakkor feltétlenül szükség van arra, hogy ez utóbbiak ott érezzék az oldalukban a lázadók, ”a hősök, az abszurdok, a nélkülözhetetlenek” sarkantyúját. L. M. Apel különös halála beszédének végén szükségesnek vélte, hogy megemlítse, miszerint Apel elvtárs ’’idegösszeomlása” voltaképp annak a konfliktusnak következménye volt, mely (immár kissé megzavarodott elméjében) ”a társadalom általános érdekei”, meg a saját "illuzórikus kiegyensúlyozatlan követelései” között jött létre. Ulbricht arról nem beszélt, hogy mi volt e konfliktus eredője ; nem szólt arról, hogy a szerződés értelmében Kelet-Németországnak exportja 50 százalékát kell fenntartania az elkövetkezendő öt évben a Szovjetunió számára, ide értve gépiparának termelését és más, specializált ipari termékeit is , nem szólt arról, hogy Apel és fiatal technokrata munkatársai az ország nemesvaluta készletét növelendő, fokozni akarták a külkereskedelmi forgalmat a Nyugattal s hogy ’’illuzórikus, kiegyensúlyozatlan” követeléseik arra irányultak, hogy az ily módon szerzett valutával technikailag fejlett nyugati üzemeket és felszereléseket vásároljanak a nagyon is rászoruló kelet-német iparnak ; nem szólt arról, hogy — ehelyett — a szerződés kötelezi Kelet-Németországot arra, hogy 300 kereskedelmi hajót szállítson a Szovjetuniónak 30 százalékkal a világpiaci ár alatt , s arról sem, hogy a szovjet olaj és vasércszállítmányokért a világpiaci ár sokszorosát kell megfizetnie a kelet-német államnak. Miért is szólt volna ? Senki sem kötelezi rá s végül is az, hogy eggyel több vagy eggyel kevesebb ember halála szárad a lelkén, igazán nem zavarja őt. Egyébként nem tudhatjuk, hogy meddig titkolhatja el mindezt. Kelet- és Nyugat-Németországban beszélnek arról, hogy Apel egy naplót hagyott hátra, amelyben részletesen beszámol a tárgyalásokon használt szovjet módszerekről s a szerződés ’’belső” történetét mondja el az utókor számára. A párt persze azonnal ’’hamisítványnak, imperialista mesterkedésnek” nyilvánította ezt a naplót, ami egy okkal több arra, hogy valódinak tartsuk. Jellemző az is, hogy a kelet-német párt Központi Bizottsága, közvetlenül Apel ’’kiegyensúlyozatlan” öngyilkossága után, szükségesnek érezte, hogy támadást intézzen alattvalóinak ’’nyugatimádata" ellen , hogy élesen bírálja a Népművelési Minisztériumot, az állami filmgyártást meg a rádiót, mert az nem harcol elég következetesen ”az amerikai sex-propaganda és a beatzene ellen ”s rosszul leplezett kispolgári, anarchista szocializmusával és szkepticizmusával” fertőzi az egészségesen fejlődő kelet-német kultúrát. A ’’Népszabadság” pedig, miután kommunista őszinteséggel és tárgyilagos bátorsággal feltárta Apel elvtárs ’’elhunytának” okait, s hangsúlyozta, milyen pótolhatatlan veszteség érte a pártot és az államot, egy balerinát megszégyenítő ügyes piruettel, napirendre tért az eset felett, többet meg sem említve Erich Apelt, akit az orosz Majakovszkijhoz vagy a magyar Havas Endréhez, Zöld Sándorhoz hasonlóan saját elvtársai kergettek öngyilkosságba. B. T. Gó,aáú Sándor meg fiu utcaítatása Fagyhullám vonul végig a kommunista országokon ; az utolsó évben ez az ideológiai ’’fagy” főleg az írókat és művészeket sújtotta. A Szovjetunióban írókat tartóztatnak le ; a titkosrendőrség betör Szolzsenyicin lakásába és elkobozza az ’’Iván Gyenyiszovics egy napja” szerzőjének kiadatlan kéziratait. Lengyelországban a ’’harmincnégyek” tiltakozását és a nehezen eltussolt Wankowicz-ügyet újabb író-zaklatások követik : elég itt Cat-Mackienicz és két írótársa bíróság elé állítására és bebörtönzésére utalnunk. Nem tudjuk, helyi vagy általános kommunista ”érdekek” kívánják-e az írók megfélemlítését, a cenzúra megszigorítását, de akár így, akár úgy, a keleti tömbben az írók helyzete súlyosbodik. Magyarországon — mondják a hivatalos emberek — ma nincs író börtönben. Mindenki írhat, amit akar s ami nincs a szocializmus ellen, azt a kiadók kiadják. Hogy ez az utóbbi állítás nem felel meg a valóságnak, s hogy az otthoni enyhülés mennyire labilis és ideiglenes, mutatja Csoóri Sándor költőnek és írónak az utóbbi hónapokban történt meghurcoltatása. Csoóri a harmincévesek nemzedékének legkiválóbbjai közé tartozik, neve 1953. nyarán lett ismertté, amikor a kormányprogram előtt felfedte a falun uralkodó kétségbeejtő helyzetet és bírálta az azért felelős politikát. Csoóri verseit megszerette a magyar olvasóközönség , s mikor később megjelent cikkeinek, prózai írásainak gyűjteménye, a ’’Tudósítás a toronyból”, kitűnt, hogy a költő prózáirának is elsőrangú. ’’Iszapeső” című riportszerű elbeszélése azután megint a közérdeklődés homlokterébe állította Csoóri alakját. A Budapestről érkező hírek a kulturális pártvonal Csoóri-ellenes hadjáratáról beszélnek. Nem tudni, mivel vádolják a költőt , talán csak azzal, hogy őszintén próbált írni kényes kérdésekről. Ahhoz, hogy Csoóri szocialista és becsületes ember, nem férhet kétség , mégis — vagy éppen ezért — odahaza ’’feketelistára” tették. Nemrég elkészült filmjét, amelynek forgatásához Csuhraj orosz rendezőt hívták meg technikai tanácsadónak, nem engedik bemutatni. Az augusztusi ”Új írás”-t egy Csoóri-cikk miatt elkobozták, mielőtt eljuthatott volna az újságárusokhoz. Minden jel arra mutat, hogy valaki, vagy valakik, célul tűzték ki Csoóri erkölcsi megfélemlítését és teljes elhallgattatását. Az illető nevét csak találgathatjuk, de intézkedéseit az egész rendszer szentesíti. " Mihajlo Mihajlov harca a jugoszláviai bíróságokkal Horvátország Legfőbb Bírósága érvénytelenítette a horvát végrehajtó tanács adminisztratív bizottságának azt a döntését, amely Mihajlo Mihajlov professzort eltávolította a zadari egyetemről. Az ’’Irodalmi Újság”-ban is részletesen ismertetett ’’Moszkvai nyár, 1964” című oroszországi útinapló szerzőjét két vádpont alapján állították a múlt év elején a zadari bíróság elé : 1. Azzal vádolták, hogy olyan tanulmányt írt és adatott ki, amely sértő tartalmú a Szovjetunió irányában ; 2. Ezt a tanulmányt, a jugoszláv hatóságok tilalma ellenére, külföldön is terjesztette. 1965. április 30-án a zadari bíróság mindkét vádpontban bűnösnek mondta ki és 9 hónapi börtönre ítélte Mihajlovot. Ezenkívül a városi Egyetemi Tanács határozata alapján munkahelyéről, az egyetemről is eltávolították. Mihajlov ekkor Horvátország Legfőbb Bíróságánál panaszt jelentett be ; ennek alapján először börtönbüntetését csökkentették 9- ről 5 hónapra és felfüggesztették az ítélet végrehajtását, a két említett vádpont közül az elsőt teljességgel elejtve, míg a másodikból csak a ’’sajtóvétség” vádját tartva fenn. Mihajlov panasszal élt az ellen a döntés ellen is, amely munkahelyéről száműzte őt s most ennek a panaszának adott helyt a Legfelsőbb Bíróság. Emlékezetes, hogy a fiatal irodalomtörténészt, aki döbbenetes hitelességű képet festett Oroszország belső viszonyairól, azután tartóztatták le, hogy Tito elnök személy szerint lépett fel ellene, túlságosan puhának minősítve ügyében a jugoszláv igazságügyi hatóságokat, de a letartóztatás oly nagy visszatetszést váltott ki világszerte, hogy egyhónapi bebörtönzés után, a jugoszláviai Bledben sorra kerülő nemzetközi PEN- kongresszus küszöbén Mihajlovot szabadlábra helyezték. A CSEHSZLOVÁK Kommunista Párt ideológiai folyóirata, a ’’Zivot Strany” éles támadást intézett legutóbbi számában a cseh és a szlovák írók folyóiratai, a ”Literarny Noviny” és a ’’Kulturny Zivot” ellen. A pártlap azzal vádolja az irodalmi folyóiratokat, hogy nem tették magukévá a párt korábbi bírálatait és hamis állításokat terjesztenek az ország politikai és gazdasági életéről. ”A baj forrása az, — írja a ’Zivot Strany’ —, hogy az említett folyóiratok illúziókban ringatják magukat afelől, mintha az ideológia területén is lehetséges volna a békés együttélés.” Külön vádpontot képez az, hogy — nacionalista módon — a cseh írók a cseh, a szlovákok pedig a szlovák kultúra kérdéseire összpontosítják a figyelmüket ahelyett, hogy ezt a két nemzeti irányzatot úgynevezett ’’egységes csehszlovák kultúrává” igyekeznének összeforrasztani.