Irodalmi Ujság, 1967 (18. évfolyam, 1-22. szám)

1967-01-15 / 1. szám

XVIII. évfolyam 1. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA A TELEFONFÜLKE FOGLYAI Humoros baleset történt Buda­pesten, Szent Szilveszter napján,az újonnan épített EMKE aluljáró­ban. Két fiatalember, a MÁV ma­gasépítési főnökség két fiatal munkatársa beszorult az új alul­járó új telefonfülkéjébe s nem tu­dott semmiképpen sem kijönni. A tömeg, mely Wodka Wyborova üvegekkel s papírtrombitákkal fel­szerelve áramlott az aluljáró nem legfényesebben sikerült falai közt, a rab ifjak köré csoportosult, vi­gasztalta őket. Kinyitni a telefon­­fülke ajtaját senki nem­ tudta. Telt az idő, vidám ugratás s kevésbé vidám bennszorulás közepette, míg végre, a rendőrség közbelépése nyo­mán, három telefonfülke-szerelő leszerelte a fülkét a bennszorultak­­ról, valahogyan úgy, ahogyan egy­kor a páncélosvitézekről lefejtették csata után a páncélt. Kiderült, s erről hivatalos jelentés is kiada­tott, hogy a frissen felhegesztett csúszósín önmagától leszakadt, az ajtó közé szorult. Az egyik fiatal­ember legyintett, a másik kissé szomorú volt, mert egy órával előbb randevúja volt menyasszo­nyával, az utcán. Másfél óra telt el, az EMKE alatt, a frissen felhegesztett s fris­sen leszakadt csúszósín mögött. B. János és R. István, a pesti te­lefonfülke foglyai, engedjétek meg, hogy ezt az időt kihasználjuk, s néhány kérdést tegyünk fel nek­tek, a távolból. Frissebb választ, mint a tieteket, hitelesebb híradást, mint amit ti adtok, nehezen kap­ni. KÉRDÉS : Boldogok vagytok ? VÁLASZ : Micsoda szellemes kérdés ! Jobbat is feltehettetek vol­na, nagy nyugati tapasztalatotok­kal. A telefonfülke ajtaja ránk zárult. Ennek nem örülünk. Nem tudjuk, mikor fogják kinyitni, s az aluljáró közönsége túlságosan sokat nevet rajtunk. Ha azonban úgy értettétek a kérdést,ami mégis­csak valószínű, hogy boldogabbak vagyunk-e, mint mondjuk a tíz év előtti szilveszteren voltunk, azt feleljük : igen. KÉRDÉS : Hány évesek vagy­tok? VÁLASZ : Én huszonöt, a ba­rátom huszonnégy. Alig kamaszo­dó gyerekek voltunk tíz éve. Bor­zalmas volt az akkori Szilveszter. Pest félig lerombolva, pokoli hideg a lakásban, ennivaló alig, az utcá­kon orosz járőrök, kijárási tilalom este. Több barátunk eltűnt, mások azon törték a fejüket, hova dug­ják el a forradalomból megmaradt pisztolyt, töltényeket. Fogalmunk se volt, mit hoz a jövő. Ha jól em­lékszem, azon törtük a fejünket, hogyan lehetne Nyugatra kijut­ni ... KÉRDÉS : Halló, halló ! Pár szót a mostani életetekről. VÁLASZ : Élünk, dolgozunk. KÉRDÉS : Miért ilyen röviden? (Csend) VÁLASZ : Minek részleteseb­ben ? KÉRDÉS : Nyugodtan beszél­hettek. A bezárt fülkeajtó — leg­alább ez az előnye megvan — tö­kéletesen szigetel. Attól talán csak nem tartotok, hogy most, Szilvesz­ter kavargásában, rákapcsolják a lehallgatókészüléket erre az alul­járóbeli telefonfülkére ? (Kis csend) VÁLASZ : Minden lehetséges. Különben is, minek feszegetni a dolgokat. Mindketten megvagyunk, mindketten dolgozunk, keresetünk közepes, elég arra, hogy szülein­k­­­kel lakva megéljünk, sőt ruház­­kodjunk is. Ha megházasodunk, a feleség is dolgozni fog. Lakásra egyelőre nem számíthat egyikünk sem, de ha nem tévedünk, azok­ban az országokban, ahol a Ti la­potok megjelenik, sem a legfénye­sebb a lakáshelyzet. Ennyit a ma­gánéletünkről. KÉRDÉS : Jól van. Akkor be­széljetek a közéletről. VÁLASZ : Az mi ? KÉRDÉS : Magyarország hely­zete, gazdaság, politika, sajtó, sa­többi. VÁLASZ : A helyzet jó. KÉRDÉS : Ezt azért mondjá­tok, mert féltek a lehallgatástól. VÁLASZ (kissé ingerült) : Mi a jó-mindent mondjunk ? Közélet? Az mi az ördög ? Az nem létezik itt. Úgy látszik, már elfelejtetté­tek. Egyikünk párttag, ő néha el­megy a taggyűlésre. Ott elmond­ják azt, amivel amúgy is tele az újság. A vietnami háború. A kí­naiak veszekedései. Az új létesít­mények. (Kis nevetés) Atomerőmű­vet építünk... KÉRDÉS : Miért nevettek ? A leszakadt csúszósín miatt ? VÁLASZ . Épp az imént emlí­tettük a barátommal, hogy mielőtt az atomerőműhöz hozzáfognak, előbb meg kellene tanulni hegesz­teni. KÉRDÉS : Olvastuk, hogy szov­jet tapasztalatok nyomán, szovjet segítséggel fog felépülni az atom­erőmű. Az ő hegesztési módszereik talán jobbak, mint az otthoni tele­fonfülke-hegesztőké... VÁLASZ : Nézzétek, nekünk mindegy az egész. Úgyse szólhat bele senki semmibe. Legalább hadd nevessünk. KÉRDÉS : Ilyen cinikus volna a mai pesti fiatalság ? Ez nevetni­­való ? A magyar kormányzat vég­re nekilát a magyar urániumkincs felhasználásának. Elvégre, akármi­lyen fiatalok voltatok, talán emlé­keztek, hogy tíz évvel ezelőtt mennyire felháborodott az ország a magyar uránium elherdálásán,azt mondhatni : ellopásán. VÁLASZ : És aztán ? Ki mond­ta, hogy ezután nem fogjuk elher­dálni , hogy ezután nem lopják el tőlünk ? Az az atomerőmű csak terv: hét újabb év kell hozzá, amíg üzemelhet, ha ugyan üzemelni fog. Ki tudja, milyen árat kell érte fizetni ? Ki tudja, milyen újabb függőséget jelent az oroszoktól ? Sőt, még azt sem tudni, milyen áron fogják visszajuttatni nekünk az itthon kibányászott s azóta is folyton elvitt urániumot. Végül még azt sem tudni, nem jelent-e újabb veszélyes katonai célpontot hazánkban ? Nem is beszélve a csillagászati árról, amit érte fizet­nünk kell majd. Közben a legegy­szerűbb élelmiszercikkek hiányoz­nak az üzletekből, karácsony előtt egy hónappal elfogyott minden játékáru, a megvásárolható ruha­nemű java. KÉRDÉS : Ahhoz képest, hogy milyen fiatalok vagytok, eléggé konzervatív hangot ütöttetek meg. Az atom :­haladás. A fiatalság mindig a haladás híve volt min­den országban. VÁLASZ : Mi is a haladás hí­vei vagyunk, nyugodjatok meg. A pesti utcán megjelenő Porsch-ok, Jaguárok, a filmhíradóban látott új nyugati villanymozdonyok, füg­­gővasutak látványa megdobogtatja a szívünket. Nem bánnánk, ha három sávon sugározna a mi tele­víziónk is, mint a londoni, vagy akár tizenkettőn, mint az ameri­kai. De amikor olyan problémák vannak, hogy nincs tojás, vagy nincs WC-papír, egy állítólag fej­lett iparú közép-európai államban, huszonkét esztendővel a háború vége után, akkor azt mondja ma­gában az ember, még ha fiatal is , mindent sorjában. Az oroszok megengedhetik maguknak, ha ne­kik úgy tetszik, hogy eljussanak a Holdba a rakétáikkal. Úgy látszik, őket nem zavarja, hogy közben biciklivel kell kihajtatni a kolhoz­ba. Minket zavar. Mi, kemény, buta, magyar tökfejünkkel azt sze­retnénk, ha — nem akarunk so­kat mondani — de legalább ott tartanánk, ahol például Finnor­szág, vagy Ausztria. Atomjuk nincs, de élelmiszer és ruházati gondjaik sincsenek. Autója annak a munkásnak, annak az alkalma­zottnak van, aki venni akar. Ka­rácsonykor nem kell egy hónap­pal előbb az áruházakat járnia, hogy ajándékot vehessen. S főleg nem kell attól félnie, hogy rossz üzletet köt egy olyan nagyhata­lommal, amellyel egyszer már — húsz éven át ■— a legrosszabb ka­landjai voltak ezen a téren. KÉRDÉS : Nagyon belemele­­gedtetek a közügyek bírálatába. Mi, akiket nem lehet elfogult szovjetrajongással vádolni, úgy lát­juk, mintha bizonyos változás len­ne Oroszország magatartásában, a csatlós államok irányában Mintha, talán most először, bizonyos hatá­rozott erőfeszítéseket tenne, hogy a puszta hatalmi szó mellett, amely eddigi egyetlen eszköze volt, bizonyos valódi juttatásokkal is magához láncolja őket. Talán a magyarországi atomerőmű közös terve is ezek közé a valóságos jut­tatások közé tartozik ? VÁLASZ : Meglehet. Talán meglepő, amit most mondunk , de még akkor is nyugtalanító. KÉRDÉS : Az ország energia­szolgáltatásának 15-17 százalékát el tudná látni, 1974-es üzembehe­lyezésekor. VÁLASZ : Válasz helyett hadd tegyünk fel mi egy kérdést : mi­ért van az, hogy a románok, akik pedig éppolyan ’’szocialista or­szág”, mint mi vagyunk, nem az oroszoktól vásárolják meg az atomerőművet, hanem, mint azt eldugott hírekből kiolvastuk, na­gyobbat, erősebbet vásárolnak­­ Nyugaton ? Talán butábbak ná­lunk ? Vagy talán az oroszok nem akartak nekik eladni erőmű­berendezést ? KÉRDÉS : A románok elhatá­rozása valószínűleg összefügg álta­lános nyugati orientációjukkal. Úgy fest, hogy a román kormány­zat igyekszik kikerülni az orosz hatalmi körből, s fokozatosan a Nyugathoz szeretne csatlakozni. VÁLASZ : Talán nálunk nem épp most lenne, — végre ! — az a pillanat, amikor könnyen, meg­rázkódtatás nélkül elszakadhat­nánk attól a partnertől, aki eddig többnyire előnytelen gazdasági kapcsolatokon kívül főleg nemzeti elnyomást, kulturális láncokat, ve­szélyes helyzetekbe sodródást, félévszázados elmaradást, félhábo­­rús inflációt juttatott hazánknak? Ehelyett, úgy tetszik, tétlen figyel­jük, hogyan teszi meg az önálló­sulás útját a többi ’’telefonfülkébe zárt nemzet”, mint nyitja ki ajta­ját, mint lép ki, előbb talán csak az aluljáróba, aztán a napfényre. KÉRDÉS : Metaforátok tetsze­tős, mi bizonyítja azonban, hogy — hadd válaszoljunk mi is meta­forával­­— nem verik vissza bun­kósbottal a nemzetet a telefonfül­kébe, s nem szivattyúzzák-e ki rá­adásul még a levegőt is a fülkéből, ha újra megpróbálkozik a kitörés­sel, mint 1956-ban tette ? VÁLASZ : A helyzet érzésünk szerint más, mint tíz évvel ezelőtt volt, előnyösebb a számunkra, hátrányosabb az oroszok számára. Mi, akik jól ismerjük az itthoni hangulatot, nyugodtan mondhat­juk, hogy nincs szükség olyasféle kitörésre, amilyen a tíz év előtti volt. Kína leválása, oroszok ellen fordulása mélyen megrendítette az egész keleti tábor helyzetét. Ma­guk, akik nyugaton élnek, csak hozzávetőlegesen ismerik azt, amit mi itt nap mint nap tapasztalunk: az oroszok valóságos páni félel­mét Mao Kínájától. A vietnami háború, Németország felfegyverzé­se, a NATO valóságos kismiska ahhoz képest, amit a szibériai ha­tárokon megjelent óriás, az atom­fegyverzetű, oroszellenes Kína je­lent. A sajtóban naponta jelenik meg híradás — kommentár nél­kül — a­­’vörösgárdisták” újabb kalandjairól. Ebben az egyben legalább olyan jól el vagyunk lát­va híradással, mint a legjobbolda­libb nyugati sajtótermékek. Azt azonban csak az tudja, aki itthon él, hogy a hivatalos emberek, a főnökség, a beavatottak, egyszóval azok, akik az oroszokkal valami­féle kapcsolatban vannak, micsoda vad dühvel beszélnek Kínáról, milyen elszánt gyűlölet él bennük a mostani Kína ellen. Az oroszok nehéz, veszélyes, új helyzetben vannak. Megtörténhet az is — s ezt nyilván számbavették — hogy egy napon egyedül kell szembe­nézniük egy hétszázmilliós, fana­tizált katonanemzettel, mellyel többezer kilométeres közös hatá­ruk van. Ilyen helyzetben termé­szetes, hogy kiutat, szövetségeseket keresnek. Látványos oldala ennek, amikor Gromiko Amerikában egyezményt ír alá, vagy amikor az orosz miniszterelnök Párizsba uta­zik baráti látogatásra. Kevésbé látványos, titkosabb oldala, ami­kor engedményeket tesznek a csat­lósállamoknak. A mi vélemé­nyünk az, hogy Romániának van igaza, amikor felhasználja az al­kalmat arra, hogy a lehető leg­nagyobb engedményeket csikarja ki húsz éven keresztüli elnyomó­jától. KÉRDÉS : Nyíltan az oroszok ellen fordulni ? VÁLASZ : Ostobaság lenne és, szükségtelen. Földrajzi helyzetünk jobb, mint Romániáé : távolabb vagyunk az oroszoktól. Gazdasági helyzetünk sem lenne katasztrofá­lis, ha nem erőltetnénk tovább a kolhozt, hanem visszaadnánk a parasztgazdaságok egykor virágzó önnállóságát : iparunk ma már el tudná látni őket traktorokkal, nem is beszélve a nyugaton fölös szám­ban futószalagról lefutó traktor­tízezrekről, melyek vásárlóra vár­nak. Uránium-kincsünket, mely igen jelentős, okosan meg lehetne 1967. JANUÁR 15-I LAPUNK TARTALMÁBÓL Kovács Imre : Hazánk-e még a szülőföld ? (3. old.) Herényi Károly nyilatkozik az Irodalmi Újságnak (4. old.) Bárdos Artur : Mérföldkövek egy színház életéből (4. old.) Albert Pál : Sartre az arénában (5. old.) Zártkörű vita a moszkvai Marxista-Leninista Intézetben (6-7. old.) Sári Gál Imre : Emlékezés Re­­menyik Zsigmondra (6-7. old.) Siklós István hozzászólása a költői vitához (8. old.) Halász Péter és Megyery Sári karcolatai (9. old.) Ladányi László elbeszélése : M. Hanavi (11. old.) Bakucz József, Határ Győző, Keszei István és Tűz Tamás versei Az Idő Sodrában, Levelek a szerkesztőhöz, Glosszák, Hírek osztani keleti és nyugati export közt, világpiaci áron s nem homá­lyos cserék szolgálatában, mint je­lenleg. A magyar ipar termékeit sem csak az orosz és a néger vá­sárló tartja nagyra : helyet kap­hatna európai s tengeren túli pia­cokon is, főként, ha a technológia bekapcsolódhatna a nyugati, mo­dern áramkörbe s behozná — s hamar behozná — kétségtelen el­maradását. Tudom előre a vá­laszt , hogy Európa mindenképpen halad a közös megoldások felé. Lehet. De attól tartunk, mi ket­ten, itt a telefonfülkében, s még jó néhányan mások, akiknek is­merjük a véleményét, hogy amíg ez a helyzet elérkezik, megöreg­szünk. KÉRDÉS : Mi a teendő tehát, pesti fiatalemberek, ebben a most kezdődő 1967-es új esztendőben ? VÁLASZ : Az, amit mi is te­szünk, csak maguk nem látják. Dörömbölni a telefonfülke üvegén. Kézzel-lábbal mutogatni, megmu­tatni, hogy követeljük : nyissák ki a ránk zárult fülkeajtót, távolítsák el a frissen hegesztett, de mégis az ajtórésbe szorult csúszósín al­kalmatlan, korszerűtlen darabját. Elvégre nem vagyunk egyedül. Itt áll körülöttünk egy nagy, talán néha mosolygó, alapjában azonban szánakozó tömeg. Szívesen venné, ha visszakerülnénk áramába. Lát­ja, hogy meg vagyunk szorulva. Tíz évvel ezelőtt cipősarokkal be­lerúgtunk az üvegbe, az szilánkok­ra tört, véresre sebzett minket, a körülöttünk állókat. Nem lehetett mozdulni sem, amikor értünk jött a felhúzott géppisztolyos rendőr­osztag. Ma semmi akadálya an­nak, hogy ha civilizáltan, de ha­tározottan követeljük a szabadba jutást, ne kerüljön rá a sor­s egy óra, egy nap, egy hónap, vagy egy év múlva, ne lássuk meg a kanyar­ban a szerelő­csoportot, ne tartsák jobbnak, a világraszóló botrány helyett azt, hogy egy-két csavarin­­tással kinyissák az ajtózárt. KÉRDÉS : Utána ? VÁLASZ : Barátok maradunk. Elvégre, ha a szerelő kinyitotta az ajtót, mi választana el tőle min­ket ? Lám, ott jönnek, az aluljá­ró lépcsőjén. Hárman vannak. Jó arcot vágnak az esethez. Megér­tették, hogy nem akarjuk az új esztendőt rabságban tölteni. Rés­­nyire megnyílt az ajtó. Megköszön­jük, hogy egyetértettek velünk. Kezet fogunk s velük együtt elke­veredünk a papírtrombitát fújó, új életre váró szilveszteri tömeg­ben. UGRAT ATTILA 1967. január 15.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék