Irodalmi Ujság, 1967 (18. évfolyam, 1-22. szám)

1967-01-15 / 1. szám

a Arab diktátorok Századunk, mely méltán büszke elektronikus számítógépére, űrhajósaira, atomenergiájára, (arra valahogy kevésbé büszke...), csodálkozó, még inkább utálkozó fintort vág, amidőn nagy fővárosainak kellős közepébe betör a ’’legsötétebb középkor”. Mi másnak lehetne ugyanis nevezni a politikai gyilkosságoknak azt a sorát, amelyeknek láttán a nagytudományú Machiavelli is megelégedetten dörzsölné kezét. A Párizsban elrabolt és alighanem halálra kínzott marokkói Ben Barka után most Mohamed Khidert, a jelenlegi algériai diktátor egyik ellenfelét gyilkolták meg a nyílt utcán, Madrid kellős közepén. Ezek a forróvérű arabok ! — mondaná magában az ember, ha nem tudná, hogy Észak-Afrika lakói nehezen kiharcolt függetlenségükkel együtt az emberiség legmagasztosabb eszméit hangsúlyozzák s azok nevében próbálnak leckét adni az emberiség másik, náluknál kevésbé emelkedett erkölcsű felének : nekünk, szegény elmaradott európaiaknak. Vállat is vonhatnánk, azt mondhatnánk : ’’elvégre belügy”. Belügy, talán, de kifelé is fényt vet, méghozzá veszélyes, rosszat sejtető, émelyítő fényt, az újonnan támadt rendszerek alapelveire. A diktatúrák, úgy látszik, akármilyen mázzal vannak is bekenve, nem bírnak parancsolni öldöklő ösztöneiknek. Nemcsak belső ellenzéküket számolják fel az utolsó emberig, s azt sem bírják eltűrni, hogy valahol a világban emigránsai legyenek országuknak, hogy a földgolyó egy tőlük távol eső pontján valaki kifejtse a diktátorral ellenkező nézeteit. Hitler politikai emberrablások, gyilkosságok sorozatát tervezte ki vezérkarával. Sztálin elküldte ügynökét, hogy Mexikóban kivégezze Lenin egykori fegyvertársát. Az ’’arab stílus” az elkábított, fogorvosi székre kötözött, ládába csomagolt, repülőn hazalopott emigránsok sorát avatta fel, aztán újított: azonnal, helyben meg is öli áldozatait. s. r. Ruby halála Ruby-nak vége. Így halt-e meg, vagy amúgy, a jókor felébredt rák vagy épp a helyes időben befecskendezett szérum végzett-e vele, nem tudni. Halála előrelátható volt, mint a csillagok előre kiszámítható megjelenése az égen. Két héttel előbb — a véletlen figyelemre méltó közreműködése során — még ’’titkos interjút” is adott : belopózott hozzá, ki tudja miféle veszélyes cselek árán, egy szemfüles rádióriporter, titokban, a kórházban, hangszalagra felvette a nagy titkot , hogy Ruby semmit sem tud, hogy nem volt tagja semmiféle összeesküvésnek, hogy senki fel nem bérelte Lee Oswald megölésére, hogy valójában maga sem tudja, hogyan történt az egész, észre se vette. ’’Megláttam — aztán letepertek. Hogy a kettő közt mi történt, arra jóformán nem is emlékszem.” Hogy kinek volt érdeke Ruby eltűnése, kinek nem — s hogy ez az eltűnés használt-e annak, aki kívánta, ne kutassuk. Nem is tudnánk megmondani. Irodalmi újság lévén főleg azt állapíthatjuk meg, hogy minden, ami a Kennedy-gyilkosság óta és körülötte történt olyan, mint egy gyenge, nem jó ízlésű forgatókönyvíró kezéből kikerült rémfilm. Stílusa lapos, fordulatai habár kegyetlenek, mégis mondvacsináltak. Igazi dilletáns kéz hatása sugárzik elejétől végig a véres történeten, s minthogy a dilettáns fő tulajdonsága a megvetés — megveti a művészetet, megveti a közönséget —, munkája épp ellenkezőleg hat, mint ahogy várta. A közönség nem hogy ”bedőlne”, viszolyogva fordul el a rátukmált fércműtől. 1. Magyar Kultúrközpont M.T. NOVÁK RUDOLF magyar könyvkereskedése Wien I. Köllnerhofgasse 4. Közel 50 éve a magyar kultúra szolgálatában SZÉPIRODALOM SZAKKÖNYVEK HANGLEMEZEK Mind az öt világrészbe szállítunk könyveket Kérje ingyenes katalógusunkat ! Kísérlet Az Újesztendő egyelőre kétes értékű ajándékot hozott Csehszlovákiának. A tavalyi igen súlyos gazdasági helyzet orvoslására, hosszú tanakodás után, bevezették az úgynevezett önálló üzemi gazdálkodást. Jugoszlávia után tehát Csehszlovákia az első szocialista ország, ahol január elsejétől kezdve az üzemek saját, kapitalista értelemben vett ’’hasznukból” fogják a beruházásokat intézni. Az ’’újszerű, sokat ígérő kísérletet” (a tőkés termelési módszerekhez való húsz év utáni szerény és alázatos visszakanyarodást) ugyanakkor rossz emlékű jelenségek kísérik. Mintegy 24 %-os áremelkedéssel kell számolnia a közönségnek ! A hús és a sör árát máris 8-11 %-kal emelték, egy sor más szolgáltatással együtt. (Kárpótlásul — kérdés, hogy a csehszlovák fogyasztók annak fogják-e fel — leszállították a hűtőszekrények és a televíziós vevőkészülékek árát.) Ígéret történt egyben a bérek és a fizetések lassú, fokozatos felemelésére, de ezzel kapcsolatban azonnal bejelentették, hogy infláció lesz. A ’’Kulturni Tvorba” hetilap azt írja : ’’Itt az ideje, hogy elvessük azt az elméletet, miszerint az infláció kapitalista jelenség lenne, az államkassza hiányainak fedezésére.” A szerzők hozzáteszik : ”Az infláció objektív gazdasági folyamat, a növekedés ellentéteiből s nehézségeiből származik, s éppen úgy velejárója a szocialista, mint a kapitalista gazdaság növekedésének”. A csehszlovák közönség nem kis megdöbbenéssel olvashatja reggeli lapjában, még lejjebb szállított élelmiszeradagjai mellett, e mindent megvilágító okfejtést. Országát negyedszázada még úgy hívták : Közép-Európa Svájca. Virágzó autóipara, világhírű cipőipara, gazdasági gép gyártása, nagy nevű textilkombinátjai voltak. A ’’kapitalista gazdasági növekedés” rögös útját egyszer már megjárta. Övé volt Közép-Európa legdemokratikusabb alkotmánya. Az ötesztendős náciuralom nem tudta annyira kirabolni és tönkretenni, amenynyire a felszabadítók nyomán betelepült ’’szakemberei” tönkretették : nemcsak alkotmányát helyettesítették diktatúrával, hanem kiforgatták minden javából. Csehszlovákia húsz éven keresztül a szó szoros értelmében nyomorgott és éhezett. Most azt olvashatja, hogy ugyanaz a kormányzat újévi ajándékul felajánlja neki : fogjon hozzá újból, próbálja ki még egyszer a felkapaszkodás rögös útját. Ha nem áremelkedéssel kezdődnék az egész — s ha nem ugyanazok csinálnák, akik húsz évig mindent tönkretettek —, még talán bizakodó sóhajjal azt is mondhatná : hát fogjunk neki. De hát, akárcsak nálunk, ott sem ez az első, mindent ígérő s hamar dugába dőlő kísérlet. Nem kellene a csődöt vallott kormányzatoknak — amint az parlamentáris államokban szokás — egyszer leköszönniük ? M. L. A ’’KATHPRESS” bécsi katolikus hírügynökség szerint négy magyar egyházi vezető nyújtotta be lemondását VI. Pál pápának : Hamvas Endre kalocsai érsek, Shvoy Lajos székesfehérvári püspök, Petri József váci püspök és Schwarcz-Eggenhofer, az esztergomi egyházmegye apostoli adminisztrátora. A magyar egyházfők, akik közül Hamvas érsek 76, Shvoy püspök 87 és Petri püspök 76 éves, a pápának azt a tanácsát kívánják követni, amellyel felszólította a magas kort elért egyházi vezetőket, hogy adják át helyüket fiatalabbaknak. A ’’Kathpress” megjegyzi, hogy egyes értesülések szerint megtörténhet, hogy Mindszenti hercegprímás is felajánlja lemondását. A hercegprímás márciusban lesz 75 esztendős. Ha a pápa az említett négy lemondást elfogadja, a 11 magyar egyházmegye élén a jövőben mindössze 2 püspök marad. Ugyancsak a ’’Kathpress” közli, január 4-én, hogy az utóbbi napokban ismét számos katolikus papot és volt szerzetest tartóztattak le Magyarországon. Az egykori szerzetesek gyárakban dolgoztak és egyelőre nem tudni, milyen vádak alapján fogták le őket. A Vatikán egy hónappal ezelőtt bizalmasan tiltakozott a Magyar Kormánynál a katolikus papok sorozatos letartóztatása ellen, amit úgy tekint, mint az 1964-ben kötött megállapodás megsértését. Kína A legnagyobb Kína-szakértők is meghökkenve állnak azok előtt a hírek előtt, amelyek napról napra, óráról órára érkeznek a földkerekség legnépesebb országából. Ötvennégy halott Nankingban, ahol vörösgárdisták és munkások csaptak össze. Hatezer letartóztatás Sanghajban, ahol maoisták és antimaoisták igyekeztek egymást kiszorítani a város vezető funkcióiból. Bizonytalanság Pekingben, ahol az emberek nem is a nyomtatott újságokból, hanem a vörösgárdisták és ellenfeleik plakátjaiból igyekeznek tájékozódni : vajon melyik vezető van még a helyén, melyik bukott le vagy van lebukófélben. A magyarázatok természetesen nem hiányoznak. Egyes értesülések szerint Mao Ce-tungot 1958. végén, a ’’nagy ugrás” és az úgynevezett népi kommunák kudarca után Liu Sao-csi államelnök és Teng Hsziao-ping pártfőtitkár kiszorította a tényleges hatalom gyakorlásából és az agg Mao most áll bosszút, a hadseregre támaszkodva, majdnem tíz év előtti megaláztatásáért. Mások úgy vélik tudni, hogy Liu és Teng arra számított, hogy Mao háta mögött megegyezik az oroszokkal és a ’’kultúrforradalom” ennek akarja útját állni. Megint mások ’’elideologizálják” a konfliktust : szerintük Mao attól tart, hogy a kínai pártfunkcionáriusi gárda éppúgy bürokrata-osztállyá változik, mint szovjet és kelet-európai társai s így akadályává válik annak a permanens forradalomnak, amelynek trockista ízű teóriája nem hagyta érintetlenül a kínai vezér gondolkodásmódját. A vörösgárdának az volna hát a fő feladata, hogy a pártfunkcionárius mandarinoktól szabadítsa meg az országot, s ráadásul ne békés módon, hanem zavargások, összeütközések közepette, mivelhogy az ifjú nemzedéknek eddig nem volt forradalmi tapasztalata és ezt most idősebb elvtársai bőrén igyekszik elsajátítani. Végül azok, akik világpolitikai indokokat látnak az események mögött, úgy hiszik, hogy az egész mozgalom nem egyéb, mint egy nagy háborúra való felkészülés. Mi igaz ezekből a magyarázatokból és mennyi bennük a találgatás, csak a jövő fogja megmutatni. Alighanem mindegyikben van valami igazság, de a teljes igazságot egyik sem tartalmazza. A távoli szemlélőnek meg kell elégednie azzal, hogy a tények számbavételénél maradjon. Az első és talán legmeglepőbb tény — meglepő, hiszen kommunista országban először találkozunk vele —, hogy az üldözői szerepet nem a kommunista funkcionáriusok töltik be, hanem éppen ők alkotják az üldözöttek jelentős rétegét. A másik tény, hogy a legfelső vezetésben komoly változások következtek be, s Mao Ce-tungnak új trónörököse van Lin Piao marsall személyében, aki egyébként a legkeményebb, legagresszívebb vonal képviselője. Hasonló fontosságú tény, hogy egész sor olyan legenda, amely eddig a Mao-féle Kínát övezte, most szétfoszlott. A jövőben elég nehéz lesz, — minekutána Pekingben máglyatűz emésztette meg a klasszikus kínai írók és Konfucius műveit. — Maóról, a finomlelkű költőről és filozófusról beszélni. S minekutána a legfőbb vezetők egész sorát bélyegzik meg nyilvánosan, minekutána Peking polgármesterét, Peng Csent és a hadsereg egyik leghíresebb marsallját, Peng Teh-huájt letartóztatták, elég nehéz lesz arról beszélni, hogy az oroszoktól eltérően, a kínai vezetőgárda mennyire szilárd összetételű és a Mennyei Birodalomban mennyire nincsenek divatban a sztálini embervadászat módszerei. A legfontosabb tény azonban, hogy a ’’kultúrforradalom” óta Kína tekintélye — sikeres atomkísérletei ellenére — mélyebbre sülylyedt, mint valaha is volt. Az Egyesült Nemzetek Szervezetében a Kína felvételét kérő javaslatnak kevesebb támogatója és lényegesen több ellenzője volt most, mint egy évvel korábban. Két kommunista párt, a japáni és az észak-koreai, amelyek a szovjet-kínai vitában Pekinghez álltak közelebb, most eltávolodtak Maoéktól és az oroszokhoz közeledtek. S nem utolsó sorban, az egész világon az egyszerű embereket az értetlenség és a felháborodás mellett nyugtalanság, majdnem félelem tölti el: mit tartogat még a világnak, milyen meglepetéseket vagy milyen borzalmakat, az a 700 milliós ország, amelynek atombombái, modern fegyverei és több millió főnyi állandó hadserege van. A Kína szomszédságában folyó vietnami háború még aggasztóbbá teszi ezt a kérdést. Jó volna remélni, hogy a kínai rémesemények a közvetlen hadviselőket, az amerikaiakat és az észak-vietnamiakat minél előbb a tárgyalóasztalhoz vezetik. M. A VARÁZSLÓ 65 éves korában meghalt. A világsajtóban számtalan nekrológ és tanulmány jelent meg róla, méltatták, mint mesemondót, mint a rajzfilm költőjét, mint a világ szociális lelkiismeretét. Voltak olyanok is, akik szakszerű elemzéssel ítélték meg Walt Disney életművét, stílusát kissé édeskésnek találták és mint a felnőttek és gyermekek sikeres nevettetőjét könyvelték el. Több volt mindennél. Nagy művész volt és filozófus. A chaplini világhoz tartozott. Felismerte a tárgyak, a véletlenek és az emberek ellenségeskedését, de hirdette a gyengék erejét és az elesettek testi és lelki halhatatlanságát. Halála előtt Billy Wilder, a híres amerikai filmrendező, arra a kérdésre, hogy kit látna legszívesebben az amerikai elnöki székben, ezt válaszolta : ’’Walt Disney-t, a Mickey egér megalkotóját. Tisztakezű ember, békeszerető és jóságos a gyerekekhez. Ha jelölnék, verhetetlen lenne.” Ez a legtöbb, amit emberről és művészről el lehet mondani. JOHN STUART MILL Néhány szó a be nem avatkozásról (FRASER’ MAGAZINE, 1859. DECEMBER) ”Ha egy nép idegen járműt vagy külföldi fegyverekkel fenntartott hazai zsarnokságot igyekszik lerázni, nem indokolt a be nem avatkozás elvének alkalmazása. Még a szabadságához következetesen ragaszkodó nép is, amely megoltalmazza veszélyesen míveli szabadságjogait a hatalmasabb ország katonai erejével szemben, esetleg nem képes megvédeni intézményeit. Az ilyen elnyomott népnek nyújtott segítség nem borítja fel az erők ama egyensúlyát, amelytől egy ország szabadságának biztosítása függ ; ellenkezőleg, a segítség helyrebillenti a méltánytalanul és erőszakkal megbolygatott egyensúlyt. A be nem avatkozás elvét, az erkölcs jogos követelményeként minden kormánynak el kell fogadnia. Az önkényuralmaknak éppúgy tiszteletben kell tartaniok, mint a szabad országoknak. Ha nem ismerik el és csak a szabad országok tartják magukat a be nem avatkozás elvéhez, ez siralmas állapotot teremt, mert csak az igaztalan fél segíti az igaztalant, de az igaz nem segíti az igazt. A beavatkozás elhárítására — a beavatkozás mindig igazságos, mindig erkölcsös, noha nem mindig bölcs. Helytelen ugyan olyan népeknek szabadságot adni, amelyek nem képesek ezt értékelni, viszont a szabadságát becsülő népet ne fosszon meg idegen erőszak szabadságától. Talán nem lett volna bölcs (még ha eltekintünk is az óvatosság szempontjától), ha Anglia a magyarok Ausztria ellen vívott nemes küzdelmében Magyarország oldalára áll, bár Magyarországon az osztrák kormányzat bizonyos tekintetben külföldi három volt. Ám amikor a magyarok bebizonyították, hogy képesek felülkerekedni és az orosz kényúr közbevetette magát, szövetkezett Ausztriával, majd bilincsbe verve visszaszolgáltatta a magyarokat felbőszült elnyomóiknak. Anglia tisztességgel és erkölcsösen cselekszik, ha ennek ellene szegül — és ha Oroszország az igaztalan oldalt segíti, — Anglia megsegíti az igazt. Ha Anglia magányosan jár el így, állásfoglalása talán nem felel meg a körültekintő óvatosság követelményeinek, amelyet minden országnak, saját biztonsága érdekében, érvényesítenie kell. De ha Anglia és Franciaország együttesen lép fel, sose kerül sor az oroszok fegyveres beavatkozására vagy ha igen, végzetes következményekkel jár számukra. Viszont a be nem avatkozással Anglia csak azt érte el, hogy öt évvel később kénytelen volt a harcot felvenni Oroszországgal, ám nehezebb körülmények között és a magyarok szövetsége nélkül. Ha egy országnak van mersze kijelenteni : nem tűri, hogy Európában bármely hatalom katonái akár egyetlen puskát is elsüssenek más hatalom fellázadt alattvalóira, és ha ez az ország elég erős is ahhoz, hogy szavának érvényt szerezzen, egész Európában a szabadság híveinek eszményképévé lesz. Ilyen kiállás biztosíthatná, hogy a szabadságot valóban kívánó népek intézményeiket megóvhassák és a jelszót meghirdető nemzet a szabad népek szövetségének élére kerülne. A szövetség pedig — akárhány zsarnok állna is össze ellene — felülkerekednék velük szemben. Oly dicsőséges a pályabér, hogy előbb vagy utóbb valamelyik szabad ország megragadja majd , és talán nincs messze az az idő, amikor Anglia — ha becsületből nem vállalja a kiállást — kénytelen lesz vállalni saját biztonsága megóvására.” Irodalmi Újság 1967. január 1.