Irodalmi Ujság, 1967 (18. évfolyam, 1-22. szám)

1967-01-15 / 1. szám

4 Irodalmi Újság CSAK A LEÍRT SZÓ SZÁMÍT RÓMAI BESZÉLGETÉS A 70 ÉVES KERÉNYI KÁROLLYAL KERÉNYI KÁROLLYAL két évvel ezelőtt, az oslói PEN-kong­­resszuson találkoztam először. Ad­dig egyfajta legenda volt számom­ra. A PEN-kongresszus megnyitó ünnepsége után egy csoport mene­kült magyar íróval a kikötő felé sétáltunk. A szűke norvég ég, a szürke norvég tenger érthetetlen módon, a Sounion Fokáról látott vizekre emlékeztetett. Abban a pillanatban megszólalt mellettem Kerényi Károly : ’’Olyan, mint a görög tenger.” Megdöbbenve fordultam felé. Ki az, aki kitalálta a gondolato­mat ? Lobogó fehér hajat, fino­man rajzolt arcéit láttam, amely­ből csúfolódóan nézett rám ragyo­gó kék szeme. Ma is arra gyanak­szom, hogy aki évek óta görög istenekkel társalkodik, ellesett va­lamit az olymposzi titkokból. Most itt, Rómában, hetvenedik születésnapja küszöbén, a Svájci Intézetben beszélgetünk. A bolon­dos római télben melegen süt a nap. Nem formális születésnapi beszélgetés ez, csupán egyről és másról mondja el Kerényi profesz­­szor nézeteit, gondolatait. KEDVTELVE néz át a szom­szédos Boncompagni-villa elegáns épületére s mosolyogva jegyzi meg: "Látja, milyen szerencse, hogy Maraini-Somaruga grófnő, aki vil­láját a Svájci Konföderációnak ajándékozta, olyan nagyravágyó hölgy volt ! Azt akarta, hogy ott­hona magasabb legyen minden más palotánál Rómában, így in­nen, a kertből élvezhetem ezt a ritkaszép reneszánsz villát, amelyet alacsonyabbról látni sem lehet.” Más okból is szívesen lakik a Svájci Intézetben : itt is van a munkájához való íróasztala. ’’Szeretem, ha olyan íróasztalom van — fűzi hozzá —, (s azt ne­vezem egyáltalán ’íróasztalomnak’), amelytől bármikor, éjszaka is, be­mehetek egy jól felszerelt tudo­mányos könyvtárba. Általában reggel korán kezdek el dolgozni, de ha valami eszembe jut késő éjjel, azonnal utána akarok néz­ni a könyvtárban. Itt lehet, mert van kapu- és könyvtárkulcsom a szomszédos Német Archeológiai Intézethez is. Csak a Via Venetón kell átmennem, hogy oda jussak. A Gianicelón, a Villa Santéban is úgy volt, hogy ottani íróaszta­lomtól átmehettem bármikor az Amerikai Akadémia könyvtárába. A legelső ilyen munkahelyem Athénban volt, 1929-ben, az otta­ni Német Archeológiai Intézetben, ahonnan nem is kellett egy másik házba átmennem, hogy a legjobb ókortudományi könyvtár álljon rendelkezésemre.” Kerényi Károlynak, az ókori szellemtudományok területén leg­­külömb­ölő magyar tudósunknak, ez idő szerint svájci és német, finn és amerikai ’’íróasztala” van. Könyvei eddig németül, olaszul, franciául, angolul, svédül, görögül jelentek meg , s legújabban, a görög vallásról írt ábrázolása ivri­tül, a nagy izraeli lexikonban. Ő maga hosszú évek óta németül ír­ja műveit. Magyarországról való kétszeri távozásának története egyedülálló a maga nemében. ’’Kállay Miklós miniszterelnök­sége alatt, —­ mondja — a kor­mány kereste már a Nyugattal va­ló kapcsolatokat, legalábbis egy szellemi hídveréssel. Engem, mint humanista írót, Svájcba kívánt küldeni, ahová amúgy is hívtak. A missziót szívesen vállaltam, az­zal a kikötéssel, hogy politikával nem foglalkozom s még csak nem is lakom Bernben. Éppen azért nem akartam ott lakni, ahol a többi diplomata, hogy független legyek a változó kormányoktól. Azt kívántam csupán képviselni, ami a történelmi Magyarország igaz szelleme s nem akkori politi­kája volt. Asconában telepedtem le, ahol írtam, dolgoztam s ahon­nan előadásaimra utaztam.” ’’1947-ben a Magyar Tudomá­nyos Akadémia megválasztott tag­jának s én hazatértem, hogy meg­tartsam székfoglaló előadásomat. Utána egyetemi előadást is tartot­tam Budapesten, a hétnek azon a napján és azokban az órákban, melyekben azelőtt szoktam. A te­rem zsúfolásig tele volt, de...” ”, de ott kezdődött, hogy már a határon elvették az útlevelemet. Ortutay Gyula, akkori kultuszmi­niszter katedrát ígért, de amikor arra kértem, hogy adassa vissza előbb az útlevelemet, ahhoz már nem volt puvoárja. Szerencsére volt elég baloldali tanítványom, akik közül nem egy fontos pozíciót töltött be a kommunista pártban is, úgyhogy kerülő úton visszakap­tam az útlevelemet.” ’’Budapestről Rómába utaztam, ahol már előzőleg is voltam. A Via Condottin sétáltam a követke­ző napon s a Cafe Grecóval szem­ben találkoztam Lukács Györggyel. ’Na, mi újság Budapesten?’, kér­dezte az orrán keresztül. Mond­tam, hogy illetékesek katedrát ajánlottak fel az egyetemen. Köz­lésemet tudomásul vette, s vagy egy hét múlva cikk jelent meg tőle a pártja hivatalos lapjában, hogy ’Kerényi ugyan szubjektíve meggyőződése szerint antifasiszta volt, de aki mitológiával foglalko­zik, objektiven szemlélve fasisz­ta’.” ”Ez nekem elég volt. Útlevelem elvétele és a Lukács-cikk — amelyért utólag nagyon hálás va­gyok —, megértették velem, hogy szellemi embernek nem lehet visz­­szatérni Magyarországra. Egy vigasztalt már akkor is : az, hogy olyan rezsim, amely még a görög istenektől is fél, nagyon gyenge lábon állhat...” A NYUGATI baloldali intellek­­tuelekre és az olasz kommunista kultúremberekre fordul társalgá­sunk. Arról kérdezem meg Keré­nyi professzort, mi a véleménye arról, hogy olyan nehéz megértet­ni velük, mi is valóban az a kom­munizmus, amelyért úgy lelkesed­nek anélkül, hogy tudnák mi mel­lé álltak ? ’’Csak a türelem segít — hang­zik a válasz. — A legtöbbjük áll­hatatlan. Minden kis szellőtől irányt változtat. S ha nem jön ha­marosan új politikai szellő, belső állhatatlanságból és türelmetlen­ségből változtatnak irányt és véle­ményt. Addig pedig — folytatja a gondolatmenetet­­— egyet tehet itt nyugaton a magamfajta em­ber , írhat. Csak a leírt szó szá­mít. A kimondott sokkal keveseb­bet. Én persze ugyanakkor nagyon is a pillanattól inspirálódom, a közönségemtől. Különösen két elő­adásomra gondolok most, amelyek­ben úgy érzem, lényeges dolgokat mondottam, de főképp arról, ame­lyet Maga is hallott, és amelyik­ről nincs semmi feljegyzésem. Ezt Oslóban tartottam az 1964-es PEN-kongresszus alkalmával, az ottani Magyar Egyesületben. Az ott összegyűlt tehetséges és lelkes fiatalemberek érdeklődése remek hatással volt rám s igazán szeret­ném rekonstruálni, amit akkor a nyelv jelentőségéről elmondtam. A másik előadást, amelyet a hallga­tóság egész különös módon inspi­rált, Párizsban, 1965. novemberé­ben a Sorbonne-on tartottam, He­gel viszonyáról a görög istenekhez. Előttem ült, Gabriel Marcelen kí­vül, más jelentékeny fehérhajúak között, az a Boucher professzor is, akit Thomas Mann említ pá­rizsi beszámolójában, mint fiatal hívét és hallgatóját. Az előadás után egy kitűnő francia Hegel­­szakértő állt fel s nyilvánosan megkérdezte, tudom-e, hogy elő­adásom után Hegel viszonyát a valláshoz másképp kell megítélni, mint általában szokás ? ’Eddig nem tudtam, — válaszoltam — de a kérdése után kénytelen vagyok elhinni’. ” Kerényi Károly nemcsak mond­ja, hogy írni kell. Naplóját — azonkívül, ami az ’’íróasztaloknál” készül­­— állandóan írja, vonaton, repülőgépen, hajón, de még autón utazva is. Ezek a feljegyzések be fognak kerülni összegyűjtött Mű­veibe, amelyeknek első kötete most, karácsonyra jelent meg a müncheni Langen-Müller kiadásá­ban. Egyelőre 12 kb. 400 oldalas kötetre tervezik az ’’Opera om­­niá”-t. De lehetséges, hogy mire ezek megjelennek, újabb kézira­tok is várnak majd kiadásra, é­s azonkívül azok az ókortudományi dolgozatok, amelyeket kezdettől fogva csak a szakembereknek szánt. Legnagyobb büszkesége az, hogy görög mitológiáját nemrég adták ki görögül Athénban, a nép nyelvén, s az Encyclopaedia Heb­­raicában való közreműködése, amelyet már említettem, s amely tovább folytatódik. AMIKOR kedvelt tudományára, a klasszika-filológiára terelem a szót, lemondóan legyint. ”A klasszika-filológia helyzete az egész világon nyomorúságos. Kivesző félben van ■— Magyaror­szágon különösen. Amint hallot­tam, volt félév, amelyben csak négy embernek volt szabad felven­nie az ókortudományt. Úgy látszik, nemcsak a görög istenektől, ha­nem az antik kultúrától is félnek. Ami pedig a nyugati világot ille­ti, ott hallgatólág még mindig tömegesen van, de nagy képviselői nincsenek már ennek a tudomány­nak. Annyira nincsenek, hogy már támadásokat sem intéznek a klasszika-filológia ellen, mint az­előtt. Ezért is kellett az antik kul­túrának azt a képviseletét meg­próbálni — nem egyetemen, ha­nem irodalmi művekben —, ame­lyet munkáimban megkíséreltem.” Ahogy Rómában gyönyörkö­dünk, Rómában, amelyet Kerényi Károly 1914 óta ismer, gondolatai visszatérnek a múltra. ’’Első római előadásomra külö­nösen szívesen emlékszem. 1936- ban volt, az Istituto di Studi Ro­mani keretében, abban az Oratorio dei Filippiniben, amelyben tulaj­donképpen a magyar forradalom tízéves évfordulóját is ünnepel­nünk kellett volna. A latin filo­lógia magyarországi szerepéről kellett beszélnem. Egy jeles itteni egyetemi hallgatóval együtt dol­goztunk a szöveg olasz fordításán. Amikor ahhoz a részhez értünk, amelyben kifejtettem, hogy a la­tin nyelvnek Magyarországon egy időben — a némettel szemben — egzisztenciális jelentősége volt s a latin filológia, humanista jellege miatt egzisztenciális jelentőségű is maradt (éppen akkor, a harmincas években), a diák kijelentette, hogy ez nem megy, mert egzisztencia olaszul csak az élet anyagi részére vonatkozik : arra, hogy az ember­nek valamiből élni kell. Azóta megéltem az egzisztencializmus betörését Olaszországba — éppen mint most egy másik divatét : a marxizmusét — s én kezdtem óvakodni a szó használatától. De mégis én voltam az, aki Olaszor­szágban, mai európai értelmében, először használtam.” BESZÉLGETÉSÜNK végül — érthetően — a külföldön élő ma­gyar intellektuelek problémáihoz ér. Kerényi Károlynak nincsenek ’’menekült gátlásai”. Nem azért, mert svájci állampolgár, nem azért, mert világhírű, nem azért, mert az olasz Svájcnak olyan he­lyén él, ahol jól érezheti magát, nem is azért, mert tökéletesen ír idegen nyelven, de még azért sem, mert akkor utazhat szellemi ha­záiba, Görögországba és Itáliába, amikor akar. Hanem azért, mert végtelen bölcsen fogja fel magyar­ságával kapcsolatos kulturális elhi­vatottságát. ’’Minden írásomban” — mond­ja — ’’arra ügyeltem, hogy irodal­mi legyen a stílusom. Mindig az volt a célom — azoknak a tanul­mányoknak a kivételével, amelye­ket csak szakembereknek írtam —, hogy minden olvasó ember megérthesse és élvezhesse, amit papírra vetek. Más talán jobban tudott volna mindarról írni, ami­ről én írtam. De úgy, mint én, senki. Ebben benne van az is, hogy idegen nyelven is voltakép­pen magyarul. Sem egyéni színem­ről, sem a magyar színről, amely ezzel együtt jár, nem mondtam le, így érthető, hogy soha másnak nem tarthatnak, mint magyarnak. Ez az én igazi kapcsolatom Ma­gyarországgal.” VADNAI ZSUZSA I bárdos artúr Mérföldkövek egy színház életében HAZULRÓL kapom a hírt, hogy a magyar televízió terje­delmes adásban ünnepelte a Belvárosi Színház alapításának ötve­nedik évfordulóját. Kiemelte, hogy ez a dátum nemcsak az első magyar intim színház létrejöttével, hanem egész programjával és egy új színészgeneráció elindításával is megváltoztatta a magyar színházi világ ábrázatát. Most jut eszembe : valóban, ennek pon­tosan ötven éve... Talán nem érdektelen az olvasó számára, ha emlékeimből néhányra futtában rálapozok ebből a viharos szín­házalapításból. Már az ötlet felvetése is viharokat kavart fel. Színház a Bel­városban, amely este teljesen kihalt ! Színház — minden szabály­zattal ellentétben — egy házak közé beékelt nagy bérházban ? Vasfüggönnyel ott, ahol a vasfüggöny se fel nem húzható, se le nem bocsátható a szent pillanatban, amikor ”a függöny felmegy”? Végre aztán, hónapok huzavonája és verejtékezése után, Herczeg Ferencz és Em­őd Tamás egyfelvonásosára, csakugyan felment a függöny. Egyetlen lehetségessé vált színpadi próba után emlé­kezetes siker bontakozott ki. DE 25 ÉV MÚLVA, éppen a 25 éves jubileum ideje táján, pár hónapig úgy látszott, hogy végképpen legördült a függöny. A színészkamara mozit csinált a színházból. Elnöke, Kiss Fe­renc még azt is megakadályozta, hogy a jubileumot a Zeneaka­démia nagytermében rendezze meg az a négy színésznő — Bulla Elma, Mezey Mária, Muráti Lili és Turay Ida —, aki ebben buzgólkodott. Keresztes Fischer belügyminiszter ugyan elrendelte a jubiláris előadás megtartását, de Kiss Ferenc meg­fenyegette a négy művésznőt, hogy majd vidéki vendégszereplé­seik alkalmával botrányba fogják fojtani fellépésüket. A rendező színésznők mégis ragaszkodtak a jubileumhoz, melyre minden jegy elkelt, én azonban, akinek javára az előadást rendezni kí­vánták, lefújtam az egészet. Így elmaradt Herczeg Ferenc remekbe írt prológusának el­mondása is, amely nyomtatásban soha nem jelent meg és amelyet az alábbiakban átadok a megérdemelt halhatatlanságnak. Még e rövidre fogott krónikához tartozik az az adat is, hogy a 30 éves jubileumot megtartottuk a Belvárosi Színház kita­tarozott, újra dekorált helyiségében, amikor is minden színész abban a szerepében lépett fel, amelyben — mint mondani szok­ták — ’’felfedeztem”. Megható volt. Uray Tivadar, 50 évével és ősz hajával, a kis kadét szerepében ... amilet IRTA : HERCZEG FERENC L­akodalom menyasszony nélkül, színházi jubileum színház­­ nélkül : ez kérem a helyzet. Valami műszaki hiba történt a gépházban,a süllyedő fonákul működött és nem a színészt, ha­nem a színházat nyerte el. A Belvárosi Színház eltűnt a süllyesztőben és Thália Istennő finom kis templomában nem szól többé az orgona. A mélyhangú ember-orgona, amelynek sípjai érző emberszívek. Ha megszólaltak, felzúgott az élet édesbús dala és bűvös fényre gyulladt a hétköz­napok fakó arca. Megnémult az orgona, de a visszhangja még él a lelkekben. Emlékeztek még a nagyszerű estékre, mikor titáni sorsok szövőd­tek, szakadoztak a színpadon és rettegő áhítat ült a nézőtéren ? Emlékeztek még a boldog estékre, mikor kecses és dévas szelle­mek lejtettek a rivalda elé és ti, nézők, félrevetve bút és gondot, visszataláltatok a gyermekkor napfényes tavaszába ? Emlékeztek még, mikor a pesti alkonyatban Aristophanes, Moliére, Bernard Shaw, Strindberg, Romain Rolland, Szigligeti tüze világított ? Emlékeztek, ha háládatlanok nem vagytok, hány ifjú magyar költő szerzett hírt, dicsőséget és bátorságot a Belvá­rosi színpadján ? A böjti szelek elfújták a színházat, mint a kóválygó ködfel­­v­ő­hőt, — de hová lett a színház direktora ? Hová rejtőzzék az, akit élete útján száz bolygó csillag kísér ? Nagy és apró csil­lagok, szelíd nézésű, szenvedélytől szikrázó szemű, áldást osztó, bajt hirdető, mosolyt fakasztó csillagok. Égitestek, akiket ö idé­zett föl a teremtés ködéből, csillagok, akiket ö tanított ragyogni és akiknek ő mutatott utat a dicsőség napkorongja felé. Ó, Bár­dos Artur, Titkos Ilona, Tőkés Anna, Simonyi Mária, Somogyi Erzsi, Vaszary Piri, Turay Ida, Bulla Elma, Mezey Mária, Muráti Lili,­­ London, Párizs, Bécs egy megirigyelheti tőlünk ezt a fényes zajt. És azután Petheő Attila, Uray Tivadar, Turay, Makláry, Jávor Pál, Páger,­­ egy tündöklő Jákob-lajtorja, a magyar szín­művészet felhágott rajta a fellegek fölé. A Belvárosi nem várta meg saját jubileumát, hanem eltűnt a süllyesztőben. De megmaradt az, ami benne szent és hal­hatatlan volt. Megmaradt belőle az, ami nélkül a legszebb szín­ház csak üres pajta. Megmaradt a művészet. És ma a művészet jubilál ! A művészet halhatatlan gondolata, a művészet örök vágyako­zása, a művészt átjáró szent nyugtalanság nevében, amely soha­sem áll meg annál, ami j­ó, hanem azt keresi, ami még jobb, a művészet nevében köszöntöm őt, akinél hívebben és sikeresebben senki sem szolgálta a magyar színművészetet, köszöntöm a jubi­láló Bárdos Artúrt ! 1967. január 1.

Next