Irodalmi Ujság, 1967 (18. évfolyam, 1-22. szám)
1967-01-15 / 1. szám
4 Irodalmi Újság CSAK A LEÍRT SZÓ SZÁMÍT RÓMAI BESZÉLGETÉS A 70 ÉVES KERÉNYI KÁROLLYAL KERÉNYI KÁROLLYAL két évvel ezelőtt, az oslói PEN-kongresszuson találkoztam először. Addig egyfajta legenda volt számomra. A PEN-kongresszus megnyitó ünnepsége után egy csoport menekült magyar íróval a kikötő felé sétáltunk. A szűke norvég ég, a szürke norvég tenger érthetetlen módon, a Sounion Fokáról látott vizekre emlékeztetett. Abban a pillanatban megszólalt mellettem Kerényi Károly : ’’Olyan, mint a görög tenger.” Megdöbbenve fordultam felé. Ki az, aki kitalálta a gondolatomat ? Lobogó fehér hajat, finoman rajzolt arcéit láttam, amelyből csúfolódóan nézett rám ragyogó kék szeme. Ma is arra gyanakszom, hogy aki évek óta görög istenekkel társalkodik, ellesett valamit az olymposzi titkokból. Most itt, Rómában, hetvenedik születésnapja küszöbén, a Svájci Intézetben beszélgetünk. A bolondos római télben melegen süt a nap. Nem formális születésnapi beszélgetés ez, csupán egyről és másról mondja el Kerényi profeszszor nézeteit, gondolatait. KEDVTELVE néz át a szomszédos Boncompagni-villa elegáns épületére s mosolyogva jegyzi meg: "Látja, milyen szerencse, hogy Maraini-Somaruga grófnő, aki villáját a Svájci Konföderációnak ajándékozta, olyan nagyravágyó hölgy volt ! Azt akarta, hogy otthona magasabb legyen minden más palotánál Rómában, így innen, a kertből élvezhetem ezt a ritkaszép reneszánsz villát, amelyet alacsonyabbról látni sem lehet.” Más okból is szívesen lakik a Svájci Intézetben : itt is van a munkájához való íróasztala. ’’Szeretem, ha olyan íróasztalom van — fűzi hozzá —, (s azt nevezem egyáltalán ’íróasztalomnak’), amelytől bármikor, éjszaka is, bemehetek egy jól felszerelt tudományos könyvtárba. Általában reggel korán kezdek el dolgozni, de ha valami eszembe jut késő éjjel, azonnal utána akarok nézni a könyvtárban. Itt lehet, mert van kapu- és könyvtárkulcsom a szomszédos Német Archeológiai Intézethez is. Csak a Via Venetón kell átmennem, hogy oda jussak. A Gianicelón, a Villa Santéban is úgy volt, hogy ottani íróasztalomtól átmehettem bármikor az Amerikai Akadémia könyvtárába. A legelső ilyen munkahelyem Athénban volt, 1929-ben, az ottani Német Archeológiai Intézetben, ahonnan nem is kellett egy másik házba átmennem, hogy a legjobb ókortudományi könyvtár álljon rendelkezésemre.” Kerényi Károlynak, az ókori szellemtudományok területén legkülömbölő magyar tudósunknak, ez idő szerint svájci és német, finn és amerikai ’’íróasztala” van. Könyvei eddig németül, olaszul, franciául, angolul, svédül, görögül jelentek meg , s legújabban, a görög vallásról írt ábrázolása ivritül, a nagy izraeli lexikonban. Ő maga hosszú évek óta németül írja műveit. Magyarországról való kétszeri távozásának története egyedülálló a maga nemében. ’’Kállay Miklós miniszterelnöksége alatt, — mondja — a kormány kereste már a Nyugattal való kapcsolatokat, legalábbis egy szellemi hídveréssel. Engem, mint humanista írót, Svájcba kívánt küldeni, ahová amúgy is hívtak. A missziót szívesen vállaltam, azzal a kikötéssel, hogy politikával nem foglalkozom s még csak nem is lakom Bernben. Éppen azért nem akartam ott lakni, ahol a többi diplomata, hogy független legyek a változó kormányoktól. Azt kívántam csupán képviselni, ami a történelmi Magyarország igaz szelleme s nem akkori politikája volt. Asconában telepedtem le, ahol írtam, dolgoztam s ahonnan előadásaimra utaztam.” ’’1947-ben a Magyar Tudományos Akadémia megválasztott tagjának s én hazatértem, hogy megtartsam székfoglaló előadásomat. Utána egyetemi előadást is tartottam Budapesten, a hétnek azon a napján és azokban az órákban, melyekben azelőtt szoktam. A terem zsúfolásig tele volt, de...” ”, de ott kezdődött, hogy már a határon elvették az útlevelemet. Ortutay Gyula, akkori kultuszminiszter katedrát ígért, de amikor arra kértem, hogy adassa vissza előbb az útlevelemet, ahhoz már nem volt puvoárja. Szerencsére volt elég baloldali tanítványom, akik közül nem egy fontos pozíciót töltött be a kommunista pártban is, úgyhogy kerülő úton visszakaptam az útlevelemet.” ’’Budapestről Rómába utaztam, ahol már előzőleg is voltam. A Via Condottin sétáltam a következő napon s a Cafe Grecóval szemben találkoztam Lukács Györggyel. ’Na, mi újság Budapesten?’, kérdezte az orrán keresztül. Mondtam, hogy illetékesek katedrát ajánlottak fel az egyetemen. Közlésemet tudomásul vette, s vagy egy hét múlva cikk jelent meg tőle a pártja hivatalos lapjában, hogy ’Kerényi ugyan szubjektíve meggyőződése szerint antifasiszta volt, de aki mitológiával foglalkozik, objektiven szemlélve fasiszta’.” ”Ez nekem elég volt. Útlevelem elvétele és a Lukács-cikk — amelyért utólag nagyon hálás vagyok —, megértették velem, hogy szellemi embernek nem lehet viszszatérni Magyarországra. Egy vigasztalt már akkor is : az, hogy olyan rezsim, amely még a görög istenektől is fél, nagyon gyenge lábon állhat...” A NYUGATI baloldali intellektuelekre és az olasz kommunista kultúremberekre fordul társalgásunk. Arról kérdezem meg Kerényi professzort, mi a véleménye arról, hogy olyan nehéz megértetni velük, mi is valóban az a kommunizmus, amelyért úgy lelkesednek anélkül, hogy tudnák mi mellé álltak ? ’’Csak a türelem segít — hangzik a válasz. — A legtöbbjük állhatatlan. Minden kis szellőtől irányt változtat. S ha nem jön hamarosan új politikai szellő, belső állhatatlanságból és türelmetlenségből változtatnak irányt és véleményt. Addig pedig — folytatja a gondolatmenetet— egyet tehet itt nyugaton a magamfajta ember , írhat. Csak a leírt szó számít. A kimondott sokkal kevesebbet. Én persze ugyanakkor nagyon is a pillanattól inspirálódom, a közönségemtől. Különösen két előadásomra gondolok most, amelyekben úgy érzem, lényeges dolgokat mondottam, de főképp arról, amelyet Maga is hallott, és amelyikről nincs semmi feljegyzésem. Ezt Oslóban tartottam az 1964-es PEN-kongresszus alkalmával, az ottani Magyar Egyesületben. Az ott összegyűlt tehetséges és lelkes fiatalemberek érdeklődése remek hatással volt rám s igazán szeretném rekonstruálni, amit akkor a nyelv jelentőségéről elmondtam. A másik előadást, amelyet a hallgatóság egész különös módon inspirált, Párizsban, 1965. novemberében a Sorbonne-on tartottam, Hegel viszonyáról a görög istenekhez. Előttem ült, Gabriel Marcelen kívül, más jelentékeny fehérhajúak között, az a Boucher professzor is, akit Thomas Mann említ párizsi beszámolójában, mint fiatal hívét és hallgatóját. Az előadás után egy kitűnő francia Hegelszakértő állt fel s nyilvánosan megkérdezte, tudom-e, hogy előadásom után Hegel viszonyát a valláshoz másképp kell megítélni, mint általában szokás ? ’Eddig nem tudtam, — válaszoltam — de a kérdése után kénytelen vagyok elhinni’. ” Kerényi Károly nemcsak mondja, hogy írni kell. Naplóját — azonkívül, ami az ’’íróasztaloknál” készül— állandóan írja, vonaton, repülőgépen, hajón, de még autón utazva is. Ezek a feljegyzések be fognak kerülni összegyűjtött Műveibe, amelyeknek első kötete most, karácsonyra jelent meg a müncheni Langen-Müller kiadásában. Egyelőre 12 kb. 400 oldalas kötetre tervezik az ’’Opera omniá”-t. De lehetséges, hogy mire ezek megjelennek, újabb kéziratok is várnak majd kiadásra, és azonkívül azok az ókortudományi dolgozatok, amelyeket kezdettől fogva csak a szakembereknek szánt. Legnagyobb büszkesége az, hogy görög mitológiáját nemrég adták ki görögül Athénban, a nép nyelvén, s az Encyclopaedia Hebraicában való közreműködése, amelyet már említettem, s amely tovább folytatódik. AMIKOR kedvelt tudományára, a klasszika-filológiára terelem a szót, lemondóan legyint. ”A klasszika-filológia helyzete az egész világon nyomorúságos. Kivesző félben van ■— Magyarországon különösen. Amint hallottam, volt félév, amelyben csak négy embernek volt szabad felvennie az ókortudományt. Úgy látszik, nemcsak a görög istenektől, hanem az antik kultúrától is félnek. Ami pedig a nyugati világot illeti, ott hallgatólág még mindig tömegesen van, de nagy képviselői nincsenek már ennek a tudománynak. Annyira nincsenek, hogy már támadásokat sem intéznek a klasszika-filológia ellen, mint azelőtt. Ezért is kellett az antik kultúrának azt a képviseletét megpróbálni — nem egyetemen, hanem irodalmi művekben —, amelyet munkáimban megkíséreltem.” Ahogy Rómában gyönyörködünk, Rómában, amelyet Kerényi Károly 1914 óta ismer, gondolatai visszatérnek a múltra. ’’Első római előadásomra különösen szívesen emlékszem. 1936- ban volt, az Istituto di Studi Romani keretében, abban az Oratorio dei Filippiniben, amelyben tulajdonképpen a magyar forradalom tízéves évfordulóját is ünnepelnünk kellett volna. A latin filológia magyarországi szerepéről kellett beszélnem. Egy jeles itteni egyetemi hallgatóval együtt dolgoztunk a szöveg olasz fordításán. Amikor ahhoz a részhez értünk, amelyben kifejtettem, hogy a latin nyelvnek Magyarországon egy időben — a némettel szemben — egzisztenciális jelentősége volt s a latin filológia, humanista jellege miatt egzisztenciális jelentőségű is maradt (éppen akkor, a harmincas években), a diák kijelentette, hogy ez nem megy, mert egzisztencia olaszul csak az élet anyagi részére vonatkozik : arra, hogy az embernek valamiből élni kell. Azóta megéltem az egzisztencializmus betörését Olaszországba — éppen mint most egy másik divatét : a marxizmusét — s én kezdtem óvakodni a szó használatától. De mégis én voltam az, aki Olaszországban, mai európai értelmében, először használtam.” BESZÉLGETÉSÜNK végül — érthetően — a külföldön élő magyar intellektuelek problémáihoz ér. Kerényi Károlynak nincsenek ’’menekült gátlásai”. Nem azért, mert svájci állampolgár, nem azért, mert világhírű, nem azért, mert az olasz Svájcnak olyan helyén él, ahol jól érezheti magát, nem is azért, mert tökéletesen ír idegen nyelven, de még azért sem, mert akkor utazhat szellemi hazáiba, Görögországba és Itáliába, amikor akar. Hanem azért, mert végtelen bölcsen fogja fel magyarságával kapcsolatos kulturális elhivatottságát. ’’Minden írásomban” — mondja — ’’arra ügyeltem, hogy irodalmi legyen a stílusom. Mindig az volt a célom — azoknak a tanulmányoknak a kivételével, amelyeket csak szakembereknek írtam —, hogy minden olvasó ember megérthesse és élvezhesse, amit papírra vetek. Más talán jobban tudott volna mindarról írni, amiről én írtam. De úgy, mint én, senki. Ebben benne van az is, hogy idegen nyelven is voltaképpen magyarul. Sem egyéni színemről, sem a magyar színről, amely ezzel együtt jár, nem mondtam le, így érthető, hogy soha másnak nem tarthatnak, mint magyarnak. Ez az én igazi kapcsolatom Magyarországgal.” VADNAI ZSUZSA I bárdos artúr Mérföldkövek egy színház életében HAZULRÓL kapom a hírt, hogy a magyar televízió terjedelmes adásban ünnepelte a Belvárosi Színház alapításának ötvenedik évfordulóját. Kiemelte, hogy ez a dátum nemcsak az első magyar intim színház létrejöttével, hanem egész programjával és egy új színészgeneráció elindításával is megváltoztatta a magyar színházi világ ábrázatát. Most jut eszembe : valóban, ennek pontosan ötven éve... Talán nem érdektelen az olvasó számára, ha emlékeimből néhányra futtában rálapozok ebből a viharos színházalapításból. Már az ötlet felvetése is viharokat kavart fel. Színház a Belvárosban, amely este teljesen kihalt ! Színház — minden szabályzattal ellentétben — egy házak közé beékelt nagy bérházban ? Vasfüggönnyel ott, ahol a vasfüggöny se fel nem húzható, se le nem bocsátható a szent pillanatban, amikor ”a függöny felmegy”? Végre aztán, hónapok huzavonája és verejtékezése után, Herczeg Ferencz és Emőd Tamás egyfelvonásosára, csakugyan felment a függöny. Egyetlen lehetségessé vált színpadi próba után emlékezetes siker bontakozott ki. DE 25 ÉV MÚLVA, éppen a 25 éves jubileum ideje táján, pár hónapig úgy látszott, hogy végképpen legördült a függöny. A színészkamara mozit csinált a színházból. Elnöke, Kiss Ferenc még azt is megakadályozta, hogy a jubileumot a Zeneakadémia nagytermében rendezze meg az a négy színésznő — Bulla Elma, Mezey Mária, Muráti Lili és Turay Ida —, aki ebben buzgólkodott. Keresztes Fischer belügyminiszter ugyan elrendelte a jubiláris előadás megtartását, de Kiss Ferenc megfenyegette a négy művésznőt, hogy majd vidéki vendégszerepléseik alkalmával botrányba fogják fojtani fellépésüket. A rendező színésznők mégis ragaszkodtak a jubileumhoz, melyre minden jegy elkelt, én azonban, akinek javára az előadást rendezni kívánták, lefújtam az egészet. Így elmaradt Herczeg Ferenc remekbe írt prológusának elmondása is, amely nyomtatásban soha nem jelent meg és amelyet az alábbiakban átadok a megérdemelt halhatatlanságnak. Még e rövidre fogott krónikához tartozik az az adat is, hogy a 30 éves jubileumot megtartottuk a Belvárosi Színház kitatarozott, újra dekorált helyiségében, amikor is minden színész abban a szerepében lépett fel, amelyben — mint mondani szokták — ’’felfedeztem”. Megható volt. Uray Tivadar, 50 évével és ősz hajával, a kis kadét szerepében ... amilet IRTA : HERCZEG FERENC Lakodalom menyasszony nélkül, színházi jubileum színház nélkül : ez kérem a helyzet. Valami műszaki hiba történt a gépházban,a süllyedő fonákul működött és nem a színészt, hanem a színházat nyerte el. A Belvárosi Színház eltűnt a süllyesztőben és Thália Istennő finom kis templomában nem szól többé az orgona. A mélyhangú ember-orgona, amelynek sípjai érző emberszívek. Ha megszólaltak, felzúgott az élet édesbús dala és bűvös fényre gyulladt a hétköznapok fakó arca. Megnémult az orgona, de a visszhangja még él a lelkekben. Emlékeztek még a nagyszerű estékre, mikor titáni sorsok szövődtek, szakadoztak a színpadon és rettegő áhítat ült a nézőtéren ? Emlékeztek még a boldog estékre, mikor kecses és dévas szellemek lejtettek a rivalda elé és ti, nézők, félrevetve bút és gondot, visszataláltatok a gyermekkor napfényes tavaszába ? Emlékeztek még, mikor a pesti alkonyatban Aristophanes, Moliére, Bernard Shaw, Strindberg, Romain Rolland, Szigligeti tüze világított ? Emlékeztek, ha háládatlanok nem vagytok, hány ifjú magyar költő szerzett hírt, dicsőséget és bátorságot a Belvárosi színpadján ? A böjti szelek elfújták a színházat, mint a kóválygó ködfelvőhőt, — de hová lett a színház direktora ? Hová rejtőzzék az, akit élete útján száz bolygó csillag kísér ? Nagy és apró csillagok, szelíd nézésű, szenvedélytől szikrázó szemű, áldást osztó, bajt hirdető, mosolyt fakasztó csillagok. Égitestek, akiket ö idézett föl a teremtés ködéből, csillagok, akiket ö tanított ragyogni és akiknek ő mutatott utat a dicsőség napkorongja felé. Ó, Bárdos Artur, Titkos Ilona, Tőkés Anna, Simonyi Mária, Somogyi Erzsi, Vaszary Piri, Turay Ida, Bulla Elma, Mezey Mária, Muráti Lili, London, Párizs, Bécs egy megirigyelheti tőlünk ezt a fényes zajt. És azután Petheő Attila, Uray Tivadar, Turay, Makláry, Jávor Pál, Páger, egy tündöklő Jákob-lajtorja, a magyar színművészet felhágott rajta a fellegek fölé. A Belvárosi nem várta meg saját jubileumát, hanem eltűnt a süllyesztőben. De megmaradt az, ami benne szent és halhatatlan volt. Megmaradt belőle az, ami nélkül a legszebb színház csak üres pajta. Megmaradt a művészet. És ma a művészet jubilál ! A művészet halhatatlan gondolata, a művészet örök vágyakozása, a művészt átjáró szent nyugtalanság nevében, amely sohasem áll meg annál, ami jó, hanem azt keresi, ami még jobb, a művészet nevében köszöntöm őt, akinél hívebben és sikeresebben senki sem szolgálta a magyar színművészetet, köszöntöm a jubiláló Bárdos Artúrt ! 1967. január 1.