Irodalmi Ujság, 1968 (19. évfolyam, 1-20. szám)

1968-05-15 / 9. szám

6 1968. FEBRUÁR 20-A emlékezetes dátum marad a magyar zene történetében : Erkel Ferenc ’’Bánk bán”-ja először hangzott fel egy londoni színpadon. Ennek előzményei még a múlt század utolsó évtizedeire nyúlnak vissza. Az akkori angliai emigráció magyarjai igyekeztek a két nevezetesebb Erkel-opera külföldi előadását létrehozni — sajnos igyekezetük hiábavalónak bizonyult. Ami Pulszkyéknak nem sikerült, most egy fiatal magyar muzsikus igyekezetének és energiájának jóvoltából megvalósult. Erkel ’’Bánk bán”-ja a magyar zeneművészet történeti ereklyéje , a magyar műveltség klasszikus monumentumai között haladó hagyományokat képvisel. Szerencsés véletlen folytán a londoniak számára az est emlékezetes marad azért is, mert Erkel ’’Bánk bán”-ja nyitotta meg az Egyetemi Kollégium, (University College London) élenjáró felsőoktatási intézetének, az University of London törzs-tanintézetének színházhelyiségét. Mindenekelőtt szem előtt kell tartani, hogy a társaság műkedvelő egyetemi diákokból alakult, a karmester kivételével, ő viszont az egyetemi zeneegyesület zeneigazgatója, képzett muzsikus, aki karmesteri pályafutását éppen Angliában kezdte. A hivatásos közreműködők hiányát legfeltűnőbben éppen az előadás vizuális eleme sínylette meg. A kosztümök és a díszletek stílusa meglehetősen bizonytalan volt. A rendező is több gondot szentelhetett volna például a jelenetzáró függönyökre és a szereplők gesztus- és mozgásjátékára. A társaságnak a jövőben múlhatatlanul szüksége lenne egy erős kezű, talán hivatásos játékmester irányítására. Az előadás többi részletét dicséret illeti. Elsősorban az előadás angol nyelvű — tehát nemcsak a nagyobbrészt angol közönséget hozták közelebb a magyar opera és egyszersmint a dráma szelleméhez, hanem a karmester jóvoltából, aki a fordítást elkészítette, most már Egressy operaszövegének angol változatával gazdagodtunk, ami az esetleges későbbi hivatásos jellegű előadásokat, mint például a Magyar Állami Operaház már évtizedek óta tervezett előadását megkönnyítheti. A FORDÍTÁS JÓ, nagyobb értelmi zavar nélkül ; legfeljebb a magyar fülnek hiányzik a megszokott zene-szabta korijambikus ritmusnak feszes pattogása. De ami az énekesek számára mindig fontos, a nyílt magánhangzók a legtöbb esetben kellő helyen segítik a dallam szárnyalását, és gyakran az angol szöveg ritmizálása szinte jobb az eredeti ódon ízű magyarságnál. Az opera a harmincas évek végéről származó Rékai-Nádasdy átdolgozásban került előadásra. A kórus feladatát kitűnően oldotta meg : fiatal hangok tiszta csengésű melegsége és előadásuk lelkes lendülete sosem hagyta őket cserben. Az angol kórusok kiválósága amúgy is közmondásos. A tánckar is, kisebb kezdeti bizonytalanság után, lelkesen ropta a palotás jellegzetes ritmusát. A magánszereplők közül elsősorban Melinda tolmácsolóját kell említeni. Judith Louis telt szépségű, színes zengésű, koloratúrás frázisokat könnyen leíró hangja, a legszebb reménységek egyike, amit utóbbi időkben hallottunk. Ami hangja alaporgánumának szépségét illeti, ugyanezt mondhatjuk Terry Jenkins Bánkjáról is, de éneklését kissé csiszolnia kell még, és több figyelmet szentelnie mindenkori szerepének érzelmi-drámai kifejezésére. A két főszereplő együttese, éppúgy mint kiválóbb szólószámaik — Bánk 2. felvonásbeli áriája, Melinda tiszaparti jelenete — kielégítik a hivatásosokkal szemben támasztott igényeket is. Mellettük Eileen Shaw Gertrudisát és Edward Sadler Endréjét kell említenünk — utóbbi hangjának magvas ércessége és szép frazírozása azonban a színpadi cselekmény folyamán csak az utolsó jelenetben érvényesülhetett. A karmester, Badacsonyi György, rátermettségét mi sem jellemzi jobban, hogy bár zenekaránál nincs meg a gyakori összjáték rutinja, sem kellőszámú próbákat nem tarthatott (tanulmányaik idejéből erre nem sok futotta), mégis, a kezdeti percek bizonytalanságai után, megbízható zenekarnak bizonyult. Még valamelyik állandó hivatásos színházban is megállná helyét. Ki kell emelnünk a cimbalomszólam interpretálóját, John Leach-ot, akinek művészetét, mint értesülünk, Magyarországon is jól ismerik. Áldozatos munka volt ez, amihez lelkesedés, hozzáértés, és az átlagon jóval felülemelkedő zenei rátermettség szükséges. Badacsonyi nélkül ez a magyar szempontból roppant fontos előadás nem jöhetett volna létre. AZ ANGOL NAPISAJTÓ nagy része meglehetősen kíméletlenül szólt az előadásról. A legterjedelmesebb beszámoló a ’’Financial Times”benvolt olvasható. A kritikus Erkel művészetét és kultúrhistóriai jelentőségét más dalművekkel, elsősorban a kelet-európai nemzeti iskola jelesebbjeivel való összehasonlításával igyekszik olvasói számára érthetővé tenni. Ezután a verbunkosról beszél, mint nemzeti zenei formáról, amivel kapcsolatban azt a számunkra bántóan meglepő kijelentést teszi, hogy Bánk 2. felvonásbeli áriájához (a ’’Hazám, hazám, te mindenem” kezdetű) hasonlót éttermi zenekarok cigányprímásától hallhatunk mindenütt. Az opera konstrukciója, folytatja az író, meglehetősen esetlen. Zenedrámának nem jó , de vannak a darabban szép számmal olyan áriák melyeket szívesen ’’hallana viszont” hanglemezen, így Melinda tiszaparti jelenetét említi és megjegyzi hogy ezt a paszszust hangulatfestéséért még Meyerbeer is megirigyelhette volna. A ’’The Times” beszámolója talán még kíméletlenebb. Itt is a bevezetőben Erkel művészetéről és személyiségéről van szó, majd az író a nemzeti megújhodást képviselő verbunkos idiómát az olasz és francia opera-stílus elemei mellé sorozza, amikor az operazene formálásának stílusalkatrészeit említi. Majd helyesen jegyzi meg, hogy Erkel megteremtette a népszerű hangvételű magyar romantikus operát, amelynek lelkesítő hatása Verdi korai risorgimento operáival hozható rokonságba. Figyelmeztet arra is, hogy Erkel operájának politikai és társadalmi érvényű története van, habár szerinte, maga a cselekmény papírmasé merevségű klapancia, aminek zenéjét vizenyős korai Verdi és a magyar rapszódia meglocsolt keverékének érzi. Ezután az előadásról beszél, futtában említi a három főszereplőt, dicséri a karmestert és valamivel melegebben méltatja a rendező munkáját. Talán a legméltányosabb, mert finom zenei érzékről és kiegyensúlyozott ítélőképességről tanúskodó, a ’’Daily Telegraph” beszámolója, Martin Cooper tollából. Ő csupán megemlíti az új színház örvendetes tényét, majd rátér Erkel művére, amelynek drámai-történeti jelentőségét pár biztos és lényegbelátó mondattal jellemzi : az opera cselekményét Grillparzerre való utalással legalább az irodalomismerő közönség részére teszi hozzáférhetővé. Említi Erkel bajlódásait az akkori császári Habsburg-cenzúra akadékoskodásával, amivel az opera történeti jelentőségét vázolja. Zenéjéről beszélve megállapítja, hogy az akkori német és olasz törekvések asszimilálása mellett erősen magyar ízű elemek is gazdagítják nyelvezetét , de ez a magyaros íz még nem a Bartók által felfedezett ’’igazi magyar népzene” hatása, hanem annak a cigány és verbunkos zenestílusának keveréke, amelyet Liszt népszerűsített rapszódiáival. A kritikusnak különösen az együttesek tetszettek : Bánk és Gertrudis jelenetét méltónak találja Verdi korai operáinak legszebb lapjaival való összehasonlításra. A ’’Sunday Times” összesen húsz sort közölt. Az operáról annyit mond, hogy élénk színezetű nemzeti dalmű, melynek szerzője Liszt honfitársa és majdnem pontos kortársa. Zenéjének kellemes olasz ízű dallamosságához csupán a harmonikus moll-skála és a cimbalom használata kölcsönzött időnként felismerhető magyar karaktert. A ’’The Observer” először Erkel ’’Bánk bán”-jának zenetörténeti helyét határozza meg az angol közönség részéről ismert nemzeti iskolákkal, azaz Glinka, Smetarta és Moniuszkóval való összevetéssel. Drámailag zavaros dolognak találja, főként a cselekmény bűnös karakterének (Ottó) túl korai eltűnését kifogásolja. De kifogásolja a zenei színvonal egyenetlenségét is, bár elismeri, hogy Erkel mesterségbeli tudása mindenkor érvényesül és melódiáiban gyakori a lenyűgöző frissesség. A ’’Sunday Telegraph” írója maga is gyakorlati muzsikus, volt zenekari játékos. Megállapítja azt, hogy Erkelben nemzedékének túlkapásai egyesülnek foglalkozásából eredő hátrányokkal. BE KELL ISMERNÜNK, sovány eredmény és nem sok jóval biztat. Mégis, bizonyos tanulságokat nyerhetünk ebből is. Maga az előadás, pontosabban az előadás gyakorlati kivitelének minősége felett pálcát törni sem okunk, sem jogunk nincsen. A lelkes karmestert nemhogy kárhoztatni nem szabad, hanem éppen hálásak lehetünk neki, hogy a hivatalos körök elhanyagolt kötelességét egymaga próbálta jóvátenni. A közönség és kritikusok részéről tapasztalt értetlenségek oka inkább ott keresendő, hogy nem volt orientációs lehetőségük. Nem tudták a művet a magyar zene történeteinek folyamatába belehelyezni, mint ahogy azt, bármelyik magyar hallgató minden különösebb erőfeszítés nélkül megteszi, és nem tudták annak láncszemeként helyesen értékelni. Az angol közönség számára, és Nyugat-Európa számára, a magyar zene Bartók előtti korszaka — az egyetlen Lisztet, annak is inkább nem specifikusan magyar elemeit kivéve — teljesen ismeretlen. Ezeken az állapotokon pedig nemcsak lehetséges, hanem szükséges is javítani. London zenerajongói érdeklődéssel közelednek Európa zenéje felé — nemcsak a Lengyelországból, Németországból vagy Olaszországból idelátogató újítókat üdvözlik telt házakkal, hanem a peremkultúrák megnyilatkozásait is valódi érdeklődéssel kísérik. De ennek terjesztéséről az illető országok tervszerű előrelátással gondoskodnak. A Francia, Német, Osztrák Követségek mellett működő kultúrintézetek mintájára egyes keleti országok is gondoskodnak zenekultúrájuk eredményeinek minél szélesebb körben való ismertetéséről. Annál feltűnőbb a hivatalos Magyarország közönye : egy-két alkalmi és szórványos kísérletet kivéve, sem a magyar zene múltját nem ismertetik, sem pedig a jelen eredményei érdekében nem történik semmi. Ezen csakis rendszeres és előrelátó munkával lehet segíteni : például egyemi előadássorozat, zenei bemutatók szervezésével, és az ilyen vállakozások kezdeti nehézségeit Magyarországról kell egyengetni. Így ismerné meg az angol, és általában Nyugat-Európa közönsége, a magyar zene évszázados problémáit és azokat a történelmi és társadalmi erőket, amelyek fejlődését szakadatlanul alakították és irányították, és amelyek gyakran mesterségbeli, technikai hiányait is pótolták, mint azt például Tinódi esete mutatja. Ezek ismerete nélkül pedig mindenféle bekapcsolódási kísérlet, mint amilyen ez a mostani jóhiszemű, de már eleve meddőségre ítélt vállalkozás, hiábavaló. DE VAN ENNEK a balsikerű bemutatónak egy másik, a magyar művészetre és annak otthoni szószólóira sokkal fontosabb tanulsága. Meg kell mondani : nem ütjük meg az európai mértéket. Sőt, akármilyen paradoxonnak hangzik is, a legfiatalabb nemzedék átlagos teljesítményét tekintve, egyre jobban eltávolodunk tőle, alulmaradunk az európai koncert hangáradatában. Továbbmenve : be kell látnunk, hogy az egyetlen Bartók kivételével még csak meg sem közelítettük a mindenkori kortárs Európa színvonalát. Liszt zenei egyéniségének kimagasló voltát nem magyar színfoltjai határozzák meg. Kodály sem tud Bartók mellé felsorakozni az európai vizsgálat sokrétű, de egységes sugarú kereszttüzében. Ami nála félreérthetetlenül és mélységesen a magyar szellem hangja, az a külföldnek, bár szívesen látott és komoly tisztelettel fogadott, mégis mindig exotikum marad — ezt éppen angliai népszerűsége bizonyítja azzal, hogy a zenekari tánc-egyvelegek és a Szvit ennek a népszerűségnek hordozói. És ahol Európa Kodályban felfedezi a maga hangját — méghozzá olyan szi- Magyar opera Nyugaton egyenrangúnak hirdetni, vagy éppen világzenéről beszélni. Az ilyen nagyigényű kijelentéseknek kevés reális alapjuk van : a nagyjában megbízható ítéletű Nyugat még csak vitába sem száll helytállóságukról vagy képtelenségükről. Akármennyire kétségbevonjuk egyik vagy másik angol kritikus képzettségét vagy ítélőképességét, a ’’Bánk bán”-ról adott sajnálatos, de feltűnően egyöntetű véleményüket félreérteni nem lehet. Törődjünk ehelyett inkább a magunk életének tartalmasabb kialakításával : akkor Európa, ahogyan meglelte Bartókban, majd ebben is felfedezi a Rokon arcvonását. UGRAY ATTILA Irodalmi Újság 1968. május 15. « A világ bennünk van » Ez a cme Pierre Emmanuel legutóbbi könyvének. Most hogy a Francia Akadémia öt évvel Cocteau halála után újra jelentős költővel tisztelte meg sorait Emmanuel személyében, önkéntelenül is ez a kötet kerül az olvasó kezébe, aki szeretné összegezni egy immár harmincéves költői működés eredményeit. ”A költő azok közül való, — olvassuk a vallomást — akik, Oppenheimer remek formulájával élve, az ’intim’-et akarják a ’közös’-be kapcsolni , az egyéni belső életet az egyetemes belső életbe.’ Kell-e hangsúlyoznunk, hogy Pierre Emmanuel nem azok közé tartozik, akiket könnyű megoldások csábítanak. Szintézisek vonzzák ezt a filozófus-matematikust, aki — saját bevallása szerint— Pierre Jean-Jouve-nak köszönheti, hogy ’’egyáltalán a költészetet választotta kifejezési eszközül”. — Folytatja Jouve művét : a szintézist a lélek mélységeiben, a freudizmus beleoltását a keresztény misztikába. • A lélek mélységeiben való utazás persze óhatatlanul az irodalom mély áramlataiba is beletorkollik. A magyar olvasó Jouve és Emmanuel kapcsolatán merengve Babitsnál köt ki : a ’’Psychoanalisis christianá” - ból kezd dörmögni maga elé : ’’Micsoda ős színből vágták ki lelkünket, hogy bús darabjai még érdesen csüngnek, érdesen, szennyesen s félg születetlen...” De ha csodák vannak is, véletlenek nincsenek. Az igazi művész nyelvek aknazárain keresztül is felfedezi őseit, feltalálja gyermekeit. Babits, Jouve, Emmanuel mögött Baudelaire százéves szobra áll. A dolgok rendjébe tartozik, hogy Pierre Emmanuel jelenleg a Baudelaire-centenárium főszervezője. És a dolgok rendjébe tartozik az is, hogy ő lett Pilinszky János fordítója, neki köszönhető, hogy az ’’Apokrif” és a ’’Sötét mennyország” franciául is megszólalhatott. De Emmanel kereszténysége nem problémátlan, már a háború éveiben, jóval Sartre felfedezése előtt és tőle függetlenül, az egzisztencializmus szószólója, Euridike így siránkozik nála : ’’Hol vagyok hová kiáltott engem szörnyű éneked szidalom-hárfa , milyen télbe vetettek tört húrjaim villognak a fekete szélben...” Egyik tanulmányában így vall: ’’Mindent elkövettem, hogy összehangoljam a költői magatartást a vallásossal anélkül, hogy akár az egyik, akár a másik alárendelt szerepet játsszék. De erőfeszítésem során csak megerősödött bennem ellentmondásuk érzete.” Az eddigiekből kiderül, hogy Pierre Emmanueltől a szürrealista látásmód idegen. Későn érkezik ahhoz, hogy a mozgalom első és valóban pezsdítő hullámai megérintsék, s az a tény, hogy a háború alatt, az ellenállásban jelennek meg első versei, csak előseláris tisztaságban, ahogyan azt annak saját anyanyelvű fiai sem gyakorolják —, ott Kodály magyarsága elhomályosul : ezt a korai kamarazenéjében észlelhetjük. Élete végén még egyszer megpróbálja a kettőt közös nevezőre hozni — de Szimfóniája pusztában elhangzott szó marad mind Európában, mind saját hazájában. Bartók mellé csupán egy művész sorozható, akinek befejezett életművében a magyar élmény gyökeréből az ige európai horderejű mondanivalóvá tágul : — ez Lajtha László. Neki, aki két kor határán és két világ mesgyéjén állt, még nem jött el az ideje. Nem szabad tehát a magyar zenét Európáéval versenyre kényszeríteni, értik benne mindazt, ami a szürrealizmustól olyan távol áll : a pátoszt, a retorikát, a Victor Hugo-i lélegzetvételű . Nem meglepő, hogy ez a költészet nem mindjárt nyerte meg a szakmabeliek elismerését, s — nem is egészen jogtalanul — ma is ellenérzést vált ki számos kritikusból és versbarátból. Franciaországban a versbeli ideologizálást legfeljebb csak akkor nézi el a szakértő közvélemény, ha az Aragon vagy Eluard szellemében történik... Emmanuel viszont eleve szkeptikus a párt oly sokat emlegetett felszabadító szerepét illetően : ’’Jól tudom, hogy a vörös zászlók megfojtják végül hordozóikat...”— írja. Nem meglepő tehát, hogy Rousselot a modern francia költészetnek szentelt antológiájában így kezdi az Emmanuelről szóló fejezetet : ’’Sokáig képtelen voltam élvezni költészetét...” Majd így folytatja : ’’Pierre Emmanuel újra kézbe vette a dialektika fekete zászlóját, amelyet elsőként Apollinaire ragadott ki a költő markából”, szemére veti az Orfeusz sírja szerzőjének, hogy ’’hátrafelé úszik a költészet tengeren”. Victor Hugo, sőt d’Aubigné felé, a ’’szép verset” keresi, amelyik ’saját maga köré göngyölödik, saját farkát marja, mint a szárnyas kígyó anélkül, hogy mást akarna mondani, mint saját szépsége.” — De végül is be kell látnia : ’’ahogy halad az idő, ahogy napról napra kiderül, mennyi életmű omlik össze, amelyekről pedig úgy látszott : biztosan ülnek a képzeletbeli és a tudatalatti fundamentumain, nem lehet nem észrevenni, hogy ez a racionális, a leginkább bevált zenei és matematikai törvények szerint megrajzolt monumentum, amelyet Emmanuel emelt a szürrealizmus alkonyatán, még mindig áll, szolidan, teljesen”. Emmanuel költészete tehát, ha nem is meg-, de végül legyőzi, elsodorja ellenfeleit is, azoknak is esztétikai gyönyörűséget okoz, akik ellenérzéssel, negatív előítélettel olvassák. S ez önmagában igazolja az Akadémia szavazatát. De a magyar író felköszöntőjéből nem maradhat ki az a tény sem, hogy az új akadémikus népünk és költészetünk nagy barátja. 56-ban verset írt a pesti ifjakhoz. — Illyés Gyulához, akinek egyik párizsi költői estjét rendkívül meleg és értő szavakkal vezette be. — Ahogy épp Illyéshez címzett versében írja, mindig amellé igyekszik állni, aki ’’rácstalan eget akar, rémkép nélküli valót” így érthető, hogy rendkívül nagy szerepet játszott a Gara-féle antológia megvalósításában. — Ezt a cikket is Gara László írná most, ha két esztendeje nem hagyott volna itt bennünket... Pierre Emmanuel hívő ember : neki biztos nincsenek kétségei afelől, hogy — az égi hatalmak nyilván toleránsabbak, mint a földiek — a Paradicsom irodalmi szekciójában, megválasztását hallva, öreg magyar barátja is megelégedéssel törölgeti szemüvegét... N. L.