Irodalmi Ujság, 1970 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-15 / 1. szám
2 Az új magyar falusi társadalom ~ (Folytatás az 1. oldalról) ~ Nem szorul magyarázatra az a megállapítás, hogy végső soron a mai magyar falusi társadalmat az elmúlt huszonöt év folyamán két gazdasági és politikai esemény alakította ki : az 1945-ös földosztás és az 1960-ra befejezett kollektivizálás. A 3000 földigénylő bizottság 5,6 millió katasztrális holdat vett igénybe és így 400.000 új parasztgazdaság létesült — más számokkal kifejezve, öszesen 642.000 igénylőnek jutott föld. Az igénylők átlagosan 5,1 hold termőföld birtokába jutottak. A földreform befejeztével indult el a középparasztosodási folyamat, melynek gazdasági eredményét pontosan nem lehet lemérni — részint, mert pontos statisztikákkal a háború befejezését követő évekről nem rendelkezünk, részint, mert a 45, 46 és 47-es évek rendkívül aszályos esztendők voltak — és végül 1948-ban, a fordulat évében kezdetét vette az az új mezőgazdasági politika, mely a beszolgáltatási rendszeren, a kuláklistán, a Nagy Imre-reformokon, a Forradalom utáni piacliberalizáláson keresztül végül is az 1959-60-as országos méretű kollektivizálási hullámhoz vezetett. A középparasztosodási folyamat szociológiai jelentősége döntő befolyású a falvak társadalmára : a nyugati faluszociológiában általában ezen keresztül mérik a változásokat, az agrárpolitika, az agrárszakszervezeti és szövetkezeti mozgalmak a földművelő népességnek erre a legszilárdabb rétegére épülnek. Ma Magyarországon a párezer egyénileg gazdálkodó parasztot alig lehetne azonosítani a középparaszt fogalmával. Más kérdés az, hogy a kollektivizált középparasztság mit mentett át a középparaszti mentalitásból, termelőmódból a kollektivizált gazdaságba. Egyes szakértők szerint a háztáji gazdaságok virágzása, a szakszövetkezetek sikere végeredményben a középparaszti mentalitás gazdasági-társadalmi visszatükröződése a kollektivizált keretben. A mai hazai szakirodalomban számos kísérletet találunk, mely a magyar falusi társadalmi rétegeket gazdaságpolitikai, foglalkozási vagy egyéb szociológiai kritériumok szerint osztályozza. Ha ezeket összefoglaljuk és figyelembe vesszük a falusi társadalmi rétegek huszonöt év alatti alakulását, a következő megállapításokra juthatunk : 1) a mai magyar falura általánosságban a hármas osztálytagozódás jellemző : a vezető osztály, a munkás-középosztály és a parasztság. 2) Ugyanez a hármas osztálytagozódás tükröződik a falusi szövetkezeteken belül. Indokolt tehát, hogy a két pontot egybevessük és, ahol szükséges, rámutassunk az eltérésekre, a kettősségekre és a hatalmi kompetenciák ütközésére vagy a rétegérdekek megegyezőségére. A) A vezető osztály. A második világháború előtt az átlag magyar faluban a falu gazdasági, társadalmi és szellemi életét három fórum, illetve intézmény vezette : a nagybirtokosság, a község és az Egyház. A hatalmi kompetenciában vidékenként hol az egyik (például a középdunántúli megyékben a nagybirtokosság), hol a másik (például az Alföld néhány pontján a község), hol pedig a harmadik erő (például a püspöki birtokokon az Egyház) irányított. A faluvezetés adminisztrációja és technikai kivitele a kis számú falusi intelligenciára hárult, a községi tisztviselőkre és a tanítókra — az orvosok, ügyvédek, jószágkormányzók külön ’’elitet’ képeztek. 1945. után a falu vezetése a koalíciós pártok, majd 1947. után a kommunista párt kezébe került. Mindkét intézmény felduzzasztotta az adminisztrációt, befolyásuk alá került a tanítóság és többé-kevésbé a falusi diplomás ’’elit” is. 1955 körül kezd kialakulni a hatalmi szereposztásban az újabb hármas tagozódás, mely a mai napig is érvényben van és tovább fejlődik. A község és a párt szervei mellé bekerül harmadiknak a termelőszövetkezet vezetősége. A falusi adminisztratív réteg így tovább nő és a hagyományos falusi intelligencia mellé felsorakozik az új agrárértelmiség. Az 1968-as rétegstruktúrát a vezető osztályon belül hatalmi szempontból továbbra is a Párt-Község-Szövetkezet hármassága jellemzi. Az adminisztratív, az oktató és az értelmiségi rétegek hol nagyobb, hol kisebb mértékben függenek tőlük. Az új agrárértelmiség — melyhez most már az agrártechnikusokat is sorolhatjuk — függetleníti magát a községtől és a szövetkezet szolgálatában dolgozik. A hatalmi harc a község és a szövetkezet között folyik : az első az új falusi nem paraszti rétegek támogatására számít, a második a szövetkezetek legöntudatosabb technikusaira és szakembereire. B) A falusi munkás- és középosztály. Az 1945. előtti helyzetre az volt jellemző, hogy falusi munkásosztályról csak a bányászfalvakban és egyes iparosodó vidékeken beszélhettünk. A vékony falusi középosztályt a kereskedők, a kisiparosok és végül a községi és állami alkalmazottak (mezőőr,csendőr, vasutas, postás) jelentették. A háború után kezd kialakulni a falusi munkásosztály, mely osztály öntudatát és lakóhelyét kivéve, osztozik a városi ipari munkásság sorsában. Elsősorban az újjáépítés teremt számukra munkaalkalmat az építőiparban, de már 1948 felé az iparosítási propaganda tömegével irányítja a parasztfiatalokat a nehézipar felé. 1955- re a falusi munkás- és középosztály életében is változást jelent a termelőszövetkezetek végérvényes elterjedése. A kiskereskedők és kisiparosok döntő többségben szövetkezeti alkalmazottak lesznek, növekedik a községi és még inkább az állami alkalmazottak száma, de ugyanakkor a kitelepítések, a kulákellenes intézkedések, az iparból visszaáramlók hatására kialakul a faluban a bizonytalan foglalkozásúak rétege. 1968-ra lényeges struktúrát érintő változás nem történt ezen az osztályon belül — legfeljebb számbeli növekedést tapasztalunk a falusi ipari munkás rétegnél és a ’’harmadik szektor” dolgozóinál. Társadalmi súlyuk és befolyásuk a falu életében egyre jobban érezhető. A városi technicitás és életmód hordozói és terjesztői ők ; a húsz és negyven év közötti falusi lakosság döntő többségét alkotják. C) A parasztság. A falu társadalmi rétegeződésére legdöntőbb változások itt, ebben az osztályban történtek az elmúlt huszonöt év alatt. A szociológiai vulgarizáló irodalomban szokásos bizonyos társadalmi csoportok plasztikus-didaktikus bemutatása egy úgynevezett ’robot-kép’ (portrait robot) segítségével. A mai magyar parasztról a következő robot-képet lehetne készíteni : harmincéves volt, mikor kitört a háború, nincstelen földnélküli mezőgazdasági napszámos. Ötvenéves korában, ha nem előbb, bekerül a termelőszövetkezetbe, földjének, mezőgazdasági javainak nagy részét be kell adnia a ’’közösbe”. Fiai, lányai a városban dolgoznak, felesége a háztájiban gazdálkodik. Nemrég érte el a nyugdíjhatárt, s így már lekerült válláról a munka gondja. A FENTI ’’ÉLETRAJZBAN” az egész magyar parasztság drámája vibrál. A robot-paraszt egy fél emberöltő alatt háromszor váltott ’’társadalmi státuszt” ; földnélküli napszámosból kisgazda lett majd termelőszövetkezeti tag és végül nyugdíjas. Szándékosan kerültük el azt az esetet, mikor a kisgazda vagy a szövetkezeti tag ingázó ipari munkássá lesz, pedig az utóbbiak száma már lassan eléri a földművelő parasztságét. A parasztság háború előtti rétegeződésére jellemző volt az ismert négyes tagozódás : gazdag paraszt, középparaszt, szegényparaszt és napszámos. Az 1945-ös földosztás változtatta meg ezt a hierarchiát, először is a nagybirtokrendszer felszámolásával, másodszor pedig a földhözjuttatások jóvoltából megerősített közép- és kisparaszti rétegek támogatásával. A napszámosok egy része bekerült a földtulajdonosok közé, más része pedig az állami gazdaságok mezőgazdasági bérmunkása lett. 1952-re újabb változások történtek A százholdas vagy annál többel rendelkező gazdag parasztok eltűnnek. Felszívódnak az iparban, leadják földjeiket, divatos szóval élve ’’átképzik” magukat. Marad a beszolgáltatás és az adóterhek által egyre jobban szorongatott középparaszti és a relatíve könnyebb sorban élő kisparaszti réteg. Kialakul a termelőszövetkezeti paraszti réteg, bár sem számbelileg, sem gazdaságilag nem döntő elem még a falu életében. A forradalom után összesen 700 termelőszövetkezet maradt meg az országban. Az 1959-es utolsó és végérvényes kollektivizáló hullám még a falvak nagyobb részében a szövetkezettől idegenkedő kis- és középparasztsággal találta szemben magát. Az ötvenes évek iparosítása megteremtette a faluban azt a réteget, melynek szociológiai vizsgálata nagyon tanulságos a falusi élet további fejlődésére. A kétlakiak vagy kétéltűek rétegét, azt a félparaszti, félipari munkásréteget, mely a faluban csak fizikailag van jelen, az esti órákban vagy a hétvégeken, mikor visszatér városi munkájából. Ingázóknak is hívják őket — ez az elnevezés azonban kifogásolható, ugyanis ez a fogalom leszűkíti ennek a rétegnek társadalmi jelentőségét és csak a városi munkahely és az utazási idő szempontjából vizsgálja őket. Holott a kétlakiaknál a város szíve és a falu visszatartó hatása komoly lélektani és szociális problémákat vet fel. Sem a város, sem a falu nem tudja őket társadalmilag integrálni, — ésszel a városban, szívvel a faluban élnek. A helyes megoldás számukra a svájci mintájú faluszéli kisüzemek hálózata volna. 1968-BAN a falusi parasztság rétegeződése újabb kategóriával gyarapodott : megjelentek a nyugdíjas termelőszövetkezeti tagok,— éspedig nem kis számban ; ha faáranként elosztjuk őket, körülbelül száz jut minden falura. Hasznos munkaerőt alkotnak a kisegítő gazdaságokban, a háztájiakban és a szövetkezeti melléküzemekben.Ugyancsak 1968-ra tűnnek el végleg a birtoknagyságot tükröző paraszti kategóriák (kis, nagy és középparaszt), s ma már egyszerűen csak egyénileg gazdálkodó parasztokról beszélnek hivatalosan is. Számuk nem haladja meg a százezret. Feltehetjük a kérdést, hogy a csaknem százszálékig kollektivizált mezőgazdaság megteremtette-e az ’’egységes paraszti osztályt”, mely végeredményben a kollektivizálás ideológiai és társadalmi célja volt. Minden jel arra mutat, hogy nem. A falvak hármas osztálystruktúrája (vezető, munkás-közép, paraszti) hűségesen tükröződik a szövetkezetekben. A vezető réteget az elnökök, agrár-intellektuelek és könyvelők képviselik, a munkásközép réteg a termelőszövetkezeti technikus alkalmazottakból, a melléküzemek és a ’’harmadik szektor” fél-kereskedői, fél-iparos csoportjaiból áll. Marad a harmadik réteg a dolgozó parasztság, • de itt is megtaláljuk a belső felosztottságot. Nincs tehát egységes paraszti osztály : magának az effektív termelő rétegnek a tevékenysége is feloszlik a jól jövedelmező állatgondozásra és a kevésbé jövedelmező nagy mezőgazdasági munkákra. Az elsőben főleg az 1961-es kollektivizáló hullám ’’jóvoltából” a szövetkezetbe került módosabb középparasztok tevékenyek ; ők dolgoznak a legsikeresebben a háztáji gazdaságokon is. A második munkacsoportba a régi tagok, a volt földnélküliek és a szegényparasztok találnak munkára. AZ Új falusi rétegek között természetesen — mint minden társadalomban, ahol erős a rétegtagozódás — feszültségek, konfliktusok születnek. A nem paraszti falusiak szembeszegülnek a falusi hagyományokkal, a volt középparasztok a háztáji gazdaságuk fejlesztését szorgalmazzák, a szegényparaszti TSZ-tagok, a nyugdíjasok a közös vagyon fejlesztésében látják boldogulásukat. A TSZ vezetősége félti autonómiáját a községtől. De ugyanakkor újabb csoportközi szolidaritások is születnek. Egyre növekedik például az új falusi agrárértelmiség öntudata : a jó eredménnyel dolgozó TSZ-ek sikerét magukénak könyvelik el. Ugyancsak jelentősen növekedett a háztáji gazdaságok közös érdekvédelme. Bámulatra méltó a falutól, paraszti háztól már elszakadt, de a nagymunkákra visszatérő parasztfiatalok segíteni akarása a háztáji körül A KÖRKÉP nem teljes, a részletekbe nem bocsájtkozhattunk. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy új falusi társadalom született Magyarországon, amely semmiben nem hasonlít a régire. Nem elég azonban statisztikai adatokkal bemutatni, hány paraszt, hány intellektuel, hány munkás él a falvakban. Ez a szociológiai munkának csupán első lépése. Csak felvillantja a társadalmi valóságot, de elegendő magyarázatot nem szolgáltat. A magyar falu ’’újrafelfedezése” a szociológia egyik legizgalmasabb fejezete lesz, — hatalmas munka, de megéri ! Irodalmi Újság 000 A németek és keleti szomszédaik A fordulat szavakban, kifejezési módban már bekövetkezett. A nyugatnémet újságok, tévé- és rádióállomások karácsony előtt merőben új formában — a nyugatnémet polgárnak új formában — kezdtek említeni bizonyos fogalmakat. ’’Keleti övezet”, ’’Közép- Németország”, ”SBZ” (Szovjet megszállási övezet) helyett egyszerűen azt mondják : Német Demokratikus Köztársaság. Macskakörmök nélkül. Amikor nyilvánosságra hozták Ulbricht Heinemannhoz intézett levelét, minden alkalommal elhangzott : ’’Walter Ulbricht, a Német Demokratikus Köztársaság államtanácsának elnöke.” Húsz éven át álltak ellen Nyugat-Németországban nevén nevezni a törvénytelen gyereket, ’’Németország másik részét.” Kurt Georg Kiesinger, az ellenzékbe vonult volt kancellár még 1969-ben ’’Phänomen” — jelenség — szóval írta körül Walter Ulbricht birodalmát. Az új kormánykoalíció hozzáfogott, hogy újjárendezze viszonyát Kelet-Európához. A Szovjetunió volt az első, amely felvette a tárgyalások fonalát : Gromiko külügyminiszter Újévig három ízben tárgyalt a moszkvai német nagykövettel, Allardttal. A cél egy szerződés megkötése, amely szerint kölcsönösen lemondanak az erőszak alkalmazásáról. (A Molotov-Ribbentrop paktum idején ezt sokkal egyszerűbben megnemtámadási egyezménynek hívták. Eredményessége közismert.) Lengyelország is hajlandó tárgyalásokat kezdeni a Szövetségi Köztársasággal, feltéve, ha az utóbbi elismeri az Odera-Neisse határt. (Erre a Német Kormány adott körülmények között hajlandó is lenne.) Csehszlovákia szintén jelezte már tárgyalási készségét, ha a Müncheni Szerződést kezdettől fogva hatálytalannak minősítenék a nyugat-németek. (Ma már ez sem tartozik a lehetetlenségek közé.) Magyarországgal egyelőre kereskedelmi tárgyalások megindulását jelezték 1970. elejére. A legnehezebb dió a másik német állammal való viszony rendezése. Ulbrichték ragaszkodnak ahhoz — ez ismét kifejezésre jutott a Heinemannhoz december végén intézett levélben —, hogy a nemzetközi jog alapján, tehát de jure, ismerjék el az NDK-t. Az új Nyugat-német Kormány már hajlandó lenne egy de facto elismerésre. De ez Ulbrichtéknak a jelek szerint nem elegendő. Lényegében Bonn azt akarja elkerülni, hogy a két Németország egymással szemben külföld legyen. Különleges viszonyt szeretne teremteni, amelyben nem vonná kétségbe a másik német ország létét, de mégis valamiképp kidomborodnék, hogy itt egy nemzet két állama létezik. Kelet-Berlint nem érdekli e finom megkülönböztetés. Igenis, nagykövetet akar küldeni Bonnba, mint bármely más külföldi állam és fütyül az egy nemzet fogalmának meghatározására, kidomborítására. Éppen e csökönyösségében jelentkezik legjellemzőbben alacsonyabbrendűségi komplexuma, presztízsgondolkodása. A bonni formula ugyanis elsősorban Ulbrichtéknak nyújtana jelentős előnyöket gazdasági téren , ha a két Németország egymással szemben belföld maradna, (természetesen az eddigi határnak számító demarkációs vonallal és az állami lét minden egyéb szimbólumával és gyakorlatával), akkor az NDK haszonélvezője lehetne az Európai Közös Piac számos előnyének, és a belnémet kereskedelem sok más szempontból is könnyebben funkcionálhatna a két német állam között. De hát Ulbrichték fő gondja nem alattvalóik, hanem saját érdekük. Márpedig számukra a közeledés, hát még a gyors közeledés, komoly vszélyekkel járhat. A moszkvai kommunista csúcsértekezlet a jelek szerint alapjában véve a németek közötti kérdések rendezése mellett foglalt állást. Túlságos merevség könnyen Ulbricht elszigetelődéséhez vezethetne a keleti tömbön belül is. Heinemannhoz intézett levele ennek akar elébe vágni : tárgyalásokat kínál Bonnak, hogy jó szándékát saját szövetségesei felé igazolja, ugyanakkor teljesíthetetlen, maximalista követelései ismételt hangsúlyozásával eleve a tárgyalások meghiúsulását akarja biztosítani. Willy Brandtéknak nagy taktikai ügyességre lesz szükségük, ha elképzeléseiket a valóságba akarják átültetni. Ügyelniök kell a Szövetségi Köztársaságon belül megnyilvánuló bírálatokra is. A kereszténydemokrata ellenzék — és a lakosság tekintélyes része — óva int attól, hogy ’’kiárusítsák a német érdekeket” és olyan helyzetet teremtsenek, amely véglegesen lehetetlenné teszi Németország újraegyesítését. Érdekes módon a kedvező keleti szelet a nyugat-német acélipar használta ki először : múlt év végén megkötötték a háború utáni legnagyobb üzletet, több milliárd márka értékben nagyméretű olajcsöveket szállítanak a Szovjetuniónak. Néhány évvel ezelőtt, a német Parlament döntésére, az acéliparnak még vissza kellett utasítania az oroszok hasonló ajánlatát. Tempora mutantur ... Jó volna remélni, hogy ez a változás nemcsak a nyugat-német nagytőkének, hanem Európa népeinek is hasznára válik szögesdrótokon, aknamezőkön, berlini falon innen és túl ... Főleg túl. K. T. A ’’MAGYAR NEMZET” tudósítása szerint a volt Margit körúti fegyházban, az Internacionálé hangjai mellett. Radnóti és József Attila verseinek idézésével ünnepségen emlékeztek meg ”a meggyilkoltakról, a tizenkilencesekről, a 25 éves ellenforradalom áldozatairól”, mindazokról, akik a fegyházban sínylődtek vagy haltak meg. A cikk nem említi, hogy az ünnepségen szó esett-e azokról a kommunistákról és nem kommunistákról, akik a legutóbbi 25 évben szenvedtek és pusztultak el ugyanebben a fegyházban. ------------Illllilllllllllllllllllllllllll------------ 1970. január 15.