Irodalmi Ujság, 1970 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1970-01-15 / 1. szám

2 Az új magyar falusi társadalom ~ (Folytatás az 1. oldalról) ~ Nem szorul magyarázatra az a megállapítás, hogy végső soron a mai magyar falusi társadalmat az elmúlt huszonöt év folyamán két gazdasági és politikai esemény alakította ki : az 1945-ös földosz­tás és az 1960-ra befejezett kollek­tivizálás. A 3000 földigénylő bi­zottság 5,6 millió katasztrális hol­dat vett igénybe és így 400.000 új parasztgazdaság létesült —­ más számokkal kifejezve, öszesen 642.000 igénylőnek jutott föld. Az igénylők átlagosan 5,1 hold ter­mőföld birtokába jutottak. A föld­reform befejeztével indult el a középparasztosodási folyamat, melynek gazdasági eredményét pontosan nem lehet lemérni — részint, mert pontos statisztikákkal a háború befejezését követő évek­ről nem rendelkezünk, részint, mert a 45, 46 és 47-es évek rend­kívül aszályos esztendők voltak — és végül 1948-ban, a fordulat évé­ben kezdetét vette az az új mező­­gazdasági politika, mely a beszol­­gáltatási rendszeren, a kuláklistán, a Nagy Imre-reformokon, a For­radalom utáni piacliberalizáláson keresztül végül is az 1959-60-as or­szágos méretű kollektivizálási hul­lámhoz vezetett. A középparaszto­sodási folyamat szociológiai jelen­tősége döntő befolyású a falvak társadalmára : a nyugati faluszo­ciológiában általában ezen keresz­tül mérik a változásokat, az ag­rárpolitika, az agrárszakszervezeti és szövetkezeti mozgalmak a föld­művelő népességnek erre a legszi­lárdabb rétegére épülnek. Ma Ma­gyarországon a párezer egyénileg gazdálkodó parasztot alig lehetne azonosítani a középparaszt fogal­mával. Más kérdés az, hogy a kol­­lektivizált középparasztság mit mentett át a középparaszti menta­litásból, termelőmódból a kollekti­­vizált gazdaságba. Egyes szakér­tők szerint a háztáji gazdaságok virágzása, a szakszövetkezetek si­kere végeredményben a középpa­­raszti mentalitás gazdasági-társa­dalmi visszatükröződése a kollek­­tivizált keretben. A mai hazai szakirodalomban számos kísérletet találunk, mely a magyar falusi társadalmi rétege­ket gazdaságpolitikai, foglalkozá­si vagy egyéb szociológiai krité­riumok szerint osztályozza. Ha ezeket összefoglaljuk és figyelem­be vesszük a falusi társadalmi ré­tegek huszonöt év alatti alakulá­sát, a következő megállapításokra juthatunk : 1) a mai magyar falu­ra általánosságban a hármas osz­tálytagozódás jellemző : a vezető osztály, a munkás-középosztály és a parasztság. 2) Ugyanez a hár­mas osztálytagozódás tükröződik a falusi szövetkezeteken belül. In­dokolt tehát, hogy a két pontot egybevessük és, ahol szükséges, rámutassunk az eltérésekre, a ket­tősségekre és a hatalmi kompeten­ciák ütközésére vagy a réteg­érde­kek megegyezőségére. A) A vezető osztály. A második világháború előtt az átlag magyar faluban a falu gaz­dasági, társadalmi és szellemi éle­tét három fórum, illetve intéz­mény vezette : a nagybirtokosság, a község és az Egyház. A hatalmi kompetenciában vidékenként hol az egyik (például a középdunántú­li megyékben a nagybirtokosság), hol a másik (például az Alföld néhány pontján a község), hol pe­dig a harmadik erő (például a püspöki birtokokon az Egyház) irányított. A faluvezetés admi­nisztrációja és technikai kivitele a kis számú falusi intelligenciára hárult, a községi tisztviselőkre és a tanítókra — az orvosok, ügyvé­dek, jószágkormányzók külön ’’elitet’ képeztek. 1945. után a fa­lu vezetése a koalíciós pártok, majd 1947. után a kommunista párt kezébe került. Mindkét in­tézmény felduzzasztotta az admi­nisztrációt, befolyásuk alá került a tanítóság és többé-kevésbé a falu­si diplomás ’’elit” is. 1955 körül kezd kialakulni a hatalmi sze­reposztásban az újabb hármas ta­gozódás, mely a mai napig is ér­vényben van és tovább fejlődik. A község és a párt szervei mellé be­kerül harmadiknak a termelőszö­vetkezet vezetősége. A falusi ad­minisztratív réteg így tovább nő és a hagyományos falusi intelli­gencia mellé felsorakozik az új agrárértelmiség. Az 1968-as réteg­struktúrát a vezető osztályon belül hatalmi szempontból továbbra is a Párt-Község-Szövetkezet hár­massága jellemzi. Az adminisztra­tív, az oktató és az értelmiségi rétegek hol nagyobb, hol kisebb mértékben függenek tőlük. Az új agrárértelmiség — melyhez most már az agrár­technikusokat is so­rolhatjuk — függetleníti magát a községtől és a szövetkezet szolgá­latában dolgozik. A hatalmi harc a község és a szövetkezet között folyik : az első az új falusi nem paraszti rétegek támogatására szá­mít, a második a szövetkezetek legöntudatosabb technikusaira és szakembereire. B) A falusi munkás- és középosztály. Az 1945. előtti helyzetre az volt jellemző, hogy falusi munkás­­osztályról csak a bányászfalvakban és egyes iparosodó vidékeken be­szélhettünk. A vékony falusi kö­zéposztályt a kereskedők, a kis­iparosok és végül a községi és ál­lami alkalmazottak (mezőőr,csend­őr, vasutas, postás) jelentették. A háború után kezd kialakulni a falusi munkásosztály, mely osz­tály öntudatát és lakóhelyét kivé­ve, osztozik a városi ipari mun­kásság sorsában. Elsősorban az új­jáépítés teremt számukra munka­­alkalmat az építőiparban, de már 1948 felé az iparosítási propagan­da tömegével irányítja a paraszt­fiatalokat a nehézipar felé. 1955- re a falusi munkás- és középosz­tály életében is változást jelent a termelőszövetkezetek végérvényes elterjedése. A kiskereskedők és kisiparosok döntő többségben szö­vetkezeti alkalmazottak lesznek, növekedik a községi és még in­kább az állami alkalmazottak szá­ma,­­­ de ugyanakkor a kitelepí­tések, a kulákellenes intézkedé­sek, az iparból visszaáramlók ha­tására kialakul a faluban a bi­zonytalan foglalkozásúak rétege. 1968-ra lényeges struktúrát érintő változás nem történt ezen az osz­tályon belül — legfeljebb szám­beli növekedést tapasztalunk a fa­lusi ipari munkás rétegnél és a ’’harmadik szektor” dolgozóinál. Társadalmi súlyuk és befolyásuk a falu életében egyre jobban érezhe­tő. A városi technicitás és élet­mód hordozói és terjesztői ők ; a húsz és negyven év közötti falusi lakosság döntő többségét alkot­ják. C) A parasztság. A falu társadalmi rétegeződésé­­re legdöntőbb változások itt, ebben az osztályban történtek az elmúlt huszonöt év alatt. A szociológiai vulgarizáló irodalomban szokásos bizonyos társadalmi csoportok plasztikus-didaktikus bemutatása egy úgynevezett ’robot-kép’ (port­rait robot) segítségével. A mai magyar parasztról a következő ro­bot-képet lehetne készíteni : har­mincéves volt, mikor kitört a há­ború, nincstelen földnélküli mező­­gazdasági napszámos. Ötvenéves korában, ha nem előbb, bekerül a termelőszövetkezetbe, földjének, mezőgazdasági javainak nagy ré­szét be kell adnia a ’’közösbe”. Fiai, lányai a városban dolgoznak, felesége a háztájiban gazdálkodik. Nemrég érte el a nyugdíjhatárt, s így már lekerült válláról a mun­ka gondja. A FENTI ’’ÉLETRAJZBAN” az egész magyar parasztság drá­mája vibrál. A robot-paraszt egy fél emberöltő alatt háromszor vál­tott ’’társadalmi státuszt” ; föld­nélküli napszámosból kisgazda lett majd termelőszövetkezeti tag és végül nyugdíjas. Szándékosan ke­rültük el azt az esetet, mikor a kisgazda vagy a szövetkezeti tag ingázó ipari munkássá lesz, pedig az utóbbiak száma már lassan eléri a földművelő parasztságét. A parasztság háború előtti ré­­tegeződésére jellemző volt az is­mert négyes tagozódás : gazdag paraszt, középparaszt, szegénypa­­raszt és napszámos. Az 1945-ös földosztás változtatta meg ezt a hierarchiát, először is a nagybir­tokrendszer felszámolásával, má­sodszor pedig a földhözjuttatások jóvoltából megerősített közép- és kisparaszti rétegek támogatásával. A napszámosok egy része bekerült a földtulajdonosok közé, más ré­sze pedig az állami gazdaságok mezőgazdasági bérmunkása lett. 195­2-re újabb változások történ­tek A százholdas vagy annál töb­bel rendelkező gazdag parasztok eltűnnek. Felszívódnak az iparban, leadják földjeiket, divatos szóval élve ’’átképzik” magukat. Marad a beszolgáltatás és az adóterhek által egyre jobban szorongatott kö­zépparaszti és a relatíve könnyebb sorban élő kisparaszti réteg. Ki­alakul a termelőszövetkezeti pa­raszti réteg, bár sem számbelileg, sem gazdaságilag nem döntő elem még a falu életében. A for­radalom után összesen 700 terme­lőszövetkezet maradt meg az or­szágban. Az 1959-es utolsó és vég­érvényes kollektivizáló hullám még a falvak nagyobb részében a szövetkezettől idegenkedő ki­s- és középparasztsággal találta szem­ben magát. Az ötvenes évek iparosítása megteremtette a faluban azt a ré­teget, melynek szociológiai vizs­gálata nagyon tanulságos a falusi élet további fejlődésére. A két­­lakiak vagy kétéltűek rétegét, azt a fél­paraszti, fél­ipari munkás­réteget, mely a faluban csak fizi­kailag van jelen, az esti órákban vagy a hétvégeken, mikor visszatér városi munkájából. Ingázóknak is hívják őket — ez az elnevezés azonban kifogásolható, ugyanis ez a fogalom leszűkíti ennek a réteg­nek társadalmi jelentőségét és csak a városi munkahely és az uta­zási idő szempontjából vizsgálja őket. Holott a kétlakiaknál a vá­ros szíve és a falu visszatartó ha­tása komoly lélektani és szociális problémákat vet fel. Sem a város, sem a falu nem tudja őket társa­­dalmilag integrálni, — ésszel a vá­rosban, szívvel a faluban élnek. A helyes megoldás számukra a svájci mintájú faluszéli kisüzemek hálózata volna. 1968-BAN a falusi parasztság rétegeződése újabb kategóriával gyarapodott : megjelentek a nyug­díjas termelőszövetkezeti tagok,­­— éspedig nem kis számban ; ha faáranként elosztjuk őket, körülbe­lül száz jut minden falura. Hasznos munkaerőt alkotnak a kisegítő gazdaságokban, a háztáji­akban és a szövetkezeti mellék­üzemekben.Ugyancsak 1968-ra tűn­nek el végleg a birtoknagyságot tükröző paraszti kategóriák (kis, nagy és középparaszt), s ma már egyszerűen csak egyénileg gazdál­kodó parasztokról beszélnek hiva­talosan is. Számuk nem haladja meg a százezret. Feltehetjük a kérdést, hogy a csaknem százszá­­lékig kollektivizált mezőgazdaság megteremtette-e az ’’egységes pa­raszti osztályt”, mely végered­ményben a kollektivizálás ideo­lógiai és társadalmi célja volt. Minden jel arra mutat, hogy nem. A falvak hármas osztálystruktúrá­ja (vezető, munkás-közép, paraszti) hűségesen tükröződik a szövetke­zetekben. A vezető réteget az el­nökök, agrár-intellektuelek és könyvelők képviselik, a munkás­közép réteg a termelőszövetkezeti technikus alkalmazottakból, a mel­léküzemek és a ’’harmadik szek­tor” fél-kereskedői, fél-iparos cso­portjaiból áll. Marad a harmadik réteg a dolgozó parasztság, •­ de itt is megtaláljuk a belső felosz­tottságot. Nincs tehát egységes pa­raszti osztály : magának az effek­tív termelő rétegnek a tevékenysé­ge is feloszlik a jól jövedelmező állatgondozásra és a kevésbé jö­vedelmező nagy mezőgazdasági munkákra. Az elsőben főleg az 1961-es kollektivizáló hullám ’’jó­voltából” a szövetkezetbe került módosabb középparasztok tevé­kenyek ; ők dolgoznak a legsike­resebben a háztáji gazdaságokon is. A második munkacsoportba a régi tagok, a volt földnélküliek és a szegényparasztok találnak mun­kára. AZ Új falusi rétegek között ter­mészetesen — mint minden tár­sadalomban, ahol erős a rétegtago­zódás —­ feszültségek, konfliktu­sok születnek. A nem paraszti fa­lusiak­ szembeszegülnek a falusi hagyományokkal, a volt középpa­rasztok a háztáji gazdaságuk fej­lesztését szorgalmazzák, a szegény­paraszti TSZ-tagok, a nyugdíjasok a közös vagyon fejlesztésében lát­ják boldogulásukat. A TSZ vezetősége félti auto­nómiáját a községtől. De ugyan­akkor újabb csoportközi szolidari­tások is születnek. Egyre növeke­dik például az új falusi agrárér­telmiség öntudata : a jó ered­ménnyel dolgozó TSZ-ek sikerét magukénak könyvelik el. Ugyan­csak jelentősen növekedett a ház­táji gazdaságok közös érdekvédel­me. Bámulatra méltó a falutól, pa­raszti háztól már elszakadt, de a nagymunkákra visszatérő paraszt­fiatalok segíteni akarása a háztáji körül A KÖRKÉP nem teljes, a rész­letekbe nem bocsájtkozhattunk. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy új falusi társadalom szüle­tett Magyarországon, amely sem­miben nem hasonlít a régire. Nem elég azonban statisztikai adatok­kal bemutatni, hány paraszt, hány in­tellektuel, hány munkás él a falvakban. Ez a szociológiai mun­kának csupán első lépése. Csak felvillantja a társadalmi valóságot, de elegendő magyarázatot nem szolgáltat. A magyar falu ’’újra­felfedezése” a szociológia egyik legizgalmasabb fejezete lesz, — hatalmas munka, de megéri ! Irodalmi Újság 000 A németek és keleti szomszédaik A fordulat szavakban, kifejezési módban már bekövetkezett. A nyugat­német újságok, tévé- és rá­dióállomások karácsony előtt me­rőben új formában — a nyugat­német polgárnak új formában — kezdtek említeni bizonyos fogal­makat. ’’Keleti övezet”, ’’Közép- Németország”, ”SBZ” (Szovjet megszállási övezet) helyett egy­szerűen azt mondják : Német De­mokratikus Köztársaság. Macska­körmök nélkül. Amikor nyilvános­ságra hozták Ulbricht Heinemann­­hoz intézett levelét, minden alka­lommal elhangzott : ’’Walter Ulb­richt, a Német Demokratikus Köz­társaság államtanácsának elnöke.” Húsz éven át álltak ellen Nyu­­gat-Németországban nevén nevez­ni a törvénytelen gyereket, ’’Né­metország másik részét.” Kurt Georg Kiesinger, az ellenzékbe vo­nult volt kancellár még 1969-ben ’’Phänomen” — jelenség — szó­val írta körül Walter Ulbricht bi­rodalmát. Az új kormánykoalíció hozzá­fogott, hogy újjárendezze viszo­nyát Kelet-Európához. A Szovjet­unió volt az első, amely felvette a tárgyalások fonalát : Gromiko külügyminiszter Újévig három íz­ben tárgyalt a moszkvai német nagykövettel, Allardttal. A cél egy szerződés megkötése, amely sze­rint kölcsönösen lemondanak az erőszak alkalmazásáról. (A Molo­­tov-Ribbentrop paktum idején ezt sokkal egyszerűbben megnemtá­madási egyezménynek hívták. Eredményessége közismert.) Lengyelország is hajlandó tár­gyalásokat kezdeni a Szövetségi Köztársasággal, feltéve, ha az utóbbi elismeri az Odera-Neisse határt. (Erre a Német Kormány adott körülmények között hajlan­dó is lenne.) Csehszlovákia szin­tén jelezte már tárgyalási készsé­gét, ha a Müncheni Szerződést kezdettől fogva hatálytalannak mi­nősítenék a nyugat-németek. (Ma már ez sem tartozik a lehetetlen­ségek közé.) Magyarországgal egyelőre kereskedelmi tárgyalások megindulását jelezték 1970. elejé­re. A legnehezebb dió a másik né­met állammal való viszony rende­zése. Ulbrichték ragaszkodnak ah­hoz — ez ismét kifejezésre jutott a Heinemannhoz december végén intézett levélben —, hogy a nem­zetközi jog alapján, tehát de jure, ismerjék el az NDK-t. Az új Nyugat-német Kormány már haj­landó lenne egy de facto elisme­résre. De ez Ulbrichtéknak a je­lek szerint nem elegendő. Lényegében Bonn azt akarja el­kerülni, hogy a két Németország egymással szemben külföld legyen. Különleges viszonyt szeretne te­remteni, amelyben nem vonná kétségbe a másik német ország létét, de mégis valamiképp kidom­borodnék, hogy itt egy nemzet két állama létezik. Kelet-Berlint nem érdekli e finom megkülön­böztetés. Igenis, nagykövetet akar küldeni Bonnba, mint bármely más külföldi állam és fütyül az egy nemzet fogalmának meghatá­rozására, kidomborítására. Éppen e csökönyösségében jelentkezik legjellemzőbben alacsonyabbren­dűségi komplexuma, presztízs­­gondolkodása. A bonni formula ugyanis elsősorban Ulbrichtéknak nyújtana jelentős előnyöket gaz­dasági téren , ha a két Németor­szág egymással szemben belföld maradna, (természetesen az eddi­gi határnak számító demarkációs vonallal és az állami lét minden egyéb szimbólumával és gyakorla­tával), akkor az NDK haszonél­vezője lehetne az Európai Közös Piac számos előnyének, és a bel­­német kereskedelem sok más szempontból is könnyebben funk­cionálhatna a két német állam között. De hát Ulbrichték fő gondja nem alattvalóik, hanem saját érdekük. Márpedig számuk­ra a közeledés, hát még a gyors közeledés, komoly vszélyekkel jár­hat. A moszkvai kommunista csúcs­­értekezlet a jelek szerint alap­jában véve a németek közötti kér­dések rendezése mellett foglalt ál­lást. Túlságos merevség könnyen Ulbricht elszigetelődéséhez vezet­hetne a keleti tömbön belül is. Heinemannhoz intézett levele en­nek akar elébe vágni : tárgyalá­sokat kínál Bonnak, hogy jó szán­dékát saját szövetségesei felé iga­zolja, ugyanakkor teljesíthetetlen, maximalista követelései ismételt hangsúlyozásával eleve a tárgya­lások meghiúsulását akarja bizto­sítani. Willy Brandtéknak nagy takti­kai ügyességre lesz szükségük, ha elképzeléseiket a valóságba akar­ják átültetni. Ügyelniök kell a Szövetségi Köztársaságon belül megnyilvánuló bírálatokra is. A keresztény­demokrata ellenzék — és a lakosság tekintélyes része — óva int attól, hogy ’’kiárusítsák a német érdekeket” és olyan helyze­tet teremtsenek, amely véglegesen lehetetlenné teszi Németország új­raegyesítését. Érdekes módon a kedvező keleti szelet a nyugat-német acélipar használta ki először : múlt év vé­gén megkötötték a háború utáni legnagyobb üzletet, több milliárd márka értékben nagyméretű olaj­csöveket szállítanak a Szovjetunió­nak. Néhány évvel ezelőtt, a né­met Parlament döntésére, az acél­iparnak még vissza kellett uta­sítania az oroszok hasonló ajánla­tát. Tempora mutantur ... Jó vol­na remélni, hogy ez a változás nemcsak a nyugat-német nagytő­kének, hanem Európa népeinek is hasznára válik szögesdrótokon, aknamezőkön, berlini falon innen és túl ... Főleg túl. K. T. A ’’MAGYAR NEMZET” tudó­sítása szerint a volt Margit körúti fegyházban, az Internacionálé hangjai mellett. Radnóti és József Attila verseinek idézésével ün­nepségen emlékeztek meg ”a meg­gyilkoltakról, a tizenkilencesekről, a 25 éves ellenforradalom áldoza­tairól”, mindazokról, akik a fegy­házban sínylődtek vagy haltak meg. A cikk nem említi, hogy az ünnepségen szó esett-e azokról a kommunistákról és nem kommu­nistákról, akik a legutóbbi 25 év­ben szenvedtek és pusztultak el ugyanebben a fegyházban. ------------Illllilllllllllllllllllllllllll------------­ 1970. január 15.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék