Irodalmi Ujság, 1970 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1970-01-15 / 1. szám

1970. január 15. Irodalmi Újság , MILYEN nehezen bontakoznak is ki embereim a szétkuszált emlé­kezés ködképéből. Politikusok, ál­lamhivatalnokok, államférfiak, mind jelentett valamit életemben, talán kellemesebb hangokra tud­nak hangolni ! Kettőről közülük régebben tanulmányt is írtam. Helyesebben Bethlen István gróf­ról még otthon előadást tartottam s itt New Yorkban kiszélesbítve, szabadabb lélegzettel, megismétel­tem. Az otthoni előadás után egy barátom vacsoráján találkoztam Bethlen Istvánnal. ’’Fenyő tartott minap rólad előadást”, mondotta ez a barátom Bethlennek. ’’Mért nem hívtál meg ?”, kérdezte tő­lem Bethlen. ’’Kegyelmes uram”, válaszoltam. ’’nemrég egy unoka­húgom római időzésekor meghí­vóhoz jutott a S. Pietróba Li­­sieux-i Szent Teréz szentté avatá­sakor. Elmondotta, hogy milyen különös volt, hogy jelen volt ott a szent egész rokonsága — nagy­bácsik, nagynénik, sógorság, ko­­masság, stb. De hát még milyen különös lett volna, ha én a szent­téavatáskor magát a szentet hív­tam volna meg”. Rassay Károlyról is tartottam előadást itt New York­ban. Nagyon érdemes volt. Nem kellett arra gondolnom, hogy in­tim barátok voltunk. Függetlenül ettől csak egyénisége érdekességé­re, éleslátására, rendkívüli eszes­ségére, felelősségtudására, ötletes­ségére kellett gondolnom, s ott állt előttem az akkori magyar közélet­nek legkülömbje. ”Oh ha még egy olyat énekelni tudnék” (Arany). Most a magyar közéletnek két rendkívüliségéről mondanék né­hány emlékező sort,­­ nem lexi­kálisakat, hanem személyes ízűe­ket, melyekből ki-ki megpróbál­hatja megkonstruálni az illető alakját : Apponyi Albert grófét és Popovics Sándorét. APPONYI ALBERT GRÓF (1846-1932) (megnéztem). Róla ott­hon, Mélykúton még nem hallot­tam semmit. A kalendárium, me­lyet apám minden évben megvett a vásárok dátumai miatt, Apponyi Albertről nem hirdetett semmit, én is ebből a bölcs könyvből csak azt tudtam meg, hogy három sötét alak meggyilkolta az ország­bírót, gróf Mailáthot. Ma is tu­dom, kik voltak, talán érdekel is valakit : Spanga, Pitér és Berecz, — lehet, hogy ezt sem a kalen­dáriumból tudtam meg, hanem valamely istoriás szövegből, me­lyet a hetivásáron énekeltek. A lutheránus gimnáziumban, ahol osztálytársaimnak csaknem fele zsidó volt és világ- és emberisme­ret dolgában jóval magasabban állt, mint én Mélykútról hozott ismereteimmel, lassan-lassan Ap­ponyi Albert híve-neve hozzám is eljutott Talán ebben a formában: ”a fekete gróf”, mellyel politikai hitvallásának adtak megvető ki­fejezést. Később ezt egy másik, differenciáltabb jelző : ’’Kalkreuth növendéke” váltotta fel, mígnem aztán — az 1911. évi ’’Nyugat­ban — már cikkem is jelent meg róla efajta jelzők nélkül. Ebben is, mint annyi minden­ben, Ady Endre hozott változást, ezúttal új díszítő jelzőt. A ’’Nyu­gat” 1911/I. kötetében olvashat­juk : ”A Jókai embere”, írta Ady Endre. Ebben a következő passzus áll : ’’Talán most tanár lesz, a la Jó­kai, ha lehet, de ha él — és éljen sokáig — fog ő új meg új megle­petésekkel jönni. Származása, éle­te, ifjúsága, kezdése, küzdelmei, kalandjai, házassága, boldogsága, boldogtalansága, lármái, beszédei, diadalai, kudarcai : ez a Jókai em­bere. Újból kezdhetve talán lehet­ne ezt az életet eredményesebbé, ehez a korszakhoz idomultabbá, hasznosabbá, alkuvóbbá s vidá­mabbá tenni, de Apponyi akkor nem volna többé Apponyi és Ap­ponyi Albert”. Nem gondolom, hogy ez Ap­ponyi egyéniségének legsikerül­tebb rajza, de mindenesetre alapos átrajzolása annak a túl egyszerű portrénak, melyet akkor a radiká­lis politika emberei híveik számá­ra Apponyi Albertről kötelezőn meghirdettek. A PROLETÁRDIKTATÚRA UTÁN és a fehérterror veszettsé­gei közepette a magát kereső or­szág tekintete szinte automatiku­san vetődött Apponyi Albert alak­jára. Mikor a román megszállás idején a nyugatiak egy értelmes, jószándékú emberüket küldték ide, hogy tapintsák ki az ország szívverését, és segítsen egy nyu­gati értelemben vett demokratikus megoldással az országot az újjá­születés útján elindítani,­­ egye­sek nem engedték, hogy ez sike­rüljön. Aki akkor felelősséget ér­ző és gondolkozó ember volt, Ap­ponyi Albertre gondolt. De hát ezek minoritásban voltak, így az­tán a nyugatiak küldöttjét nem is lehetett igazán meggyőzni arról, hogy Apponyi Albert különösen hivatott a rendcsinálásra. Olyan megoldások következtek, melyek az ország lázas állapotának fok­mérői voltak. Hogy ő maga, Ap­ponyi Albert, gondolt-e a vezér­kari hivatásra, erre nincs más bi­zonyíték, mint a ’’Borsszem Jan­kó” politikai élclap karikatúrája. Minden zsidó hosszúnapkor meg­jelent ott egy rajz : Apponyi Al­bert zsidó imaköpenyben s mel­lette a templomszolga ugyancsak tateszben s Apponyi, a főpap, küldi ezt a sameszét : ’’Nézz ki szol­gám, feljött-e már az esti csillag, — mert ha nem, akkor tovább kell böjtölni !” Hát ez persze nem bi­zonyíték Apponyi Albert becsvá­gya mellett vagy ellen, de felte­hető, hogy aki a politizálást nem­csak mint családi tradíciót vállal­ta, hanem olyan tudással, művelt­séggel és képességgel készült föl erre, mint Apponyi Albert, tuda­tában a misszióval járó felelős­ségérzetnek, az bizonnyal ambi­cionálta is a vezető szerepet. S mire 75 esztendős lett, már az egész ország így látta és vallotta ezt. Ha volt valaha nálunk igazi népszavazás, akkor ez az volt. Amit akkor erről leírtak, az jog­gal frázisnak hatott. Például : ’’Apponyi Albert gróf ma az egyetlen, akinek külpolitikai kon­cepciója van az országban. Az egyetlen, aki tudja, hogy ma nem segít rajtunk semmiféle orientáció. Az egyetlen, amivel a külföld fi­gyelmét magunkra irányíthatjuk, rokonszenvét megnyerhetjük, a de­mokratikus belpolitika”. Még csak azt kéne megállapítanom, hogy mi­kor, milyen alkalommal mondotta azt az öreg Ignotus Apponyi Al­bertről, hogy nem ő változott — mi változtunk, de sajnos csak ilyen szimplán emlékszem erre, — meg­találni írását nem tudom. De ta­lán ebből az időből való a szép jel­ző , imponáló katedrális. Aki ezekben az időkben (és más időkben is) külföldön utazott, nem csodálkozott azon, hogy hazánk­ról milyen keveset tudnak, de cso­dálkozott azon, hogy egyetlen ma­gyar közéleti ember nevét olyan respektussal nem ejtik ki s különö­sen ott, ahol közvetlenül figyelhe­tik meg szavának csodatevő erejét. Párizsban, a trianoni béke tár­gyalásakor, Apponyi beszéde után Lloyd George odakérte magához s közvetlen felvilágosításokat kért. Clémenceau, aki szövetségesének sem engedte meg a műsoron kívü­li felszólalást, (”taisez-vous, M. Ti­­tulescu!”, mordult rá erre az el­kényeztetett diplomatára) — nem merte félbeszakítani az Apponyi- Lloyd George tárgyalást. Ez a res­­pektus persze inkább Lloyd George-nak szólt, de ’’Aftermath” című emlékezéseiben erről a jele­netről írva csodálattal beszél Ap­­ponyiról s hozzáteszi, milyen kár az, hogy ezen a tárgyaláson nem az a bölcs Masaryk képviselte Csehszlovákiát, hanem az a ’’nar­row minded” — szűk látókörű — Benes. Még néhány közvetlen tapaszta­latom elmondására kérek enge­délyt. Apponyi Albertet, ismervén segítőkészségét, gyakran keresték föl emberek, hogy vállalja vala­mely általuk kieszelt akciójuk el­indítását s ilyen alkalmakkor elő­fordult, hogy főleg gazdasági és szociális kérdésekben véleménye­met tudakolta. A gazdaságiakban inkább Szterényiét. Soha meg nem történt, hogy valamely akcióról lebeszéltem volna. Mert mikor megtudakolta, már látható volt, hogy megvan a kialakult koncep­ciója, már lelkesedik, van elképze­lése a cselekvés módjáról. Öröm volt látni, hogy egy pillanatra sem lankad a kitűzött feladat követé­sében. Talán életrajzában ezek fel is vannak jegyezve,­­ ott megol­­vashatók. Én két szimplább sze­mélyes emlékemet jegyzem itt föl. Az egyik a fehér terror idejéről va­ló, amikor egy kétségbeesett zsidó asszony jött hozzám, hogy testvér­­öccsét elvitték a Margit körúti hadbíróságra, mert leszállás köz­ben a villamosról beleütközött egy katonatisztbe. Az istenért, tegyek valamit. ’’Nézze, asszonyom, én igen kis ember vagyok ahhoz, hogy közbelépésem ma a katona­ságnál bármit is számíthatna. Egyet szívesen megteszek : adok egy ajánlólevelet Apponyi Albert gróf ő excellenciájához, megmon­dom, hogy maguk becsületes ma­gyar emberek, ha tud tenni vala­mit érdekükben, tegye meg”. Este tízkor jelentkezik az asszony — csúnya zsidó asszony volt — s el­mondja : a gróf szívesen fogadta, nagyon megértette kétségbeesését, kocsiba ült vele s a Margit körút­ra mentek. Akkor persze a kegyel­mes úr egyedül tárgyalt s kihozta a fiút. Sem ember, sem hatóság akkor nem volt, aki erre vállalko­zott volna. A NÉPSZÖVETSÉGI tárgyalá­sok idején történt, hogy nekem valamely Gyász-ügyben Genfbe kellett utaznom. Apponyi Albert, Magyarország népszövetségi fő­delegátusa ült ugyanabban az első osztályú szakaszban. Valami el­­csodálkozást vehetett észre rajtam, mert azonnal magyarázni kezdte: ’’Nekem a kormány hálókocsit en­gedélyez, de én azt akarom, hogy feleségem utánam jöjjön s ennek költségét ily módon tudom megta­karítani”. Igen fölnéztem erre az emberre. A genfi út alkalmából, hadd mondjam el Apponyi Albert egy rögtönzését a Népszövetség ülésén, melyet svájci ismerőseim állandóan csodálattal emlegetnek s a svájci lapok annak idején aláhúzottan megírtak. Apponyi Albert, mint annyiszor Trianon revízióját emlí­tette beszédében, mire Benes köz­beszólt : ’’Jamais!” Apponyi meg­szakította beszédét és Benes felé fordulva azt mondotta : ”Én tán­coltam a Tuileries-ben Eugénia császárnővel, amikor a francia császárság örökéletűnek látszott. Mi lett ebből a francia császárság­ból ? Én jelen voltam a frankfur­ti országgyűlésen, mely a hatal­mas német birodalmat megterem­tette. Mi lett ebből a hatalomból? Én szolgáltam, szerény szerepben, ötven éven át az Osztrák-Magyar Monarchiát, mely tán soha erősebb nem volt, mint ez alatt a fél év­század alatt. Hová lett ez a Mo­narchia? Azt hiszem, joggal kér­hetem Csehszlovákia igen tisztelt képviselőjét, hogy történeti dol­gokra az én jelenlétemben ne mondja : ’jamais’ ”. (Emlékezetből idézem : Apponyi Albert aligha­nem jobban mondotta el.) HA ARRÓL FAGGATNÁNAK, hogy miért írok Popovits Sándor­ról, miért tartom fontosnak, a tar­ka, érdekes embercsoportból, mely­be életem útján belebonyolódtam s melynek emlékeiből kibonyolód­ni nem tudok, nehezen tudnék ki­elégítő választ adni. A politikai életben döntő szerepet nem ját­szott, de minden politikai alakulat díszként viselte, ha valamely kor­mányzási kombináció közéjük so­dorta. Nagyon kellett sodorni, mert ő nem kereste a szereplést s ko­moly érvekkel kellett rábeszélni, hogy vállalja. Már ez egymagá­ban is indokolja, hogy megemlé­kezzem róla. De hát ennél kiadó­­sabb magyarázattal is szolgálhatok. A köztisztviselők között, akik a kiegyezés utáni időkben magasabb rangban szolgálták az országot, sok érdemes ember akadt, de ha ezt a rangsort a szélesebb látókör, külömb műveltség, értékesebb em­ber- és világismeret szempontjá­ból állapítanék meg, akkor aligha akadunk olyan emberre, ki Popo­vits Sándorhoz fogható volna. Hal­lott valaha is valaki arról, hogy Popovits Sándor, ki pénzügyi ál­lamtitkár volt, az Osztrák-Magyar Bank kormányzója, pénzügymi­niszter, a Magyar Nemzeti Bank Elnöke,­­ hallott-e valaki arról, hogy ezekhez a megbízásokhoz ne­ki valami különös törekvést, agya­fúrtságot, kabalát kellett kieszel­nie, valamely nagyobb érdemű, hi­­vatottabb embert útjából elmoz­dítania? Nem, az ő elhelyezkedése mindig magától jött, senkinek eszébe nem jutott ezt kérdőjellel illetnie s ha menesztése körül skandalum keletkezett, erre Im­­rédy Bélának — vagy, mint ő jó szívvel nevezte, Béluskának — volt szüksége. Mert Imrédy csak így, Popovits Sándor hulláján átgázol­va tudta magát a miniszterelnököt. Gömbös Gyulát meggyőzni a vál­tozás szükségességéről. (Mikor a bank küldöttsége megjelent Popo­­vitsnál, hogy sajnálatát fejezze ki távozása dolgában s közölje vele a bank döntését tisztességes össze­gű nyugdíja ügyében, azt válaszol­ta: ’’Nem olyan körülmények kö­zött menesztettek engem, hogy én a banktól bármit is elfogadhat­nék.”) TALÁN ez a néhány jelző is elég, melyeket itt hevenyészve közöltem, hogy az olvasó megértse rá való emlékezésemet, pláne, ha el­mondom, hogy attól kezdve, ami­kor a brüsszeli pénzügyi konferen­cia alkalmából megismerkedtünk — ez 1922-ben lehetett — kapcso­latom vele olyan bensőséges volt, hogy e megindult kalaplengetés tovatűnt finom alakja után termé­szetesnek látszik. Az az időszak, melynek folyamán Popovits Sándor pályája alakult, történelmünk szempontjából nem volt a legdi­csőségesebb, de hogy teremtődhe­tett olyan egyéniség is, mint ő, aki­ről csak csodálattal vallhatok, ezt — tetszik látni — annak az il­lusztrálásául nem mondom el, hogy a végső ítélettel erről a kor­ról még várni kell. A brüsszeli pénzügyi konferen­cián — az első nemzetközi konfe­rencia volt ez, melyre a legyőzött Magyarországot meghívták — Po­povits Sándor képviselte az or­szágot. Két szakértőt rendelt mel­léje a kormány; az egyik Scitovsky Tibor volt , a másik én voltam. Már az első összejövetelek alkal­mával látható volt, hogy világszer­te milyen imponáló tekintélye van Popovitsnak, s ezt még az Oszt­rák-Magyar Banknál volt kor­mányzósága idejéből hozta magá­val. Popovits Sándor elmondta be­szédét nem volt szenzáció, a kon­ferencia résztvevői számára csak az angol és francia delegátus be­széde volt fontos s ezek elhang­zása után a bizottságok munkája kezdődött meg. ’’Maxikám, mi holnap megszö­künk”, mondotta nekem és egy programot tárt elém, melyen meg­­éreztem, hogy ezt számomra állí­totta össze. Ki is kérdezett, hogy az előző napokon mit néztem meg s aztán a képtár gazdagságáról fag­gatott. Mikor azzal dicsekedtem, hogy egy ismeretlen nagy festőt fedeztem föl, Gonzales Coclest, ak­kor megtudtam tőle, hogy ki ez az ’’ismeretlen”, mit tud, mire becsü­lik. Mikor aztán együtt néztük meg a képtárat, majd a St. Gudu­­la templomát, akkor láttam, hogy itáliai utaim után is maradt szá­momra elég tudnivaló. Ennek a néhány hétnek kurzusát azóta elfe­lejtettem, de valahogy ott van szellemi habitusom kialakulásában. Boldogan iratkoznék újra be ebbe a kurzusba. AZTÁN, hogy a Magyar Nem­zeti Bank megalakult természete­sen ez teljes egészében az ő mun­kája volt .­ Gyász-béli ügyeim, különösen a valutakorlátozások idején, állandó tárgyalásokat tet­tek szükségessé a bankkal, ankétek alkalmával, s még többször, egyes valuta­ügyekben. Egy nagy textil­cég kihágást követett el : nem szolgáltatta be az exportjából ke­letkezett valutát, hanem azt köz­­vetlenül pamut bevásárlására hasz­nálta fel anélkül, hogy a banktól a kötelező kiutalást kérte volna. Eljárás indult meg ellene, a gaz­dasági közvélemény nagyon figyel­te az ügyet, nagy vita erről a la­pokban , a ’’Pester Lloyd” azt ír­ta : ebben az ügyben nincs helye a bírósági eljárásnak, ezért a Má­ria Terézia vitézségi érem jár. El­mentem Popovits Sándorhoz. ”Ex­­cellenciás uram, valóban formai szempontból kihágás történt, de érdemileg nem. A cég megrövidí­tette az eljárást. Ahelyett, hogy beszolgáltatta volna az exportból eredő valutát s aztán a banktól kért volna kiutalást pamutvásár­lásra, ezt a műveletet maga intéz­te el”. ’’Maxikám, beszélt erről Gosztonyival, a jogi osztály veze­tőjével?” ”Én, kegyelmes uram, Gosztonyival nem beszélek”. ’’Egy­szer egy okos bécsi asszony azt mondotta nekem : Wissen Sie Ex­­cellenz, ein jeder ist in seinem Fach ein Idiot! — mindenki idió­ta a maga szakmájában, de ezt nem Gosztonyira mondom. Majd én beszélek vele. Nem lesz semmi baj, de a Mária-Terézia rendet sokallom”. Egy más alkalommal, mikor ná­la vagyok, szolgája jelenti: ’’Ke­gyelmes uram, itt van egy em­ber, ki mindenáron be akar jönni, nem bírok vele”. ’’Láthatja, hogy Maxi barátom van nálam”. A szolga kimegy, de rövid vártatva újra bejön, hogy ő nem bír ezzel az emberrel, ez be fog törni. ’’Hát engedje be”, mondotta , mikor Po­povits látta, hogy kimenni készü­lök. ’’Szó sincs róla, tessék csak itt maradni!” Egy szálas, szakállas nagy darab ember lép be : ’’Popo­vits Sándor őexcellenciáját kere­sem”. ”Az én vagyok”, mondotta Popovits barátságos meghajlással. Mire az idegen: ”Az nem lehet!” ’’Kedves uram, én kevés dolgot tudok bizonyosan, de azt, hogy én Popovits Sándor vagyok, azt biz­tosan tudom.” TALÁN még méltóztatnak em­lékezni, hogy referáltam az ’’Iro­dalmi Újság”-ban egy afférról, mely úgy keletkezett, hogy Ber­­zeviczy Albert egy Ady-ellenes nyilatkozatára illetlenül válaszol­tam, már ti. a kormánypárt félhi­vatalosa szerint. Volt egy jó isme­rősöm, a Nemzeti Bank egyik igen okos, dolgos, kötelességtudó igaz­­gatója, tudom is a nevet, Lenk­nek­ hívtak, amit azért írok ide, hogy látni tessék, milyen forszírozásával emlékezetemnek, ennek micsoda bonyolult katakomba-útjain ugrott elém ez a név, melyet az Isten is arra teremtett, hogy elfelejtsem. Úgy adódott, hogy én ezt a Lenk igazgatót reggelenként a Naphegy­ről jövet a Filadelfia Kávéház előtt — mert ő is arra indult hi­vatalába — kocsimba invitáltam s bevittem a bankba. Természetes volt. Mikor a Berzeviczy-affér hangossága a bank­körök nyugal­mát is megzavarta — ha nem is az összesekét, de Lenk igazgató szobájáig kétségtelenül eljutott —, hiába invitáltam kocsimba Lenk igazgatót, ingerülten rázta fejét s bosszúsan intett, hogy csak men­jek tovább. Ezt a veszteséget is természetesen Berzeviczy Albert terhére írtam. Tán egy hét vagy két hét múlva ott vagyok Popovits elnöknél, ami­kor benyit az illető igazgató. Én­em ott látván, zavartan visszafor­­ul. De az elnök utánaszól: ’’Csak gyere be, láthatod, Maxi barátom van nálam”. Kénytelen volt vissza­fordulni, — nagyon sajnáltam őt... FENYŐ MIKSA Közéleti emlékezések

Next