Irodalmi Ujság, 1970 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-15 / 1. szám
1970. január 15. Irodalmi Újság , MILYEN nehezen bontakoznak is ki embereim a szétkuszált emlékezés ködképéből. Politikusok, államhivatalnokok, államférfiak, mind jelentett valamit életemben, talán kellemesebb hangokra tudnak hangolni ! Kettőről közülük régebben tanulmányt is írtam. Helyesebben Bethlen István grófról még otthon előadást tartottam s itt New Yorkban kiszélesbítve, szabadabb lélegzettel, megismételtem. Az otthoni előadás után egy barátom vacsoráján találkoztam Bethlen Istvánnal. ’’Fenyő tartott minap rólad előadást”, mondotta ez a barátom Bethlennek. ’’Mért nem hívtál meg ?”, kérdezte tőlem Bethlen. ’’Kegyelmes uram”, válaszoltam. ’’nemrég egy unokahúgom római időzésekor meghívóhoz jutott a S. Pietróba Lisieux-i Szent Teréz szentté avatásakor. Elmondotta, hogy milyen különös volt, hogy jelen volt ott a szent egész rokonsága — nagybácsik, nagynénik, sógorság, komasság, stb. De hát még milyen különös lett volna, ha én a szenttéavatáskor magát a szentet hívtam volna meg”. Rassay Károlyról is tartottam előadást itt New Yorkban. Nagyon érdemes volt. Nem kellett arra gondolnom, hogy intim barátok voltunk. Függetlenül ettől csak egyénisége érdekességére, éleslátására, rendkívüli eszességére, felelősségtudására, ötletességére kellett gondolnom, s ott állt előttem az akkori magyar közéletnek legkülömbje. ”Oh ha még egy olyat énekelni tudnék” (Arany). Most a magyar közéletnek két rendkívüliségéről mondanék néhány emlékező sort, nem lexikálisakat, hanem személyes ízűeket, melyekből ki-ki megpróbálhatja megkonstruálni az illető alakját : Apponyi Albert grófét és Popovics Sándorét. APPONYI ALBERT GRÓF (1846-1932) (megnéztem). Róla otthon, Mélykúton még nem hallottam semmit. A kalendárium, melyet apám minden évben megvett a vásárok dátumai miatt, Apponyi Albertről nem hirdetett semmit, én is ebből a bölcs könyvből csak azt tudtam meg, hogy három sötét alak meggyilkolta az országbírót, gróf Mailáthot. Ma is tudom, kik voltak, talán érdekel is valakit : Spanga, Pitér és Berecz, — lehet, hogy ezt sem a kalendáriumból tudtam meg, hanem valamely istoriás szövegből, melyet a hetivásáron énekeltek. A lutheránus gimnáziumban, ahol osztálytársaimnak csaknem fele zsidó volt és világ- és emberismeret dolgában jóval magasabban állt, mint én Mélykútról hozott ismereteimmel, lassan-lassan Apponyi Albert híve-neve hozzám is eljutott Talán ebben a formában: ”a fekete gróf”, mellyel politikai hitvallásának adtak megvető kifejezést. Később ezt egy másik, differenciáltabb jelző : ’’Kalkreuth növendéke” váltotta fel, mígnem aztán — az 1911. évi ’’Nyugatban — már cikkem is jelent meg róla efajta jelzők nélkül. Ebben is, mint annyi mindenben, Ady Endre hozott változást, ezúttal új díszítő jelzőt. A ’’Nyugat” 1911/I. kötetében olvashatjuk : ”A Jókai embere”, írta Ady Endre. Ebben a következő passzus áll : ’’Talán most tanár lesz, a la Jókai, ha lehet, de ha él — és éljen sokáig — fog ő új meg új meglepetésekkel jönni. Származása, élete, ifjúsága, kezdése, küzdelmei, kalandjai, házassága, boldogsága, boldogtalansága, lármái, beszédei, diadalai, kudarcai : ez a Jókai embere. Újból kezdhetve talán lehetne ezt az életet eredményesebbé, ehez a korszakhoz idomultabbá, hasznosabbá, alkuvóbbá s vidámabbá tenni, de Apponyi akkor nem volna többé Apponyi és Apponyi Albert”. Nem gondolom, hogy ez Apponyi egyéniségének legsikerültebb rajza, de mindenesetre alapos átrajzolása annak a túl egyszerű portrénak, melyet akkor a radikális politika emberei híveik számára Apponyi Albertről kötelezőn meghirdettek. A PROLETÁRDIKTATÚRA UTÁN és a fehérterror veszettségei közepette a magát kereső ország tekintete szinte automatikusan vetődött Apponyi Albert alakjára. Mikor a román megszállás idején a nyugatiak egy értelmes, jószándékú emberüket küldték ide, hogy tapintsák ki az ország szívverését, és segítsen egy nyugati értelemben vett demokratikus megoldással az országot az újjászületés útján elindítani, egyesek nem engedték, hogy ez sikerüljön. Aki akkor felelősséget érző és gondolkozó ember volt, Apponyi Albertre gondolt. De hát ezek minoritásban voltak, így aztán a nyugatiak küldöttjét nem is lehetett igazán meggyőzni arról, hogy Apponyi Albert különösen hivatott a rendcsinálásra. Olyan megoldások következtek, melyek az ország lázas állapotának fokmérői voltak. Hogy ő maga, Apponyi Albert, gondolt-e a vezérkari hivatásra, erre nincs más bizonyíték, mint a ’’Borsszem Jankó” politikai élclap karikatúrája. Minden zsidó hosszúnapkor megjelent ott egy rajz : Apponyi Albert zsidó imaköpenyben s mellette a templomszolga ugyancsak tateszben s Apponyi, a főpap, küldi ezt a sameszét : ’’Nézz ki szolgám, feljött-e már az esti csillag, — mert ha nem, akkor tovább kell böjtölni !” Hát ez persze nem bizonyíték Apponyi Albert becsvágya mellett vagy ellen, de feltehető, hogy aki a politizálást nemcsak mint családi tradíciót vállalta, hanem olyan tudással, műveltséggel és képességgel készült föl erre, mint Apponyi Albert, tudatában a misszióval járó felelősségérzetnek, az bizonnyal ambicionálta is a vezető szerepet. S mire 75 esztendős lett, már az egész ország így látta és vallotta ezt. Ha volt valaha nálunk igazi népszavazás, akkor ez az volt. Amit akkor erről leírtak, az joggal frázisnak hatott. Például : ’’Apponyi Albert gróf ma az egyetlen, akinek külpolitikai koncepciója van az országban. Az egyetlen, aki tudja, hogy ma nem segít rajtunk semmiféle orientáció. Az egyetlen, amivel a külföld figyelmét magunkra irányíthatjuk, rokonszenvét megnyerhetjük, a demokratikus belpolitika”. Még csak azt kéne megállapítanom, hogy mikor, milyen alkalommal mondotta azt az öreg Ignotus Apponyi Albertről, hogy nem ő változott — mi változtunk, de sajnos csak ilyen szimplán emlékszem erre, — megtalálni írását nem tudom. De talán ebből az időből való a szép jelző , imponáló katedrális. Aki ezekben az időkben (és más időkben is) külföldön utazott, nem csodálkozott azon, hogy hazánkról milyen keveset tudnak, de csodálkozott azon, hogy egyetlen magyar közéleti ember nevét olyan respektussal nem ejtik ki s különösen ott, ahol közvetlenül figyelhetik meg szavának csodatevő erejét. Párizsban, a trianoni béke tárgyalásakor, Apponyi beszéde után Lloyd George odakérte magához s közvetlen felvilágosításokat kért. Clémenceau, aki szövetségesének sem engedte meg a műsoron kívüli felszólalást, (”taisez-vous, M. Titulescu!”, mordult rá erre az elkényeztetett diplomatára) — nem merte félbeszakítani az Apponyi- Lloyd George tárgyalást. Ez a respektus persze inkább Lloyd George-nak szólt, de ’’Aftermath” című emlékezéseiben erről a jelenetről írva csodálattal beszél Apponyiról s hozzáteszi, milyen kár az, hogy ezen a tárgyaláson nem az a bölcs Masaryk képviselte Csehszlovákiát, hanem az a ’’narrow minded” — szűk látókörű — Benes. Még néhány közvetlen tapasztalatom elmondására kérek engedélyt. Apponyi Albertet, ismervén segítőkészségét, gyakran keresték föl emberek, hogy vállalja valamely általuk kieszelt akciójuk elindítását s ilyen alkalmakkor előfordult, hogy főleg gazdasági és szociális kérdésekben véleményemet tudakolta. A gazdaságiakban inkább Szterényiét. Soha meg nem történt, hogy valamely akcióról lebeszéltem volna. Mert mikor megtudakolta, már látható volt, hogy megvan a kialakult koncepciója, már lelkesedik, van elképzelése a cselekvés módjáról. Öröm volt látni, hogy egy pillanatra sem lankad a kitűzött feladat követésében. Talán életrajzában ezek fel is vannak jegyezve, ott megolvashatók. Én két szimplább személyes emlékemet jegyzem itt föl. Az egyik a fehér terror idejéről való, amikor egy kétségbeesett zsidó asszony jött hozzám, hogy testvéröccsét elvitték a Margit körúti hadbíróságra, mert leszállás közben a villamosról beleütközött egy katonatisztbe. Az istenért, tegyek valamit. ’’Nézze, asszonyom, én igen kis ember vagyok ahhoz, hogy közbelépésem ma a katonaságnál bármit is számíthatna. Egyet szívesen megteszek : adok egy ajánlólevelet Apponyi Albert gróf ő excellenciájához, megmondom, hogy maguk becsületes magyar emberek, ha tud tenni valamit érdekükben, tegye meg”. Este tízkor jelentkezik az asszony — csúnya zsidó asszony volt — s elmondja : a gróf szívesen fogadta, nagyon megértette kétségbeesését, kocsiba ült vele s a Margit körútra mentek. Akkor persze a kegyelmes úr egyedül tárgyalt s kihozta a fiút. Sem ember, sem hatóság akkor nem volt, aki erre vállalkozott volna. A NÉPSZÖVETSÉGI tárgyalások idején történt, hogy nekem valamely Gyász-ügyben Genfbe kellett utaznom. Apponyi Albert, Magyarország népszövetségi fődelegátusa ült ugyanabban az első osztályú szakaszban. Valami elcsodálkozást vehetett észre rajtam, mert azonnal magyarázni kezdte: ’’Nekem a kormány hálókocsit engedélyez, de én azt akarom, hogy feleségem utánam jöjjön s ennek költségét ily módon tudom megtakarítani”. Igen fölnéztem erre az emberre. A genfi út alkalmából, hadd mondjam el Apponyi Albert egy rögtönzését a Népszövetség ülésén, melyet svájci ismerőseim állandóan csodálattal emlegetnek s a svájci lapok annak idején aláhúzottan megírtak. Apponyi Albert, mint annyiszor Trianon revízióját említette beszédében, mire Benes közbeszólt : ’’Jamais!” Apponyi megszakította beszédét és Benes felé fordulva azt mondotta : ”Én táncoltam a Tuileries-ben Eugénia császárnővel, amikor a francia császárság örökéletűnek látszott. Mi lett ebből a francia császárságból ? Én jelen voltam a frankfurti országgyűlésen, mely a hatalmas német birodalmat megteremtette. Mi lett ebből a hatalomból? Én szolgáltam, szerény szerepben, ötven éven át az Osztrák-Magyar Monarchiát, mely tán soha erősebb nem volt, mint ez alatt a fél évszázad alatt. Hová lett ez a Monarchia? Azt hiszem, joggal kérhetem Csehszlovákia igen tisztelt képviselőjét, hogy történeti dolgokra az én jelenlétemben ne mondja : ’jamais’ ”. (Emlékezetből idézem : Apponyi Albert alighanem jobban mondotta el.) HA ARRÓL FAGGATNÁNAK, hogy miért írok Popovits Sándorról, miért tartom fontosnak, a tarka, érdekes embercsoportból, melybe életem útján belebonyolódtam s melynek emlékeiből kibonyolódni nem tudok, nehezen tudnék kielégítő választ adni. A politikai életben döntő szerepet nem játszott, de minden politikai alakulat díszként viselte, ha valamely kormányzási kombináció közéjük sodorta. Nagyon kellett sodorni, mert ő nem kereste a szereplést s komoly érvekkel kellett rábeszélni, hogy vállalja. Már ez egymagában is indokolja, hogy megemlékezzem róla. De hát ennél kiadósabb magyarázattal is szolgálhatok. A köztisztviselők között, akik a kiegyezés utáni időkben magasabb rangban szolgálták az országot, sok érdemes ember akadt, de ha ezt a rangsort a szélesebb látókör, külömb műveltség, értékesebb ember- és világismeret szempontjából állapítanék meg, akkor aligha akadunk olyan emberre, ki Popovits Sándorhoz fogható volna. Hallott valaha is valaki arról, hogy Popovits Sándor, ki pénzügyi államtitkár volt, az Osztrák-Magyar Bank kormányzója, pénzügyminiszter, a Magyar Nemzeti Bank Elnöke, hallott-e valaki arról, hogy ezekhez a megbízásokhoz neki valami különös törekvést, agyafúrtságot, kabalát kellett kieszelnie, valamely nagyobb érdemű, hivatottabb embert útjából elmozdítania? Nem, az ő elhelyezkedése mindig magától jött, senkinek eszébe nem jutott ezt kérdőjellel illetnie s ha menesztése körül skandalum keletkezett, erre Imrédy Bélának — vagy, mint ő jó szívvel nevezte, Béluskának — volt szüksége. Mert Imrédy csak így, Popovits Sándor hulláján átgázolva tudta magát a miniszterelnököt. Gömbös Gyulát meggyőzni a változás szükségességéről. (Mikor a bank küldöttsége megjelent Popovitsnál, hogy sajnálatát fejezze ki távozása dolgában s közölje vele a bank döntését tisztességes összegű nyugdíja ügyében, azt válaszolta: ’’Nem olyan körülmények között menesztettek engem, hogy én a banktól bármit is elfogadhatnék.”) TALÁN ez a néhány jelző is elég, melyeket itt hevenyészve közöltem, hogy az olvasó megértse rá való emlékezésemet, pláne, ha elmondom, hogy attól kezdve, amikor a brüsszeli pénzügyi konferencia alkalmából megismerkedtünk — ez 1922-ben lehetett — kapcsolatom vele olyan bensőséges volt, hogy e megindult kalaplengetés tovatűnt finom alakja után természetesnek látszik. Az az időszak, melynek folyamán Popovits Sándor pályája alakult, történelmünk szempontjából nem volt a legdicsőségesebb, de hogy teremtődhetett olyan egyéniség is, mint ő, akiről csak csodálattal vallhatok, ezt — tetszik látni — annak az illusztrálásául nem mondom el, hogy a végső ítélettel erről a korról még várni kell. A brüsszeli pénzügyi konferencián — az első nemzetközi konferencia volt ez, melyre a legyőzött Magyarországot meghívták — Popovits Sándor képviselte az országot. Két szakértőt rendelt melléje a kormány; az egyik Scitovsky Tibor volt , a másik én voltam. Már az első összejövetelek alkalmával látható volt, hogy világszerte milyen imponáló tekintélye van Popovitsnak, s ezt még az Osztrák-Magyar Banknál volt kormányzósága idejéből hozta magával. Popovits Sándor elmondta beszédét nem volt szenzáció, a konferencia résztvevői számára csak az angol és francia delegátus beszéde volt fontos s ezek elhangzása után a bizottságok munkája kezdődött meg. ’’Maxikám, mi holnap megszökünk”, mondotta nekem és egy programot tárt elém, melyen megéreztem, hogy ezt számomra állította össze. Ki is kérdezett, hogy az előző napokon mit néztem meg s aztán a képtár gazdagságáról faggatott. Mikor azzal dicsekedtem, hogy egy ismeretlen nagy festőt fedeztem föl, Gonzales Coclest, akkor megtudtam tőle, hogy ki ez az ’’ismeretlen”, mit tud, mire becsülik. Mikor aztán együtt néztük meg a képtárat, majd a St. Gudula templomát, akkor láttam, hogy itáliai utaim után is maradt számomra elég tudnivaló. Ennek a néhány hétnek kurzusát azóta elfelejtettem, de valahogy ott van szellemi habitusom kialakulásában. Boldogan iratkoznék újra be ebbe a kurzusba. AZTÁN, hogy a Magyar Nemzeti Bank megalakult természetesen ez teljes egészében az ő munkája volt . Gyász-béli ügyeim, különösen a valutakorlátozások idején, állandó tárgyalásokat tettek szükségessé a bankkal, ankétek alkalmával, s még többször, egyes valutaügyekben. Egy nagy textilcég kihágást követett el : nem szolgáltatta be az exportjából keletkezett valutát, hanem azt közvetlenül pamut bevásárlására használta fel anélkül, hogy a banktól a kötelező kiutalást kérte volna. Eljárás indult meg ellene, a gazdasági közvélemény nagyon figyelte az ügyet, nagy vita erről a lapokban , a ’’Pester Lloyd” azt írta : ebben az ügyben nincs helye a bírósági eljárásnak, ezért a Mária Terézia vitézségi érem jár. Elmentem Popovits Sándorhoz. ”Excellenciás uram, valóban formai szempontból kihágás történt, de érdemileg nem. A cég megrövidítette az eljárást. Ahelyett, hogy beszolgáltatta volna az exportból eredő valutát s aztán a banktól kért volna kiutalást pamutvásárlásra, ezt a műveletet maga intézte el”. ’’Maxikám, beszélt erről Gosztonyival, a jogi osztály vezetőjével?” ”Én, kegyelmes uram, Gosztonyival nem beszélek”. ’’Egyszer egy okos bécsi asszony azt mondotta nekem : Wissen Sie Excellenz, ein jeder ist in seinem Fach ein Idiot! — mindenki idióta a maga szakmájában, de ezt nem Gosztonyira mondom. Majd én beszélek vele. Nem lesz semmi baj, de a Mária-Terézia rendet sokallom”. Egy más alkalommal, mikor nála vagyok, szolgája jelenti: ’’Kegyelmes uram, itt van egy ember, ki mindenáron be akar jönni, nem bírok vele”. ’’Láthatja, hogy Maxi barátom van nálam”. A szolga kimegy, de rövid vártatva újra bejön, hogy ő nem bír ezzel az emberrel, ez be fog törni. ’’Hát engedje be”, mondotta , mikor Popovits látta, hogy kimenni készülök. ’’Szó sincs róla, tessék csak itt maradni!” Egy szálas, szakállas nagy darab ember lép be : ’’Popovits Sándor őexcellenciáját keresem”. ”Az én vagyok”, mondotta Popovits barátságos meghajlással. Mire az idegen: ”Az nem lehet!” ’’Kedves uram, én kevés dolgot tudok bizonyosan, de azt, hogy én Popovits Sándor vagyok, azt biztosan tudom.” TALÁN még méltóztatnak emlékezni, hogy referáltam az ’’Irodalmi Újság”-ban egy afférról, mely úgy keletkezett, hogy Berzeviczy Albert egy Ady-ellenes nyilatkozatára illetlenül válaszoltam, már ti. a kormánypárt félhivatalosa szerint. Volt egy jó ismerősöm, a Nemzeti Bank egyik igen okos, dolgos, kötelességtudó igazgatója, tudom is a nevet, Lenknek hívtak, amit azért írok ide, hogy látni tessék, milyen forszírozásával emlékezetemnek, ennek micsoda bonyolult katakomba-útjain ugrott elém ez a név, melyet az Isten is arra teremtett, hogy elfelejtsem. Úgy adódott, hogy én ezt a Lenk igazgatót reggelenként a Naphegyről jövet a Filadelfia Kávéház előtt — mert ő is arra indult hivatalába — kocsimba invitáltam s bevittem a bankba. Természetes volt. Mikor a Berzeviczy-affér hangossága a bankkörök nyugalmát is megzavarta — ha nem is az összesekét, de Lenk igazgató szobájáig kétségtelenül eljutott —, hiába invitáltam kocsimba Lenk igazgatót, ingerülten rázta fejét s bosszúsan intett, hogy csak menjek tovább. Ezt a veszteséget is természetesen Berzeviczy Albert terhére írtam. Tán egy hét vagy két hét múlva ott vagyok Popovits elnöknél, amikor benyit az illető igazgató. Énem ott látván, zavartan visszaforul. De az elnök utánaszól: ’’Csak gyere be, láthatod, Maxi barátom van nálam”. Kénytelen volt visszafordulni, — nagyon sajnáltam őt... FENYŐ MIKSA Közéleti emlékezések