Irodalmi Ujság, 1971 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1971-01-15 / 1. szám

1971. január 15. Irodalmi Újság 8 ’’EZT A KÖNYVET úgy írom meg, hogy nem alkalmazkodom semmiféle irodalmi szabályzathoz. Úgy írom, mintha eskü alatt vallanék a legmagasabb bíróság színe előtt és felelősséget vállalok minden szavamért. E könyv kizárólag az igazságot tartalmaz­za , valóban megtörtént események följegy­zése.” Ezeket a sorokat Anatoli Kuznyecov 1965-ben vetette papírra, amikor hozzáfo­gott ”Babi Yar” című könyve megírásához. ’’Hamvak” cím alatt rövid előszót írt a könyvhöz s ebben az előszóban tette az idézett fogadalmat. Mert a néhány mon­dat valóban úgy hangzik, mint egy foga­dalom, amit az író nem elsősorban az ol­vasó, de sokkal inkább önmaga figyelmez­tetésére szán. A sorokat azonban a cenzor kihúzta. Nyilvánvaló, hogy kötekedést vélt fölfedezni a fogadkozásban : ’’...nem al­kalmazkodom semmiféle irodalmi szabály­zathoz” és a fogadalomban is : ”e könyv kizárólag az igazságot tartalmazza.” Azt akarja ezzel mondani Anatoli Vasziljevics Kuznyecov, hogy nem minden szovjet könyv tartalmazza ’’kizárólag az igazsá­­got” ? Amikor a ”Babi Yar” 1966-ban megje­lent a Szovjetunióban, az előszónak ezek a mondatai hiányoztak belőle. De ezen­kívül még sokkal több. A kéziratnak egy­negyed része áldozatául esett a cenzori ceruzának. Vannak azonban operálhatatlan könyvek. A cenzor belevág és az író elvér­zik. Kuznyecov nem tudta elviselni írása megcsonkítását. Vannak regények, amelyek közül az író képes és hajlandó egyezke­désre. Nem minden mondatuk tapad ideg­hez. A ”Babi Yar” azonban nem ilyen. Az élmény, amelyet az író megírt ebben a könyvében minden valószínűség szerint felelős azért, hogy egyáltalában író lett belőle. Ilyen jellegű könyvben minden egyes mondat érési folyamata évtizedekkel mér­hető. Hogyan lehetne veszni hagyni ? Kuz­nyecov az eredeti kéziratot lefényképezte, az előhívott anyagot elásta, a filmet ruhájá­ba varrta és amikor 1969-ben kéthetes ’’el­távozásra” kapott engedélyt Moszkvától, hogy egy Leninről tervezett könyvéhez anyagot gyűjtsön Londonban, elhozta ma­gával. Ott a lefényképezett és előhívott kéziratot temette el, itt Londonban pedig Kuznyecovot. Helyette Anatoli kelt életre. A keresztnév vezetéknévvé lépett elő. Mint szimbolikus személyeknek , Anatolinak is csak egy neve van. A KA­BATBA VARRVA kimentett ’Ba­bi Yar” most megjelent Angliában. Az üzenetek többé nem palackba zárva utaz­nak, a palack-posta nem megbízható. Ma­ga az üzenet is sürgősebbé vált, nem lehet lomha hullámokra bízni, nem az utókor­nak szól, de a jelennek. A most megjelent könyv már nemcsak Babi Yarról szól, de Kuznyecovról, Anatoliról és a cenzorról is. Mindazok a részletek, amelyek ott nem jelenhettek meg, itt vastag szedésben sze­repelnek a könyvben s azok a gondolatok, amelyek Londonban töltött első esztende­je során fogamzottak meg Anatoliban, szögletes zárójelben. Aki tehát kézbeveszi Anatoli könyvét, elolvashatja Babi Yar tra­­gikus történetét úgy, ahogyan azt Kuznye­cov látta és átélte, elolvashatja, hogy a szovjet cenzúra szerint mit lehet elmondani Babi Yarról és mit kell elhallgatni róla és elolvashatja azt is, hogy melyek azok a következtetések, amelyekhez Kuznyecov nem juthatott el, de Anatoli igen. Valószínű, hogy ilyen nézőpontból Ana­toli ’’Babi Yar”-ja egyedülálló könyv. Ti­pográfiája azt a képzetet kelti az ember­ben, hogy térképet tart a kezében. Esz­mekörök és világrendszerek között utazik. Ideológiai hegy- és vízrajz, a félelem és a felszabadulás léptékei, a diktatúra szoron­gó lelkiismeretének sötét foltjai. Máskor meg úgy érzi az ember, hogy röntgenfel­vételt tart a világosság felé. A váltakozó szedés-típust követve tökéletes biztonsággal készíthető el a cenzor diagnózisa. Sóhajra, mély lélegzetre, majd a lélegzet visszafoj­­tására miféle reflexek, rándulások támad­nak a cenzorban — mire és hogyan reagál, már nem is tudatosan, de élettani beideg­­ződöttséggel. ANATOLI KÖNYVE tehát három síkon érdemel vizsgálatot. Az első : egy tizen­­kétéves gyermek emberré érésének története a hitleri hadsereg által megszállt Kiev két sötét, véres esztendejében. A második : kórképe annak a gyanakvásnak, amellyel a hivatalos szovjet cenzúra fogad egy tör­ténetet, amely megszállókról, diktatúráról, tömegkivégzésekről, brutalitásról, röviden : a kíméletlen terror módszereiről szól. A harmadik pedig : az író átalakuló gondol­kozásmódja a sorsdöntő elhatározás óta el­telt egy esztendő alatt. Az egyenlet leveze­tése az elnyomatás alatt élő szellemi em­ber elfojthatatlan közlés-vágyának matema­tikai képletét eredményezi. ”1929. augusztus 18-án születtem Kiev­­ben”, mutatkozik be könyve elején az író, ’’anyám ukrán származású, apám orosz. Személyazonossági igazolványomban a nemzetiség megjelölésének rovatában ez áll : orosz. Kiev külső kerületében nőttem fel, a Kurenyovka kerületben, nem messze attól a szakadéktól, amelynek nevét : Babi Yar, abban az időben még csak a helyi la­kosság ismerte. Kurenyovka többi részével együtt, játszóterünk volt ez is. A színhely, hol gyermekéveimet töltöttem.” Kuznyecov tanítónő édesanyja s nagy­szülei mellett nő fel. Apja forradalmár volt, állítólag bátor, bravúros ember, de könnyelmű és bohém legény, aki még a nadrágját is elkártyázta. A forradalomról szóló szovjet filmekből ismerős alak , betyárosai, félrevágott sapkája alól hom­lokába hulló makrancos hajfürttel. De míg a filmekben az efféle figurák rendszerint valamilyen fantasztikus hőstettel tesznek pontot jellemfejlődésükre, Kuznyecov apja megugrott a családtól, otthagyta feleségét, gyerekét, Ukrajnát s többé hallani sem akart róluk, tőle akár éhen is halhattak. Rendhagyó jellemfejlődés. A nagyapa do­hogó öregember, aki keményen dolgozott egész életében, de jól ritkán lakott, ő az, akit a hatóságok ’’saját érdekében” soha békén nem hagytak, keserű vénember, sen­kiben nem bízó ukrán Tiborc. Amit mond, megállapít, amire visszaemlékezik s a kö­vetkeztetések, amelyekre jut, főként vastag­betűs szedéssel jelennek meg a könyvben, minthogy a cenzor nem értett egyet vele. Az anya is vastagbetűs szereplő. Amikor a megszálló németek elégetik a szovjet isko­­láskönyveket, az anya ezt mondja fiának : "Mindig sokkal nagyobb számban voltak s lesznek azok, akik égetik a könyveket, mint akik írják. Előtted az élet. Tolja, jegyezd meg jól tehát, hogy a közelgő veszélynek ez az első jele. Mindig a könyvek betiltá­sával kezdődik. Attól a pillanattól kezdve erőszak, félelem s tudatlanság vesz körül : a hatalom a barbárok kezébe került.” Mindez csupa vastagbetű a könyvben. Mi az, amit a cenzor nem fogadhatott el e nyilvánvaló igazságban ? Hogy könyvek betiltása, égetése barbár eljárás. Milyen veszélyt fedezett föl a megállapításban ? A KIS CSALÁD tagjain kívül a könyv­nek van még egy főszereplője : Babi Yar. Kuznyecov így írja le : ”A szakadék félelmetesen nagy volt, azt is mondhatná az ember, hogy fenséges. Mély és széles, mint egy hegyszoros. Egyik oldaláról a másikra alig hallatszott át a kiáltás. Három kievi kerület, a Lukjanov­­ka, a Kurenyovka és Sijrets közé ékelődött, temetők vették körül, erdők és külvárosi veteményeskertek. A szakadék mélyén tisz­­tavízű patak csörgedezett. A szakadék me­redek volt, falai helyenként ereszesen elő­renyúlók, gyakori volt a földcsuszamlás.’' A szakadék akkor lépett elő főszereplővé, amikor 1941. szeptemberében megérkezett Kievbe Hitler hadserege. Tizenkilencedikén szállták meg a várost és kerek tíz nappal később, 1941. szeptember 29-ének reggelén, pontban 8 órára minden zsidónak, aki Kievben és Kiev körzetében élt, meg kel­lett jelennie a Melnikovszkij- és Dokturov­­utcák sarkán, a temető közelében. A hir­detmény felszólította őket, hogy hozzák magukkal minden személyi ingóságukat, irataikat, pénzüket, értéktárgyaikat, vala­mint meleg felső- és alsó­ruhákat. Aki nem tesz eleget a parancsnak, azt agyonlövik. ÍGY KEZDŐDÖTT a második világhá­ború egyik legszörnyűségesebb tömeg­­mészárlása. A Melnikov utcát sorompóval zárták el. Csak belépni lehetett a kijelölt körzetbe, távozni többé nem. Az érkezők arra készültek, hogy a megszállók deportál­ják őket. Sokan még örvendeztek is : biz­tonságosabb helyre jutnak, messzebb a front­vonaltól. Mitől ez a nagy jóhiszemű­­ség ? A bizalom ? A magyarázatot megad­ja rá az az öregasszony, aki ott ül batyu­ján, a szakadék szélén és ezt mondja a kö­rülötte lévőknek : ”A zsidóknak tehát el kell menniük in­nen. No és ? Hallottunk valaha is valami rosszat a németekről a háború előtt ? Most mindenféle történeteket agyalnak ki róluk. De miért kell hinnünk a szóbeszédnek ?” ”Az asszonyok búsan bólogattak. Igaz, hogy a háborít kitöréséig csakis jó dolgo­kat lehetett olvasni Hitlerről. Senki sem hallott arról, hogy rosszul bánnának a zsi­dókkal. A pártfunkcionáriusok, titkos rendőrök, gyárvezetők hadd meneküljenek, de mi oka lehet a menekülésre a szegény embernek ? Ami meg a sárga csillagot il­leti, nyilvánvaló, hogy az is csak hazugság, mint az összes többi történetek, amiket most kitalálnak a németekről, csupa újság­kacsa. Ha mindez igaz volna, ugyan miért nem írtak róla már korábban ?” Kuznyecov hozzáteszi a megállapítást : ’’Hazudtak a legvégső határig, ez volt a tragédia.” Így válik a városszéli szakadék véres szimbólummá. A szurdok egyik meredek fala a hitleri terror, a másik fala a sztáli­ni. A két diktátor közé terelve a nép. Tu­datlanul, félrevezetve, megtévesztve, kiszol­gáltatva. Kell-e mondani, hogy mindaz, amiről a halálra szánt öregasszonyok be­szélnek egymás közt s a következtetés, amit Kuznyecov levon — vastag betűkkel jele­nik meg a könyvben, a cenzúra nem en­gedélyezte. BABI YAR, a szakadék, rettenetes méretű tömegsírrá válik. Hetvenezer zsidó lelte ha­lálát benne és ukránok százezrei. Két éven át dörögnek a gépfegyverek és működnek a félőrült kivégző­osztagok. Közben fordul a hadiszerencse, az üldözőkből üldözöttek lesznek, a támadókból védekezők, az előre nyomulókból hátrálok. A tizenkétéves gye­rekből, aki tágra nyílt szemmel fogadta a hódítókat s homályosan úgy sejti, valami pompás, nagy kaland ideje érkezett el — tapasztalt, megedzett, a túlélésért cselező kamaszfiú lesz, akinek szeme láttára hadse­regek vonulnak győztesen, majd takarod­nak verten, hóhérok és szökevények, fog­lyok és rabtartók, kufárok, feketézők, spic­lik, sírgözerükből menekülők, kárörvendő feljelentők és életüket kockáztató ember­­mentők, hol puskacsövet fognak rá, hol kenyeret löknek neki, hol náci bombázók, hol szovjet gépek zúgnak el a feje fölött, üregekben lapul, földbe ássa magát, golyók süvítenek a feje körül — elvonul előtte a háború egész halálmenete a téboly szim­fóniájának kakofonikus háttérzenéjével. Tizennégy esztendős korában írni kezdi mindazt, amit átélt. EZEN A PONTON érkezünk el ahhoz a bizonyos második síkhoz , az író sorsához és drámájához — a művön belül. Kuznye­cov azt, amit átélt Babi Yar tőszomszéd­ságában, nem írhatta meg egyezkedőn és ’’bizonyos szempontok” figyelembevételé­vel. Hiszen ha azt tenné, akkor mi értelme és célja volt annak, hogy átélte, hogy túlélte ? Valószínű, hogy van itt egy fon­tos válaszvonal : azt a megrázó és min­dent eldöntő élményt, amely az írót íróvá tette, (ha csakugyan azzá tette) okos egyez­kedéssel és számítgatással nem képes megír­ni. A második világháborúról, az úgyneve­zett Nagy Honvédő Háborúról szovjet írók könyvtárra valót írtak össze. Többnyire a rutinos írók, akiknek döntő élményük nem a háború volt, akik már a húszas-harmincas évek tapasztalatainak birtokában érkeztek el a háborúig. Akik már tudták, hogy mi az, amit meg kell látniok, mi az, amit el kell felejteniük s mi az, amit meg kell ír­­niok, mint előremutatót — vagyis mit kell kihámozniok az élmények s tapasztalatok nagy sűrűjéből. Ehrenburg például. Vagy Szimonov. Túl a műpereken, a tisztogatá­sokon, ezeknek az íróknak már nem volt kétségük a párt igényei felől. így jutott el a szovjet irodalom, az emberábrázolás szín­vonala Solohov ’’Csendes Don”-jától Solo­­hov ”Új barázdát szánt az eké”-jéig és Ehrenburg ’’Moszkvai sikátor”-ától Ehren­­burg ”Vihar”-áig. De Kuznyecov még nem sajátíthatta el a cinikus kompromisszum művészetét. Mindent meg akart írni, a nagy élményt, a felejthetetlen iszonyt, a szakadék mind­két falát s mélyén a katlanba hajszolt em­bereket, akik nem tudták, mit higyyenek, kinek higyjenek — Kuznyecov könyvében kitágul, kiszélesedik Babi Yar, a meredek falak mindenkit körülzárnak, tíz és tíz­milliókat, kiknek életük során csak hazud­tak, tegnap még barátot a mai ellenségből s mára barátot a tegnapi ellenségből. A nagy tömegek nem tudták, ki ellen véde­keznek s kétségeik voltak afelől, hogy ér­demes-e védekezniük ? Sőt. A falvak népe hosszú idő után először­­ lakott jól. Kuz­­nyecovékhoz vendég évezik a Litvinovka ne­vű helyiségből. Ivan Svincsenkó nővére, Gacka. És mit mesél ? Idézet a vastagbetűs részből : "Elmentek mind a kiskirályok, a külön­böző funkcionáriusok és lógósok, akik ad­dig könnyen éltek a kolhoz-parasztok nya­kán. A németek átszáguldottak a falun, aztán többé senki nem látta őket. Litvinov­ka, a falu­ magára maradt s benne a pa­raszt-családok, melyek ott éltek emberem­lékezet óta s most egyszerre nem tartoztak senkihez, csak önmagukhoz : sem a földes­urakhoz, sem a szovjetekhez, sem a néme­tekhez. Jóságos Isten, mikor voltak valaha is ilyen szerencsések ? Mindenki elkezdte tehát az életet a saját elképzeléseinek meg­felelően. A családok választottak maguknak egy-egy darab földet, kukoricát törtek, kiásták a krumplit, szénát hordtak. He­lyük sem jutott mindennek a tárolására. Ettek tehát, ettek és ettek. Még a falu leg­vénebb lakói sem tudtak visszaemlékezni rá, hogy Litvinovka népe mikor lakott iga­zán jól. Évekre szólót halmoztak föl: a pin­cék repedeztek a tömérdek zöldségtől, ve­teményeskerti növénytől, a padlásokon halmokban állt az alma, a körte, az ereszek alatt szárított gyümölcsök füzére függött, senki nem tiltott meg senkin­ek semmit, senki nem vett el senkitől semmit és senki sem kényszerített senkit sem arra, hogy ide, vagy oda menjen. Az öregek keresztet vetettek és azt dünnyögték, hogy a világ­vége immár nem lehet messze. Litvinovka falva egyszerűen dőzsölt jószerencséjében.''' A KÖNYV NAGY ÉRDEME azonban az, hogy egyensúlyban tartja a háború epi­zódjait : a borzalmasat a groteszkkal, érzé­sek, indulatok teljes skáláján játszódik, az Isten háta megötti ukrán falu népe jóllak­hat, de a megszálló elleni gyűlölet mégis nőttön nő és erősödik, Litvinovka padlá­sain almahegyek, de a Kiev melletti fo­golytáborban éhhalálra ítélt orosz hadi­foglyok már-már egymást eszik, szadista hóhérok térdig gázolnak a vérben, de má­sok egy legyintéssel félrefordulnak és útjá­ra eresztik a menekülőt. Kuznyecov ar­ egészet akarja megírni , az állattá aljasul­­takkal együtt azokat is, akik emberek maradtak. Mindenekfölött pedig az érdek­li, hogyan lehet elkerülni a borzalmak megismétlődését. A háborúnak már régen vége. A Kiev melletti kis házban írja könyvét. "Aztán jött egy pillanat, amikor nem tudtam tovább folytatni. Álmatlanságtól szenvedtem. Feküdtem az ágyamban és si­koltozást hallottam, aztán a földön talál­tam magam és puskacső meredt rám, a mellemre, vagy a tarkómra. Kivégző osztag előtt álltam, kezemben a notesz, a ceruza s vártam, hogy tüzelni kezdjenek, de le­eresztették fegyvereiket, mert ebédszünet ideje érkezett el. Aztán máglyát raktak el­kobzott könyvekből...” Vastag betű. A cenzor áthúzza a monda­tot. Összevonja szemöldökét. Máglyát rak­tak könyvekből ? Ugyan kik ? A cenzor­nak rossz a lelkiismerete. Mert a könyv­máglyák ekkor már újra égtek. Már el­tüzelték Zoscsenko és Anna Akhmatova könyveit s a többiekét, akik a hivatalos bírálók szerint ’’hamis képet festettek a Szovjetunió életéről.” A párt központi bi­zottsága már meghozta új határozatát ar­ról, hogy ’’fokozni kell az irodalmi mű­vek ideológiai tartalmát.” Az embereket új­ra kategorizálják. Azokat, akik német hadifogságba estek, Szibériába száműzik. Miért nem harcoltak halálukig ? A zsidók elleni kampány már megkezdődött. De aki nem zsidó, nem volt német hadifogságban, nem kollaborált a megszállókkal, annak is van megfelelő kategóriája : megszállt területen tartózkodott. Ez elég ahhoz, hogy élete végéig az úgynevezett harmadik ka­tegóriába kerüljön. IGAZ : mozgalom kezdődött, hogy emeljenek emlékművet Babi Yarnál. De az ukrán kommunista párt központi bizottsá­ga ellenezte, Hja Ehrenburg egyike volt azoknak, akik a mozgalom élén álltak. Nem érdemlik-e meg a Babi Yar-szakadék mártírjai az emlékművet ? Nem szólna-e egy ilyen emlékmű a jövőhöz, mindörökre figyelmeztetve a terror és a szadizmus szörnyűséges veszélyeire ? De aztán 1948- ban csend támadt, a kormány által inspi­rált antiszemitizmus erősödése idején az efféle emlékmű fölöttébb időszerűtlen lett és 1953-ban, a hírhedt orvos-per után még időszerűtlenebb. S végül elhatározták az ukrán kommunista párt központi bizott­ságában, hogy el is tüntetik Babi Yart a föld színéről. 1957-ben láttak munkához. A Babi Yar-szakadékot gáttal zárták el. S a környező kőbányák őrleményét, víz, sár, törmelék fekete masszáját csöveken át a szurdokba vezették. A szakadékból tö­­ett. A bugyborékoló, fortyogó, lidérc-zöld, bű­zös mocsár elnyelt mindent, a hamvakat, a csontokat, a temetőket, a beomlott sír­köveket. Az elképzelés az volt, hogy a sá­ros őrlemény lassan leülestszik, feltölti a szakadékot, a víz pedig elfolyik a gátba épített csöveken át. De nem számoltak az­zal, hogy a szakadék két meredek, agyagos fala vízhatlan edényként folyékony álla­potban tartja a bepumpált sarat. Nem nyeli el a vizet, a nedveket, ahogyan nem tudta elnyelni a holtakat sem. S mindegyre ma­gasítani kellett a gátat, hogy feltartsa a fortyogó, zöld kísértet-tavat. Addig maga­sították, amíg egy napra már akkora lett, mint egy hatemeletes ház. S akkor egy reg­gelén —­ 1961. március 13-án 8 óra 45 perc­kor — a zöld sártó áttörte a gátat és kiömlött a Frunze utcára. Babi Yar be­áramlott a városba. Ami útjába állt, azt mind elsodorta, hömpölyögve, sisteregve, fortyogva, kénes bűzzel füstölögve maga alá temette ; házakat, embereket, autókat, villamosokat, kórházat, sport-stadiont, egy szerszámgépgyárat. Nem volt menekülés Babi Yar szörnyűséges és tetemrehívó fel­támadása elől. Vastag betűk, vastag betűk. A cenzor nem engedélyezte. Babi Yarnak nem lehe­tett emlékművet állítani. Sem kőből, sem betűkből. Ezt pedig el kellett mondani. Ebben nem lehetett egyezkedni, alkudozni. Ana­toli Kuznyecov Vasziljevics azért lett író, hogy egy napon megírja. Mindent. Az egészet. Úgy, ahogyan átélte. Ahogyan lát­ta. A megszállókat és a legyőzötteket, a bátrakat, a gyávákat, a mártírokat és a tömeggyilkosokat, az éhséget, a groteszk halotti tort a magukra maradt falvakban, a szakadék mindkét meredek falát, azokat a bizonyos vízhatlan agyagfalakat, amelye­ken át nem jutott a szabadba a jajkiáltás, de ahonnan a temetetlen holtak egy na­pon kiáramlottak a Kirillovszkájára, a Frun­ze utcára. (Folytatás a 4. oldalon) HALÁSZ PÉTER Amikor a cenzornak rossz a lelkiismerete (ANATOLI : ”BABI YAR”, CAPE, LONDON)

Next