Irodalmi Ujság, 1971 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1971-01-15 / 1. szám
1971. január 15. Irodalmi Újság 8 ’’EZT A KÖNYVET úgy írom meg, hogy nem alkalmazkodom semmiféle irodalmi szabályzathoz. Úgy írom, mintha eskü alatt vallanék a legmagasabb bíróság színe előtt és felelősséget vállalok minden szavamért. E könyv kizárólag az igazságot tartalmazza , valóban megtörtént események följegyzése.” Ezeket a sorokat Anatoli Kuznyecov 1965-ben vetette papírra, amikor hozzáfogott ”Babi Yar” című könyve megírásához. ’’Hamvak” cím alatt rövid előszót írt a könyvhöz s ebben az előszóban tette az idézett fogadalmat. Mert a néhány mondat valóban úgy hangzik, mint egy fogadalom, amit az író nem elsősorban az olvasó, de sokkal inkább önmaga figyelmeztetésére szán. A sorokat azonban a cenzor kihúzta. Nyilvánvaló, hogy kötekedést vélt fölfedezni a fogadkozásban : ’’...nem alkalmazkodom semmiféle irodalmi szabályzathoz” és a fogadalomban is : ”e könyv kizárólag az igazságot tartalmazza.” Azt akarja ezzel mondani Anatoli Vasziljevics Kuznyecov, hogy nem minden szovjet könyv tartalmazza ’’kizárólag az igazságot” ? Amikor a ”Babi Yar” 1966-ban megjelent a Szovjetunióban, az előszónak ezek a mondatai hiányoztak belőle. De ezenkívül még sokkal több. A kéziratnak egynegyed része áldozatául esett a cenzori ceruzának. Vannak azonban operálhatatlan könyvek. A cenzor belevág és az író elvérzik. Kuznyecov nem tudta elviselni írása megcsonkítását. Vannak regények, amelyek közül az író képes és hajlandó egyezkedésre. Nem minden mondatuk tapad ideghez. A ”Babi Yar” azonban nem ilyen. Az élmény, amelyet az író megírt ebben a könyvében minden valószínűség szerint felelős azért, hogy egyáltalában író lett belőle. Ilyen jellegű könyvben minden egyes mondat érési folyamata évtizedekkel mérhető. Hogyan lehetne veszni hagyni ? Kuznyecov az eredeti kéziratot lefényképezte, az előhívott anyagot elásta, a filmet ruhájába varrta és amikor 1969-ben kéthetes ’’eltávozásra” kapott engedélyt Moszkvától, hogy egy Leninről tervezett könyvéhez anyagot gyűjtsön Londonban, elhozta magával. Ott a lefényképezett és előhívott kéziratot temette el, itt Londonban pedig Kuznyecovot. Helyette Anatoli kelt életre. A keresztnév vezetéknévvé lépett elő. Mint szimbolikus személyeknek , Anatolinak is csak egy neve van. A KABATBA VARRVA kimentett ’Babi Yar” most megjelent Angliában. Az üzenetek többé nem palackba zárva utaznak, a palack-posta nem megbízható. Maga az üzenet is sürgősebbé vált, nem lehet lomha hullámokra bízni, nem az utókornak szól, de a jelennek. A most megjelent könyv már nemcsak Babi Yarról szól, de Kuznyecovról, Anatoliról és a cenzorról is. Mindazok a részletek, amelyek ott nem jelenhettek meg, itt vastag szedésben szerepelnek a könyvben s azok a gondolatok, amelyek Londonban töltött első esztendeje során fogamzottak meg Anatoliban, szögletes zárójelben. Aki tehát kézbeveszi Anatoli könyvét, elolvashatja Babi Yar tragikus történetét úgy, ahogyan azt Kuznyecov látta és átélte, elolvashatja, hogy a szovjet cenzúra szerint mit lehet elmondani Babi Yarról és mit kell elhallgatni róla és elolvashatja azt is, hogy melyek azok a következtetések, amelyekhez Kuznyecov nem juthatott el, de Anatoli igen. Valószínű, hogy ilyen nézőpontból Anatoli ’’Babi Yar”-ja egyedülálló könyv. Tipográfiája azt a képzetet kelti az emberben, hogy térképet tart a kezében. Eszmekörök és világrendszerek között utazik. Ideológiai hegy- és vízrajz, a félelem és a felszabadulás léptékei, a diktatúra szorongó lelkiismeretének sötét foltjai. Máskor meg úgy érzi az ember, hogy röntgenfelvételt tart a világosság felé. A váltakozó szedés-típust követve tökéletes biztonsággal készíthető el a cenzor diagnózisa. Sóhajra, mély lélegzetre, majd a lélegzet visszafojtására miféle reflexek, rándulások támadnak a cenzorban — mire és hogyan reagál, már nem is tudatosan, de élettani beidegződöttséggel. ANATOLI KÖNYVE tehát három síkon érdemel vizsgálatot. Az első : egy tizenkétéves gyermek emberré érésének története a hitleri hadsereg által megszállt Kiev két sötét, véres esztendejében. A második : kórképe annak a gyanakvásnak, amellyel a hivatalos szovjet cenzúra fogad egy történetet, amely megszállókról, diktatúráról, tömegkivégzésekről, brutalitásról, röviden : a kíméletlen terror módszereiről szól. A harmadik pedig : az író átalakuló gondolkozásmódja a sorsdöntő elhatározás óta eltelt egy esztendő alatt. Az egyenlet levezetése az elnyomatás alatt élő szellemi ember elfojthatatlan közlés-vágyának matematikai képletét eredményezi. ”1929. augusztus 18-án születtem Kievben”, mutatkozik be könyve elején az író, ’’anyám ukrán származású, apám orosz. Személyazonossági igazolványomban a nemzetiség megjelölésének rovatában ez áll : orosz. Kiev külső kerületében nőttem fel, a Kurenyovka kerületben, nem messze attól a szakadéktól, amelynek nevét : Babi Yar, abban az időben még csak a helyi lakosság ismerte. Kurenyovka többi részével együtt, játszóterünk volt ez is. A színhely, hol gyermekéveimet töltöttem.” Kuznyecov tanítónő édesanyja s nagyszülei mellett nő fel. Apja forradalmár volt, állítólag bátor, bravúros ember, de könnyelmű és bohém legény, aki még a nadrágját is elkártyázta. A forradalomról szóló szovjet filmekből ismerős alak , betyárosai, félrevágott sapkája alól homlokába hulló makrancos hajfürttel. De míg a filmekben az efféle figurák rendszerint valamilyen fantasztikus hőstettel tesznek pontot jellemfejlődésükre, Kuznyecov apja megugrott a családtól, otthagyta feleségét, gyerekét, Ukrajnát s többé hallani sem akart róluk, tőle akár éhen is halhattak. Rendhagyó jellemfejlődés. A nagyapa dohogó öregember, aki keményen dolgozott egész életében, de jól ritkán lakott, ő az, akit a hatóságok ’’saját érdekében” soha békén nem hagytak, keserű vénember, senkiben nem bízó ukrán Tiborc. Amit mond, megállapít, amire visszaemlékezik s a következtetések, amelyekre jut, főként vastagbetűs szedéssel jelennek meg a könyvben, minthogy a cenzor nem értett egyet vele. Az anya is vastagbetűs szereplő. Amikor a megszálló németek elégetik a szovjet iskoláskönyveket, az anya ezt mondja fiának : "Mindig sokkal nagyobb számban voltak s lesznek azok, akik égetik a könyveket, mint akik írják. Előtted az élet. Tolja, jegyezd meg jól tehát, hogy a közelgő veszélynek ez az első jele. Mindig a könyvek betiltásával kezdődik. Attól a pillanattól kezdve erőszak, félelem s tudatlanság vesz körül : a hatalom a barbárok kezébe került.” Mindez csupa vastagbetű a könyvben. Mi az, amit a cenzor nem fogadhatott el e nyilvánvaló igazságban ? Hogy könyvek betiltása, égetése barbár eljárás. Milyen veszélyt fedezett föl a megállapításban ? A KIS CSALÁD tagjain kívül a könyvnek van még egy főszereplője : Babi Yar. Kuznyecov így írja le : ”A szakadék félelmetesen nagy volt, azt is mondhatná az ember, hogy fenséges. Mély és széles, mint egy hegyszoros. Egyik oldaláról a másikra alig hallatszott át a kiáltás. Három kievi kerület, a Lukjanovka, a Kurenyovka és Sijrets közé ékelődött, temetők vették körül, erdők és külvárosi veteményeskertek. A szakadék mélyén tisztavízű patak csörgedezett. A szakadék meredek volt, falai helyenként ereszesen előrenyúlók, gyakori volt a földcsuszamlás.’' A szakadék akkor lépett elő főszereplővé, amikor 1941. szeptemberében megérkezett Kievbe Hitler hadserege. Tizenkilencedikén szállták meg a várost és kerek tíz nappal később, 1941. szeptember 29-ének reggelén, pontban 8 órára minden zsidónak, aki Kievben és Kiev körzetében élt, meg kellett jelennie a Melnikovszkij- és Dokturovutcák sarkán, a temető közelében. A hirdetmény felszólította őket, hogy hozzák magukkal minden személyi ingóságukat, irataikat, pénzüket, értéktárgyaikat, valamint meleg felső- és alsóruhákat. Aki nem tesz eleget a parancsnak, azt agyonlövik. ÍGY KEZDŐDÖTT a második világháború egyik legszörnyűségesebb tömegmészárlása. A Melnikov utcát sorompóval zárták el. Csak belépni lehetett a kijelölt körzetbe, távozni többé nem. Az érkezők arra készültek, hogy a megszállók deportálják őket. Sokan még örvendeztek is : biztonságosabb helyre jutnak, messzebb a frontvonaltól. Mitől ez a nagy jóhiszeműség ? A bizalom ? A magyarázatot megadja rá az az öregasszony, aki ott ül batyuján, a szakadék szélén és ezt mondja a körülötte lévőknek : ”A zsidóknak tehát el kell menniük innen. No és ? Hallottunk valaha is valami rosszat a németekről a háború előtt ? Most mindenféle történeteket agyalnak ki róluk. De miért kell hinnünk a szóbeszédnek ?” ”Az asszonyok búsan bólogattak. Igaz, hogy a háborít kitöréséig csakis jó dolgokat lehetett olvasni Hitlerről. Senki sem hallott arról, hogy rosszul bánnának a zsidókkal. A pártfunkcionáriusok, titkos rendőrök, gyárvezetők hadd meneküljenek, de mi oka lehet a menekülésre a szegény embernek ? Ami meg a sárga csillagot illeti, nyilvánvaló, hogy az is csak hazugság, mint az összes többi történetek, amiket most kitalálnak a németekről, csupa újságkacsa. Ha mindez igaz volna, ugyan miért nem írtak róla már korábban ?” Kuznyecov hozzáteszi a megállapítást : ’’Hazudtak a legvégső határig, ez volt a tragédia.” Így válik a városszéli szakadék véres szimbólummá. A szurdok egyik meredek fala a hitleri terror, a másik fala a sztálini. A két diktátor közé terelve a nép. Tudatlanul, félrevezetve, megtévesztve, kiszolgáltatva. Kell-e mondani, hogy mindaz, amiről a halálra szánt öregasszonyok beszélnek egymás közt s a következtetés, amit Kuznyecov levon — vastag betűkkel jelenik meg a könyvben, a cenzúra nem engedélyezte. BABI YAR, a szakadék, rettenetes méretű tömegsírrá válik. Hetvenezer zsidó lelte halálát benne és ukránok százezrei. Két éven át dörögnek a gépfegyverek és működnek a félőrült kivégzőosztagok. Közben fordul a hadiszerencse, az üldözőkből üldözöttek lesznek, a támadókból védekezők, az előre nyomulókból hátrálok. A tizenkétéves gyerekből, aki tágra nyílt szemmel fogadta a hódítókat s homályosan úgy sejti, valami pompás, nagy kaland ideje érkezett el — tapasztalt, megedzett, a túlélésért cselező kamaszfiú lesz, akinek szeme láttára hadseregek vonulnak győztesen, majd takarodnak verten, hóhérok és szökevények, foglyok és rabtartók, kufárok, feketézők, spiclik, sírgözerükből menekülők, kárörvendő feljelentők és életüket kockáztató embermentők, hol puskacsövet fognak rá, hol kenyeret löknek neki, hol náci bombázók, hol szovjet gépek zúgnak el a feje fölött, üregekben lapul, földbe ássa magát, golyók süvítenek a feje körül — elvonul előtte a háború egész halálmenete a téboly szimfóniájának kakofonikus háttérzenéjével. Tizennégy esztendős korában írni kezdi mindazt, amit átélt. EZEN A PONTON érkezünk el ahhoz a bizonyos második síkhoz , az író sorsához és drámájához — a művön belül. Kuznyecov azt, amit átélt Babi Yar tőszomszédságában, nem írhatta meg egyezkedőn és ’’bizonyos szempontok” figyelembevételével. Hiszen ha azt tenné, akkor mi értelme és célja volt annak, hogy átélte, hogy túlélte ? Valószínű, hogy van itt egy fontos válaszvonal : azt a megrázó és mindent eldöntő élményt, amely az írót íróvá tette, (ha csakugyan azzá tette) okos egyezkedéssel és számítgatással nem képes megírni. A második világháborúról, az úgynevezett Nagy Honvédő Háborúról szovjet írók könyvtárra valót írtak össze. Többnyire a rutinos írók, akiknek döntő élményük nem a háború volt, akik már a húszas-harmincas évek tapasztalatainak birtokában érkeztek el a háborúig. Akik már tudták, hogy mi az, amit meg kell látniok, mi az, amit el kell felejteniük s mi az, amit meg kell írniok, mint előremutatót — vagyis mit kell kihámozniok az élmények s tapasztalatok nagy sűrűjéből. Ehrenburg például. Vagy Szimonov. Túl a műpereken, a tisztogatásokon, ezeknek az íróknak már nem volt kétségük a párt igényei felől. így jutott el a szovjet irodalom, az emberábrázolás színvonala Solohov ’’Csendes Don”-jától Solohov ”Új barázdát szánt az eké”-jéig és Ehrenburg ’’Moszkvai sikátor”-ától Ehrenburg ”Vihar”-áig. De Kuznyecov még nem sajátíthatta el a cinikus kompromisszum művészetét. Mindent meg akart írni, a nagy élményt, a felejthetetlen iszonyt, a szakadék mindkét falát s mélyén a katlanba hajszolt embereket, akik nem tudták, mit higyyenek, kinek higyjenek — Kuznyecov könyvében kitágul, kiszélesedik Babi Yar, a meredek falak mindenkit körülzárnak, tíz és tízmilliókat, kiknek életük során csak hazudtak, tegnap még barátot a mai ellenségből s mára barátot a tegnapi ellenségből. A nagy tömegek nem tudták, ki ellen védekeznek s kétségeik voltak afelől, hogy érdemes-e védekezniük ? Sőt. A falvak népe hosszú idő után először lakott jól. Kuznyecovékhoz vendég évezik a Litvinovka nevű helyiségből. Ivan Svincsenkó nővére, Gacka. És mit mesél ? Idézet a vastagbetűs részből : "Elmentek mind a kiskirályok, a különböző funkcionáriusok és lógósok, akik addig könnyen éltek a kolhoz-parasztok nyakán. A németek átszáguldottak a falun, aztán többé senki nem látta őket. Litvinovka, a falu magára maradt s benne a paraszt-családok, melyek ott éltek emberemlékezet óta s most egyszerre nem tartoztak senkihez, csak önmagukhoz : sem a földesurakhoz, sem a szovjetekhez, sem a németekhez. Jóságos Isten, mikor voltak valaha is ilyen szerencsések ? Mindenki elkezdte tehát az életet a saját elképzeléseinek megfelelően. A családok választottak maguknak egy-egy darab földet, kukoricát törtek, kiásták a krumplit, szénát hordtak. Helyük sem jutott mindennek a tárolására. Ettek tehát, ettek és ettek. Még a falu legvénebb lakói sem tudtak visszaemlékezni rá, hogy Litvinovka népe mikor lakott igazán jól. Évekre szólót halmoztak föl: a pincék repedeztek a tömérdek zöldségtől, veteményeskerti növénytől, a padlásokon halmokban állt az alma, a körte, az ereszek alatt szárított gyümölcsök füzére függött, senki nem tiltott meg senkinek semmit, senki nem vett el senkitől semmit és senki sem kényszerített senkit sem arra, hogy ide, vagy oda menjen. Az öregek keresztet vetettek és azt dünnyögték, hogy a világvége immár nem lehet messze. Litvinovka falva egyszerűen dőzsölt jószerencséjében.''' A KÖNYV NAGY ÉRDEME azonban az, hogy egyensúlyban tartja a háború epizódjait : a borzalmasat a groteszkkal, érzések, indulatok teljes skáláján játszódik, az Isten háta megötti ukrán falu népe jóllakhat, de a megszálló elleni gyűlölet mégis nőttön nő és erősödik, Litvinovka padlásain almahegyek, de a Kiev melletti fogolytáborban éhhalálra ítélt orosz hadifoglyok már-már egymást eszik, szadista hóhérok térdig gázolnak a vérben, de mások egy legyintéssel félrefordulnak és útjára eresztik a menekülőt. Kuznyecov ar egészet akarja megírni , az állattá aljasultakkal együtt azokat is, akik emberek maradtak. Mindenekfölött pedig az érdekli, hogyan lehet elkerülni a borzalmak megismétlődését. A háborúnak már régen vége. A Kiev melletti kis házban írja könyvét. "Aztán jött egy pillanat, amikor nem tudtam tovább folytatni. Álmatlanságtól szenvedtem. Feküdtem az ágyamban és sikoltozást hallottam, aztán a földön találtam magam és puskacső meredt rám, a mellemre, vagy a tarkómra. Kivégző osztag előtt álltam, kezemben a notesz, a ceruza s vártam, hogy tüzelni kezdjenek, de leeresztették fegyvereiket, mert ebédszünet ideje érkezett el. Aztán máglyát raktak elkobzott könyvekből...” Vastag betű. A cenzor áthúzza a mondatot. Összevonja szemöldökét. Máglyát raktak könyvekből ? Ugyan kik ? A cenzornak rossz a lelkiismerete. Mert a könyvmáglyák ekkor már újra égtek. Már eltüzelték Zoscsenko és Anna Akhmatova könyveit s a többiekét, akik a hivatalos bírálók szerint ’’hamis képet festettek a Szovjetunió életéről.” A párt központi bizottsága már meghozta új határozatát arról, hogy ’’fokozni kell az irodalmi művek ideológiai tartalmát.” Az embereket újra kategorizálják. Azokat, akik német hadifogságba estek, Szibériába száműzik. Miért nem harcoltak halálukig ? A zsidók elleni kampány már megkezdődött. De aki nem zsidó, nem volt német hadifogságban, nem kollaborált a megszállókkal, annak is van megfelelő kategóriája : megszállt területen tartózkodott. Ez elég ahhoz, hogy élete végéig az úgynevezett harmadik kategóriába kerüljön. IGAZ : mozgalom kezdődött, hogy emeljenek emlékművet Babi Yarnál. De az ukrán kommunista párt központi bizottsága ellenezte, Hja Ehrenburg egyike volt azoknak, akik a mozgalom élén álltak. Nem érdemlik-e meg a Babi Yar-szakadék mártírjai az emlékművet ? Nem szólna-e egy ilyen emlékmű a jövőhöz, mindörökre figyelmeztetve a terror és a szadizmus szörnyűséges veszélyeire ? De aztán 1948- ban csend támadt, a kormány által inspirált antiszemitizmus erősödése idején az efféle emlékmű fölöttébb időszerűtlen lett és 1953-ban, a hírhedt orvos-per után még időszerűtlenebb. S végül elhatározták az ukrán kommunista párt központi bizottságában, hogy el is tüntetik Babi Yart a föld színéről. 1957-ben láttak munkához. A Babi Yar-szakadékot gáttal zárták el. S a környező kőbányák őrleményét, víz, sár, törmelék fekete masszáját csöveken át a szurdokba vezették. A szakadékból töett. A bugyborékoló, fortyogó, lidérc-zöld, bűzös mocsár elnyelt mindent, a hamvakat, a csontokat, a temetőket, a beomlott sírköveket. Az elképzelés az volt, hogy a sáros őrlemény lassan leülestszik, feltölti a szakadékot, a víz pedig elfolyik a gátba épített csöveken át. De nem számoltak azzal, hogy a szakadék két meredek, agyagos fala vízhatlan edényként folyékony állapotban tartja a bepumpált sarat. Nem nyeli el a vizet, a nedveket, ahogyan nem tudta elnyelni a holtakat sem. S mindegyre magasítani kellett a gátat, hogy feltartsa a fortyogó, zöld kísértet-tavat. Addig magasították, amíg egy napra már akkora lett, mint egy hatemeletes ház. S akkor egy reggelén — 1961. március 13-án 8 óra 45 perckor — a zöld sártó áttörte a gátat és kiömlött a Frunze utcára. Babi Yar beáramlott a városba. Ami útjába állt, azt mind elsodorta, hömpölyögve, sisteregve, fortyogva, kénes bűzzel füstölögve maga alá temette ; házakat, embereket, autókat, villamosokat, kórházat, sport-stadiont, egy szerszámgépgyárat. Nem volt menekülés Babi Yar szörnyűséges és tetemrehívó feltámadása elől. Vastag betűk, vastag betűk. A cenzor nem engedélyezte. Babi Yarnak nem lehetett emlékművet állítani. Sem kőből, sem betűkből. Ezt pedig el kellett mondani. Ebben nem lehetett egyezkedni, alkudozni. Anatoli Kuznyecov Vasziljevics azért lett író, hogy egy napon megírja. Mindent. Az egészet. Úgy, ahogyan átélte. Ahogyan látta. A megszállókat és a legyőzötteket, a bátrakat, a gyávákat, a mártírokat és a tömeggyilkosokat, az éhséget, a groteszk halotti tort a magukra maradt falvakban, a szakadék mindkét meredek falát, azokat a bizonyos vízhatlan agyagfalakat, amelyeken át nem jutott a szabadba a jajkiáltás, de ahonnan a temetetlen holtak egy napon kiáramlottak a Kirillovszkájára, a Frunze utcára. (Folytatás a 4. oldalon) HALÁSZ PÉTER Amikor a cenzornak rossz a lelkiismerete (ANATOLI : ”BABI YAR”, CAPE, LONDON)