Irodalmi Ujság, 1973 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-15 / 1-2. szám
XXIV. évfolyam 1.-2. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1973. január 15.-február 15. Tallózás újságokban, itt-ott némi kommentárral A PÁRIZSI Le Monde-ban Bernard Margueritte két hosszú s alapos cikkben számol be budapesti tapasztalatairól. A francia újságíró szemmel látható jóindulattal vizsgálja a magyarországi helyzetet. A vezetőketa kommunizmus becsületes ügyintézőinek” nevezi, megállapítja, hogy az ország elég jól él, a lakosság nagyobb szabadságot élvez, mint a többi szocialista ország népe. Az autóforgalom akkora, hogy már szinte gondot okoz, az üzletekben sok az áru, a whiskys és konyakos üvegek, a nyugati cigaretták előkelő helyet foglalnak el a polcokon vagy a kirakatokban. De ugyanakkor a Váci utcában és az elegánsabb hotelek bárjaiban feltűnő méreteket ölt a prostitúció s ami e téren tapasztalható, azt nehéz összeegyeztetni a szocialista, de a nem-szocialista erkölccsel is. A Nyugat varázsa olyan nagy, hogy például egy vidéki orvos, ha azt akarja, hogy megbecsüljék, egyszerűen nem járhat beled gyártmányú autón, legalább Volkswagenének kell lennie s fedetlenül amerikai cigarettákat kell szívnia. Az a kép, amelyet Margueritte a gazdasági reformról fest, pontosan megfelel annak, amit az Irodalmi Újság már két nagyobb tanulmányban ismertetett. (Kéthly Anna : ”A nagy átalakulás után”, I.I. 1971. szeptember-október, és Kende Péter: ”A gazdasági reform”, I.I. 1972. március-április). Véleménye szerint a reform eredményei nyilvánvalóak. Jelentősen megnövekedett a nemzeti jövedelem, a külkereskedelem és a belső fogyasztás. De mindezzel párhuzamosan a költségvetési deficit elérte a 3,3 milliárd, a külkereskedelmi deficit pedig az 5,9 milliárd forintot. Az életszínvonal javulása ellenére Magyarországon sok az elégedetlen. A városi lakosok panaszkodnak az infláció miatt, (1972 első három hónapjában 2 o/o-kal emelkedtek az árak), s amiatt is, hogy a reform a parasztságnak kedvez, a munkásosztállyal szemben. A munkások kifogásolják a bérek közti aránytalanságokat is. Az úgynevezett managerek fizetése aránytalanul magas és az infláció természetesen elsősorban az alacsony jövedelműeket sújtja. "Ha ez így folytatódik, — jegyezte meg valaki, — a javak ilyenfajta elosztása elveszi az emberek kedvét attól, hogy tisztességesen dolgozzanak, hiszen a fizetés nem az elvégzett munkától függ, hanem attól, hogy kinek mi a pozíciója”. A gazdasági nehézségeket a reform ellenségei felhasználják arra, hogy politikai előnyöket kovácsoljanak maguknak. A cikkíró úgy tudja, hogy kommunista párton belüli baloldali, neosztálinista csoportnak a vezetője Pullai Árpád, a Központi Bizottság titkára, s egyes szakszervezeti funkcionáriusok mellett ide tartozik Komócsin Zoltán is, a Politikai Bizottság tagja. Tavaly nyáron úgy festett, hogy szovjet segítséggel sikerül bajba hozniok a ’’liberálisokat”, Nyers Rezsőt, a reform legfőbb képviselőjét, Aczél Györgyöt, az ideológiai munka irányítóját, sőt Fock Jenő miniszterelnököt is. Végül a kommunista pártok krimi értekezlete azt az álláspontot foglalta el, hogy a Nyugattal való tárgyalások küszöbén hiba volna merev magatartást tanúsítani. Mindenesetre a Szovjetunió nem nagyon buzgolkodik, hogy a gazdasági reform sikerét elősegítse. A Kreml— hiába húzódnak hoszszú hónapok óta a tárgyalások — egyszerűen nem hajlandó pontos kötelezettségeket vállalni azoknak a nyers- és fűtőanyagoknak a szállítására, amelyek pedig elengedhetetlenek a magyar gazdaság számára. Tavaly márciusban, Moszkvából hazajövet, Fock Jenő ezt nyíltan meg is mondta és szeptember 15-én, a ’’Fórum” nevű televíziós adásban Vályi Péter miniszterelnökhelyettes ugyancsak kijelentette, hogy a bizonytalanság e tekintetben továbbra is fennáll. Ezzel szemben a Nyugattal való gazdasági kapcsolatok állandóan javulnak. Magyarország Londonon keresztül most kapott 50 millió dollár hitelt, amely az 1967 óta felvett nyugati hitelek összegét majdnem 200 millió dollára emeli. Ami az általános hangulatot illeti, Bernard Margueritte szerint a magyarokra a kiábrándultság és a rossz közérzet a jellemző. A levertség és a kilátástalanság különösen a fiataloknál érezhető, akik egyfelől a Nyugatot csodálják, másfelől ultra-baloldali irányzatok is hatnak rájuk. Magyarország v unatkozik s ennek az unalomnak egyik jele, hogy az alkoholizmus pusztító méreteket ölt. A Szovjetunió után Magyarországon a legnagyobb egész Európában a válások száma, az öngyilkosságok terén pedig Magyarországé a világrekord. A francia újságíró felveti a kérdést : vajon az össz-európai biztonsági értekezlet reményt keltő hatású-e a magyarok körében ? A válasz : Budapesten enyhén szólva szkeptikusak a vélemények. ”A legjobb eset az, — mondják egyesek, — ha a konferencia nem változtat semmit a jelenlegi helyzeten”. A fiatalok még borúlátóbbak. ”Az európai értekezlet — jelentette ki egyikük — a Nyugat és a Kelet hatalmon lévő, konzervatív erőinek összefogása, amelyek meg fognak egyezni azért, hogy mindegyikük elfojtsa saját országai haladó áramlatait”. Másvalaki hozzátette : ”Ez napjaink Yaltája”, s egy harmadik ”új München”-nek nevezte a konferenciát. Hogyan is ne értené meg ezek után az ember, — fejezi be tudósítását Bernard Margueritte, — hogy a magyar ifjúság az első adandó alkalommal, mint ahogy ezt legutóbb március 15.-én tette, az utcára megy és ott Petőfi verseit visszhangozza ? ! * A BUDAPESTI Népszabadságban, méghozzá a karácsonyi számban, terjedelmes riport jelent meg egy bizonyos Ádám Ernőről. Ádám Ernő esztergályos csoportvezető az egri Volán vállalatnál. A ’’kálváriája” úgy kezdődött, hogy — a pártlap szerint — néhányan meggyanúsították : miatta ítélte a bíróság héthónapi börtönbüntetésre a művezetőjét, egy öreg szakmunkást. A művezető ugyanis állítólag kijelentette : ki kell nyírni a vietnámi partizánokat, mert hátulról lövöldöznek a szegény ártatlan amerikaiakra. Az üzemben mindenki azt hitte, hogy Ádám Jenő jelentette fel őt izgatásért s ezért ’’mind szélesebb körben terjedt el róla : spicli”. A cikk azt állítja, hogy a feljelentő nem Ádám Jenő volt. Az ember egy darabig nem érti , miért éppen őt ’’szúrta ki”, miért éppen ezt a szerencsétlen, ártatlan embert vádolja besúgással a többi munkás. Azután, hasábokkal utóbb, valami mégiscsak derengeni kezd. Kiderül, hogy Ádám Jenő volt az, aki valamivel korábban elment a rendőrségre, elmondta, ’’hogyan fusiznak nálunk gyári méretekben”, elmondta, hogy ’’sorozatosan meghamisítják a menetleveleket”, ’’mennyi ajándékot készítenek a vállalat kontójára, de azt is, hogyan selejteznek ki értékes gépeket a brancsbeliek számára, kipakolta az egész disznóságot, ennek egyszer már úgyis véget kell vetni !” Azaz : ha a művezetőjét — a pártlap szerint — nem is ő jelentette fel, viszont feljelentette az egész üzemet, valamennyi munkástársát. És még erről az emberről terjedt el mind szélesebb körben, hogy ’’spicli” ! Külön kell szólni arról, hogy egy öreg magyar művezetőt hét hónapig börtönbe zárnak azért, mert — föltételes módban — szidta a vietnámi partizánokat. Alaposan tanulmányoztuk a Magyar Népköztársaság Alkotmányának tavaly tökéletesített változatát, szép szavakat olvastunk benne a szólás- és véleményszabadságról, de nyomát sem leltük annak, hogy a vietnámi partizánok szidása törvénybe ütköző cselekedet. Vajon milyen törvény alapján börtönöznek be Egerben egy magyar munkást, csupán mert rossz véleménnyel van olyanokról, akikkel — hivatalosan — még Hanoinak sincsenek kapcsolatai ? # A KECSKEMÉTI ’’Forrás” című irodalmi folyóirat Jegyzet rovatában rövid tanulmány jelent meg Fábián László tollából a mai fiatalság problémáiról. Érdekes, vitatható, de eredeti módon vizsgálja a fiatalok helyét, szerepét, nehézségeit, küzdelmeit az úgynevezett felnőtt társadalmakban, az olyan ’’státusjelvényeknek” a jelentőségét, mint például a farmernadrág, a hosszú haj, a körszakáll, a katonaing, a gitár, a futballlabda, s részben szembeállítja, részben rokonítja őket a felnőtt társadalom olyan státusjelképeivel, mint a gépkocsi, a lakás, a klubosdi, stb. Megjegyzi : ’’Tartozunk az igazságnak kijelenteni, hogy Che Guevara hosszú hajában, szakállában, katonaingében több pozitívumot találunk ilyen értelemben (a társadalom érdekeinek szolgálatában, a kollektíváért való munkálkodásban), mint a különböző gépkocsimárkákban, hétvégi üdülőkben”. A gitárt, vagy a futball-labdát viszont a karrier-vágy, a könnyű siker jelképeinek véli, s hozzáteszi : ’’Ugyancsak a felnőtt társadalom hierarchiájában való beépülési óhajt szimbolizálja a — kivált fiatal értelmiségiek körében — divatos kettős házasságkötés. Mert a szülőknek tett engedménnyel lehet-e magyarázni, a marxizmusból jelesre vizsgázott jogászlány és a KISz (Kommunista Ifjúsági Szövetség) vezető mérnökfiú templomi házasságkötését ? Valószínűleg inkább arról van szó, hogy a templomi esküvő formagazdagságával több lehetőséget kínál az anyagi biztonság, a jólét fitogtatására, mint a mindenkor tömény unalomba fulladó polgári szertartás”. A tanulmány nem túlságosan gyengéd a Kommunista Ifjúsági Szövetséggel. ”Az, hogy a fiatalok gyakran elfordulnak a KISztől, — írja, — összefügg a KISznek mint szervezetnek bürokratizálódásával. Nagymértékben formalizálódott a KISz tevékenysége, s aktíváinak szerepe hovatovább jelentések megírására, adminisztrációra szűkül. Apparátus lett, mozgalom nélkül. A fiatalok sok esetben nem mennek el a taggyűlésekre sem, mert az igazi problémák helyett ott is csak a ’duma’, a blöff, az üres locsogás van napirenden. Ezzel pedig bőségesen ellátja őket a felnőtt társadalom is. Látják a hatalomvágyat, amint a státusjelvényekkel hirdetett presztízs az individuális érvényesülést, a hatalom megszerzését célozza és undorodva fordulnak el a hatalomvágytól. Akár vallásos a köntös, akár a marxista frázisok burkolják, megvillan alóla a gusztustalan test”. A szerző hangsúlyozza, hogy korunk fiataljainak, igenis, vannak ideáljaik, s egyáltalán nem véletlen az, hogy a mai öltözködési divat — romantikus. ’’Sokan szeretnék bizonyítani, — írja, — hogy csak bizonyos felszínes divatjegyek újraélesztéséről van szó, tartalmi azonosság nincs a romantikával. De akkor miért van, hogy a művészetek, az irodalom rendre-másra az érzelmek létjogosultságáról beszél, hogy bestseller szinten is egy érzelmes giccs győzte le a pornográfiát és a szadizmust ? (Lásd : Szerelmi történet). Hogy Párizsban, Ceylonban, Mexikóban, Csehszlovákiában, Lengyelországban kitárt ingmellel rohannak sortűzbe, szuronyokba ? Hogy farmernadrágok szegecsei villognak a vietnami szolidaritási akciókon, négertüntetéseken ? (Romantika a hatalom ellen, romantika az erőszak ellen)”. A tanulmány a ’’Forrás” szeptember-októberi számában került az olvasók elé. Nem sokáig. A lapot elkobozták, állítólag végleg be is tiltották. A KISz bírálatát nem tudták elviselni, avagy az nem tetszett, hogy nemcsak Nyugaton, vagy Ázsiában, vagy Dél-Amerikában, hanem — horribile dictu — Csehszlovákiában és Lengyelországban is sortűzbe, szuronyokba rohantak a kitárt ingű fiatalok ? Nem ismerjük az elkobzási ukáz indokolását. Csak annyi biztos, hogy a hatalom, az erőszak — nem romantikus. * AZ ÖNGYILKOSSÁGOK világrekordjával büszkélkedő hazánkban — mint azt a párizsi Figaro is megírja — rövid két hónap leforgása alatt a művészeti élet három kiemelkedő egyénisége vetett véget önkezével az életének. Kamondy László nyitotta meg a sort, a fiatal regény- és drámaíró nemzedék egyik legtehetségesebb alakja, az ’’Apostolok utóda” című regény, a ’’Vád és varázslat” című színdarab szerzője. 42 éves volt. Tettének hivatalos oka : idegösszeomlás. Különös körülmény : október 23.-án, az 56-os forradalom évfordulóján ölte meg magát. Demján Edit, a Madách Színház tagja, Budapest egyik leghíresebb, legnépszerűbb színésznője Karácsony és Újév között döntött úgy, hogy nem akar tovább élni. 40 éves volt. És nem akart tovább élni korunk talán legnagyobb fiatal magyar festője, Kondor Béla sem. 41 éves volt és szürrealisztikus, szimbólumteremtő, látomásszerű festményeivel, grafikáival világszerte megbecsülést szerzett magának, népének, országának , hajógyári munkásként kezdte és Párizs, Miami, Velence, Tokió ismerte el tehetségét. Halála okait keresve, Nagy László, a költő ezeket írja az Élet és Irodalomban : ’’Megszigorodva, mint a tél, ítéletet kellene fogalmaznom barátomért, korai haláláért. A legkisebb öldöklő angyalt, az alkoholt könnyű elítélnem. És könnyű felmentenem is, hiszen enyhülést, feledést is adott barátomnak. De hogy szorítsam meg az olyan erőket, akik a legnagyobb formátumú magyar festőt magára hagyták ? Akarva, vagy akaratlan, mindegy. Barátom ebben az évben kölcsönökből élt. Pedig dolgozott rendületlen. Egyetlen megrendelt szárszói tablójáért a tiszteletdíjat különös tévedés folytán május óta máig sem kapta meg. Falnak fordulva, egymás hátán sírhat a rengeteg kép. Legalább tíz életmű együtt a műteremben... Ez a törhetetlen művész, ez a szeplőtlen tisztességű nehogy elforduljon tőlünk utálkozva. Legyünk hűek az eszményhez, amit ő túl a halálon is szolgál...” LAPUNK TARTALMÁBÓL Radoslav Selucky: A kádárizmusról (3. old.) Szász Béla: Pálóczi-Horváth György (4. old.) Ferdinandy György : Cigányúton (5. old.) Louis de Villefosse : Aragon búcsúkeringője (6. old.) Cs. Szabó László : Petőfi Párizsban (7-8. old.) Boros László: Az Erzbergerügy (9. old.) Dénes Tibor: Az emigráns Victor Hugo (10. old.) Halász Péter Tábori Pál új könyvéről (11. old.) Kemenes Géfin László : Ezra Pound (13. old.) Zalán Magda : Pécsi Sándor halálhírére (14. old.) Határ Győző: Hanggyufa (15. old.) Forrai Eszter, Gömöri György, Keszei István, Lökkös Antal és Thinsz Géza versei