Irodalmi Ujság, 1973 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1973-01-15 / 1-2. szám

XXIV. évfolyam 1.-2. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1973. január 15.-február 15. Tallózás újságokban, itt-ott némi kommentárral A PÁRIZSI Le Monde-ban Ber­nard Margueritte két hosszú s alapos cikkben számol be budapes­ti tapasztalatairól. A francia új­ságíró szemmel látható jóindulattal vizsgálja a magyarországi helyze­tet. A vezetőket­­a kommunizmus becsületes ügyintézőinek” nevezi, megállapítja, hogy az ország elég jól él, a lakosság nagyobb szabad­ságot élvez, mint a többi szocia­lista ország népe. Az autóforga­lom akkora, hogy már szinte gon­dot okoz, az üzletekben sok az áru, a whiskys és konyakos üve­gek, a nyugati cigaretták előkelő helyet foglalnak el a polcokon vagy a kirakatokban. De ugyanakkor a Váci utcában és az elegánsabb ho­telek bárjaiban feltűnő méreteket ölt a prostitúció s ami e téren ta­pasztalható, azt nehéz összeegyez­tetni a szocialista, de a nem-szo­cialista erkölccsel is. A Nyugat varázsa olyan nagy, hogy például egy vidéki orvos, ha azt akarja, hogy megbecsüljék, egyszerűen nem járhat beled gyártmányú au­tón,­­ legalább Volkswagenének kell lennie s fedetlenül amerikai cigarettákat kell szívnia. Az a kép, amelyet Margueritte a gazdasági reformról fest, ponto­san megfelel annak, amit az Iro­dalmi Újság már két nagyobb ta­nulmányban ismertetett. (Kéthly Anna : ”A nagy átalakulás után”, I.I. 1971. szeptember-október, és Kende Péter: ”A gazdasági re­form”, I.I. 1972. március-április). Véleménye szerint a reform ered­ményei nyilvánvalóak. Jelentősen megnövekedett a nemzeti jövede­lem, a külkereskedelem és a belső fogyasztás. De mindezzel párhuza­mosan a költségvetési deficit elér­te a 3,3 milliárd, a külkereskedel­mi deficit pedig az 5,9 milliárd forintot. Az életszínvonal javulása el­lenére Magyarországon sok az elé­gedetlen. A városi lakosok panasz­kodnak az infláció miatt, (1972 első három hónapjában 2 o/o-kal emelkedtek az árak), s amiatt is, hogy a reform a parasztságnak kedvez, a munkásosztállyal szem­ben. A munkások kifogásolják a bérek közti aránytalanságokat is. Az úgynevezett managerek fize­tése aránytalanul magas és az in­fláció természetesen elsősorban az alacsony jövedelműeket sújtja. "Ha ez így folytatódik, — jegyez­te meg valaki, — a javak ilyen­fajta elosztása elveszi az emberek kedvét attól, hogy tisztességesen dolgozzanak, hiszen a fizetés nem az elvégzett munkától függ, ha­nem attól, hogy kinek mi a pozí­ciója”. A gazdasági nehézségeket a re­form ellenségei felhasználják ar­ra, hogy politikai előnyöket ko­vácsoljanak maguknak. A cikkíró úgy tudja, hogy kommunista pár­ton belüli baloldali, neosztálinista csoportnak a vezetője Pullai Ár­pád, a Központi Bizottság titkára, s egyes szakszervezeti funkcioná­riusok mellett ide tartozik Komó­csin Zoltán is, a Politikai Bizott­ság tagja. Tavaly nyáron úgy fes­tett, hogy szovjet segítséggel sike­rül bajba hozniok a ’’liberáliso­kat”, Nyers Rezsőt, a reform leg­főbb képviselőjét, Aczél Györgyöt, az ideológiai munka irányítóját, sőt Fock Jenő miniszterelnököt is. Végül a kommunista pártok kri­mi értekezlete azt az álláspontot foglalta el, hogy a Nyugattal való tárgyalások küszöbén hiba volna merev magatartást tanúsítani. Mindenesetre a Szovjetunió nem nagyon buzgolkodik, hogy a gaz­dasági reform sikerét elősegítse. A Kreml­­— hiába húzódnak hosz­­szú hónapok óta a tárgyalások — egyszerűen nem hajlandó pontos kötelezettségeket vállalni azoknak a nyers- és fűtőanyagoknak a szállí­tására, amelyek pedig elengedhe­tetlenek a magyar gazdaság számá­ra. Tavaly márciusban, Moszkvából hazajövet, Fock Jenő ezt nyíltan meg is mondta és szeptember 15-­­én, a ’’Fórum” nevű televíziós adás­ban Vályi Péter miniszterelnök­helyettes ugyancsak kijelentette, hogy a bizonytalanság e tekintetben továbbra is fennáll. Ezzel szem­ben a Nyugattal való gazdasági kapcsolatok állandóan javulnak. Magyarország Londonon keresztül most kapott 50 millió dollár hitelt, amely az 1967 óta felvett nyugati hitelek összegét majdnem 200 mil­lió dollára emeli. Ami az általános hangulatot il­leti, Bernard Margueritte szerint a magyarokra a kiábrándultság és a rossz közérzet a jellemző. A levertség és a kilátástalanság kü­lönösen a fiataloknál érezhető, akik egyfelől a Nyugatot csodálják, másfelől ultra-baloldali irányzatok is hatnak rájuk. Magyarország v unatkozik s ennek az unalomnak egyik jele, hogy az alkoholizmus pusztító méreteket ölt. A Szovjet­unió után Magyarországon a leg­nagyobb egész Európában a válá­sok száma, az öngyilkosságok te­rén pedig Magyarországé a világ­rekord. A francia újságíró felveti a kér­dést : vajon az össz-európai biz­tonsági értekezlet reményt keltő ha­tású-e a magyarok körében ? A vá­lasz : Budapesten enyhén szólva szkeptikusak a vélemények. ”A leg­jobb eset az, — mondják egyesek, — ha a konferencia nem változtat semmit a jelenlegi helyzeten”. A fiatalok még borúlátóbbak. ”Az európai értekezlet — jelentette ki egyikük — a Nyugat és a Kelet hatalmon lévő, konzervatív erőinek összefogása, amelyek meg fognak egyezni azért, hogy mindegyikük elfojtsa saját országai haladó áram­latait”. Másvalaki hozzátette : ”Ez napjaink Yaltá­ja”, s egy harma­dik ”új München”-nek nevezte a konferenciát. Hogyan is ne értené meg ezek után az ember, — fe­jezi be tudósítását Bernard Mar­gueritte, — hogy a magyar ifjú­ság az első adandó alkalommal, mint ahogy ezt legutóbb március 15.-én tette, az utcára megy és ott Petőfi verseit visszhangozza ? ! * A BUDAPESTI Népszabadság­ban, méghozzá a karácsonyi szám­ban, terjedelmes riport jelent meg egy bizonyos Ádám Ernőről. Ádám Ernő esztergályos csoportvezető az egri Volán vállalatnál. A ’’kálvá­riája” úgy kezdődött, hogy — a pártlap szerint — néhányan meg­gyanúsították : miatta ítélte a bí­róság héthónapi börtönbüntetésre a művezetőjét, egy öreg szakmun­kást. A művezető ugyanis állítólag kijelentette : ki kell nyírni a viet­námi partizánokat, mert hátulról lövöldöznek a szegény ártatlan amerikaiakra. Az üzemben min­denki azt hitte, hogy Ádám Jenő jelentette fel őt izgatásért s ezért ’’mind szélesebb körben terjedt el róla : spicli”. A cikk azt állítja, hogy a felje­lentő nem Ádám Jenő volt. Az ember egy darabig nem érti , miért éppen őt ’’szúrta ki”, miért éppen ezt a szerencsétlen, ártatlan embert vádolja besúgással a töb­bi munkás. Azután, hasábokkal utóbb, valami mégiscsak derengeni kezd. Kiderül, hogy Ádám Jenő volt az, aki valamivel korábban elment a rendőrségre, elmondta, ’’hogyan fusiznak nálunk gyári méretekben”, elmondta, hogy ’’so­rozatosan meghamisítják a me­netleveleket”, ’’mennyi ajándékot készítenek a vállalat kontójára, de azt is, hogyan selejteznek ki ér­tékes gépeket a brancsbeliek szá­mára, kipakolta az egész disznó­­ságot, ennek egyszer már úgyis véget kell vetni !” Azaz : ha a művezetőjét — a pártlap szerint — nem is ő jelen­tette fel, viszont feljelentette az egész üzemet, valamennyi mun­kástársát. És még erről az ember­ről terjedt el mind szélesebb kör­ben, hogy ’’spicli” ! Külön kell szólni arról, hogy egy öreg magyar művezetőt hét hónapig börtönbe zárnak azért, mert — föltételes módban — szid­ta a vietnámi partizánokat. Ala­posan tanulmányoztuk a Magyar Népköztársaság Alkotmányának tavaly tökéletesített változatát, szép szavakat olvastunk benne a szólás- és véleményszabadságról, de nyomát sem leltük annak, hogy a vietnámi partizánok szidása tör­vénybe ütköző cselekedet. Vajon milyen törvény alap­ján börtönöznek be Egerben egy magyar munkást, csupán mert rossz véleménnyel van olyanokról, akikkel — hivatalosan — még Ha­noinak sincsenek kapcsolatai ? # A KECSKEMÉTI ’’Forrás” cí­mű irodalmi folyóirat Jegyzet­ ro­vatában rövid tanulmány jelent meg Fábián László tollából a mai fiatalság problémáiról. Érdekes, vi­tatható, de eredeti módon vizsgálja a fiatalok helyét, szerepét, ne­hézségeit, küzdelmeit az úgyneve­zett felnőtt társadalmakban, az olyan ’’státusjelvényeknek” a je­lentőségét, mint például a farmer­­nadrág, a hosszú haj, a körszakáll, a katonaing, a gitár, a futball­­labda, s részben szembeállítja, részben rokonítja őket a felnőtt társadalom olyan státusjelképeivel, mint a gépkocsi, a lakás, a klu­­bosdi, stb. Megjegyzi : ’’Tartozunk az igazságnak kijelenteni, hogy Che Guevara hosszú hajában, sza­kállában, katonaingében több po­zitívumot találunk ilyen értelem­ben (a társadalom érdekeinek szol­gálatában, a kollektíváért való munkálkodásban), mint a külön­böző gépkocsimárkákban, hétvégi üdülőkben”. A gitárt, vagy a fut­ball-labdát viszont a karrier-vágy, a könnyű siker jelképeinek véli, s hozzáteszi : ’’Ugyancsak a fel­nőtt társadalom hierarchiájában való beépülési óhajt szimbolizálja a — kivált fiatal értelmiségiek kö­rében — divatos kettős házasság­­kötés. Mert a szülőknek tett en­gedménnyel lehet-e magyarázni, a marxizmusból jelesre vizsgázott jogászlány és a KISz (Kommu­nista Ifjúsági Szövetség)­­ veze­tő mérnökfiú templomi házasság­­kötését ? Valószínűleg inkább ar­ról van szó, hogy a templomi es­küvő formagazdagságával több lehetőséget kínál az anyagi biz­tonság, a jólét fitogtatására, mint a mindenkor tömény unalomba fulladó polgári szertartás”. A tanulmány nem túlságosan gyengéd a Kommunista Ifjúsági Szövetséggel. ”Az, hogy a fiata­lok gyakran elfordulnak a KISz­­től, — írja, — összefügg a KISz­­nek mint szervezetnek bürokrati­­zálódásával. Nagymértékben for­­malizálódott a KISz tevékenysége, s aktíváinak szerepe hovatovább jelentések megírására, adminiszt­rációra szűkül. Apparátus lett, mozgalom nélkül. A fiatalok sok esetben nem mennek el a tag­gyűlésekre sem, mert az igazi prob­lémák helyett ott is csak a ’duma’, a blöff, az üres locsogás van na­pirenden. Ezzel pedig bőségesen ellátja őket a felnőtt társadalom is. Látják a hatalomvágyat, amint a státusjelvényekkel hirde­tett presztízs az individuális ér­vényesülést, a hatalom megszer­zését célozza és undorodva for­dulnak el a hatalomvágytól. Akár vallásos a köntös, akár a marxista frázisok burkolják, megvillan aló­la a gusztustalan test”. A szerző hangsúlyozza, hogy korunk fiataljainak, igenis, vannak ideáljaik, s egyáltalán nem vélet­len az, hogy a mai öltözködési divat — romantikus. ’’Sokan sze­retnék bizonyítani, — írja, — hogy csak bizonyos felszínes divatjegyek újraélesztéséről van szó, tartalmi azonosság nincs a romantikával. De akkor miért van, hogy a mű­vészetek, az irodalom rendre-más­­ra az érzelmek létjogosultságáról beszél, hogy bestseller szinten is egy érzelmes giccs győzte le a pornográfiát és a szadizmust ? (Lásd : Szerelmi történet). Hogy Párizsban, Ceylonban, Mexikóban, Csehszlovákiában, Lengyelország­ban kitárt ingmellel rohannak sortűzbe, szuronyokba ? Hogy far­mernadrágok szegecsei villognak a vietnami szolidaritási akciókon, négertüntetéseken ? (Romantika a hatalom ellen, romantika az erő­szak ellen)”. A tanulmány a ’’Forrás” szep­tember-októberi számában került az olvasók elé. Nem sokáig. A lapot elkobozták,­­ állítólag vég­leg be is tiltották. A KISz bírálatát nem tudták elviselni, avagy az nem tetszett, hogy nemcsak Nyugaton, vagy Ázsiában, vagy Dél-Amerikában, hanem — hor­­ribile dictu — Csehszlovákiában és Lengyelországban is sortűzbe, szuronyokba rohantak a kitárt in­gű fiatalok ? Nem ismerjük az el­­kobzási ukáz indokolását. Csak annyi biztos, hogy a hatalom, az erőszak — nem romantikus. * AZ ÖNGYILKOSSÁGOK világ­rekordjával büszkélkedő hazánk­ban — mint azt a párizsi Figaro is megírja — rövid két hónap leforgása alatt a művészeti élet három kiemelkedő egyénisége ve­tett véget önkezével az életének. Kamondy László nyitotta meg a sort, a fiatal regény- és drámaíró nemzedék egyik legtehetségesebb alakja, az ’’Apostolok utóda” cí­mű regény, a ’’Vád és varázslat” című színdarab szerzője. 42 éves volt. Tettének hivatalos oka : ideg­összeomlás. Különös körülmény : október 23.-án, az 56-os forrada­lom évfordulóján ölte meg magát. Demján Edit, a Madách Szín­ház tagja, Budapest egyik leghíre­sebb, legnépszerűbb színésznője Karácsony és Újév között döntött úgy, hogy nem akar tovább élni. 40 éves volt. És nem akart tovább élni ko­runk talán legnagyobb fiatal ma­gyar festője, Kondor Béla sem. 41 éves volt és szürrealisztikus, szimbólumteremtő, látomásszerű festményeivel, grafikáival világ­szerte megbecsülést szerzett magá­nak, népének, országának , hajó­gyári munkásként kezdte és Párizs, Miami, Velence, Tokió ismerte el tehetségét. Halála okait keresve, Nagy László, a költő ezeket írja az Élet és Irodalom­ban : ’’Meg­szigorodva, mint a tél, ítéletet kel­lene fogalmaznom barátomért, ko­rai haláláért. A legkisebb öldöklő angyalt, az alkoholt könnyű elítél­nem. És könnyű felmentenem is, hiszen enyhülést, feledést is adott barátomnak. De hogy szorítsam meg az olyan erőket, akik a leg­nagyobb formátumú magyar fes­tőt magára hagyták ? Akarva, vagy akaratlan, mindegy. Barátom eb­ben az évben kölcsönökből élt. Pe­dig dolgozott rendületlen. Egyet­len megrendelt szárszói tablójáért a tiszteletdíjat különös tévedés folytán május óta máig sem kap­ta meg. Falnak fordulva, egymás hátán sírhat a rengeteg kép. Leg­alább tíz életmű együtt a műte­remben... Ez a törhetetlen művész, ez a szeplőtlen tisztességű ne­hogy elforduljon tőlünk utálkoz­­va. Legyünk hűek az eszményhez, amit ő túl a halálon is szolgál...” LAPUNK TARTALMÁBÓL Radoslav Selucky: A kádáriz­musról (3. old.) Szász Béla: Pálóczi-Horváth György (4. old.) Ferdinandy György : Cigányú­­ton (5. old.) Louis de Villefosse : Aragon bú­­csúkeringője (6. old.) Cs. Szabó László : Petőfi Párizs­ban (7-8. old.) Boros László: Az Erzberger­­ügy (9. old.) Dénes Tibor: Az emigráns Victor Hugo (10. old.) Halász Péter Tábori Pál új könyvéről (11. old.) Kemenes Géfin László : Ezra Pound (13. old.) Zalán Magda : Pécsi Sándor ha­lálhírére (14. old.) Határ Győző: Hanggyufa (15. old.) Forrai Eszter, Gömöri György, Keszei István, Lökkös Antal és Thinsz Géza versei

Next