Irodalmi Ujság, 1974 (25. évfolyam, 1-10. szám)

1974-01-15 / 1-2. szám

XXV. évfolyam 1.-2. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1974 január - február HATAR GYŐZŐ INTRA MUROS MASZTURBÁLJON KÉNYELEMBEN ! CSIKLANDOZZA MAGÁT — KÉNYEZ­TESSE MAGÁT! NE LEGYENEK GÁTLÁSAI — NE SZÉGYELLJE, HOGY A JÓBÓL SOSEM ELÉG ! TARTSA MAGÁT MÉG MELEGEBBEN, ÉLVEZZE KI A FÉNYŰZÉS KÉNYEL­MÉT, KÉJELEGJEN BENNE JUTÁNYO­SAN ÉS HITELRE ! CSAK A MINDENT VÉGIGPRÓBÁLT KÉJENC, A VÉN ROUÉ VALÓSÍTHATJA MEG CIVILIZÁCIÓNK SZÉPSÉGIDEÁL­JÁT, A RONDA, UNDORÍTÓ, ZABÁLNI­­VALÓ, MINDEN HÁJJAL MEGKENT KÉJENCET , A VÉN ROUÉT ! ... A fényes krétapapírra nyomott luxus­folyóiratok pazar hirdetéseinek ez volt az általános hangvétele : ezt a hangot ütötték meg éveken át a fogyasztói társadalom reklámfőnökei. A szibarita Nyugat még jobban elszibaritásodott, életét iparkodott a coitus interruptus mintájához igazítani és a kéjes torpor állapotában szeme becsi­­pásodott, fülszőr-dzsungele megtelt összera­gadt fülzsírral. Se lát, se hall. Szemnyitogatónak ideje volna elmondani egyet-mást, ha nem is mindent, azoknak a nem-témáknak a hosszú listájából, amelye­ket nem illik megpendíteni, mert a téma (1) nem jövedelmező ; (2) sőt ellenkezőleg, csökkentheti a lap példányszámát ! (3) kapitalistának, maoistának, szocialistának, anarchistának egyaránt illetlenség meg­pendíteni, ha fehér ; (4) a témát álmodni sem illik, így azután a kéj tompulat álla­potában senki még álmodni sem álmodja, részben a megbélyegzéstől, ■— részben pedig attól való félelmében, hogy felébred­­ valaki fülébe harsogja, amit lát ; a csipa kipottyan a szeméből és tágranyilt szem­mel halálra rémül attól, amit lát. Nem tartja dugdosva készenlétben a ciánpasztillát, amire ráharapjon, ha látja, hogy földönfutó, de nincs föld, a­hova futnia. KÍSÉRTET JÁRJA EURÓPÁT, de nem a forradalomé. Hanem Oswald Spengler kísértete. Spengleré, aki nem­ téma. A felébredés rémálma,­­ hogy kéjes álmainkból a valóság rémségére ébredünk. Arra, hogy mi „Nyugat”, mi fehér civi­lizáció süllyedünk , de nem azzal az évszá­zados lassúsággal, ahogyan táblázataiban Spengler jövendölte, hanem — félelmes történelmi katalizátorok közrehatására — bámulatos gyorsasággal. A Nyugat sajtójában és rádióiban mű­ködő Kávéházi Konrádokból hadosztályo­kat lehetne felállítani , de hadosztályok — hadseregek nélkül Európa kísértet csu­pán a világpolitika sakktábláján, soha­ meg­­nem­ valósított nagyságának letűnő kísér­tete. E Kávéházi Konrádok akkor csépe­lik a legtöbb üres szalmát Európa nemzet­közi szerepéről, amikor Európa szájából az agyonmotorizált, zsoldos törpehadseregek műfogsora kihull és nemcsak az derül ki róla, hogy fogatlan oroszlán, de az is, hogy zsugorodó politikai entitásával mahol­nap már az oroszlánbőrt se tudja kitölteni. A kubai válság még csak 2 : 1-re végző­dött a Szovjetunió javára. Nehéz választani, hogy a legsikerületle­­nebb, legrosszabb amerikai elnökök sorá­ban kit öntenek ércbe s dicsőítenek osto­bábban, tévedésektől, történelemhamisítá­­soktól mámorosabban elvakulva, — Roose­­veltet-e, aki az amerikai léptéken „csekély­ségnek” tűnő Közép- és Kelet-Európát kon­cul vezette a Derék Szövetségesnek, avagy Kennedyt, az­­első világháborús­ népszövet­­séges Wilsonnál is gyakorlatiatlanabb) gyer­meteg idealistát, a kubai csatavesztőt, aki a szovjet rakétákat „visszatérésre kénysze­rítette” ugyan, de a Szovjetunió katonai tanácsadóit nem kényszerítette visszaté­résre és a Monroe-elvet mindenestül feladta. A tavaly október 25-i atomkonfrontáció, a közelkeleti válság már 4 : 1-re végző­dött a Szovjetunió javára. Kubán valahogy még csak keresztülbuk­dácsolt a nyugati világ, (hátborzongató volt diadalmámora, ahogyan ez a csendes téboly összes téveszméivel a lelkeken elúrhodott), de a Közelkelettel a Nyugat féloldalra bil­lent és elkezdte alámerülését. S E PERIPETIKUS PILLANATBAN mi történt ? a) Amerika nem hitte el elnökének, hogy a nukleáris riasztásra igazán szükség volt. Helyesebben a tömegtájékoztatás, amelynek tegnap még csak bosszúlihegős rögeszméje, ma már létalapja-megélhetése a Botrány, elhitette az amerikai néppel, hogy... Még helyesebben : az amerikaellenesség­­ben tobzódó európai tömegtájékoztatás elhitette minden európaival, miszerint egyet­len olyan amerikai nem akad, aki az elnöknek elhinné, hogy . . . Végül helytelenül, vagyis úgy, ahogy a téma nem­ téma : az Egyesült Államokat az a veszély fenyegeti, hogy kormány nél­kül,­­­ Európát, hogy mögébújhatós atom­pajzs nélkül marad ; a Szovjetuniót pedig az, hogy „saját határai védelmére” és „mind a maga, mind a világ biztonsága érdekében” kénytelen legyen megtenni az ilyenkor szükséges ellenlépéseket... b) az az Európa, amelynek saját védel­mi potenciálja elhanyagolható tényező s a Szovjetunió bármikor megreggelizhetné, ha az amerikai elrettentő fegyver védelme nem volna : ez a Európa kikérte magának, hogy főszövetségese felnyissa feje fölött a nukleá­ris védőernyőt,­­ hogy atomőrjáratát légi­terébe felküldje, repülőtereit használja, ki­kötőiben fegyvert hajózzon be, stb. c) a NATO csörömpölve hullott darabok­ra akkor, amikor „a bizalom és az egység helyreállításáról” a zárónyilatkozatot kiad­ták. Az Egyesült Államok udvariasan felhány­­torgatta Európának, hogy a vietnámi hábo­rúban soha, egy katona erejéig sem vett részt. Európa ezt a csodálkozás merevgör­csébe rándult arccal hallgatta volna,­­ ha akár a bömbölés is, elhatolt volna agykérgéig, a fülzsír, a fülszőr és a fogyasztói pop­kéj ekkora dzsungelén ke­resztül. Az Egyesült Államok évek óta udvaria­san felhánytorgatja, hogy az európai „gaz­dasági csodákat” sorra-rendre az az ábrán­dos feledékenység tette lehetővé, amely az európai országok honvédelmi beruházásai körül mutatkozik. E „lyukas” honvédelmi költségvetések híven tükrözték, Európa micsoda álomvilágban él . . . Erre a szem­rehányásra Európának még az sem kellett, hogy süketnek tettesse magát : a csöke­­vényes hallószervnek az ilyen és hasonló „nem-téma” témákra mindig, kezdettől fogva szervült süketsége volt. A közelkeleti nukleáris válság tán hir­telenebb és veszélyesebb volt a kubainál s nekünk magyaroknak az a szomorú, em­lékezetes, passzív szerep jutott benne, hogy magyar repülőterekről szálltak fel a Kö­­zelkeletre induló szovjet csapatszállító gé­pek , mégis, a 63-as esztendőt hosszú évek­re egy sokkalta sötétebb, kontinentális viharborulat fogja emlékezetessé tenni. Az arab olajzsarolás. Helyesebb volna a gaz­dasági világháború kitörésének nevezni, é­s hogy ez mármost az a meredeken emel­kedő past­ e, amelyen végigverekedve magunkat, hat-nyolc év múlva a harmadik világháború falai alá érkezünk , erre vo­natkozólag obskurantizmus volna jóslatok­ba bocsátkozni. Annyi szent, hogy más időkben ennél kevésbé jelentős gazdasági zsarolás is Casus Belli lett volna s azt a harcot még az egyre idegesebben feszü­lő nukleáris ernyők védelmében is végighar­colhatta volna, — csakhogy egy hadseregek nélküli Európának semmi sem Casus Belli. Minden énekes ismeri a rezonanciának ezt a jelenségét : ha megpöccinti poharát és beleénekli a hangforrás „saját­ hangját”, ■— a pohár megreped. Az araboknak sem kellett egyebet tenniük. Megpöccintették, belebömbölték a Hangot, — és Európa kristálypohara darabokra hullott. Se összefércelni, se összenyálazni, úgy, ahogy volt. Soha többé. MILYEN FŐURI­ALOM, két­ mennyor­szágából pottyantunk a valóság kősivata­gába és miért ? A tények miféle Kalahári Sivatagában ébredtünk fel és hogyan ? Van valami, amiben mi mindnyájan, a kapitalisták, szociáldemokraták, utópista maoisták, utópista anarchisták, teozófusok, sátánhívők, szellemhajtók, soványitókúra­­szakértők, kimutatkozók, közpénzből eltar­tott mezei próféták, aszfalt­üdvözítők, hit­­buzgalmi környezetvédők, szélsőséges nyu­gati hülyék és szélsőséges nyugati okosok egytől-egyig, egyaránt elmarasztalhatók vagyunk. Valamennyien intra muros éltünk, mind­annyiunkban második természetté vált az intra muros pszichózis. Eddig a nyugati civilizáció az emberiség roppant kísérleti laboratóriuma volt. A tö­kéletes védettség érzetében, nyakló nélkül kísérleteztünk, ebbeli becsvágyunknak sem a lángelme megérzése, sem a józan pa­raszti óvatosság nem szabott határt. E laboratórium periméterfala — TABU. Az egész világ tabuként tiszteli, ha ösz­­szefog, se tehet ellene semmit. Nagyerejű szalmacsutak-álarcok, rámázolt jelek és csudaságos totemek gondoskodnak arról, hogy telepünk e külső falai áthatolhatat­­lanok legyenek. Helyzetünket úgy élveztük, mint afféle „Kis-Kivételt”, a jóistenke Kis-Kivéte­­lét, aki elgyönyörködik elménk szer­telen elkalandozásaiban. Intra máros az elme végső határáig kergethettük szinte matematikai tisztaságig desztillált, — tehát megtámadhatatlan ábrándjainkat. Telepünk homokvár­ falai mögött elsza­porodtak áltudományaink — a modern kor e­vajákosságai s mérhetetlenül tisztel­tük parazitáit, akik evéstől-ürüléstől el­szokván, a mi etetésünkre-ürítésünkre szo­rultak. Szerető jóindulattal figyeltük idealista fiataljaink próbálkozásait, hogy pop-maoista avagy pop-evangéliumi, szadomazochista avagy melegvízfeltalálói alapon kommuná­kat alapítsanak, a­mely kommunákba a honvédelem beletervezve soha nem volt; s hogy is ne figyeltük volna szerető jóindu­lattal, hiszen mi is csak olyan társadal­mak viszonylatában gondolkoztunk, a­­melyeknek honvédelme nincsen s olyanok, mint levegőben megálló nagyszerű teó­riáink : beérik a laboratórium inherens vé­delmével. S HAHOGY NETÁN e kísérleti közössé­gekkel bármi baj volt, mindenre volt a tele­pen kész remediumunk. Ha a milliomos papa a kommunáktól meg­vonta az apanázst, semmittevő sarjaik el­tartását rögvest tiszteletbeli kötelességének tekintette az Agyalágyultak Esztablisment­­je, s azoké, akik (körülröhögve bár, de még) dolgoztak, válogatott oltári munka­helyeken. Ha a kommunák sorozatos unalmi- és kéjgyikosságok elkövetőivé fajultak, min­dig ott volt számukra remediumunk : a halálbüntetés laboratóriumi eltörlése. Elvi­selhetetlennek tartottuk volna a gondolatát is, hogy telepünk biztos, golyókatlan falai mögött kőkorszaki agyonbunkózással torol­ja meg a társadalom azt a bűnt, amelyet — jól affektált „bűntudatával” — eleve magáénak ismer el. Ha hivatásos gonosztevőink munkakö­zösségbe, majdhogynem szakszervezetbe tömörült Ellen-Esztablismentje körében a sokat akadékoskodó rendőrség népszerűt­lenné vált, — arra is volt orvoslatunk a laborban. Bíróságaink szaporábban kezdték osztogatni a „felfüggesztett” (a vádlott „el­méleti nyakába” sózott) büntetéseket, — és „háromévi felfüggesztett börtönön” csak az nem vigyorog, aki nem érti el a bíróság jóindulatú cinkosságát. Ha meg, összkomfortos fegyintézeteink­ben, szélhámosaink, mesterzsarolóink-em­­berrablóink, kábítószercsempészeink, rendőr­gyilkosaink és nemzetközi terrorlegényeink keveselték a dohányravalót, megírhatták (megírathatták) emlékirataikat s biztosra vehették, hogy e silány pornó-ponyva szá­mukra letétbe helyezett jövedelméből (mihelyt a jelképes 20 évből letöltik azt a négyet és kilépnek a kapun) nábobok módjára élhetnek életük végéig. MIND KÍNOSABBAN vigyáztunk arra, hogy jogállamban éljünk és egyre kevésbé éltünk jogállamban. Feltaláltuk és divattá cikkelyeztük a plágiumot. Rousseau-tól William Morrisig végigraboltuk a romantikusokat s a labo­ratóriumi mini-emberiségnek úgy hoztuk meg az új örömhírt (mindig szigorúan az eredeti források megjelölése nélkül), mintha soha a Természetnek és az Egy­szerűségnek előttünk imádói nem lettek volna. Megvívtuk csatánkat a csatáktól­­történelemtől ösztönösen irtózó Gyönyörű Tudatlanok ifjonti lelkéért : úgy hallgattak, mint az orákulumot s megnyertük a csa­tát. Szakemberek ötvenesztendős munkássá­gát újságírói felületességgel felfedezve­­felnyalva-leszüretelve. Vasárnapi Zabkásá­vá népesítettünk futurológiát, környezet­­szennyezést, népességrobbanást, profilaxist, eugenetikát, családtervezést és amikor azon kaptuk rajta magunkat, hogy több abor­tuszt találtunk betervezni, mint ahányra szükség van, az arra igényt tartóknak le­hetővé tettük, hogy akkor is abortáljanak, ha nincs mit. A nyugati világ golyókatlan, mágikus falainak védelmében, telepünkön végigtündérkedtünk-játszottunk-próbáltunk mindent. Sürgősen lesoványítottuk a kövéreket sürgősen széthasítottuk az óriásvárosokat Eszményi mini-településeken eszményi mi­ni-társadalmakat bolondoztunk, amelyekben minden csecsemő eredendő jó, •— és ha mégis­ mégse, nem született sem evangé­liumi jónak, sem bájosan baloldalinak, hanem szabványhuligánnak született, hát a huligánság számára is beterveztünk tele­­firkálni-elrondítani-összetörni való táblákat, padokat, telefonokat. Végül már felelősséget sem éreztünk a múlt kőrengetegei, — a városok iránt : pásztoridillről, kunyhókról-mécsesekről ál­modoztak központi fűtéses luxuslakásaikban lelkivezetőink, akik pöcegödröt még nem láttak és halvány fogalmuk sem volt arról, hogy ha áramhiány következtében a szenny­vízszivattyúk leállnak, London utcáin másnap már a fekália bűzölgő tükrei feke­­téllnek és a patkányokkal felüti fejét a ragály. Különben is, elképzelhetetlen ugye­bár, hogy London oly üdvös széttelepítésénél és az Ideális Világfalu alapjai lefektetésé­nél az Isten-Háta-Mögé-Költöztetést az Eszme rajongóin kezdjék . .. S MIRE ÉBREDTÜNK nemre, korra, világnézetre való tekintet nélkül mi mind­annyian ? Hogy a labor bástyái fosóhomokból vol­tak s telepünk falai nincsenek sehol. Hogy körülöttünk összezárul a történelem örök limesze, — természetes környezetünk, a­­mely­ mindig is ott volt. Farkascsordák, tigrisek, vadállatok fenik a fogukat ránk , nemzetek, amelyek semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek. Míg mi, intra muros pszichózisunkkal ott állunk csupaszon, hemofiliásan és fegy­vertelenül,­­ ők is kifejlesztették extra muros pszichózisukat hogy a ránk való fenekedés mitológiáján nevelkedve, élesre fenjék atomszekercéiket, kifényesítsék atomdorongjaikat. Míg mi (hála a fogamzásgátló pirulának) örvendetesen megfogyatkoztunk, ők elszo­­morítóan túlszaporodtak,­­ olyan elszomo­­rítóan, hogy ha akarnák, egyetlen puska­lövés nélkül, pusztán a biológiai hódítás fegyverével, eltüntetnének a gyomrukban. Ám ők türelmetlenebbek annál , lám : csodák­ csodája! (mibe haljunk bele ? a csodálkozásba vagy abba, hogy az első adandó alkalommal szivenlőnek bennün­ket ? !) szeretnének „elszórakozni” velünk. (Folytatás a 2. oldalon) LAPUNK TARTALMÁBÓL RÉSZLETEK SZOLZSENYICIN „A GU­LAG SZIGETVILÁGA” CÍMŰ KÖNY­VÉBŐL A HARASZTI-PÖR JEGYZŐKÖNYVE Határ Győző : Intra muros (1. old.) Molnár Miklós : Az Irodalmi Újság 25. évfolyama (3. old.) Ignotus Pál : A szellemi élet alternatí­vájáról (7. old.) Kemenes Géfin László Tűz Tamás ver­seiről (11. old.) Cs. Szabó László : Edvard Munch mű­vészete (13. old.) Czakó István, Dalmáth Ferenc, Ferdi­­nandy György, Halász Péter elbeszé­lései és tárcái

Next