Irodalmi Ujság, 1974 (25. évfolyam, 1-10. szám)
1974-01-15 / 1-2. szám
XXV. évfolyam 1.-2. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1974 január - február HATAR GYŐZŐ INTRA MUROS MASZTURBÁLJON KÉNYELEMBEN ! CSIKLANDOZZA MAGÁT — KÉNYEZTESSE MAGÁT! NE LEGYENEK GÁTLÁSAI — NE SZÉGYELLJE, HOGY A JÓBÓL SOSEM ELÉG ! TARTSA MAGÁT MÉG MELEGEBBEN, ÉLVEZZE KI A FÉNYŰZÉS KÉNYELMÉT, KÉJELEGJEN BENNE JUTÁNYOSAN ÉS HITELRE ! CSAK A MINDENT VÉGIGPRÓBÁLT KÉJENC, A VÉN ROUÉ VALÓSÍTHATJA MEG CIVILIZÁCIÓNK SZÉPSÉGIDEÁLJÁT, A RONDA, UNDORÍTÓ, ZABÁLNIVALÓ, MINDEN HÁJJAL MEGKENT KÉJENCET , A VÉN ROUÉT ! ... A fényes krétapapírra nyomott luxusfolyóiratok pazar hirdetéseinek ez volt az általános hangvétele : ezt a hangot ütötték meg éveken át a fogyasztói társadalom reklámfőnökei. A szibarita Nyugat még jobban elszibaritásodott, életét iparkodott a coitus interruptus mintájához igazítani és a kéjes torpor állapotában szeme becsipásodott, fülszőr-dzsungele megtelt összeragadt fülzsírral. Se lát, se hall. Szemnyitogatónak ideje volna elmondani egyet-mást, ha nem is mindent, azoknak a nem-témáknak a hosszú listájából, amelyeket nem illik megpendíteni, mert a téma (1) nem jövedelmező ; (2) sőt ellenkezőleg, csökkentheti a lap példányszámát ! (3) kapitalistának, maoistának, szocialistának, anarchistának egyaránt illetlenség megpendíteni, ha fehér ; (4) a témát álmodni sem illik, így azután a kéj tompulat állapotában senki még álmodni sem álmodja, részben a megbélyegzéstől, ■— részben pedig attól való félelmében, hogy felébred valaki fülébe harsogja, amit lát ; a csipa kipottyan a szeméből és tágranyilt szemmel halálra rémül attól, amit lát. Nem tartja dugdosva készenlétben a ciánpasztillát, amire ráharapjon, ha látja, hogy földönfutó, de nincs föld, ahova futnia. KÍSÉRTET JÁRJA EURÓPÁT, de nem a forradalomé. Hanem Oswald Spengler kísértete. Spengleré, aki nem téma. A felébredés rémálma, hogy kéjes álmainkból a valóság rémségére ébredünk. Arra, hogy mi „Nyugat”, mi fehér civilizáció süllyedünk , de nem azzal az évszázados lassúsággal, ahogyan táblázataiban Spengler jövendölte, hanem — félelmes történelmi katalizátorok közrehatására — bámulatos gyorsasággal. A Nyugat sajtójában és rádióiban működő Kávéházi Konrádokból hadosztályokat lehetne felállítani , de hadosztályok — hadseregek nélkül Európa kísértet csupán a világpolitika sakktábláján, soha megnem valósított nagyságának letűnő kísértete. E Kávéházi Konrádok akkor csépelik a legtöbb üres szalmát Európa nemzetközi szerepéről, amikor Európa szájából az agyonmotorizált, zsoldos törpehadseregek műfogsora kihull és nemcsak az derül ki róla, hogy fogatlan oroszlán, de az is, hogy zsugorodó politikai entitásával maholnap már az oroszlánbőrt se tudja kitölteni. A kubai válság még csak 2 : 1-re végződött a Szovjetunió javára. Nehéz választani, hogy a legsikerületlenebb, legrosszabb amerikai elnökök sorában kit öntenek ércbe s dicsőítenek ostobábban, tévedésektől, történelemhamisításoktól mámorosabban elvakulva, — Rooseveltet-e, aki az amerikai léptéken „csekélységnek” tűnő Közép- és Kelet-Európát koncul vezette a Derék Szövetségesnek, avagy Kennedyt, azelső világháborús népszövetséges Wilsonnál is gyakorlatiatlanabb) gyermeteg idealistát, a kubai csatavesztőt, aki a szovjet rakétákat „visszatérésre kényszerítette” ugyan, de a Szovjetunió katonai tanácsadóit nem kényszerítette visszatérésre és a Monroe-elvet mindenestül feladta. A tavaly október 25-i atomkonfrontáció, a közelkeleti válság már 4 : 1-re végződött a Szovjetunió javára. Kubán valahogy még csak keresztülbukdácsolt a nyugati világ, (hátborzongató volt diadalmámora, ahogyan ez a csendes téboly összes téveszméivel a lelkeken elúrhodott), de a Közelkelettel a Nyugat féloldalra billent és elkezdte alámerülését. S E PERIPETIKUS PILLANATBAN mi történt ? a) Amerika nem hitte el elnökének, hogy a nukleáris riasztásra igazán szükség volt. Helyesebben a tömegtájékoztatás, amelynek tegnap még csak bosszúlihegős rögeszméje, ma már létalapja-megélhetése a Botrány, elhitette az amerikai néppel, hogy... Még helyesebben : az amerikaellenességben tobzódó európai tömegtájékoztatás elhitette minden európaival, miszerint egyetlen olyan amerikai nem akad, aki az elnöknek elhinné, hogy . . . Végül helytelenül, vagyis úgy, ahogy a téma nem téma : az Egyesült Államokat az a veszély fenyegeti, hogy kormány nélkül, Európát, hogy mögébújhatós atompajzs nélkül marad ; a Szovjetuniót pedig az, hogy „saját határai védelmére” és „mind a maga, mind a világ biztonsága érdekében” kénytelen legyen megtenni az ilyenkor szükséges ellenlépéseket... b) az az Európa, amelynek saját védelmi potenciálja elhanyagolható tényező s a Szovjetunió bármikor megreggelizhetné, ha az amerikai elrettentő fegyver védelme nem volna : ez a Európa kikérte magának, hogy főszövetségese felnyissa feje fölött a nukleáris védőernyőt, hogy atomőrjáratát légiterébe felküldje, repülőtereit használja, kikötőiben fegyvert hajózzon be, stb. c) a NATO csörömpölve hullott darabokra akkor, amikor „a bizalom és az egység helyreállításáról” a zárónyilatkozatot kiadták. Az Egyesült Államok udvariasan felhánytorgatta Európának, hogy a vietnámi háborúban soha, egy katona erejéig sem vett részt. Európa ezt a csodálkozás merevgörcsébe rándult arccal hallgatta volna, ha akár a bömbölés is, elhatolt volna agykérgéig, a fülzsír, a fülszőr és a fogyasztói popkéj ekkora dzsungelén keresztül. Az Egyesült Államok évek óta udvariasan felhánytorgatja, hogy az európai „gazdasági csodákat” sorra-rendre az az ábrándos feledékenység tette lehetővé, amely az európai országok honvédelmi beruházásai körül mutatkozik. E „lyukas” honvédelmi költségvetések híven tükrözték, Európa micsoda álomvilágban él . . . Erre a szemrehányásra Európának még az sem kellett, hogy süketnek tettesse magát : a csökevényes hallószervnek az ilyen és hasonló „nem-téma” témákra mindig, kezdettől fogva szervült süketsége volt. A közelkeleti nukleáris válság tán hirtelenebb és veszélyesebb volt a kubainál s nekünk magyaroknak az a szomorú, emlékezetes, passzív szerep jutott benne, hogy magyar repülőterekről szálltak fel a Közelkeletre induló szovjet csapatszállító gépek , mégis, a 63-as esztendőt hosszú évekre egy sokkalta sötétebb, kontinentális viharborulat fogja emlékezetessé tenni. Az arab olajzsarolás. Helyesebb volna a gazdasági világháború kitörésének nevezni, és hogy ez mármost az a meredeken emelkedő past e, amelyen végigverekedve magunkat, hat-nyolc év múlva a harmadik világháború falai alá érkezünk , erre vonatkozólag obskurantizmus volna jóslatokba bocsátkozni. Annyi szent, hogy más időkben ennél kevésbé jelentős gazdasági zsarolás is Casus Belli lett volna s azt a harcot még az egyre idegesebben feszülő nukleáris ernyők védelmében is végigharcolhatta volna, — csakhogy egy hadseregek nélküli Európának semmi sem Casus Belli. Minden énekes ismeri a rezonanciának ezt a jelenségét : ha megpöccinti poharát és beleénekli a hangforrás „saját hangját”, ■— a pohár megreped. Az araboknak sem kellett egyebet tenniük. Megpöccintették, belebömbölték a Hangot, — és Európa kristálypohara darabokra hullott. Se összefércelni, se összenyálazni, úgy, ahogy volt. Soha többé. MILYEN FŐURIALOM, két mennyországából pottyantunk a valóság kősivatagába és miért ? A tények miféle Kalahári Sivatagában ébredtünk fel és hogyan ? Van valami, amiben mi mindnyájan, a kapitalisták, szociáldemokraták, utópista maoisták, utópista anarchisták, teozófusok, sátánhívők, szellemhajtók, soványitókúraszakértők, kimutatkozók, közpénzből eltartott mezei próféták, aszfaltüdvözítők, hitbuzgalmi környezetvédők, szélsőséges nyugati hülyék és szélsőséges nyugati okosok egytől-egyig, egyaránt elmarasztalhatók vagyunk. Valamennyien intra muros éltünk, mindannyiunkban második természetté vált az intra muros pszichózis. Eddig a nyugati civilizáció az emberiség roppant kísérleti laboratóriuma volt. A tökéletes védettség érzetében, nyakló nélkül kísérleteztünk, ebbeli becsvágyunknak sem a lángelme megérzése, sem a józan paraszti óvatosság nem szabott határt. E laboratórium periméterfala — TABU. Az egész világ tabuként tiszteli, ha öszszefog, se tehet ellene semmit. Nagyerejű szalmacsutak-álarcok, rámázolt jelek és csudaságos totemek gondoskodnak arról, hogy telepünk e külső falai áthatolhatatlanok legyenek. Helyzetünket úgy élveztük, mint afféle „Kis-Kivételt”, a jóistenke Kis-Kivételét, aki elgyönyörködik elménk szertelen elkalandozásaiban. Intra máros az elme végső határáig kergethettük szinte matematikai tisztaságig desztillált, — tehát megtámadhatatlan ábrándjainkat. Telepünk homokvár falai mögött elszaporodtak áltudományaink — a modern kor evajákosságai s mérhetetlenül tiszteltük parazitáit, akik evéstől-ürüléstől elszokván, a mi etetésünkre-ürítésünkre szorultak. Szerető jóindulattal figyeltük idealista fiataljaink próbálkozásait, hogy pop-maoista avagy pop-evangéliumi, szadomazochista avagy melegvízfeltalálói alapon kommunákat alapítsanak, amely kommunákba a honvédelem beletervezve soha nem volt; s hogy is ne figyeltük volna szerető jóindulattal, hiszen mi is csak olyan társadalmak viszonylatában gondolkoztunk, amelyeknek honvédelme nincsen s olyanok, mint levegőben megálló nagyszerű teóriáink : beérik a laboratórium inherens védelmével. S HAHOGY NETÁN e kísérleti közösségekkel bármi baj volt, mindenre volt a telepen kész remediumunk. Ha a milliomos papa a kommunáktól megvonta az apanázst, semmittevő sarjaik eltartását rögvest tiszteletbeli kötelességének tekintette az Agyalágyultak Esztablismentje, s azoké, akik (körülröhögve bár, de még) dolgoztak, válogatott oltári munkahelyeken. Ha a kommunák sorozatos unalmi- és kéjgyikosságok elkövetőivé fajultak, mindig ott volt számukra remediumunk : a halálbüntetés laboratóriumi eltörlése. Elviselhetetlennek tartottuk volna a gondolatát is, hogy telepünk biztos, golyókatlan falai mögött kőkorszaki agyonbunkózással torolja meg a társadalom azt a bűnt, amelyet — jól affektált „bűntudatával” — eleve magáénak ismer el. Ha hivatásos gonosztevőink munkaközösségbe, majdhogynem szakszervezetbe tömörült Ellen-Esztablismentje körében a sokat akadékoskodó rendőrség népszerűtlenné vált, — arra is volt orvoslatunk a laborban. Bíróságaink szaporábban kezdték osztogatni a „felfüggesztett” (a vádlott „elméleti nyakába” sózott) büntetéseket, — és „háromévi felfüggesztett börtönön” csak az nem vigyorog, aki nem érti el a bíróság jóindulatú cinkosságát. Ha meg, összkomfortos fegyintézeteinkben, szélhámosaink, mesterzsarolóink-emberrablóink, kábítószercsempészeink, rendőrgyilkosaink és nemzetközi terrorlegényeink keveselték a dohányravalót, megírhatták (megírathatták) emlékirataikat s biztosra vehették, hogy e silány pornó-ponyva számukra letétbe helyezett jövedelméből (mihelyt a jelképes 20 évből letöltik azt a négyet és kilépnek a kapun) nábobok módjára élhetnek életük végéig. MIND KÍNOSABBAN vigyáztunk arra, hogy jogállamban éljünk és egyre kevésbé éltünk jogállamban. Feltaláltuk és divattá cikkelyeztük a plágiumot. Rousseau-tól William Morrisig végigraboltuk a romantikusokat s a laboratóriumi mini-emberiségnek úgy hoztuk meg az új örömhírt (mindig szigorúan az eredeti források megjelölése nélkül), mintha soha a Természetnek és az Egyszerűségnek előttünk imádói nem lettek volna. Megvívtuk csatánkat a csatáktóltörténelemtől ösztönösen irtózó Gyönyörű Tudatlanok ifjonti lelkéért : úgy hallgattak, mint az orákulumot s megnyertük a csatát. Szakemberek ötvenesztendős munkásságát újságírói felületességgel felfedezvefelnyalva-leszüretelve. Vasárnapi Zabkásává népesítettünk futurológiát, környezetszennyezést, népességrobbanást, profilaxist, eugenetikát, családtervezést és amikor azon kaptuk rajta magunkat, hogy több abortuszt találtunk betervezni, mint ahányra szükség van, az arra igényt tartóknak lehetővé tettük, hogy akkor is abortáljanak, ha nincs mit. A nyugati világ golyókatlan, mágikus falainak védelmében, telepünkön végigtündérkedtünk-játszottunk-próbáltunk mindent. Sürgősen lesoványítottuk a kövéreket sürgősen széthasítottuk az óriásvárosokat Eszményi mini-településeken eszményi mini-társadalmakat bolondoztunk, amelyekben minden csecsemő eredendő jó, •— és ha mégis mégse, nem született sem evangéliumi jónak, sem bájosan baloldalinak, hanem szabványhuligánnak született, hát a huligánság számára is beterveztünk telefirkálni-elrondítani-összetörni való táblákat, padokat, telefonokat. Végül már felelősséget sem éreztünk a múlt kőrengetegei, — a városok iránt : pásztoridillről, kunyhókról-mécsesekről álmodoztak központi fűtéses luxuslakásaikban lelkivezetőink, akik pöcegödröt még nem láttak és halvány fogalmuk sem volt arról, hogy ha áramhiány következtében a szennyvízszivattyúk leállnak, London utcáin másnap már a fekália bűzölgő tükrei feketéllnek és a patkányokkal felüti fejét a ragály. Különben is, elképzelhetetlen ugyebár, hogy London oly üdvös széttelepítésénél és az Ideális Világfalu alapjai lefektetésénél az Isten-Háta-Mögé-Költöztetést az Eszme rajongóin kezdjék . .. S MIRE ÉBREDTÜNK nemre, korra, világnézetre való tekintet nélkül mi mindannyian ? Hogy a labor bástyái fosóhomokból voltak s telepünk falai nincsenek sehol. Hogy körülöttünk összezárul a történelem örök limesze, — természetes környezetünk, amely mindig is ott volt. Farkascsordák, tigrisek, vadállatok fenik a fogukat ránk , nemzetek, amelyek semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek. Míg mi, intra muros pszichózisunkkal ott állunk csupaszon, hemofiliásan és fegyvertelenül, ők is kifejlesztették extra muros pszichózisukat hogy a ránk való fenekedés mitológiáján nevelkedve, élesre fenjék atomszekercéiket, kifényesítsék atomdorongjaikat. Míg mi (hála a fogamzásgátló pirulának) örvendetesen megfogyatkoztunk, ők elszomorítóan túlszaporodtak, olyan elszomorítóan, hogy ha akarnák, egyetlen puskalövés nélkül, pusztán a biológiai hódítás fegyverével, eltüntetnének a gyomrukban. Ám ők türelmetlenebbek annál , lám : csodák csodája! (mibe haljunk bele ? a csodálkozásba vagy abba, hogy az első adandó alkalommal szivenlőnek bennünket ? !) szeretnének „elszórakozni” velünk. (Folytatás a 2. oldalon) LAPUNK TARTALMÁBÓL RÉSZLETEK SZOLZSENYICIN „A GULAG SZIGETVILÁGA” CÍMŰ KÖNYVÉBŐL A HARASZTI-PÖR JEGYZŐKÖNYVE Határ Győző : Intra muros (1. old.) Molnár Miklós : Az Irodalmi Újság 25. évfolyama (3. old.) Ignotus Pál : A szellemi élet alternatívájáról (7. old.) Kemenes Géfin László Tűz Tamás verseiről (11. old.) Cs. Szabó László : Edvard Munch művészete (13. old.) Czakó István, Dalmáth Ferenc, Ferdinandy György, Halász Péter elbeszélései és tárcái