Irodalmi Ujság, 1974 (25. évfolyam, 1-10. szám)
1974-01-15 / 1-2. szám
2 Egy független és szabad Magyarországon Mindszenty József hercegprímás Esztergomból irányítaná a Magyar Katolikus Egyházat, az Irodalmi újság pedig Budapesten jelennék meg, s minden bizonnyal számos olyan cikket közölne — közöl itt Nyugaton is — amely szöges ellentétben állna a bíboros elveivel. Csakhogy az ország nem független, nem szabad. Mindszenty hercegprímás Bécsből indul nyugati útjaira, az Irodalmi Újság Párizsból visz magyar szót a világ négy égtája felé. A kapocs Mindszenty herceprímás és az Irodalmi Újság között éppen az, hogy az ország nem független és nem szabad, s hogy mindketten független és szabad országot követelnek — ha ennek az országnak berendezéséről sok tekintetben homlokegyenest ellentétes felfogást képviselnek is. Ezért éreztünk egyet az amerikai követség épületében önkéntes rabságot vállalt hercegprímással, ezért figyeltük megdöbbenéssel, mikor 1972 szeptemberében a rendíthetetlenségében világnézetek, pártok és vallások fölé emelkedett aggastyánt kétes körülmények között akadályozták meg abban, hogy börtöne falán átsugárzó tiltakozásként folytassa éppen hallgatagságában beszédes misszióját, s ezért fogadjuk megrökönyödve a hírt : Mindszenty Józsefet a pápa megfosztotta esztergomi érseki —■ s így magyar hercegprímási — rangjától. Magyar vereségről van itt bizony szó, — de aligha pápai győzelemről. A minden szellemi — így vallási —■ életet ellenőrző és elnyomorító kommunista rendszer örülhet neki csupán... Mit tehet még a Szentszék, hogy a budapesti hatóságok kedvében járjon ? Talán kitagadhatná az Egyházból ? Vagy az Angyalvárba zárathatná ? Mi egy jelképes gesztust javasolnánk : visszamenőleg fossza meg rangjától Tömöri hercegprímást. Milyen engesztelhetetlenül támadt rá arra a szegény törökre ahelyett, hogy egyezkedni próbált volna vele ! Igaz, meg is kapta a magáét Mohácsnál ! (ld.) MINDSZENTY INTRA MUROS (Folytatás az 1. oldalról) S noha intra muros a Nagy Laborban mi azt hittük-hirdettük, az Emberlény Eredendően Evangéliumi (s hogy aki a mi Értékrendünk Inidenciáját nem fogadja el, olyan ember nincs vagy ha van, hát pszichiáter elé kell utalni :) nos, e Néhai Falakon Túli népek ábrázatán felismerni véljük Tacitus eszes barbárjait s leolvassuk róluk, hogy nemcsak az Elrettentő Fegyver kilövő gombján tartják a mancsukat, de nem is rettennek vissza tőle, hogy lenyomják. A mi számunkra, az Isteni Kivételezettséghez, a Védettséghez szokott intelligens kretének számára felfoghatatlan barbár mentalitás, amelynek alapaxiómája az, hogy „minden elrettentő fegyver annyit ér, amennyit a gombján rajtatartott Bevető Ujj akarata nyom”. INTRA MUROS ésszel szörnyű még elképzelni is, hogy legyen olyan, goethei emberségéből kivetkőzött szarmát, vandál, heftalita vagy tuareg, aki erre képes, de van; a legnehezebb elképzelni éppen azoknak, akik valamikor, a Fosóhomok- Falak Biztos Védelmében egykor krizeológiát, Világvége-Várasdit játszottak, de az az játék volt. Ideje, hogy becsukjuk könyveinket : ez az a pont, ahol a jóslatok a valósággal összeérnek. RÁÉBREDÜNK, hogy mindig is itt éltek, velünk közösködtek titkos szövetségeseink, ők voltak az a nem-téma, aminek megpendítése kivált vérlázító illetlenségnek számított, az ágyak alatt megbújó fanarióták nem témája : már régen fanarióták manipulálták a Fórumot. Ki hitte volna, hogy a nagyhatalmú „modern” szakszervezetekből lesznek a pretoriánusok, a félelmes Gárda, amely császárt gyilkol, császárt buktat s császári trónra tolja fel a remegő nyomorultat, aki siheder korában szocdem pártfőtitkár szeretett volna lenni csupán s most — Augustulus lett, az Utolsó ? ! A túlságosan lelkendező szálláscsinálókat még az első felfordulás pillanatában intézik el kényelmesen a Hordák s utána olyan szakértelemmel, mint akik világéletökben ezt csinálták, hozzálátnak a rendcsináláshoz. Egy kis útrövidítés — nagyon-nagyon távoli munkatáborok felé, kopaszodó fejjel azoknak, akik csigafürtös-dacos-hosszú hajjal még a magukalapította nagyvárosi kommunákban jókodva, „egyszer és mindenkorra minden kizsákmányolásnak a Mindenségből való kirekesztéséről” ábrándoztak. Megkapják a sóbányákat , tulajdonbavételüket megpecsételi a gyorsfeledés, státusuk a rabszolga. Akinek gyanúsításai gyérülnek, az gyanús ; aki nem éljenzi egyszerre a bevonuló Arany Hordát, az gyanús ; aki besúgónak jelentkezik, az gyanús, aki nem jelentkezik, az gyanús , és inkább száz ártatlan lakoljon, mintsem hogy a gyanús megússza lemészárolatlanul. Kik ezek a szükségkonyhák körül tolongó jámbor bárányok ? Hova lettek a sztrájkoló bányászok ? Merre tűntek az amerikázó vasutasok ? Miféle munkafelvételről akarnak tárgyalni, — alázatos sztrájksegély-visszafizetésről milyen kicsodák ronda hozzátartozói ? ! „Kérem, én csak zenetudományi cikkeket írtam, mit akarnak a bútoraimmal, hova viszik anyámat-apámat, — ne lökdössenek az ablak felé, tériszonyom van, sikoltok !” Lassan már aludni is tudunk mellette, úgy hozzászokunk mindenhez, a gépfegyverek éjszakai kelepeléséhez, az éjszakai defenesztrációkhoz. Mindig tudtam, hogy a nők nem egyenjogúak. Felsőbbrendűek , jobban tűrik a teljes jogelvonást, a meghurcolást, a verést. Arra ne menj, azon a sarkon most folyik az emberfogdosás. Megerőszakolták ? Hát aztán ? ! Hiszen csak anyádhúgod-feleséged ; örülj, hogy nem lőttek agyon. Idegen-elhagyott jószágot jaj-dehogy is emelnénk el ! (Mindenki szeme láttára). S most íme : elhagyott jószág vagyunk és a világ ránk teszi a kezét. Azok a boldog idők, amikor még befúrhattuk a fejünket az „energiaválság” puha párnájába, — a válság gyermekkora ! Az elsárgult világlapok vasárnapi mellékletei eláznak a csizmaköpülte sárban, hasábjaikon a baljóslatipar késői visongatása elhallgatott s a hozzám hasonló Kasszandrák visszasírják a bukolikus időket, amikor a papírmalmok még azt zúzták péppé csupán, — a könyveinket s nem őrölték hozzá csontjainkat is ! IDEGEN CIVILIZÁCIÓK HORDOZÓI bontogatnak-leltároznak furcsálkodva, értetlen szemmel s fejtegetik kusza távoli értelmét annak a kevésnek, ami — elsüllyedőben — belőlünk még megmarad. Csupa ragyogás voltunk, csupa jótündérség . ,,... atomenergia ! atomcivilizáció ! atomkerékpár, atomautó, atomvillanyvilágítás, ingyen, mint a víz a csapról ! még hírmondója se marad a robotnak, holnap már milliószámra kiszépülve, mi nyugati félistenek, ott nyalakodunk-közösülünk-filozofálunk a század atompalesztjáiban s büntetik majd, aki dolgozni mer !” ... Az idegen metszésű szemek nem látják-nem értik a mágneses szignált a szalagíráson, sem a makogva-ugató Régi Nyelvet, amennyi csiripelve-gurgulázó szalagjainkon, megfejtésünk nélkül, belőlünk fennmarad. Répának vagy Eu Répának nevezték ? Hogyan, miért és mikor felejtették el, hogy ha nagyon kell, a szénből lehet szintetikus benzint gyártani, milyen babonás rettegés kényszerítette őket arra, hogy Európa 300 évre elegendő szénfekáit „Kifogyóban Lévőnek” tiszteljék és úgy imádkozzanak hozzá : „Te, aki Alig Vagy !” És miféle ragályos elmehábor kerítette őket hatalmába, hogy akkor, amikor élethalál kérdése lett, ■s messze elkerülték a bányákat és a beomló tárnák körül tanyázva, kókadó, mellet verő zsolozsmaközösségekben elfelejtették a szénfejtő mesterséget ? Vajon mettől számítható aláhanyatlásunk : attól fogva, amikor a pápai énekkar abbahagyta az eunuch-verbuválást ? avagy attól, amikor az Alvilágba indulók elmulasztották külön edényben maguk mellé tétetni a szívet, a beleket, zsigereket- májat-vesét ? Ha fölösen nyomtattak pénzt, voltak-e templomaik, amelyek oltárán a templomi pénzt elhamvasztották a Mennyei Bankárnak, és ha nőik naponta ezer szertartástégelyből végezték a csecsbimbó tetováló rítusát, akkor miért igazították hozzá naptáraikat papok vezette időszakos, szakrális rabszolgalázadásaikhoz ? Ették-e a pókot, a csimaszt, a hangárt, a házi ürgöndürgöt, a mezei evetet és ha igen , párolva, félnyersen avagy vérében puhítva, cekász-nyereg alatt ? Hány hektár lenyilazott hadifogollyal engesztelték a napfogyatkozást és ha elmúlt, kinek mutattak be az űrben, távvezérlésű lúzersugártaglóval, űrállomás körül rotáló nyolcszáz szent barommal — élőáldozatot ? TAVALY OKTÓBERE ÓTA egyetlen olvasmányom az a 30 soros bekezdés, amennyit a jövő Gibbonja nekünk szentelni fog, két ezredévvel utánunk, azzal az arányérzékkel és olyan hűvösen, ahogy vadidegen, letűnt kultúrákra visszapillantani szokás, amikor már epizódunk a történelemben belemosódik a múltak meseszerű valószínűtlenségébe és idejétmúlta veszélytelenségébe. Ezt olvasom újra meg újra, most képtelen vagyok — noha számomra ismeretlen — s olyan nyelven íródott (fog majd), amelyet ma még senki nem beszél, de szenvedélyes stílusáról, érzékletes képeiről és iróniája mértékletéről a hangban Gibbonra ismerünk „Hatalmuk utolsó három évszázadát maguk a virágzás, — elleneik a hanyatlás és bekeríttetés korának tekinték. Vetélkedő fejedelmeknek alatta három ízben is megpróbálkozának a kis földség egy koronás vezér alatt való egyesítésével; ámde mindétig akadt kárörvendő harmadik a jóemberek között, ki a vállalkozás kivitelére magát s nemzetét mindenha gyengének tudva s annak becsvágya nélkül is gyengének bizonyulván, szövetkezett a barbár külellennel, hogy — a kor szólása szerént — „fenntartsa az egyensúlyt” ; az uralkodók közül pedig egy sem volt elég erős, hogy, még minekelőtte a vész ideje elérkeznék és a Megrohanás napja eljőne, vérrel-vassal egybekovácsolja Heti Répa áskálódásban fogyatkozó népeit. Ha tették is, csupán a moduszában különbözzenek, amellyel szeret ejteni megkísérlék, a hekatombákban nem. Belháborúikban legyengülvén, másik nagy kárt bennök érzelgősségük és elpuhulásuk tett, melyet vallásuk nemeslelküségnek, tudós praktikáik a históriaiak szükségének tüntettek fel. Váltig nagyságolva és zsarolt ajándékokkal engesztelve a Barbárt, — mert már elmaradottnak sem, csupán „fejlődésben lévőnek” merték titulálni a gyülevész törzsek főrendeit cifra sátraikban, — az a tévhit okozta vésztőkét, amelyben legjobbjaik is hitten hittek , hogy a fél-kannibál, kit ők barátjukká, vejökké fogadnak, majd maga is ugyanazon nemeslelkű s elpuhult érzelgősség áfiumának rabja lesz, mint harci piperkőceik , s csak legátusaik legyilkolásakor kezdtek ráébredni, hogy az Atomhordák és az Atomtörténelem vastörvénye migsem változott. Látszatrendszereiket elködösítve, hol emilyen, hol amolyan „demokrácia” néven magasztalták s azóta elveszett templomaikban imáikba foglalták, mely könyörgések hézagos szövegét kései leírók töredékeiből ismerjük csupán. Látszat-kormányzatuk mind jobban zagyva síralomnélküliséggé lazulván s abból ököljoggá mérgesedve, tán még megszülte volna a faj természetes állapotát, hogy egy nagykirály fősége alatt és parancsolása mellett haddal vegye körül a megmaradtakat és elfogadja a csatát a belvárban, de késő volt már nagyon. Sem nagykirálynak való, illő szónoklatíróval, sem szónoklatíró kellő nagykirálynak valóval, sem katona nem akadt, akihez ki-ki megírhatta- s intézhette vén tüzes beszédét a csata előestéjén. Az ipari hűbériség harckocsi áradata kardcsapás nélkül foglalta el városaikatváraikat s ezzel véget vetett ama visszatetsző látványnak, amelyre, valahányszor felvirradt, fölségében sanyarú ábrázattal s gyalázatjokat megelégelve, mord jellegek pártái mögöl már nem soká tekénthetett a Nap . ..” IRODALMI ÚJSÁG A szent év A RÓMAI Lateráni Szent János bazilikában, amelynek a mindenkori pápa a püspöke, egy kisméretű, rossz állapotban lévő, Giottónak tulajdonított freskó VIII. Bonifác pápát ábrázolja, amint 1300-ban meghirdeti az első Szent Évet. Magyar zarándok vagy turista könnyen megtalálhatja a kicsiny falfestményt, ha magyar vonatkozású emlékeket keres az örök városban, mert közvetlen közelében van annak a domborműnek, amelyen az István királynak a Szent Koronát átnyújtó II. Szilveszter pápát láthatjuk. A reliefet a koronázás 900. évfordulóján Frankói Vilmos címzetes püspök, a Római Magyar Történelmi Intézet alapítója ajándékozta a bazilikának. A JUBILEUMI ESZTENDŐ szokását Mózes III. könyvének XXVI. fejezete foglalja törvénybe. Az Ó-Testamentumi jubileumi esztendő az emberek közötti felebaráti szeretetet és megbocsátást hirdette, s együtt járt az adósságok törlésével. Az évszázadok folyamán, a kereszténység terjedésével, az adósságok elengedésének helyébe az indulgentia plenaria — a teljes bűnbocsánat intézménye került. A korai középkor idején azok számíthattak bűnbocsánatra, akik felszabadították rabszolgáikat, anyagi javaikat templomok építésére fordították, s elsősorban azok, akik keresztes lovagként harcoltak a Szent Földön. Voltak keresztes vitézek, akik a krónikások szerint annyi bűnbocsánati évet gyűjtöttek össze, hogy akár ajándékozhattak is azokból. A pontos történelmi dátumot nehéz megállapítani, de valószínűleg a spanyolországi mór királyság megerősödésével kezdődött a mai értelemben vett— zarándoklási kötelezettséget jelentő — Szent Év intézménye. A Pireneusoktól nyugatra fekvő Compostellába kellett zarándokolniuk a teljes bűnbocsánatra áhítozó híveknek. 1300-ban VIII. Bonifác pápa úgy határozott, hogy a hívőknek Rómába kell zarándokolniuk, ha bűnbocsánatot akarnak nyerni. Azért Rómába, mert ott Szent Péter és Szent Pál sírja felett imádkozhattak és a Katolikus Egyház fejének áldásában részesülhettek. Nyilván arra is gondolt a pápa, hogy a lelki gondozásra szoruló hívők ajándékaikat inkább Rómába vigyék, mint Compostellába . . . 1300. decembre 24-én kezdődött meg az első római Szent Év, amelyre sokkal több zarándok érkezett, mint amennyire számítottak. Mintegy harmincezren fordultak meg az Urbsban, ami az akkori kicsiny városban közlekedési nehézségeket okozott. Még Dante is beszámol erről Inferno-ja XVIII. énekében, Babits fordítása szerint így : Rómában a Jubileumnak évén Rendezték így járását a tömegnek, A hídon, a tolongás nagyra nővén, Hogy át az Angyalvár felé mehetnek Egyik szélén, Szent Péter templomához, A másikon meg vissza csak, a hegynek. VIII. Bonifác dekrétumot bocsájtott ki, amelyben minden századik esztendőt Szent Évnek nyílvánít, alkalmat adva a hívőknek, hogy az egymás ellen elkövetett vétkeket kölcsönösen megbocsássák, s általános bűnbocsánatban részesüljenek. Később túl hoszszúnak tartották a százesztendős időközöket, és VI. Urbán már 1350-ben meghirdetett egy új Szent Évet, s aztán Krisztus Urunknak a földön eltöltött évei emlékezetéül minden harmincharmadik esztendőt Szent Évnek nyilvánított. V. Miklós pápa ismét az ötven esztendős időközök mellett döntött, s végül II. Pál 1475-ben minden huszonötödik esztendőre hirdette meg a Jubileumi Évet. Ez az időköz van ma is érvényben. BORGIA PÁPA, — VI. Sándor — rendezte minden idők egyik legemlékezetesebb Szent Évét. Százezrével érkeztek a zarándokok az örök Városba, s a pápa 1500. Húsvét vasárnapján egyszerre kétszázezer embert áldott meg a Szent Péter téren. A legutóbbi — 1950-ben megtartott Szent Év folyamán három és fél millió zarándok érkezett Rómába. A modern technika sok hívő számára turizmussá alakította át zarándoklatot, de nem mindenki élt ezzel a lehetőséggel. Mintegy tízezren gyalog tették meg az utat távoli hazájukból ; egy béna asszony tolókocsin utazott Párizsból Rómába , spanyol egyetemi hallgatók egy csoportja pedig ötszáz mérföldnyi tengeri utat kis csónakokban tett meg, hogy méltóbbnak érezhesse magát a bűnbocsánatra. Bizonyára még többen és még lelkesebb hívők is elzarándokoltak volna Rómába, de 1950-ben a vasfüggöny hermetikusan le volt zárva, s mintegy hatvan millió katolikus csak gondolatban és imádságaival fordulhatott az örök Város felé. AZ 1975-ös Szent Év egyik érdekessége, hogy már 1973. Pünkösd vasárnapján kezdődött meg, tehát lényegesen hosszabb lesz a hagyományos egy esztendőnél. A Szent Év egyik fontos célkitűzése, hogy az ökumenizmus szellemében a Katolikus Egyház újabb kapcsolatokat keressen a nem katolikus keresztényekkel, s a nem keresztény hívőkkel is. Amennyiben lehetséges, Róma a nem hívők között is a lelkek baráti összeköttetését fogja szorgalmazni. Túl a spirituális gondokon, az 1975-ös Szent Évvel kapcsolatban nehéz szervezési feladatok hárulnak Rómára. Az Urbs befogadóképessége nem határtalan, s ugyanakkor a mai zarándok igényesebb elődeinél. HOGY A SZENT Év óriási üzlet is Rómának ? Mi tagadás, bizonyos fokig igaz. Elegendő elolvasni Cs. Szabó László Pótvizsga című novelláját. Az író nem rejti véka alá, mit jelent a Jubileumi Esztendő pusztán kommerciális szempontból. De Róma, a Szent Év — túl ezeken a meggondolásokon — nagyon sokat tud nyújtani. Idézzük emlékezetébe a Santo Stefano Rotondo templom egy sírfeliratát. Az erdélyi születésű Lázó Jánosét, aki 1517- től egészen 1523-ig a Szent Péter bazilika magyar gyóntatója volt. Latin epigráfia magyar nyelven így szól a kései látogatóhoz : Vándor ne csodálkozz, hogy aki a távoli jeges Duna partján született, azt itt római föld fedi. Ne ámulj , Róma mindnyájunk Édesanyja. VADNAY ZSUZSA 1974 január - február Fónagy Dezső, aki Párizs egyik elővárosában már évekkel ezelőtt egy éppoly leleményes, mint művészi víziorgonával keltett figyelmet, most igen fontos találmánynyal gazdagította a gépkocsi-ipart, s egyben megoldotta a légkörszennyeződés egy nagy problémáját is. A találmány : a 100-150- 200 alkatrészből álló karburátort egy 10-12 alkatrészből álló tölcsér helyettesíti. De a találmány jelentősége nemcsak az egyszerűségben és az üzemanyag-megtakarításban van, hanem abban : csaknem százszázalékosan megsemmisíti a robbanó motorból kiáramló mérges gázokat. Fónagy Dezső találmánya révén nagy mértékben csökkenne tehát a légkörszennyeződés. A találmány iránt világszerte nagy érdeklődést tanúsítanak. ADVERTISEMENT FOR HUNGARIAN VACANCY BBC requires Programme Assistant for HUNGARIAN SECTION of External Services in LONDON. Applicants with Hungarian as own or best language must have thorough knowledge of English, ability to translate accurately from English into Hungarian and good microphone voice. Radio or journalistic experience would be advantage ; ability to type or willingness to accept training on arrival essential. Further details from Personnel Officer, Central European Service, BBC, Bush House, London WC2B 4PH, quoting reference 74 G 75.