Irodalmi Ujság, 1974 (25. évfolyam, 1-10. szám)

1974-01-15 / 1-2. szám

2 Egy független és szabad Magyarorszá­gon Mindszenty József hercegprímás Esz­tergomból irányítaná a Magyar Katolikus Egyházat, az Irodalmi újság pedig Buda­pesten jelennék meg, s minden bizonnyal számos olyan cikket közölne — közöl itt Nyugaton is — amely szöges ellentétben állna a bíboros elveivel. Csakhogy az or­szág nem független, nem szabad. Mind­szenty hercegprímás Bécsből indul nyugati útjaira, az Irodalmi Újság Párizsból visz magyar szót a világ négy égtája felé. A kapocs Mindszenty herceprímás és az Iro­dalmi Újság között éppen az, hogy az or­szág nem független és nem szabad, s hogy mindketten független és szabad országot kö­vetelnek — ha ennek az országnak beren­dezéséről sok tekintetben homlokegyenest ellentétes felfogást képviselnek is. Ezért éreztünk egyet az amerikai követség épüle­tében önkéntes rabságot vállalt hercegprí­mással, ezért figyeltük megdöbbenéssel, mi­kor 1972 szeptemberében a rendíthetetlensé­­gében világnézetek, pártok és vallások fölé emelkedett aggastyánt kétes körülmények között akadályozták meg abban, hogy börtö­ne falán átsugárzó tiltakozásként folytassa éppen hallgatagságában beszédes misszióját, s ezért fogadjuk megrökönyödve a hírt : Mindszenty Józsefet a pápa megfosztotta esztergomi érseki —■ s így magyar herceg­­prímási — rangjától. Magyar vereségről van itt bizony szó, — de aligha pápai győzelemről. A minden szellemi — így vallási —■ életet ellenőrző és elnyomorító kommunista rendszer örülhet neki csupán... Mit tehet még a Szentszék, hogy a bu­dapesti hatóságok kedvében járjon ? Ta­lán kitagadhatná az Egyházból ? Vagy az Angyalvárba zárathatná ? Mi egy jelképes gesztust javasolnánk : visszamenőleg fossza meg rangjától Tömöri hercegprímást. Mi­lyen engesztelhetetlenül támadt rá arra a szegény törökre ahelyett, hogy egyezkedni próbált volna vele ! Igaz, meg is kapta a magáét Mohácsnál ! (l­d.) MINDSZENTY INTRA MUROS (Folytatás az 1. oldalról) S noha intra muros a Nagy Laborban mi azt hittük-hirdettük, az Emberlény Eredendően Evangéliumi (s hogy aki a mi Értékrendünk Inidenciáját nem fogadja el, olyan ember nincs vagy ha van, hát pszichiáter elé kell utalni :) nos, e Néhai­ Falakon Túli népek ábrázatán felismerni véljük Tacitus eszes barbárjait s leolvas­suk róluk, hogy nemcsak az Elrettentő Fegyver kilövő gombján tartják a man­csukat, de nem is rettennek vissza tőle, hogy lenyomják. A mi számunkra, az Isteni Kivételezettséghez, a Védettséghez szokott intelligens kretének számára fel­foghatatlan barbár mentalitás, amelynek alapaxiómája az, hogy „minden elretten­tő fegyver annyit ér, amennyit a gomb­ján rajtatartott Bevető Ujj akarata nyom”. INTRA MUROS ésszel szörnyű még el­képzelni is, hogy legyen olyan, goethei emberségéből kivetkőzött szarmát, vandál, heftalita vagy tuareg, aki erre képes, de­­ van; a legnehezebb elképzelni éppen azoknak, akik valamikor, a Fosóhomok- Falak Biztos Védelmében egykor krizeo­­lógiát, Világvége-Várasdit játszottak, de az­­ az játék volt. Ideje, hogy becsukjuk könyveinket : ez az a pont, ahol a jós­latok a valósággal összeérnek. RÁÉBREDÜNK, hogy mindig is itt éltek, velünk közösködtek titkos szövet­ségeseink, ők voltak az a nem-téma, aminek megpendítése kivált vérlázító il­letlenségnek számított, az ágyak­ alatt­ meg­­bújó fanarióták nem­ témája : már ré­gen fanarióták manipulálták a Fórumot. Ki hitte volna, hogy a nagyhatalmú „mo­dern” szakszervezetekből lesznek a pre­­toriánusok, a félelmes Gárda, amely csá­szárt gyilkol, császárt buktat s császári trónra tolja fel a remegő nyomorultat, aki siheder korában szocdem pártfőtit­kár szeretett volna lenni csupán s most — Augustulus lett, az Utolsó ? ! A túlságosan lelkendező szálláscsináló­­kat még az első felfordulás pillanatában intézik el kényelmesen a Hordák s utá­na olyan szakértelemmel, mint akik világ­­életökben ezt csinálták, hozzálátnak a rendcsináláshoz. Egy kis útrövidítés — nagyon-nagyon távoli munkatáborok felé, kopaszodó fejjel azoknak, akik csigafür­­tös-dacos-hosszú hajjal még a maguk­alapította nagyvárosi kommunákban jókod­­va, „egyszer­ és mindenkorra minden ki­zsákmányolásnak a Mindenségből való ki­rekesztéséről” ábrándoztak. Megkapják a sóbányákat , tulajdonbavételüket meg­pecsételi a gyorsfeledés, státusuk a rab­szolga. Akinek gyanúsításai gyérülnek, az gyanús ; aki nem éljenzi egyszerre a be­vonuló Arany Hordát, az gyanús ; aki besúgónak jelentkezik, az gyanús, aki nem jelentkezik, az gyanús , és inkább száz ártatlan lakoljon, mintsem hogy a gyanús megússza lemészárolatlanul. Kik ezek a szükségkonyhák körül to­longó jámbor bárányok ? Hova lettek a sztrájkoló bányászok ? Merre tűntek az amerikázó vasutasok ? Miféle munkafelvé­telről akarnak tárgyalni, — alázatos sztrájksegély-visszafizetésről milyen ki­csodák ronda hozzátartozói ? ! „Kérem, én csak zenetudományi cikkeket írtam, mit akarnak a bútoraimmal, hova viszik anyá­­mat-apámat, — ne lökdössenek az ablak felé, tériszonyom van, sikoltok !” Lassan már aludni is tudunk mellette, úgy hoz­zászokunk mindenhez, a gépfegyverek éj­szakai kelepeléséhez, az éjszakai defe­­nesztrációkhoz. Mindig tudtam, hogy a nők nem egyenjogúak. Felsőbbrendűek , jobban tűrik a teljes jogelvonást, a meghurcolást, a verést. Arra ne menj, azon a sarkon most folyik az emberfogdosás. Megerősza­kolták ? Hát aztán ? ! Hiszen csak anyád­­húgod-feleséged ; örülj, hogy nem lőttek agyon. Idegen-elhagyott jószágot jaj-dehogy­ is emelnénk el ! (Mindenki szeme láttára). S most íme : elhagyott jószág vagyunk és a világ ránk teszi a kezét. Azok a boldog idők, amikor még befúrhattuk a fejünket az „energiaválság” puha párnájába, — a válság gyermekkora ! Az elsárgult világla­pok vasárnapi mellékletei eláznak a csiz­­maköpülte sárban, hasábjaikon a baljóslat­ipar késői visongatása elhallgatott s a hozzám hasonló Kasszandrák visszasírják a bukolikus időket, amikor a papírmalmok még azt zúzták péppé csupán, — a köny­veinket s nem őrölték hozzá csontjainkat is ! IDEGEN CIVILIZÁCIÓK HORDOZÓI bontogatnak-leltároznak furcsálkodva, ér­­tetlen szemmel s fejtegetik kusza­ távoli ér­telmét annak a kevésnek, ami — elsüllyedő­ben — belőlünk még megmarad. Csupa ragyogás voltunk, csupa jótündérség . ,,... atomenergia ! atomcivilizáció ! atom­kerékpár, atomautó, atomvillanyvilágítás, ingyen, mint a víz a csapról ! még hír­mondója se marad a robotnak, holnap már milliószámra kiszépülve, mi nyugati féliste­nek, ott nyalakodunk-közösülünk-filozofá­­lunk a század atompalesztjáiban s bünte­tik majd, aki dolgozni mer !” ... Az ide­gen metszésű szemek nem­ látják-nem­ értik a mágneses szignált a szalagíráson, sem a makogva-ugató Régi Nyelvet, amennyi csiripelve-gurgulázó szalagjainkon, megfej­tésünk nélkül, belőlünk fennmarad. Répának­­ vagy Eu Répának nevez­ték ? Hogyan, miért és mikor felejtették el, hogy ha nagyon kell, a szénből lehet szin­tetikus benzint gyártani, milyen babonás rettegés kényszerítette őket arra, hogy Eu­rópa 300 évre elegendő szénfekáit „Ki­fogyóban Lévőnek” tiszteljék és úgy imád­kozzanak hozzá : „Te, aki Alig Vagy !” És miféle ragályos elmehábor kerítette őket hatalmába, hogy akkor, amikor élet­halál kérdése lett, ■s messze elkerülték a bányákat és a beomló tárnák körül tanyázva, kókadó, mellet verő zsolozsma­közösségekben elfelejtették a szénfejtő mesterséget ? Vajon mettől számítható aláhanyatlá­­sunk : attól fogva, amikor a pápai énekkar abbahagyta az eunuch-verbuválást ? avagy attól, amikor az Alvilágba indulók elmu­lasztották külön edényben maguk mellé tétetni a szívet, a beleket, zsigereket- má­­jat-vesét ? Ha fölösen nyomtattak pénzt, voltak-e templomaik, amelyek oltárán a templomi pénzt elhamvasztották a Mennyei Bankár­nak, és ha nőik naponta ezer szertar­tástégelyből végezték a csecsbimbó tetová­ló rítusát, akkor miért igazították hozzá naptáraikat papok­ vezette időszakos, szak­rális rabszolgalázadásaikhoz ? Ették-e a pókot, a csimaszt, a hangárt, a házi ür­­göndürgöt, a mezei evetet és ha igen , párolva, félnyersen avagy vérében puhítva, cekász-nyereg alatt ? Hány hektár lenyila­­zott hadifogollyal engesztelték a napfogyat­kozást és ha elmúlt, kinek mutattak be az űrben, távvezérlésű lúzersugártaglóval, űrállomás körül rotáló nyolcszáz szent ba­rommal — élőáldozatot ? TAVALY OKTÓBERE ÓTA egyetlen olvasmányom az a 30 soros bekezdés, amennyit a jövő Gibbonja nekünk szentel­ni fog, két ezredévvel utánunk, azzal az arányérzékkel és olyan hűvösen, ahogy vad­idegen, letűnt kultúrákra visszapillantani szokás, amikor már epizódunk a történe­lemben belemosódik a múltak meseszerű valószínűtlenségébe és idejétmúlta veszély­telenségébe. Ezt olvasom újra meg újra, most képtelen vagyok — noha számomra ismeretlen — s olyan nyelven íródott (fog majd), amelyet ma még senki nem beszél, de szenvedélyes stílusáról, érzékletes képei­ről és iróniája mértékletéről a hangban Gibbonra ismerünk „Hatalmuk utolsó három évszázadát ma­guk a virágzás, — elleneik a hanyatlás és bekeríttetés korának tekinték. Vetélkedő fejedelmeknek alatta három ízben is meg­­próbálkozának a kis földség egy koronás vezér alatt való egyesítésével; ámde min­détig akadt kárörvendő harmadik a jóem­berek között, ki a vállalkozás kivitelére magát­ s nemzetét mindenha gyengének tudva s annak becsvágya nélkül is gyengé­nek bizonyulván, szövetkezett a barbár külellennel, hogy — a kor szólása szerént — „fenntartsa az egyensúlyt” ; az uralko­dók közül pedig egy sem volt elég erős, hogy, még minekelőtte a vész ideje elér­keznék és a Megrohanás napja eljőne, vér­­rel-vassal egybekovácsolja Heti Répa áská­­lódásban fogyatkozó népeit. Ha tették is, csupán a moduszában különbözzenek, a­­mellyel szeret ejteni megkísérlék, a heka­­tombákban nem. Belháborúikban legyen­gülvén, másik nagy kárt bennök érzelgős­ségük és elpuhulásuk tett, melyet vallásuk nemeslelküségnek, tudós praktikáik a his­tória­iak szükségének tüntettek fel. Vál­tig nagyságolva és zsarolt ajándékokkal engesztelve a Barbárt, — mert már elma­radottnak sem, csupán „fejlődésben lévő­nek” merték titulálni a gyülevész törzsek főrendeit cifra sátraikban, — az a tévhit okozta vésztőkét, amelyben legjobbjaik is hitten­ hittek , hogy a fél-kannibál, kit ők barátjukká, vejökké fogadnak, majd maga is ugyanazon nemeslelkű s elpuhult érzel­gősség áfiumának rabja lesz, mint harci piperkőceik , s csak legátusaik legyilkolá­­sakor kezdtek ráébredni, hogy az Atom­hordák és az Atomtörténelem vastörvénye migsem változott. Látszat­rendszereiket el­ködösítve, hol emilyen, hol amolyan „de­mokrácia” néven magasztalták s azóta el­veszett templomaikban imáikba foglalták, mely könyörgések hézagos szövegét kései leírók töredékeiből ismerjük csupán. Lát­szat-kormányzatuk mind jobban zagyva síralomnélküliséggé lazulván s abból ököl­joggá mérgesedve, tán még megszülte volna a faj természetes állapotát, hogy egy nagy­király fősége alatt és parancsolása mellett haddal vegye körül a megmaradtakat és elfogadja a csatát a belvárban, de késő volt már nagyon. Sem nagykirálynak­ va­­ló, illő szónoklatíróval, sem szónoklatíró kellő nagykirálynak­ valóval,­­ sem katona nem akadt, akihez ki-ki megírhatta- s in­tézhette vén tüzes beszédét a csata előesté­jén. Az ipari hűbériség harckocsi áradata kardcsapás nélkül foglalta el városaikat­­váraikat s ezzel véget vetett ama vissza­tetsző látványnak, amelyre, valahányszor felvirradt, fölségében sanyarú ábrázattal s gyalázatjokat megelégelve, mord jellegek pártái mögöl már nem soká tekénthetett a Nap . ..” IRODALMI ÚJSÁG A szent év A RÓMAI Lateráni Szent János bazili­kában, amelynek a mindenkori pápa a püspöke, egy kisméretű, rossz állapotban lévő, Giottónak tulajdonított freskó VIII. Bonifác pápát ábrázolja, amint 1300-ban meghirdeti az első Szent Évet. Magyar zarándok vagy turista könnyen megtalál­hatja a kicsiny falfestményt, ha magyar vonatkozású emlékeket keres az örök vá­rosban, mert közvetlen közelében van an­nak a domborműnek, amelyen az István királynak a Szent Koronát átnyújtó II. Szilveszter pápát láthatjuk. A reliefet a koronázás 900. évfordulóján Frankói Vil­mos címzetes püspök, a Római Magyar Történelmi Intézet alapítója ajándékozta a bazilikának. A JUBILEUMI ESZTENDŐ szokását Mózes III. könyvének XXVI. fejezete foglal­ja törvénybe. Az Ó-Testamentumi jubileumi esztendő az emberek közötti felebaráti sze­­retetet és megbocsátást hirdette, s együtt járt az adósságok törlésével. Az évszázadok folyamán, a kereszténység terjedésével, az adósságok elengedésének helyébe az indul­­gentia plenaria — a teljes bűnbocsánat in­tézménye került. A korai középkor idején azok számíthattak bűnbocsánatra, akik fel­szabadították rabszolgáikat, anyagi javai­kat templomok építésére fordították, s el­sősorban azok, akik keresztes lovagként har­coltak a Szent Földön. Voltak keresztes vitézek, akik a krónikások szerint annyi bűnbocsánati évet gyűjtöttek össze, hogy akár ajándékozhattak is azokból. A pontos történelmi dátumot nehéz megállapítani, de valószínűleg a spanyol­­országi mór királyság megerősödésével kezdődött a mai értelemben vett­­— za­­rándoklási kötelezettséget jelentő — Szent Év intézménye. A Pireneusoktól nyugatra fekvő Compostellába kellett zarándokolniuk a teljes bűnbocsánatra áhítozó híveknek. 1300-ban VIII. Bonifác pápa úgy hatá­rozott, hogy a hívőknek Rómába kell zarán­dokolniuk, ha bűnbocsánatot akarnak nyer­ni. Azért Rómába, mert ott Szent Péter és Szent Pál sírja felett imádkozhattak és a Katolikus Egyház fejének áldásában ré­szesülhettek. Nyilván arra is gondolt a pápa, hogy a lelki gondozásra szoruló hívők ajándékaikat inkább Rómába vigyék, mint Compostellába . . . 1300. decembre 24-én kezdődött meg az első római Szent Év, amelyre sokkal több zarándok érkezett, mint amennyire számí­tottak. Mintegy harmincezren fordultak meg az Urbsban, ami az akkori kicsiny városban közlekedési nehézségeket okozott. Még Dante is beszámol erről Inferno-ja XVIII. énekében,­­ Babits fordítása sze­rint így : Rómában a Jubileumnak évén Rendezték így járását a tömegnek, A hídon, a tolongás nagyra nővén, Hogy át az Angyalvár felé mehetnek Egyik szélén, Szent Péter templomához, A másikon meg vissza csak, a hegynek. VIII. Bonifác dekrétumot bocsájtott ki, amelyben minden századik esztendőt Szent Évnek nyílvánít, alkalmat adva a hívőknek, hogy az egymás ellen elkövetett vétkeket kölcsönösen megbocsássák, s általános bűn­bocsánatban részesüljenek. Később túl hosz­­szúnak tartották a százesztendős időközö­ket, és VI. Urbán már 1350-ben meghirde­tett egy új Szent Évet, s aztán Krisztus Urunknak a földön eltöltött évei emléke­zetéül minden harmincharmadik esztendőt Szent Évnek nyilvánított. V. Miklós pápa ismét az ötven esztendős időközök mellett döntött, s végül II. Pál 1475-ben minden huszonötödik esztendőre hirdette meg a Jubileumi Évet. Ez az időköz van ma is érvényben. BORGIA PÁPA, — VI. Sándor — rendezte minden idők egyik legemlékeze­tesebb Szent Évét. Százezrével érkeztek a zarándokok az örök Városba, s a pápa 1500. Húsvét vasárnapján egyszerre két­százezer embert áldott meg a Szent Péter téren. A legutóbbi —­ 1950-ben megtartott­­ Szent Év folyamán három és fél millió zarándok érkezett Rómába. A modern technika sok hívő számára turizmussá alakí­totta át zarándoklatot, de nem mindenki élt ezzel a lehetőséggel. Mintegy tízezren gyalog tették meg az utat távoli hazájukból ; egy béna asszony tolókocsin utazott Párizsból Rómába , spanyol egyetemi hallgatók egy csoportja pedig ötszáz mérföldnyi tengeri utat kis csónakokban tett meg, hogy mél­tóbbnak érezhesse magát a bűnbocsánatra. Bizonyára még többen és még lelkesebb hívők is elzarándokoltak volna Rómába, de 1950-ben a vasfüggöny hermetikusan le volt zárva, s mintegy hatvan millió ka­tolikus csak gondolatban és imádságaival fordulhatott az örök Város felé. AZ 1975-ös Szent Év egyik érdekessége, hogy már 1973. Pünkösd vasárnapján kez­dődött meg,­­ tehát lényegesen hosszabb lesz a hagyományos egy esztendőnél. A Szent Év egyik fontos célkitűzése, hogy az ökumenizmus szellemében a Katolikus Egyház újabb kapcsolatokat keressen a nem katolikus keresztényekkel, s a nem keresztény hívőkkel is. Amennyiben lehet­séges, Róma a nem hívők között is a lel­kek baráti összeköttetését fogja szorgal­mazni. Túl a spirituális gondokon, az 1975-ös Szent Évvel kapcsolatban nehéz szervezési feladatok hárulnak Rómára. Az Urbs befo­gadóképessége nem határtalan, s ugyanak­kor a mai zarándok igényesebb elődeinél. HOGY A SZENT Év óriási üzlet is Ró­mának ? Mi tagadás, bizonyos fokig igaz. Elegendő elolvasni Cs. Szabó László Pót­vizsga című novelláját. Az író nem rejti véka alá, mit jelent a Jubileumi Esztendő pusztán kommerciális szempontból. De Róma, a Szent Év — túl ezeken a meggondolásokon — nagyon sokat tud nyújtani. Idézzük emlékezetébe a Santo Stefano Rotondo templom egy sírfeliratát. Az erdélyi születésű Lázó Jánosét, aki 1517- től egészen 1523-ig a Szent Péter bazilika magyar gyóntatója volt. Latin epigráfia magyar nyelven így szól a kései látogató­hoz : Vándor ne csodálkozz, hogy aki a távoli jeges Duna partján született, azt itt római föld fedi. Ne ámulj , Róma mindnyájunk Édesanyja. VADNAY ZSUZSA 1974 január - február Fónagy Dezső, aki Párizs egyik előváro­sában már évekkel ezelőtt egy éppoly le­leményes, mint művészi víziorgonával kel­tett figyelmet, most igen fontos találmány­nyal gazdagította a gépkocsi-ipart, s egyben megoldotta a légkörszennyeződés egy nagy problémáját is. A találmány : a 100-150- 200 alkatrészből álló karburátort egy 10-12 alkatrészből álló tölcsér helyettesíti. De a találmány jelentősége nemcsak az egysze­rűségben és az üzemanyag-megtakarítás­ban van, hanem abban : csaknem százszáza­lékosan megsemmisíti a robbanó motorból kiáramló mérges gázokat. Fónagy Dezső találmánya révén nagy mértékben csökken­ne tehát a légkörszennyeződés. A találmány iránt világszerte nagy érdeklődést tanúsí­tanak. ADVERTISEMENT FOR HUNGARIAN VACANCY BBC requires Programme Assistant for HUNGARIAN SECTION of External Services in LONDON. Applicants with Hungarian as own or best language must have thorough knowledge of English, ability to translate accurately from En­glish into Hungarian and good micropho­ne voice. Radio or journalistic experience would be advantage ; ability to type or willingness to accept training on arrival essential. Further details from Personnel Officer, Central European Service, BBC, Bush House, London WC2B 4PH, quo­ting reference 74 G 75.

Next