Irodalmi Ujság, 1975 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-15 / 1-2. szám

1975. január - február IRODALMI ÚJSÁG néhány Életrajzi adat FEHÉR FERENC (1933) Lukács ta­nítvány 1951­-től fogva. 1956-1967 : kö­zépiskolai nyelvtanár, közben irodalmi kritikákat ír. 1967-1970 : Lukács tudo­mányos munkatársa. 1970-1973 között a Magyar Tudományos Akadémia Tör­ténelemtudományi Intézetében dolgozik. 1973-ban elbocsájtott társaival való szo­lidaritásból lemond állásáról. Jelenleg állás nélkül van, ,Dosztojevszkij és az egyén válsága” címen jelent meg köny­ve. HEGEDŰS ANDRÁS (1922) még mint diák csatlakozik az illegális kommunis­ta párthoz, elfogják, de megszökik a börtönből. Háború után különböző, fon­tos funkciókat tölt be a kommunista pártban, 1955-56-ban minis­zterelnök. 1956 után gazdaság- és társadalomtu­dományos kutatómunkával foglalkozik, a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen gazdaságszociológiát ad elő. 1963 után az MTA Társadalomtudo­mányi Intézetét vezeti. 1968-ban levált­ják, munkásságát egy másik akadé­miai intézetben folytatja. 1973-ban ki­zárják a pártból, s eltávolítják állásá­ból. Számos gazdasági és szociológiai tárgyú tanulmány és könyv szerzője. ’’Embermunka — közösség” (1966) s ’’Változó világ” (1970) című művei ha­marosan angol és olasz nyelven is meg­jelennek. HELLER ÁGNES (1929) Lukács ta­nítvány 191­7 óta, később a filozófiai tanszékén asszisztens. 1959-ben kizár­ják a pártból és az egyetemről. 1967- ben a társadalomtudományi kutatócso­port tagja. 1968-ban tiltakozik a cseh­szlovákiai katonai beavatkozás ellen. 1973 óta fordításokból él. Könyvei jelen­­tek meg Arisztotelész etikájáról, a rene­szánsz emberről, stb. ”A szükségletek elmélete Marxnál” című műve olaszul jelent meg a milánói Feltrinelli kiadó­nál. Könyveit, tanulmányait számos kül­földi nyelvre lefordították. MÁRKUS GYÖRGY (1931.) egyetemi ta­nulmányait Moszkvában fejezi be, 1957- ben .Később az Eötvös Lóránd tudo­mányegyetem bölcsészeti karán filozó­fiatörténetet ad elő. 1959-től fogva az Akadémia Filozófiai Intézetének tagja. Tanulmányaiban egyebek között Witt­­gensteinnel és a modern nyugati filozó­fiai irányzatokkal foglalkozott. 1968- ban kizárják a pártból, 1973-ban elvesz­ti az Akadémiánál betöltött állását. MÁRKUS MÁRIA (1936) egyetemi tanulmányait ugyancsak Moszkvában fejezi be, 1957-ben. A Filozófiai Intézet­ben dolgozik, majd 1963-tól fogva az MTA Társadalomtudományi Intézeté­ben. Gazdasági és szociológiai tárgyú tanulmányait nagy részben Hegedűs Andrással együtt írja. 1968-ban kizárják a pártból. 1973-ban ’’antimarxista” vé­leményei miatt elveszti állását. VAJDA MIHÁLY (1935) egyetemi ta­nulmányai után ismerkedik meg Lukács Györggyel, akinek haláláig tanítványa marad. 1958-1961 : tanár ; 1961-1973 : az MTA Filozófiai Intézetében ad elő. 1973-ban ’’elhajlás” miatt megfosztják állásától. Megjelent művei közül kiemel­kedik két könyve a husszerli fenomeno­lógiáról. 3 A TEMPS MODERNES jelentőségét nem példányszámán, hanem korunk szellemi áramlataira gyakorolt hatásán lehet le­mérni. Jean-Paul Sartre alapította csak­nem egy emberöltővel ezelőtt, mikor az egzisztencializmus divatja láncreakcióként terjedt el Európában. Az elkötelezett iro­dalom vitatkozó szellemű folyóirata mindig a baloldalon foglalt állást. Ami a kommunis­tákat illeti : többször próbált komoly és konstruktívnak szánt párbeszédet kezdeni a párt értelmiségieivel, de ez a kapcsolat általában kíméletlen vitába ment át s sza­kítással végződött. Így az 1956-os magyar forradalom után, mikor a Temps Modernes terjedelmes különszámban foglalkozott a budapesti október politikai-ideológiai hát­terével, kihatásával és a magyar írók sze­repével a forradalom előkészítésében. Az 1974. augusztus-szeptemberi kettős szám jó része — százhúsz oldala — me­gint baloldali ideológiai és egyben magyar tárgyú témát dolgozott fel : a Budapesti Is­kola munkáját és eredményeit ismertette Lukács György, Heller Ágnes, Márkus Má­ria, Hegedűs András, Haraszti Miklós írá­sai alapján, tanulmányt közölt a magyar új­baloldalról s annak szociológiai munkás­ságáról, s közölte a Haraszti-per jegyző­könyvét (amelyet teljes terjedelmében az Irodalmi Újság tett közzé első ízben). A bevezető tanulmányt, amely egyúttal a magyarországi rendszer álliberális maga­tartásának lényegre tapintó elemzése és le­leplezése, Frangois Riviére írta. A hazai „kultúrpolitika” legújabb ese­ményeinek (Konrád György, Szelényi Iván és Szentjóby Tamás letartóztatása, majd szabadlábra helyezése és — úgy hírlik — kilátásba helyezett száműzettetése) ismere­tében különösen nagy figyelmet érdemel ez a tanulmány. A BUDAPESTI ISKOLA kifejezést Lu­kács György használta először, egy 1971 február 15-éről keltezett levelében, amelyet a Times Literary Supplement szerkesztő­jéhez intézett. Az iskolát eredetileg Lukács György és tanítványai —elsősorban Fehér Ferenc, Heller Ágnes, Márkus György és Vajda Mihály — alkották. A Lukáccsal személyes kapcsolatban állt filozófusok­nak ehhez a csoportjához újabban hozzáso­rolják a szociológusokat, — Hegedűs And­rást, Márkus Máriát, — valamint általá­ban a rendszert bíráló értelmiségieket, így például Haraszti Miklóst. Mi enged félreérthetetlenül arra követ­keztetni, hogy a Budapesti Iskola filozó­fusai valóban a lukácsi kritikából indul­tak ki ? Éppen a hazai kommunista párt Központi Bizottsága titkárságának 1973 május 14-i határozata, amely a Budapesti Iskola filozófusainak tételeit mint a „jobb­oldali revizionizmus”, „kispolgári eklekti­cizmus” és a „kispolgári humanista fra­zeológia” termékeit utasítja vissza s ítéli el és a marxista dogmát védő érveléseit álszent módon Lukács György műveiből vett idézetekkel is megpróbálja alátámasz­tani. Az idézetek nem hamisak. A Köz­ponti Bizottság titkársága azonban a ré­gebbi Lukács-művekre hivatkozva „elfelej­ti” megemlíteni, hogy az agg filozófus utol­só éveiben másképp is — kritikusan — nyilatkozott. Ez a kritika, amely Lukács nyugati látogatóknak adott interjúiban vi­lágosan megnyilvánul, nem került be a filozófus által megjelentetett szövegek kö­zé. Attól lehet egyébként tartani, hogy a lukácsi kritikát részletesebben kifejtő szövegek nem is jelennek meg egyhamar. A hivatalos körök Lukácsnak azokhoz a szövegeihez tartják magukat, amelyeket a filozófus —­ részben a sztálini korszakban — maga rendezett sajtó alá. A rendszer szá­mára tehát a nagy filozófus végleges ar­culatot nyert. A kéziratok a rendszer hi­vatalos képviselőinek birtokában vannak. A kiadás monopóliuma a rendszeré. Lukács tehát egyelőre megmarad ’’nemzeti nagy­ság”-ként kezelt szellemi múmiának. S a nyugati személyiségeknek adott in­terjúk ? — kérdezhetjük. Nos, Lukács „örökösei” nyilatkozatokat tétettek közzé a sajtóban, amelyek az utolsó interjúkat mint ’’átutazó nyugatiakkal folytatott egy­szerű csevegéseket” állítják be. Ilyen mó­don könnyű a hatóságoknak azt állítani­­ok, hogy Lukács tanítványai — azaz a Bu­dapesti Iskola tagjai — mesterük halála után elárulták annak eszméit. De még hatá­sosabb magát Lukácsot is lassan háttérbe szorítani, mintegy elrejteni, s amíg szük­séges, purgatóriumban tartani. FELTEHETJÜK azt a kérdést is, hogy miért ilyen későn reagál a rendszer, hiszen lehetetlen, hogy a hatóságoknak Lukács életében ne lett volt légyen tudomásuk a Budapesti Iskola munkásságáról, fejlődésé­ről. Volt róla tudomásuk, de tűrték, ameny­­nyiben hatása nem haladt túl egy szűk kö­rön. A szláv országoktól körülvett Magyar­­ország néprajzi és nyelvi szigetet alkot, —­ írja a Temps Modernes-ben Frangois Rivié­re, — s ez a helyzet a magyarokban min­dig elkeseredett büszkeséget és független­ségi hajlamot tartott ébren az egymást kö­vető török, osztrák s végül orosz hódolt­ság alatt... (Riviérenek ez a megjegyzése csak nekünk tűnik közhelynek,­­ egy fran­cia folyóiratban azonban annál jelentősebb, mert a magyarországi rendszer viszonyla­gos liberalizmusának egyik magyarázatát képezi.) Kádár, akit Hruscsov helyezett a párt — az állam — élére, az 1956-os for­radalom elején maga is részt vett — akár­csak Lukács — a sztálinisták megdöntésé­ben. Hruscsov és az utána következett szov­jet vezetők megadták neki egy lassú, korlá­tok közé szorított liberalizáció lehetőségét, — természetesen abban a reményben, hogy ez a liberalizáció majd mintegy „rekupe­­rálja” — a kommunisták számára kisajá­títja — az 1956-os felkelés erkölcsi tőké­jét. Politikai téren feltűnt bizonyos válasz­tási jelölések félénk, de egy kommunista rendszerben mégiscsak figyelmet érdemlő pluralizációra. Gazdasági téren a mezőgaz­dasági és ipari törpe-vállalkozások többé­­kevésbé valóságos függetlenséget kaptak s a szabad piac mechanizmusát követve je­lentős nyereséghez jutottak. Kulturális té­ren pedig nem merült feledésbe az értel­miség katalizátor és hajtómotor szerepe az 1956-os forradalom előkészítésében. A Ká­dár rendszer a hatvanas évek táján meg­lehetős hajlékonyságról tett tanúságot. Az értelmiségiek, akikkel Frangois Riviére ak­koriban találkozott, ”kibírható”-nak minő­­sítették helyzetüket : beszélhettek, utazhat­tak, szabadabban írhattak — sőt, külföl­dön, idegen nyelven is megjelentethették műveiket. Ha külföldi egyetemi előadásaik és kiadványaik nem keltettek botrányt, pon­tosabban : ha a hazai magyar sajtó nem tett róluk említést, a hatóságok szemet huny­tak felettük, még akkor is, ha nem telje­sen vonalhű nézeteket fejtettek ki. Minde­zek után nem nehéz kitalálni, — írja Fran­gois Riviére, — hogy ez a mérsékelt s ellenőrzött liberalizáció a biztonsági sze­lep szerepét töltötte be. MIÉRT KELLETT MOST ezt a bizton­sági szelepet hirtelen eldugaszolni ? Milyen meggondolásokkal vetettek véget a vi­szonylagos szabadelvűségnek ? A hivatalosakat a csehszlovákiai libera­lizáció ellenőrizetlen — mert ellenőrizhe­tetlen — és (attól féltek) ragályos fejlődése riasztotta meg. A csehszlovákiai liberalizá­lódás folyamatát "testvéri (katonai) se­gítséggel” kellett leállítani. A tisztító funk­ciót betöltő biztonsági-szelep-liberalizációt ettől fogva gyanakvással szemlélték. Be­látták, hogy „elfajulhat”. Ezért kellett hatalmi úton véget vetni neki. Magyaror­szágon azonban ez a „normalizáció” óvato­sabb és lassabb volt, mint Csehszlovákiá­ban. Az agg Lukács rendkívüli egyénisé­ge is hozzájárult a „normalizációs” folya­mat késleltetéséhez. Lukács, aki minden kritikus szemlélete ellenére is azt ismétel­gette, hogy a legrosszabb szocialista rend­szer is jobb a legjobb tőkés rendszernél, eléggé szerencsés — vagy hajlékony, vagy ravasz — volt ahhoz, hogy túlélje a sztá­lini tisztogatásokat is. Nos, hogyan lehe­tett volna elítélni a 60-as évek végén egy marxista filozófust, akit még Sztálin is megkímélt ! ? A több, mint nyolcvanéves Lukácsot tehát nem tudták látványosan ’’leszerelni”, háttérbe szorítani, iskolája pe­dig, ilyen módon, védelme alatt tovább mű­ködhetett. Lukács 1971 június 4-én bekövetkezett ha­lála után azonban kijelentették, hogy a gondolkodók, akiket a mester tanítványai­ként ismert el, valójában divatos kispolgári revizionista és antimarxista eszméket hir­detnek. Az antimarxista kitétel különösen sokatmondónak bizonyul, ha meggondoljuk hogy a jelenlegi Budapesti Iskola tagjait az a Marx és Lukács nyomán kialakult felfo­gás köti össze, miszerint a marxizmus nem megalapozott doktrínák összessége, hanem módszertan. Lukács azt írta, hogy egy ’’ko­moly orthodox” marxista Marxnak minden egyéni tételét elvetheti anélkül, hogy ezért csak egy pillanatra is lemondana marxista orthodoxiájáról. A marxizmusban az ortho­­doxia kizárólag a metódusra vonatkozik. GONDOLHATJUK, hogy egy ilyen tételt a Központi Bizottság, a Párt, a hivatalos ideológusok vaskalapos tanácsa egyáltalán nem tart... orthodoxnak. A Párt elismeri néha, —­ a forma kedvéért,­­— hogy a tudo­mányos kutatásnak nyíltnak kell lennie, de elképzelhetetlennek, s ezért megengedhe­tetlennek tartja, hogy ez a „nyílt kutatás” a doktrinális ”pluralizmus”-hoz vezessen, vagy — amint azt a hivatalosak a megrö­könyödéstől szinte keresztet vetve mond­ják : „a diverzifiált marxizmushoz”. Lát­szólag könnyű dolguk van, amikor arra az evidenciára mutatnak rá, hogy nem lehet egyszerre több igazság. Látszólag. Mert azt „elfelejtik” megmondani, hogy kinek milyen hatóságnak, fórumnak van kizárólagos jo­ga az egyedüli igazság megállapítására. A Párt a Budapesti Iskola szociológusait nem is tudományos bizonyítással cáfolja meg, hanem egyszerű elítéléssel, a kánoni szövegekre való hivatkozással, mint a dog­ma tisztasága felett őrködő politikai appa­rátus... A Párt akarva-akaratlanul Galilei elítéltetésének körülményeit teremti újra. A HIVATALOSAK AGGODALMAIT persze meg lehet érteni. A dialektikus me­tódus alkalmazása a magyar népi demok­ráciára szükségképpen „forradalmi” hatást vált ki. Heller Ágnes például az ország mindennapi életének kispolgári jellegét és a család hagyományos struktúráinak — Engels szerint a magántulajdon velejáró­jának — továbbélését feszegeti, s rámutat arra, hogy a vezető rétegekben bekövetke­zett változások nem gyakoroltak mélyebb hatást a fejlődésre, nem váltottak ki forra­dalmi átalakulást az emberi szükségletek terén. A jelenlegi „szocialista” társadalom végső fokon a régi szellemi struktúrákat konzerválja. A politikai bürokrácia nem tűrheti azt sem, hogy Hegedűs András nyíltan feltegye a kérdést : a termelő eszközök magántu­lajdonának felszámolása — vagyis az egyé­nileg gazdag polgárok kapitalizmusának megdöntése — vajon a kommunizmus felé haladó szocializmushoz vezet-e, vagy inkább az „ázsiai termelésmód” bürokráciájának egy változatához ? A termelő eszközök már nincsenek magánkézen, de a döntés eszkö­zei — a kollektív tulajdon fikciója ellené­re — egy új osztály (magán) kezében van­nak : ez az osztály irányítja a gazdaságot, ez az osztály határozza meg a munkaidő tartamát, a béreket, ez birtokolja a külke­reskedelem monopóliumát. AZ EFAJTA ELEMZÉSEK megijesztik a hivatalosakat. Nem is cáfolnak, hiszen a cáfolat arra kényszerítené őket, hogy nyil­vánosságra hozzák az elítélendő tételeket. Kényelmesebb, ha egyszerűen egy kicsiny s a néptől elrugaszkodott, elszigetelt filo­zófus-csoport téves agytermékeiről beszél­nek. Elvégre az igazság mintegy örökbe kapott birtoklása révén a gondviselő dokt­rína védelmezőinek leplében lehet a hatal­mat gyakorolni. A hatalom megtartása ilyenképpen nem konzervatív intézmény­nek tűnik, hanem állandóan megújuló ak­ciónak, amely a múlthoz való visszatérést, az ellenforradalmat akadályozza meg. Ez a tüntető jó lelkiismeret (amely magában foglalja a cinizmus minden árnyalatát) az elnyomás lehető legjobb igazolása : a per definitionem egyedülvaló igazság birtoklá­sának előjoga minden inkvizíció elmarad­hatatlan alapját képezi. Még akkor is, ha ezt az inkvizíciót jelenleg óvatosságból ügyeskedve és felhajtást kerülve gyakorol­ják is, néhány értelmiségi jogainak egy­szerű, demagogikus felszámolásával. A Bu­dapesti Iskola tagjai csak állásukat vesztet­ték el, a hatalom megelégszik azzal, hogy megtiltja nekik a külföldi utazást és mű­veik megjelentetését. Legtöbbjük fordítá­sokból kényszerül megélhetését biztosítani,­­ ami, Laura Boella, a pisai egyetem ta­nára, a Budapesti Iskola egyik első nyu­gati méltatója szavával élve, nem más, mint gondolkozási funkciójuk akadályozásának enyhe módja. Enyhe, nemcsak azért, mert nem véres, hanem azért is, mert csendes. A nyugati sajtó ír Szolzsenyicinről, a prá­gai, sőt belgrádi eseményekről, gyengén, de visszhangot adott a Haraszti-pernek is,­­ ám a Lukács-tanítványok helyzetéről hallgat. A VISZONYLAGOS liberalizmusnak Magyarországon természetesen nem kizá­rólag a vezetők megátalkodott rosszindula­ta vetett véget. Külső hatások is közreját­szottak a fejlődésben,­­ pontosabban : a visszafejlődésben. S nem csupán az ismert csehszlovákiai események. A Varsói Szer­ződés egyeduralkodó hatalmának érdeke, hogy Magyarországot is „normalizálják”,­­— állapítja meg Frangois Riviére. Két ok­ból is. Az első : Magyarországnak közös határa van Jugoszláviával, s nincs kizár­va, hogy az „előreláthatatlan események­kel” — például Tito halálával — számoló oroszok fenn akarják tartani az azonnali intervenció („testvéri segítség”) lehetősé­gét. A másik ok : a magyar gazdasági re­form, amely a piacgazdálkodással újból ér­vényre juttatta a rentabilitás — vagyis a haszonelv — fogalmát, veszélybe sodorta az oroszoknak haszonkulcs nélkül, sőt rá­fizetéssel dolgozó vállalatokat. Hogy szer­zett előnyeit megtartsa, a Szovjetunió nem habozott kőolajszállításainak csökkentésé­vel fenyegetni. Valószínű az is, hogy az új „normalizá­ciós” irányzat által legjobban fenyegetett ál- és ex-liberálisok pozícióik védelmében még túl is teljesítették az orosz követelé­seket,­­ nevezetesen kulturális téren. Gaz­dasági téren viszont azzal próbálják az „új vonal”-at igazolni, hogy a rendszer csupán az egyenlőtlenség csökkentését keresi, ezért támad az új­gazdagokra, és a külön­böző előjogokat (például : viszonylagos gondolatszabadságot­ élvezőkre. AZ IGAZSÁG felkent bajnokai persze a saját gondolatszabadságukról már régen lemondtak, helyzeti és anyagi előjogaikhoz azonban annál inkább ragaszkodnak. Ezért is zavarta őket a Budapesti Iskola kriti­kája, ezért is el kellett képviselőit némi­­tannok. UGRAY ATTILA A BUDAPESTI ISKOLA A TEMPS MODERNES DOKUMENTUM - ANYAGA ALAPJÁN

Next