Irodalmi Ujság, 1976 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1976-01-15 / 1-2. szám

NÉGYSZÁZ esztendeje akkora volt a spanyol birodalom, hogy soha nem nyugodott le fölötte a nap, szól az elévült közmondás. De művészetében az uralkodó anyaország, fojtogató holtsúlyként rajta csüngő világhódításaival mégis peremország maradt. Csupán két névről tudtak mások, túl a határokon, az egyik Velasquez, aki különleges udvari kegyként kétszer hajózhatott át Itáliába és lefestett egy pápát. Ribera a másik, ő viszont élete hosszabbik, alkotó felét Nápolyban töltötte, bár valenciai születésével nagy büszkélkedve legalább annyiszor előhozakodott, mint mondjuk a magáéval Budapesten egy törzsökös székely. Kettőjük ismert nevét és magas érdemét voltakép­pen olasz igazolás szentesítette a nemzetek előtt. Spanyolország mindig értett ahhoz, hogy tengerövezet nélkül is ridegebben elszigetelődjék, mint Anglia. Erőszakos, hirtelen feltárása karddal, kartáccsal, kivégző sortüzekkel a zabrálva nyársaló napoléoni megszállás alatt történt. Ahogy szőnyegbombázások törve, zúzva, porlasztva nem sejtett órómai emlékeket tártak fel a föld alól a megtépázott Pom­­peiben, Palestrinában s egyebütt, e korábbi hadjárások rablásai közben váratlanul látható lett az addig ismeretlen, tehát földalatti spanyol festészet. Goya gyomor­forgató grafikai sorozata kölcsönös kegyetlenkedésekről, az élethű­sos Desastres de la guerra csak az igazság fele, a sötét, iidítóbb másik fele az, hogy Spanyolország a marcangolások végeztével fölkerült egy megcsön­­desült Európában a Romantika lelki térképére, díszhelyre. Hát hogyne, hiszen az apák, például Victor Hugóé, azon a harctéren szolgáltak! Szerencsére ettől még nem öntötték, mert nem önthették el ropogósra sült ember-pecsenyék a strandhomokot; hiányzott hozzá a filléres légijárat s a Cook iroda sok ezer nyaraltató epigonja. Műértők kalandozták be lovon, megbízhatatlan gyorskocsin és kiszámíthatatlanul szeszélyes gáz­­vasúton. Richard Ford, a gazdag angol gentleman és jó ak­­varellista, akinek emlékét tavalyelőtt idézte föl egy hangulatos londoni kiállítás, Mérimée, a Carmen és egyéb­­ The Golden Age of Spanish Painting. Az angol Királyi Képzőművészeti Akadémia nagy téli kiállítása, 1976 január­március. spanyol történetek régészeiben jártas szerzője és Gautier, a költő, a maga robotos feladataiban is csillogóan igényes újságíró. Jól értettek képekhez, írtak róluk, spanyolokról is. A művészettörténet szótára hamarosan megszaporodott egy tucat névvel. De a Prado hallatlan kincsein jogos féltéssel ültek a gazdái. Aki nem jutott el értük Madridba, egyszer láthatta a spanyol fővároson kívül, először és valószínűleg egyszersmind utoljára Svájcban, mert színe­­javát oda mentette ki a polgárháború elől a köztársasági kormány. Több magyar műtörténész forgatta fel akkor nagy izgatottan nyaralási tervét; magam a szokott egyenes út helyett genfi vargabetűvel tértem haza Párizsból Budapestre. A jeget, külső politikai kényszer nélkül 1963-ban törte meg Xavier de Salas, a londoni Spanyol Intézet igazgatójának Goya kiállítása, amelyen a budapesti múzeum két kölcsönadott remekét, a köszörűst s a korsós leányt is megbámulhatták a reggeltől estig tolongó látogatók. Ugyancsak ő rendezi, immár a Prado igazgatójaként a mostani, szélesebb ívelésű szemlét festészetük két arany századáról 1550 és 1700 között. Eredeti módon, ama kor föltehető szemmértékével. Kiválasztott néhány világraszóló, közismert művet is, de az anyag zöme olyan, amit a keletkezés idején méltónak, szépnek és magukra jellemzőnek tartottak a kortársak. Festészetük nyelvére fordítva, az ecset tolmácsolásában a népjellem tartós elemei derülnek ki teremről teremre, a spanyol ember „olyan amilyensége", hogy Kerényi Károly szokatlan, de találó és mulatságos szavaival éljek. NEM MIND arany, ami fénylik. A terjeszkedés kora volt a tizenhatodik és tizenhetedik század, de valóban Aranykor­e csupán azért, mert a lépésről lépésre hősiesen felszabadított és egyesített ország — hajdan arab felségterület — mind nagyobbra dagadt, túl a természetes határokon, felpuffadt kontárul és nehézkesen igazgatott világbirodalommá, amely magához méltó ellenfélnek csak a szultán határtalan hódoltsági birodalmát tartotta? Spanyol katonák Németországban, Flan­driában, Hollandiában, Fran­ciaországban, Itáliában s a két Amerikában, háború, háború, háború mindenütt s a háborúkkal járó többszörös államcsőd, negyven év alatt három! Hosszú távra átok fejükön az Eldorádónak ígérkező tengerentúli kolonizálás is, mert elsőnek kóstoltak bele s mindjárt végzetesen az inflációba az amerikai ezüst-özön miatt. Egy sereg köznyavalyát okozott a pénzromlás, hiába gyűl be annyi nemesfém, országos az elszegényedés földművestől a hidalgóig, rendszeresen visszatér­nek ínséges évek, természetes állapot a koldulás, tágul a szakadék spanyol és spanyol közt az eszelős osztálygógtól és címkórságtól, járványok szán­tanak át a leromlott fizikumú kéregetőkön, ijesztő az elnép­telenedés, körülbelül kétmilliónyi csökkenés nyolc és fél millióról hat és fél millióra egy jó félszázad folyamán, kitör a portugál és katalán lázadás, igen­ katalán lázadás már akkor is. Portugália idővel megszabadult a bekebelezéstől. De együgyű föltevés azt kép­zelni, hogy közben ők meg csak úgy éltek bele a világba, óriási mesés napraforgó ernyője alatt várván a sült mexikói és perui galambra. Tudtak a romlásról. Festészetüknél százszorta jobban ismert, sokoldalú, nagyszerű irodalmuk és költészetük bizonyítja, mennyire visszakívánták az úgynevezett Aranykorban az Unió előtti demokratikusabb és csakugyan egészségesebb középkort. Az üresjáratú, tragikus spanyol gőg két eszképizmussal párosult akkor, menekülés mind a kettő a valóság elől, de végletesen elüt egymástól. Vallási önkívület az egyik, sorvasztó, folytonos lázállapottá beidegzett elrugaszkodás a földtől; a csavargóregények fogatlanul hahotázó, irgalmatlan cinizmusa a másik. Újabb kutatások szerint ebben a műfajban a keresztény hitre kényszerített, de belül változatlanul Mózes hitű, tehát érzelmileg kitagadott (mert magukat kitagadó) zsidóknak is volt szerepük. A KIÁLLÍTÁS egyik meglepő tanulsága az, hogy festészetük a világhatalomhoz mérve még az Aranykorban is eléggé provinciális, mihelyt nem elsőrendű a művész. Vagy-vagy. Ami persze összefügg a területileg sokáig feldarabolt s így helyi önállósághoz ragaszkodó múlt­jukkal. Madrid a tizenhetedik század fordulóján is aránylag kisváros, nem lehet olyan légkörű székhelyekhez hasonlítani, mint Róma, Párizs, Bécs, lélekszámra túlszárnyalta Toledo, Valencia, Granada, Barcelona és főleg Sevilla, ahol a kétirányú, kon­tinensközi mozgás, kivándorlás és árubehozatal nagy része lezajlott. Ráadásul mereven és kicsinyesen őrködtek a helyi művészhagyomány védelmén a céhek is, a betokosodott provin­cializmus e beltenyészetű s elavult szervei, Zurbaran, a nagy, de darabos és sohase helyezkedő festő a megmondhatója, mennyi bosszúsága volt velük olyan kor­ban, amikor flamand, holland, francia és olasz festő már régesrég szabad művész, egyéni tárgyalófél a pártfogóval vagy alkalmi rendelőkkel szemben. Kivétel persze a féltucat legnagyobb. Amilyen El Greco, a tudósnak is beillő, rátarti idegen az ország szellemileg legérzékenyebb művelődési köz­pontjában, Toledóban; Ribera, mert ő külföldön él, a „megszépítő messzeségben”; a behízelgő, bár jószemű Murillo, ecsetjével amolyan best­seller a munkáiért versengő szerzetesek közt és természetesen Velasquez. Ő azonban nem számít. Helyzete, mint a kortárs Rubensé rend­ellenes, jobban mondva rendfölötti az akkori Európában. Rubensé azért, mert alkalmi diplomata, titkos békeközvetítő királyok között, Velasquezé pedig, mert udvari ember — nemcsak udvari festő! — a király bizalmasa s a Szent Jakab rend lovagja. Jó magasan pályatársai fölött, nem mérvadó az esete; a többiek társadalmi rangja bizonytalanabb is, alacsonyabb is, mint túl a Pireneusokon a szomszéd Franciaországban vagy éppen az általuk felerészt megszállt Itáliában. Leggazdagabb műpártoló az egyház volt, érsek, püspök, apátság, kolostor, de konzervatív lelkületű gyűjtők hagyatéki leltárában is a festmények nagyobb hányada vallásos. Úgy vélték, hogy városi palotába csak ez illik vagy finom kelméjű, sötétruhás portré, csillagos érdemrendekkel. Regés tárgyú festményt és tájképet vadászlakokban akasztottak ki. Oltárképek díjazásához viszonyítva minden más fajtának jóval alacsonyabb az ára, még a művészek önkéntes becslésében is, csendélete szinte nulla, pedig elragadó mesterei, persze csak mai szemmel. Olykor vallásos célzást oltottak bele, a csendélet erkölcsi allegória, egyébként a barokk festészetben Európa-szerte mindenütt. Hivságok hívsága, vanitatum vanitas a világ, figyelmeztet a kép, lepergő LAPUNK TARTALMÁBÓL Czigány Magda: Egy magyar tárgyú angol regényről (2. old.) Ignotus Pál: Horváth Béla halálára (3. old.) Egri György: Faludy György új könyvéről (5. old.) Györgyey Klára: Búcsú Thor­nton Wilder-tól (4. old.) Mátrai Mária: Látogatás Szenes Árpádnál (6-7. old.) Határ Győző: Sóder vagy filozófia (7. old.) Vándor Györgyi: Móricz Zsigmond bécsi rokonainál (8. old.) Nadányi Pál: 200 év mérlegén (10-11. old.) Dénes Tibor: Meztelen merengés (15-16. old. Zalán Magda: Római találkozások (19. old.) Faragó András, Ferdinandy György, Májer György, Megyery Sári, Monoszlóy Dezső novellái, tárcái és kritikái; Aczél Tamás, Ladányi László, Thinsz Géza és Tűz Tamás versei._______ virágszirom, holt lepke, törött koponya, koponya, koponya. Hát a koponya csakugyan csendes. Mikor a nép alját ábrázolják, vigyázni kell, hogy ne úrhoz illő pózba, ruhába állítsák be „megtévesztőn", mondjuk meny­­nyezetes székre ültessék, az viszont már igen ritka eset, hogy Józsefet csak ácsnak, Máriát csak a nép lányának fessék, érezhető szegényszagban, amint olasz vagy francia művészek többször megtették. Spanyolország az egyetlen, ahol öregbítette piktorok tekintélyét jártasságuk az egyházatyák műveiben. Ha El Greco stílusa meghökkentette realizmushoz szokott befogadóit, ha festői előadása szem­­tengelyferdülésre vall, ahogy némelyek állították az első világháború előtt és „bizánci manierista", ahogy divat volt szépen szólón mondani a háború után, különc formanyelvén kívül a maga idejében főleg az járult toledói tekintélyéhez, hogy szen­vedélyesen érdekelte a teológia, mint a keresztény Bizánc alapítása óta minden görögöt, a kivándorlót is. HA A NÉZŐ legyűri kezdeti hamis benyomását, hogy zord vagy édeskés szentek gyülekezetében, oltárképek és kálváriák ellenére itt most nagy tudással és ízléssel rendezett, levegős tárlaton van és nem valami búcsújáró helyen, hozzászokik a döbbenetes realiz­mushoz és lassacskán kezdenek előbukkanni a nekünk már idegenszerű hitbuzgalmi légkör­ben az uralkodó népvonások, állandó jellembeli elemek, a spanyol „olyan amilyenség“. Ki más, mint egy spanyol, ezúttal Ribera festett volna meg duzzadó szoptatós emlővel egy csudas­­or- Folytatás a 2. oldalon CS. SZABÓ LÁSZLÓ­ VÉRES PANORÁM­A, FEHÉR LILIOM Bela padanyi Gulyas 1200 Gen«*« . G rue VicaiTe-Sa^cy&ra SWEDEH S':WS Third Troisiém« class class« Downsviow Irodalmi Ujsaö XXVII. évfolyam 1-2 szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1976 január-február I* 338.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék