Irodalmi Ujság, 1976 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1976-01-15 / 1-2. szám

2. DA­VID PR­YCE-JONES legújabb regénye, az Anglia kom­muna magyar vonatkozása ellenére sem árulja el azonnal, hogy írója behatóan és sokoldalúan ismeri a magyarországi viszonyokat. Pryce-Jonest szülővárosa, Bécs, és Ausztriában töltött gyer­mekkora Közép-Európához köti; oxfordi diákévei alatt pedig az 56- os forradalom élménye felébreszti érdeklődését Magyarország és a magyarok iránt. A forrada­lomról később történelmi ta­nulmánykötetet* írt, sőt egyik regényének* * is részben hátterét képezi. Részben, mert a főhős csupán pár céltalan napot tölt Magyarországon, — barátját kíséri el Budapestre, — de mégis talán a legjelentősebb napokat, mert barátja a pesti utcai harcok­ban tűnik el, valószínűleg elesett. Feltételezett halála azonban hőssé avatja ismerősei szemében, mert bár köztudottan újságírói számításból, karriert egyengető hírhajhászás miatt vállalkozott arra, hogy egy mentőautót vigyen Magyarországra, az a tény, hogy valamilyen ügyért lelkesedni tudott, hogy lelkesedése felülkerekedett ki­csinyes, önös céljain, hogy célratörésével és idealizmusával ide-oda sodródó, szűklátókörű nemzedékéből kitört,­­ elkülönítette, piedesztálra emelte, nosztalgikus példaképpé avatta. Az idegen szemszögéből az 56-os magyar forradalom nem politikai vagy ideológiai kérdés, vagy a nemzeti önrendelkezés és függetlenség meghirdetése, hanem mindössze a kívülálló, közömbös egyénnek a célban való hitet, az elkötelezettség le­hetőségét nyújtó példa,­­ több­szörös áttétellel, erősen meg­kérdőjelezve. A forradalomról szóló tanulmány ugyanakkor messzemenően tárgyilagos; az események időrendi leírására szorítkozik csupán, az ok és okozat kifejtésének halvány kísérletével. Érzelmi kötődés nem érződik a sorok között, ha létezik is, annyira elrejtett, hogy a történészhez „méltatlan" állásfoglalás vádjának gyanúja sem érheti, bármennyire elvárná is azt a szubjektív olvasó. AZ ÚJ REGÉNY, az Anglia kommuna a tárgyi tudást is igyekszik részben elkendőzni. Nem a külsőségekben: a magyar nevek hitelesek, az ékezetek a helyükön ülnek, a földrajzi ismeretek kifogástalanok és a történelmi háttér, ha magyarázatként szükség van rá, mindig helyesen fűződik a cselekmény szövedékébe. A Magyarországon játszódó első fejezetek hangulata azonban félrevezető. Az összbenyomás kopottabb, szegényesebb és fenyegetőbb a mai Budapestnél: az emberek komorabbak, az épületek szürkébbek, a szálloda elhanyagoltabb. Báthory Ádám rokonai megfélemlítettek — és ez a félelem még mindig a 45 utáni, birtokvesztő arisztokráciát megsemmisítő évek tapasz­talataiban gyökerezik, harminc év után is, egy akkor még meg sem született fiatalemberben, Ádám unokatestvérében is. Báthory Ádám, aki csecsemőkora óta Angliában élt és angol főúri családban nevelkedett, most van először Magyarországon. Az ox­fordi Petőfi Kör ösztönzésére utazik Pestre, rokonai látogatására. Előítélete nincs, egy kicsit talán azonosulni is szeretne. Budapest fenyegető hangulata azonban lassan hatalmába keríti és félni kezd. Úgy érzi, hogy megfigyelés alatt áll, és miután kocsijának az üvegét betörik és rákarcolják, hogy English bastard, go home!, félelmét igazoltnak érzi. Mintha a hidegháború éveit írnánk. A HIDEGHÁBORÚS hangulat­eltolódást azonban a regény műfaja igazolja, mely elsősorban kémtörténet. A fülszöveg szerint csak az­ egy idegen hatalom — a magyar kémhálózat — aljas kísérlete, hogy a fiatal, naivan idealista angol forradalmár csoportokba beépülve, azokat tár­sadalomromboló propagandára és terrorcselekményekre uszítsa. Olyan „benn a bárány, kinn a farkas" alapon, mégha néha a bárány is fekete. Mert tün­­tetgethetnek és robbantgathatnak bombákat Angliában a fiatalok, azért mégis saját társadalmuk bűvös körén belül vannak. Az igazi veszélyt az idegen kém, Tóth László megjelenése jelenti, mert ügyesebb, ravaszabb, céltudatosabb, mert egy nem­zetközi mozgalom érdekeit kép­viseli a nemzetivel szemben. Az utóbbit az Anglia kommuna tagjai természetesen nem látják, nekik Tóth az erős, határozott forradalmár. Ezzel vissza is jutunk Pryce-Jones korábbi regényének alapmotívumához, az elidegenedett, meggyőződéstelen, közömbösen sodródó nemzedék problematikájához, amelynek szemében a puszta céltudatosság is hőst tud teremteni. Ott pozitív hőst, akivel legalább posztumusz elismerésében azonosulni lehetett, itt negatív figurát, akinek ötleteivel megmérkőzni kellene, ellenötletekkel azokon túltenni vagy előre leszerelni őket. Akinek erejét ki kellene használni és tapasztalatára építeni kellene, de úgy, hogy ezzel kisajátítsák és megfosszák az elismeréstől. A bombát Lord Carthew, Báthory Ádám nevelőapjának vidéki kastélyában mégis Tóth robban­­tatja fel. A bomba a külügyminisztert majdnem megöli. A bűnösöket azonban futni kell hagyni: Tóth Lászlót a követségről, és Ádám unokatestvérét, Lajost, akit Tóth származása miatt szorított sarokba és kényszerített terror­­cselekményre, Angliából. AZ ANGLIA KOMMUNA forradalmi magja ugyanis már a végkifejlet előtt szétszóródott. Nem is állt másból sohasem, mint a középosztályból kicsapódó elégedetlenkedő vagy pusztán „valami másra" vágyó fiatalokból, akik a „másik tár­sadalom“ építésének délibábjában élték ki átmeneti, ellenzékieskedő, pubertáskori zavaraikat. Vezetőjük, Ton­y jellemezte őket a legtalálóbban, — egyikükről szólva, de bármelyikükre értve. .....ő is anarchista, a tár­sadalomból kihullott szegény kis gazdag lány — ezen az élet­szakaszon mind átmennek." A történet pikantériája, hogy a kommunához csatlakozik Lord Carthew lánya, Louisa is, Ádám mostohatestvére. Louisa politikailag végtelenül naiv, át nem gondolt forradalmi ábrán­dozásai és alapvető közönyössége majdnem a szülői ház felrob­bantásáig és apja megöléséig sodorják anélkül, hogy egy percre is tudatára ébredne, mi történik vele és­ körülötte. Bár zacskóba csomagolt bombákat helyezett politikusok ajtajába, és a kom­muna az ő pénzén vett fegyvereket, büntetés a leleplezés után nem éri. Apjában még a megbocsátás gondolata sem merül fel, mert nincs mit megbocsátania. Amíg a kom­muna többi tagját a rendőrség keresi, Louisa otthon lábadozik és búfelejtőnek világkörüli útra készül. David Pryce-Jones szatirikus osztálykritikájának is tekinthetnénk Louisa zökkenőmentes visszatalálását a társadalmi rendbe: ha a jó oldalon született valaki, nehéz igazán rosszat és büntetendőt elkövetnie. Vagy felfoghatnánk a születésben gyökerező és a körülményektől alig befolyásolt predesztinációnak is, az egyénre eleve kiszabott sorsnak, ami alól felmentés nem létezik. ÁDÁM SORSA is ezt igazolja, sokkal tragikusabban mint Louisáé. Louisa visszailleszkedhet helyére, Ádámnak nincs helye. Látszatra Ádámnak sem történik semmi bántódása, még a magyar követségen is, ahol fogvatartják és vallatják, alkalmat adnak neki a menekülésre. Az angol kémelhárítók a kihallgatás során dicsérik megfigyeléseit és beszámolójának precíz angolságát, sőt azt is felajánlják neki, hogy lépjen be a titkosszolgálatba. Ilyen emberekre van szükségük. Az ajánlat azon­ban Ádámnak Tóth László szavait juttatja eszébe. „Az afféle ember, mint te, — és neked ezt már érezned kellett, — sem ilyen, sem olyan. Te az örök menekült vagy, korunk új tüneménye. Az angoloknak mindig egy kicsit fur­csa szerzet leszel, nem valami jött-ment, mert ahhoz túlságosan gentleman vagy, de, azért valaki, akinél nem minden stimmel. Noha nekünk a törzs kivetettje vagy, mégiscsak hozzánk tartozol, bár mi nem is vagyunk biztosak benne, hogy visszafogadnánk-e... Az ilyen közbüleső emberekből, mint te, lesznek a legjobb kémek. Mert sehova sem tartoznak, folyton önmagukat, valójában a megértést keresik. Ha nem találják, csak a bosszú marad számukra" ÁDÁMOT minden emléke és élménye, minden ösztöne és gon­dolata Angliához köti, ahol ott­hona van és ahol otthon van. Anyanyelve angol, neveltetése is; magyarul nem tud és nem érzi szükségét, hogy megtanuljon. Lojalitása természetes és osz­tatlan. A Petőfi Körhöz való csatlakozása, majd magyarországi látogatása sem valami önmagakeresésből fakad, hanem udvarias, ellentmondani nem tudó magatartásából. A név kötelez, mondják, és ő belép a körbe. Az angol-magyar baráti kör magyarországi túrákat szer­vez és Ádám rááll, hogy elmen­jen rokonait meglátogatni Pestre. Néha felrémlik benne, hogy ő is magyar. A Duna hídon arra gon­dol, hogy a sors úgy is adhatta volna, hogy most ő is természetesen sétálna itt a töb­biekkel. De ez csak futó gondolat, inkább kíváncsiságból fakad, mint bizonytalanságból; magyar származású énjét talán színezi, de nem befolyásolja. Csupán érzékenyebbé teszi azokra az apró tűszúrásokra, amelyek angol oldalról érik. Angolnak érzi magát, mégis ismételten bizonyítania kell, hogy nem kívülálló, nem idegen. A regény cselekménysorozata végül arra kényszeríti, hogy szembenézzen önmagával és elfogadja a kettősséget, amit születése szabott ki rá. „Senkinek sem lenne szabad származását felhány­torgatni“, — mondja az Anglia kommuna egyik tagja Louisának. Talán nem lenne szabad, de ez a világ rendje, — mondja David Pryce-Jones regénye. Az embert születése predesztinálja arra, hogy bűnösnek tartsák-e, vagy megtévelyedettnek, bizalmat előlegezzenek-e neki, vagy gyanakvással figyeljék legár­tatlanabb cselekedetét is. AZ ANGLIA KOMMUNA csak látszatra kémregény; mélyebb mondanivalója intelem a sehova sem tartozóknak, valahogy ilyenképpen: ha két hazád van, vagy ha úgy érzed, hogy két hazád van, fogadd el, hogy örök menekült vagy, mindenhol egy kicsit idegen. Ne keresd az azonosulás lehetőségeit, mert a személyazonosságod — a kirekesztettséged. Az intelem Ádámnak szól, a regény neki van dedikálva. De szól talán minden örök menekültnek, hazátlannak is és annak is, aki menekült saját hazájában. Czigány Magda * The Hungarian Revolution. London, E. Benn, 1969. 127 1. ** The Stranger's View. London, Weidenfeld and Nicolson, 1967. 222 1. ÁDÁM, ki vagy? IRODALMI ÚJSÁG 1976 január-február VÉRES PANORÁM­A, FEHÉR LILIOM nyet, a szőrös asszonyt, akinek Isten kifürkészhetetlen akaratából sűrűbb, feketébb és hosszabb szakálla nőtt, mint a háttérben kámpicsorodottan topogó, láthatólag megtört urának? Az ember közelebb lép a képekhez, megelevenítő, bizalmas viszonyba kerül víziójukat ölelgető szentek tekintetével, arcával. Vöröskarikás, kisírt, álmatlan, parázsló szemek (esetleg a földöntúli boldogságtól), kövön térdelő, iszonyú erejű visszafojtás, a perzselő kasztíliai nap és kő illatok által fölgerjesztett érzékek önsanyargató elfojtása, amely talán a gőgnél is nagyobb nem­zeti csapásuk volt az Aranykor­ban, vad kacagás, de semmi mosolygó humor, szívdobogtató női szépség, amely arasznyi léttel méri önnön varázsát, mert nem tud szabadulni­ apáca rokonok ostorozó intelmétől, mennyei súlytalansággá szublimált földi hontalanság a korhadó birodalomban, aranyon, ezüstön, fűszeren, gyapoton, cukornádon és déli gyümölcsön nyüzsgő koldussereg, vak emberférgek szigorú paloták alamizsnaosztó küszöbén, — ha feszült azonosulással, sokáig nézzük a képeket, réten átvilágít a történelmivé vált stílusfátylak alól az Inkvizíció,­ amely indulat nélkül, végtelen türelem árán rostálta ki bűnbánó áldozatait a máglyákra, vércsíkos önkorbá­­csolók csapata s az önkorbá­­csolók könnyekig megrendült bámulóinak még nagyobb serege, arénák telezsúfolására elegendő ínyenc szakértő a bikaviadalokon, kaszára-kapára kapó nép Napoléon verhetetlen hírű seregével szemben, a hosszan gennyedő, esztelen carlista polgárháború a múlt században s az a mérhetetlenül nagyobb az ezerkilencszázharmincas években, nemzedékem egyik lázálma. Fehér liliom a fiatal Szűzanya lábánál, de köröskörül véres a panoráma, fanatikus arcok az önkívület álarcában. Szánjatok le a festményről, egynegyede ma templomgyújtogató lehetne, egynegyede olyan, aki bent ég a templomban, az oltári szentség védelmére, a többiek két tűz közé szorulva elvesztenék valamelyik végtagjukat. Eszembe jutott a páratlan Cartier Bresson szívfa­csaró fényképe a mankós kisfiú­ról, hancúrozó pajtásaival egy fe­hérre meszelt romház tátongó díszletében. A dátum 1933, a hely Sevilla. Már robbantottak. Százszorosan óvjon tőle az irgalmazó sors, de ha kitörne még egy polgárháború, Krisztus és Marx nevében ismét százezrével mészárolnák egy­mást. S a vérfürdő felett hiába emelné föl kezét magasra, akár könyörgön, akár tiltan a király nevében bizalmi embere, a legelőkelőbb és leghűvösebb ud­varonc, akivel (festve) valaha dolgom volt, Velasquez.

Next