Irodalmi Ujság, 1977 (28. évfolyam, 3-12. szám)
1977-03-15 / 3-4. szám
XXVIII. évfolyam 3-4 szám. A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1977 Március-Április A "Védőbeszéd a dekadens Európáért" olvasása közben ÚJABB KÍSÉRTET jár Európában, — a válság kísértete. Miben s minek az ellenkezőjében — valutafelértékelésben és leértékelésben, túlnépesedésben és születésszabályozásban, fényképrealizmusban és monochromban, miniszoknyában és maxiszoknyában — nem lehet kimutatni a fenyegető gazdasági, társadalmi, kulturális, erkölcsi romlás jeleit? A hongkongi import műbőrfoteljében olvasgató nyugat-európai polgár újságjának címe Untergang des Abendlandes lehetne s mikor durva csengőszóra riadva félrehúzza a végkiárusításban potom pénzért vett tüllfüggönyt. Mit lát az északafrikai vendégmunkással minap helyrehozatott kiskapuban? Hannibált! A válsághangulat nem újkeletű. A fogyasztótársadalmi bőségszaru szélesre tárt öble alatt hízó nyugateurópait éveken át szívelhajasodással rémisztgették, s ha nem sikerült is elijeszteni a habzsolástól, elhitették vele: a sokat termelővel, az Európát háborús romjaiból felépítővel, a világtörténelem — Észak- Amerika mellett — legszabadabban, legtöbb jóban dúskáló és viszonylag legkevésbé igazságtalan társadalmának élvezőjével, hogy tulajdonképpen koldusszegény — az iparbárókhoz viszonyítva: rabszolga — mert részletre fizeti a családi házat; és elidegenedett, — ha színes televíziójának képernyőjén a hajszeszreklámos varietéműsort nézi; egy halálraítélt s vesztét sokszorosan megérdemelt rendszer szerencsétlen kizsákmányoltja. Úgy látszik, válságban vagyok, — böffentette elég közömbösen, de mégis fokozódó meggyőződéssel két libamájas szendvics között a nyugati polgár. S most, hogy vékonyabban kell a libamájat kenni, s lám, felemelték még az Untergang előfizetési díját is, az eredetileg tompa válságérzet bénító élességgel kezd fájni. Végünk van, állapítja meg a nyugati polgár, jobb lesz azt a különben is már nem a kisajtót rúgó, csak udvarias ügynökmosollyal csengető Hannibált beengedni a csodaszereivel. — az majd rendet teremt. * ÁM MI TÖRTÉNIK akkor, ha Nyugat talán nincs is olyan nagyon súlyos válságban? Az általános és már-már ünnepi válsághangulatból kirívó kérdés első hallásra meghökkent. Micsoda ünneprontás! Meztelen a király, kiabál mindenki, s íme, egy öreg filozófus az evidenciáratapintó gyermek szókimondó tapintatlanságával közli: egész rendes ruhája van. Nem mintha Raymond Aron, a liberális világszemlélet legvilágosabban látó s beszélő filozófusa nem lenne szintén nyugtalan s nem tapasztalna válságjelenségeket a nyugateurópai társadalomban, gazdaságban, politikában, a szakadást, foltot a király ruháján. Legutóbb megjelent könyvének némi habozás után ő is ,, Védőbeszéd a liberális Európáért" helyett a Védőbeszéd a dekadens Európáért" címet adta. De abban a szóban, hogy dekadens, jó adag kihívás is van, mert kiderül, hogy ellentéte nem a progresszív, vagy a virágzó, vagy az egészséges, hanem egyszerűen: a barbár. Mivelhogy a barbár kommunista világ minden erőfitogtatása ellenére sokkal dekadensebb, mint a nyugati. Hatalmasra hizlalt hadseregével, amellyel az atomegyensúly korában nyitt háborút egyelőre nem kezdhet, saját gazdasági, társadalmi fejlődését bénítja; ideológiája, a marxizmusleninizmus sosem volt filozófia, csak prófécia, de most már az is meddő dogmatizmusba merevült. nem is hálni, de halni jár belé a lélek; gazdasági élete nem egyéb, mint nyomorának leplezgetése, szellemi élete kimerül a beszivárgó szabad gondolat ellen csapkodó védekezésben. Ezzel a Szovjet Birodalommal szemben Nyugat-Európa válsága elsősorban az, hogy nem ismeri fel, nem akarja felismerni ellensége gyenge pontjait és saját erejét. Ha Nyugat valóban elbukik, akkor nem a küzdelembe, az erőpróbába pusztul bele, hanem tulajdon önbizalom hiányába. Mintha a Nyugat, visszájára fordítva a bibliai hasonlatot, a saját szemében keresné a szálkát , s a másikéban nem látná meg a gerendát sem, vagy valamilyen ellen-Coué módszerrel élve hajtogatná: gyenge vagyok, csúnya vagyok, erkölcstelen vagyok, halálos ellenségem pedig, különösen mikor az eurokommunizmus mosolygós képében jelentkezik, egyre szebb és jobb. A MARX óriási helyét a mai nyugati gondolkozásban nem filozófiai érveinek helytállósága, időszerűsége magyarázza, hanem a Szovjetunió minden filozófiától független hatalma, s ezenkívül egy botrányos misztifikáció. Marx a kapitalizmus múlt század közepi, angliai formájának kritikai analízisét egybekötötte egy mind eleddig hamisnak bizonyult próféciával; olyan katasztrófát jósolt, amelyből — ki tudja, miért — a proletariátus diktatúrája nő ki, s azon túl a kizsákmányoló rendszer vége, a szocializmus győzelme és az Állam elhalása. A marxizmus ideológiai története azóta is azoknak a különböző hipotéziseknek a sorozata, amelyeket — valahányszor túl szembeötlővé vált egy-egy újabb tévedése — az eredeti próféciához magyarázatként hozzátoldottak, — azt kimutatandó, hogy mégsem a prófécia tévedett, hanem a tények. A misztifikáció hogy a marxizmus-tenmnizmust mint tudományt tálalják a világ elé. Mi ennek a „tudománynak” a mérlege? A nyugati ipari munkásság pauperizációja nem következett be. A kapitalizmus önpusztító válsága sem. Egyetlen forradalom sem tört ki a Marx által megjósolt körülmények között. A termelőeszközök kollektív tulajdonba vétele nem biztosította azt a virtuális gazdagságot, mely jobbra fordíthatta volna a munkásság helyzetét. A marxista pártok nem proletárdiktatúrát eredményeztek, hanem diktatúrát a proletariátus fölött is, és ugyanakkor nem szüntette meg a nemzeti ellentéteket az internacionalizmus szépséges tanítása. A kapitalizmus fejlődésében éppúgy, mint a magukat szocialistának nevező országok tapasztalataiban sokszorosan megcáfolt prófétizmus olyan üres ma is, mint amikor megszületett. De hát hogyan is válhatnék a proletariátus vezető osztállyá ott, ahol mindent az egységpártbürokrácia vezet? Miért is bizonyulna a közös — értsd: állami — tulajdon különösen hatékonynak a javak termelésében? Milyen varázsvessző tudná a centralizált tervgazdálkodást a demokráciával és az egyéni szabadságjogokkal összeegyeztetni? Mivel lehet bürokratikus planifikáción kívül a piacgazdálkodást helyettesíteni? Ezekre a kérdésekre a marxizmus nem tud választ adni, sem a moszkvai értelmezésű marxizmus, sem a társadalombírálathoz kényelmes szóhasználattal és szellemi restségből mindenki által bevett fogalmakkal szolgáló, Nyugaton dívó vulgármarxismusok bármelyike. * A HÁBORÚ UTÁN! években — emlékezik Raymond Aron. — voltak olyan köztiszteletben álló politológusok, akik megírták, hogy 20—30 év múlva — tehát legkésőbb mostanság — a nyugateurópai országok is kénytelenek lesznek vasfüggönyt építeni, hogy megakadályozzák kizsákmányolt proletárjaikat a tömeges disszidálásban Kelet felé, a felszabadult proletártestvérekhez, akiknek a tervgazdálkodás a hatalmas bőségben már ingyen kenyeret is . Azt, hogy e jóslat mennyire iváslt be, néhány szónoki kérdésben lehet összefoglalni: Nyugatot menti-e ,net az éhínségtől a szovjet gabona, vagy a Szovjetuniót a nyugati? Szovjet mérnökök és munkások építeneke rubelbefektetéssel és hitelben modern gyárakat Nyugaton, vagy fordítva? A Nyugat van-e dollármilliárdokkal eladósodva a Kelet irányában, vagy megfordítva? Nyugaton kapnak-e hisztérikus rohamokat, ha egy turista lefényképez egy vasúti hidat? Nyugaton kell-e a nemkonformista szellemi termékeket suba alatt terjeszteni? Nyugaton félnek-e a szókimondó ellenzéktől? Sőt, tovább is menve: Nyugaton félnek-e jobban a szabadságjogok tiszteletbentartását ígérő eurókommunistáktól, vagy Keleten? Nyugaton inkább attól tartanak, hogy az eurókommunisták, ha egyszer hatalomra kerülnek, nem tartják be fogadkozásaikat. Keleten attól, hogy betartják...) El kell ismerni viszont, hogy kosárlabdázásban, talaj- és szertornában, úszásban a keleti tenyészsportolók legyőzik a nyugatiakat. De azért itt sem érdektelen megjegyezni: az olimpiai játékokra és ünneplésre készülő Moszkvában nyugati tőke építi nyugati mérnökökkel és nyugati munkásokkal a szükséges szállodákat. Nyugat-Európa gyárakat és gépeket ad el a Szovjetuniónak, s főleg nyersanyagokat vásárol tőle, a fejlett és fejletlen országok közti csereforgalmat illusztrálva. A népek, országok rangját ma már nem egyszerűen a katonai hatalom, hanem a tudomány, a technika, a termelékenység színvonala szabja meg. A múltba, a katonai erejébe merevedett Szovjetunió a modern LAPUNK TARTALMÁBÓL Cs. Szabó László novellája Az ördög (2.-3. old.) Mikes György: Bocsánat a zavarásért (4. old.) Megyery Sári: A nais öl in. mítosz vagy valóság? (5. old.) Vajda Albert: Az emberiség legfontosabb testrésze (6. old.) Csiky Ágnes Mária, Kabdebó Tamás, Saáry Éva, Halász Péter, Haas György és Gömöri György kritikái E. Szilágyi Yvonne, Keszei István. Kommendák Lajos Major Zala Lajos, Mózsi Ferenc és Romvári Zsuzsa versei. Erdélyi jelentés, — az Irodalmi Újság erdélyi melléklete (I.—Vill.) népek, versenyében lemaradt és semmi jel sincs arra, hogy lemaradását egyhamar behozza. A kérdés mindezek után csak ez; miért a Nyugat van válságban? * A VÁLASZ, nagyjából, ez lehetne; azért, mert hisz a válságban, keresi ezt a válságot. — ez az önvizsgálat egyébként a kritikai érzékkel együtt kultúrájának egyik legfőbb jellemzője. Alkotóerejét, fejlődését századokon át ennek a negatívnak tűnő, de végső fokon mindig pozitívumot szülő, önkritikája kihívására a meglévőnél jobban válaszolni kényszerülő és tudó belső dinamikának köszönhette. A mindent megkérdőjelezés azonban nemcsak Nyugat nagyságának biztosítéka, hanem, sajnos, egyúttal sebezhető pontja is. Sosem lehet tudni, s ma kevésbé, mint valaha, nem omlike össze, szemben a merev despotizmussal, nem omlik-e egyenesen a despotizmus karjaiba? Nem mintha az végzetes csapást tudna rámérni, hanem saját értékeinek unott lebecsülése, pusztán önvádjainak és kíméletlen önkritikájának súlya alatt. Még időben fel fogja-e ismerni saját társadalmi, gazdasági, erkölcsi rendszerének fölényét a despotizmusokkal szemben? Ettől függ sorsa. És hosszabb lejáratra ettől függ a Nyugat felé áhító kelet- és középeurópai népidemokráciák utolsó reménysége is. Kollányi András