Irodalmi Ujság, 1977 (28. évfolyam, 3-12. szám)

1977-03-15 / 3-4. szám

XXVIII. évfolyam 3-4 szám. A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1977 Március-Április A "Védőbeszéd a dekadens Európáért" olvasása közben ÚJABB KÍSÉRTET jár Európában, — a válság kísértete. Miben s minek az ellenkezőjében — valutafelértékelésben és leértékelésben, túlnépesedésben és születésszabályozásban, fényképrealizmusban és monochromban, miniszoknyában és maxiszoknyában — nem lehet kimutatni a fenyegető gazdasági, társadalmi, kulturális, erkölcsi romlás jeleit? A hongkongi im­port műbőrfoteljében olvasgató nyugat-európai polgár újságjának címe Untergang des Abendlandes lehetne s mikor durva csengőszóra riadva félrehúzza a végkiárusításban potom pénzért vett tüllfüggönyt. Mit lát az észak­afrikai vendégmunkással minap helyrehozatott kiskapuban? Han­nibált! A válsághangulat nem újkeletű. A fogyasztótársadalmi bőségszaru szélesre tárt öble alatt hízó nyugateurópait éveken át szívelhajasodással rémisztgették, s ha nem sikerült is elijeszteni a habzsolástól, elhitették vele: a sokat termelővel, az Európát háborús romjaiból felépítővel, a világtörténelem — Észak- Amerika mellett —­ legszabadab­ban, legtöbb jóban dúskáló és viszonylag legkevésbé igazságtalan társadalmának élvezőjével, hogy tulajdonképpen koldusszegény — az iparbárókhoz viszonyítva: rab­szolga — mert részletre fizeti a családi házat; és elidegenedett, — ha színes televíziójának képernyőjén a hajszeszreklámos varietéműsort nézi; egy halálraítélt s vesztét sokszorosan megérdemelt rendszer szerencsétlen kizsákmányoltja. Úgy látszik, válságban vagyok, — böffentette elég közömbösen, de mégis fokozódó meggyőződéssel két libamájas szendvics között a nyugati polgár. S most, hogy vékonyabban kell a libamájat kenni, s lám, felemelték még az Untergang előfizetési díját is, az eredetileg tompa válságérzet bénító élességgel kezd fájni. Végünk van, állapítja meg a nyugati polgár, jobb lesz azt a különben is már nem a kisajtót rúgó, csak udvarias ügynök­mosollyal csengető Hannibált beengedni a csodaszereivel. — az majd rendet­ teremt. * ÁM MI TÖRTÉNIK akkor, ha Nyugat talán nincs is olyan nagyon súlyos válságban? Az általános és már-már ünnepi válsághangulatból kirívó kérdés első hallásra meghökkent. Mi­csoda ünneprontás! Meztelen a király, kiabál mindenki, s íme, egy öreg filozófus az evidenciára­­tapintó gyermek szókimondó tapintatlanságával közli: egész rendes ruhája van. Nem mintha Raymond Aron, a liberális világszemlélet legvilágosabban látó s beszélő filozófusa nem lenne szintén nyugtalan s nem tapasztalna válságjelenségeket a nyugateurópai társadalomban, gazdaságban, politikában, a szakadást, foltot a király ruháján. Legutóbb megjelent könyvének némi habozás után ő is ,, Védő­beszéd a liberális Európáért" helyett a Védőbeszéd a dekadens Európáért" címet adta. De abban a szóban, hogy dekadens, jó adag kihívás is van, mert kiderül, hogy ellentéte nem a progresszív, vagy a virágzó, vagy az egészséges, hanem egyszerűen: a barbár. Mivelhogy a barbár kommunista világ min­den erőfitogtatása ellenére sokkal dekadensebb, mint a nyugati. Hatalmasra hizlalt hadseregével, amellyel az atom­egyensúly korában nyitt háborút egyelőre nem kezdhet, saját gazdasági, tár­sadalmi fejlődését bénítja; ideológiája, a marxizmus­­leninizmus sosem volt filozófia, csak prófécia, de most már az is meddő dogmatizmusba merevült. nem is hálni, de halni jár belé a lélek; gazdasági élete nem egyéb, mint nyomorának leplezgetése, szellemi élete kimerül a beszivárgó szabad gondolat ellen csapkodó védekezésben. Ezzel a Szovjet­ Birodalommal szemben Nyugat-Európa válsága elsősorban az, hogy nem ismeri fel, nem akarja felismerni ellensége gyenge pontjait és saját erejét. Ha Nyugat valóban elbukik, akkor nem a küz­delembe, az erőpróbába pusztul bele, hanem tulajdon önbizalom hiányába. Mintha a Nyugat, visszájára fordítva a bibliai hasonlatot, a saját szemében keresné a szálkát , s a másikéban nem látná meg a gerendát sem, vagy valamilyen ellen-Coué módszerrel élve hajtogatná: gyenge vagyok, csúnya vagyok, erkölcstelen vagyok, halálos ellenségem pedig, különösen mikor az eurokom­­munizmus mosolygós képében jelentkezik, egyre szebb és jobb. A MARX óriási helyét a mai nyugati gondolkozásban nem filozófiai érveinek helytállósága, időszerűsége magyarázza, hanem a Szovjetunió minden filozófiától független hatalma, s ezenkívül­ egy botrányos misztifikáció. Marx a kapitalizmus múlt század közepi, angliai formájának kritikai analízisét egybekötötte egy mind eleddig hamisnak bizonyult próféciával; olyan katasztrófát jósolt, amelyből — ki tudja, miért — a proletariátus diktatúrája nő ki, s azon túl a kizsákmányoló rendszer vége, a szocializmus győzelme és az Állam elhalása. A marxizmus ideológiai története azóta is azoknak a különböző hipotéziseknek a sorozata, amelyeket — valahányszor túl szembeötlővé vált egy-egy újabb tévedése — az eredeti próféciához magyarázatként hozzátoldottak, — azt kimutatandó, hogy mégsem a prófécia tévedett, hanem a tények. A misztifikáció hogy a marxizmus-tenmnizmu­st mint tudományt tálalják a világ elé. Mi ennek a „tudománynak” a mérlege? A nyugati ipari munkásság pauperizációja nem következett be. A kapitalizmus önpusztító válsága sem. Egyetlen forradalom sem tört ki a Marx által megjósolt körülmények között. A termelőeszközök kollektív tulajdonba vétele nem biztosította azt a virtuális gaz­dagságot, mely jobbra fordíthatta volna a munkásság helyzetét. A marxista pártok nem proletár­­diktatúrát eredményeztek, hanem diktatúrát a proletariátus fölött is, és ugyanakkor nem szüntette meg a nemzeti ellentéteket az in­ternacionalizmus szépséges tanítása. A kapitalizmus fejlődésében éppúgy, mint a magukat szocialistának nevező országok tapasztalataiban sokszorosan megcáfolt prófétizmus olyan üres ma is, mint amikor megszületett. De hát hogyan is válhatnék a proletariátus vezető osztállyá ott, ahol mindent az egységpárt­­bürokrácia vezet? Miért is bizonyulna a közös — értsd: állami — tulajdon különösen hatékonynak a javak ter­melésében? Milyen varázsvessző tudná a centralizált ter­vgazdálkodást a demokráciával és az egyéni szabadságjogokkal összeegyeztetni? Mivel lehet bürokratikus planifikáción kívül a piacgazdálkodást helyettesíteni? Ezekre a kérdésekre a marxizmus nem tud választ adni,­­ sem a moszkvai értelmezésű marxiz­mus, sem a társadalombírálathoz kényelmes szóhasználattal és szellemi restségből mindenki által bevett fogalmakkal szolgáló, Nyugaton dívó vulgár­­marxismusok bármelyike. * A HÁBORÚ UTÁN! években — emlékezik Raymond Aron. — voltak olyan köztiszteletben álló politológusok, akik megírták, hogy 20—30 év múlva — tehát legkésőbb mostanság — a nyugateurópai országok is kénytelenek lesznek vasfüggönyt építeni, hogy megakadályozzák kizsákmányolt proletárjaikat a tömeges disszidálásban Kelet felé, a felszabadult proletár­testvérekhez, akiknek a terv­­gazdálkodás a hatalmas bőségben már ingyen kenyeret is . Azt, hogy e jóslat mennyire iváslt be, néhány szónoki kérdésben lehet összefoglalni: Nyugatot menti-e ,net az éhínségtől a szovjet gabona, vagy a Szovjetuniót a nyugati? Szovjet mérnökök és munkások építenek­­e rubelbefektetéssel és hitelben modern gyárakat Nyugaton, vagy fordítva? A Nyugat van-e dollármilliárdokkal eladósodva a Kelet irányában, vagy megfordítva? Nyugaton kapnak-e hisztérikus rohamokat, ha egy turista lefényképez egy vasúti hidat? Nyugaton kell-e a nem­konformista szellemi termékeket suba alatt terjeszteni? Nyugaton félnek-e a szókimondó ellenzéktől? Sőt, tovább is menve: Nyugaton félnek-e jobban a szabadságjogok tiszteletben­­tartását ígérő euró­­kommunistáktól, vagy Keleten? Nyugaton inkább attól tartanak, hogy az eurókommunisták, ha egyszer hatalomra kerülnek, nem tartják be fogadkozásaikat. Keleten attól, hogy betartják...) El kell ismerni viszont, hogy kosárlabdázásban, talaj- és szer­tornában, úszásban a keleti tenyész­sportolók legyőzik a nyugatiakat. De azért itt sem érdektelen megjegyezni: az olim­piai játékokra és ünneplésre készülő Moszkvában nyugati tőke építi nyugati mérnökökkel és nyugati munkásokkal a szükséges szállodákat. Nyugat-Európa gyárakat és gépeket ad el a Szovjetuniónak, s főleg nyersanyagokat vásárol tőle,­­ a fejlett és fejletlen országok közti csereforgalmat illusztrálva. A népek, országok rangját ma már nem egyszerűen a katonai hatalom, hanem a tudomány, a technika, a ter­melékenység színvonala szabja meg. A múltba, a katonai erejébe merevedett Szovjetunió a modern LAPUNK TARTALMÁBÓL Cs. Szabó László novellája A­z ördög (2.-3. old.) Mikes György: Bocsánat a zavarásért (4. old.) Megyery Sári: A nais öl in. mítosz vagy valóság? (5. old.) Vajda Albert: A­z emberiség legfontosabb testrésze (6. old.) Csiky Ágnes Mária, Kabdebó Tamás, Saáry Éva, Halász Péter, Haas György és Gömöri György kritikái E. Szilágyi Yvonne, Keszei István. Kommendák Lajos Ma­jor Zala Lajos, Mózsi Ferenc és Romvári Zsuzsa versei. Erdélyi jelentés, — az Irodalmi Újság erdélyi melléklete (I.—Vill.) népek, versenyében lemaradt és semmi jel sincs arra, hogy lemaradását egyhamar behozza. A kérdés mindezek után csak ez; miért a Nyugat van válságban? * A VÁLASZ, nagyjából, ez lehetne; azért, mert hisz a válságban, keresi ezt a válságot. — ez az önvizsgálat egyébként a kritikai érzékkel együtt kultúrájának egyik legfőbb jellemzője. Alkotóerejét, fejlődését századokon át ennek a negatív­nak tűnő, de végső fokon mindig pozitívumot szülő, önkri­­tikája kihívására a meglévőnél jobban válaszolni kényszerülő és tudó belső dinamikának köszönhette. A mindent megkérdőjelezés azonban nemcsak Nyugat nagyságának biztosítéka, hanem, sajnos, egyúttal sebezhető pontja is. Sosem lehet tudni, s ma kevésbé, mint valaha, nem omlik­­e össze, szemben a merev despotizmussal, nem omlik-e egyenesen a despotizmus kar­jaiba? Nem mintha az végzetes csapást tudna rámérni, hanem saját értékeinek unott lebecsülése, pusztán önvádjainak és kíméletlen önkritikájának súlya alatt. Még időben fel fogja-e ismerni saját társadalmi, gazdasági, erkölcsi rendszerének fölényét a despotizmusokkal szemben? Ettől függ sorsa. És hosszabb lejáratra ettől függ a Nyugat felé áhító kelet- és középeurópai népi­demokráciák utolsó reménysége is. Kollányi András

Next