Irodalmi Ujság, 1977 (28. évfolyam, 3-12. szám)

1977-03-15 / 3-4. szám

4. MIKES GYÖRGY: BOCSÁNAT A ZAVARÁSÉRT... A napokban betörtek hozzám. Az egész dolog azzal kezdődött, hogy írtam egy levelet — mint már nagyon sokszor ezelőtt is — a Times-nak és az újság az ember nevével mindig a pontos lakcímét is közli, úgy délben két óra tájban felhívott valaki telefonon és feltett egy-két kérdést a levéllel kapcsolatban. A telefonáló beszédmodora és stílusa nem volt olyan, amilyennek az ember a Times olvasóit elképzeli, de hát a Times-ot akárki megvásárolhatja. A kérdései sem olyanok voltak, mint akit valóban érdekel a csehszlovák disszidensek ügye,­­ a levelem témája. De manapság az emberek olyan sokat telefonálnak és gyakran olyan hülyeségeket mondanak, vagy kérdeznek, hogy az egész ügyet már régen elfelejtettem volna, ha a telefonáló nem tört volna be az­nap este a házamba. Nyilván csak arról akart meggyőződni, hogy én vagyok-e a levélíró és hogy otthon vagyok-e. Az elgondolás a dzolog mögött az lehetett, hogy aki levelet ír a Times-nak, az gaz­dag és előkelő. Ez bizonyára igaz is a legtöbb esetben, én lehetek az egyetlen kivétel. Este hat óra tájban elmentem egy un. irodalmi partyra és on­nan villámgyors vacsorára, — levelem tárgyának megfelelően egy cseh étterembe. Velem volt egy kedves hölgyismerősöm, aki haza akart sietni velem, mert a rádión meg akart hallgatni valami magasröptű halandzsát, amihez nekem nem sok kedvem volt. Ez 9.50-kor kezdődött. Hazafelé hajtván megláttunk egy új fagylaltozót, ahol 32 különböző amerikai fagylaltot árulnak. A hölgy egy pillanatra megingott, felvetette a kérdést, hogy ne menjünk-e be fagylaltot enni, de aztán elvetette a gon­dolatot. Én azonban, — mitsem sejtvén döntésem fontosságáról, — azt mondtam: a fenébe az irodalommal, éljen a fagylalt. Az a pár perc, amit fagylaltevéssel töltöttünk, fontos szerepet játszott a továbbiakban. Az első tanulság: sohase add fel a magasrendű irodalmat hitvány fagylaltért. AMIKOR hazaértem, éppen valami — bizonyára érdekes és lebilincselő dolgot mondottam a hölgynek, — nem emlékszem már a témára — megálltunk a garázs előtt és vagy fél percig az autóban beszélgettünk. Aztán kiszálltam, kinyitottam a garázs­ajtót, behajtottam a kocsit, be­csuktam az ajtót, — mindez összesen a csevellyel együtt vagy másfél percig tarthatott, — és — most már tudom — ez alatt a másfél perc alatt menekültek el a betörők. Amiért mellékesen ezúton mondok nekik hálás köszönetet, mert mitsem óhajtanék kevésbé, mint két daliás és ifjú betörővel bírókra kelni. AZ ELSŐ rendkívüli dolog, ami feltűnt az volt, hogy a két macska — az én macskám és a szomszédé — egymás mellett ült a járdán, meglepett és csodálkozó arccal, mint akik jól tudják, hogy valam­i rendkívüli dolog történt, és­ most sem értik az emberek furcsa viselkedését, — sohasem értették. Aztán láttam, hogy a függönyt zászlóként lengette a szél, azaz hogy nyitva volt az ablakom és nyitva volt az üvegajtóm is. A házban óriási, elképesztő rendetlenség fogadott. Nem vagyok nagyon rendes em­ber, de ez a rendetlenség még az én látogatóimnak is feltűnt volna: kézirataim, könyveim széjjelszórva, fiókjaim kiborítva, járni is alig lehetett. Televízióm, lemezjátszóm, rádióm, fényképezőgépem, három írógépem és még egy csomó dolog szépen odakészítve, hogy elvigyék. De mivel megzavartuk őket, csak két üveg vodkát és egy zseb­számológépet vittek magukkal. Pénzt kerestek a ház­ban, de hiába. KIHÍVTAM a rendőrséget és körülbelül félóra múlva megérkezett egy rendőri egyenruhába öltözött kisded. Akartam neki egy kis csokoládét adni, de nem volt otthon csokoládé. Megkérdeztem tőle, hogy ez a fokú rendetlenség szokásos-e egy betörés után, avagy rosszabb vagy jobb, mint az átlag. Nem tudja, válaszolta, mert ez az első betörés, amit lát, csak hat hónapja rendőr. Ha hat hónapja rendőr és ez az első betörés amit lát, — gondoltam — akkor Angliában jobbak a közállapotok, mint feltételeztem. Megkérdeztem, mit tud tenni. Azt mondotta, hogy semmit. Megkér­deztem, hogy nem akar-e hazamenni, lefeküdni aludni, már késő van, tíz óra is elmúlt. Azt felelte, hogy: igen ,szeretne. És eltávozott. Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy másnap kijött egy detektív és utána egy ujjlenyomat szakértő is, de a betörő kesztyűt hordott, d­e nem volt kezdő. AZ ÜGY nem tartozik a század nagy bűncselekményei közé és, mint említettem, az én károm is minimális, vagy annál is kisebb, mert a biztosító valószínűleg vesz nekem két üveg vodkát, — amit a betörők egészségére fogok meginni — és egy zseb­számológépet. A legtöbb ember, akinek elmondottam a dolgot, egy vagy két abszolút triviális megjegyzést tett. Azt mondották, hogy „nem is a kár fontos, hanem az a tudat a szörnyű, hogy valaki kotorászott a dolgaink között". Én, úgy látszik, materialista szellem vagyok, nekem a kár fon­­­tosabb lett volna, mint a tudat. És örvendek, hogy bár kotorászott, mindent otthagyott. A másik megjegyzés, amit ötvenszer hallottam: „Az ilyesmi mindig másokkal fordul elő, az ember nem is tudja elképzelni, hogy vele is előfordulhat”. Tekintettel arra, hogy számos ismerősömmel már előfordult, nagyon is el tudtam képzelni a dolgot, és ezért tettem például lakatot az ajtómra,­­ ha nem is nagy sikerrel. PERSZE érdekelt, hogy ki követte el a betörést. Kezdtem az utcán, az autóbuszon, a földalat­tin az emberek arcát vizsgálni, melyik látszik betörőnek? Meglepetéssel állapítottam meg, hogy majdnem mindenki. Kivéve talán azt a néhány betörőt, akikkel találkoztam, mert azok nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust. Lassan az ember kifejleszt magában valami személyes kap­csolatot betörőjével. Egy barátom elmondotta, hogy néhány évvel ezelőtt hozzá is betörtek, de a pasas olyan ügyetlen olyan kezdő volt, hogy valami 2500 font készpénzt ott hagyott, nem talált meg. „Ez az én betörőmmel nem történt volna meg", — kezdtem magyarázni, — „ha néha-néha tartok otthon pénzt az itt és itt van és ő megtalálta volna, mert kiforgatta azt a fiókot..." — Hir­telen elhallgattam. Mi ez? Büszke vagyok a betörőmre? Eszembe jutott, hogy lakik itt a közelben egy öreg, visszavonult betörő, Joe, aki régi barátom, gyakran szoktam beszélgetni vele. Végighallgatta a történetet és nagyon helytelenítette korai hazatérésemet. Teljesen a megriasztott betörő oldalán volt. „Elvégre csak a munkáját végezte — mondotta. — Ez a foglalkozása. Neki is élnie kell valamiből. Ön amúgyis biztosítva van.” Lesütöttem a szemem, erre nem gondoltam. Megkérdeztem, mit gondol, be fog-e újra törni hozzám a kollégája? ,,Biztosan”, felelte Joe. „Visszajön a televíziójáért és a többi holmijáért, amit hátra kellett hagynia." ELPIRULTAM. Magam is úgy éreztem, hogy a televízió az övé. Azóta semmi örömöm sincs benne. Úgy érzem, lopott televíziót nézek. IRODALMI ÚJSÁG KESZEI ISTVÁN VERSEI: 9Wetfiafiuft Tudom, csak azért lesz itt lent a földön esténként sötét, hogy ebben az elsötétített teremben, ebben a véges végtelenben tisztábban lássam tündökölni arcod mögötti arcodat: e lenyűgöző némafilmet: Orrod mögött, a szád mögött, látszat mögött a látomást: Koponyád benső terében gomolygó gondolataid torlódó felhői alatt rejtelmes ékben húznak át az elhevült, lázas madarak, s agyad mélyén örvényt kavarva úszik a tudat alatti öntudat. Csak elmúlásom oltja el, ha elszakad napjaim filmszalagja, arcod mögötti arcodat. s kép helyett Arcod olyan, mint annyi arc: fényeken­ túli fénye van. Ha szürke is, a szürkeség mögött a lét delíriuma ég. A lény nemlakta éj után felizzott lényed, mint a láng, sötét és semmi voltának, most süt az arcod, süt a nap. Nem lehet pontos lencseként lefényképezni ezt a fényt, e mérhetetlen hőfokot! Felfokozott léted lobog. Fénykép nevet tükröz, arcvonásaid így is bennem sugárzanak. Fény­velőkig hasító fényben állok, velőtrázó világosságomat el nem csitítják, még az álmok se tudják! mindig ugyanaz a nap tűz rám forrón, s nemcsak vesémbe, de minden dolgok legmélyére lát, mindent átszúr, felmetsz a fénye, én is látom a benső rothadást. Kilábolnék a gőzölgő mocsárból, visszazuhannék pár évmilliárdot, ásvánnyá merednék a lét peremén, kővé, ki nem tudja, ki­é, s miből lett. Lappanganék súlyosan, mint a kőzet, hogy ne hasogasson belém a fény. ^1Y^cikilóiAz önarckép Nem nézhetek saját szemembe, csak véges végtagjaim láthatom, pedig közben a végtelen keresztülsuhan arcomon. ^ragozáó Anyag, agyag, anyag, agyag, ragaszkodón tapad, ragad, ahogy a szavakhoz a rag. Micsoda szívós, makacs, konok ragaszkodás, ahogy a ragok az igék testéhez tapadnak... Szereted a szavakat, ragozod a ragokat, ők is ragozzák sorsodat, te is rájuk tapadsz, a rag is reád ragad. Torkon ragad, szívenragad. Nem vagy szabad, nem vagy szabad! Ezeréves rögök, ragok, szavak ezeréves sara. (Elragadtatásod is cementnél keményebben megköti a ragaszkodás. A­z elragadtatás szelében se szárad le szárnyaidról a gyönyörű sár.) A szférákban is szavak ezeréves sorából tapasztod össze sárkunyhód, sárpalotád. És ragozod az elragadtatást. Egyetl­en szó Ami lappang, az maradandó: a­ki nem mondott mondatok. Amit kimondasz, arról akár nyelved hegyéről, nyál csurog. Nedv vagy, mirigy, nyálka, belül piros mocsár borít, a vér, így is lemerülsz önmagadba az elsüllyedt Atlantiszért. Lucskos nyálban tocsog a nyelved, a nagy útnak mégis nekivág, hogy az egyetlen szót kihalássza: szólni született a szád! 1 7 .­­ Jefcax ózó Torkodszakadtából nem kell kiáltanod, úgyis csak az lesz igazi szavad, amely a bensőd-megrázó szélben gyökerestől arcod anyaföldjéből kiszakad. orira poetica Úgy írj, hogy körmeidre férjen, de azt körömszakadtáig kell védeni! Tízkörmöd tízparancsolatként száz vers csodája töltse ki. televízió Látvány takarja el a látomást. 1977 Március-Április

Next