Irodalmi Ujság, 1978 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1978-03-15 / 3-4. szám

»■ M I S Is Is Is I Is­­ Is I avagy a magyar cenzúra rejtelmes útjai Új jelenség ütötte fel a fejét Budapes­ten: a szamizdat Magyarra fordítva e különös szó azt jelenti: saját kiadású könyv vagy egyéb írás. Az oroszoktól vesszük át ezt is, mint annyi egyebet, csak ezúttal nem a szovjet Oroszország­tól, hanem a Jobbiktól, az üldözött köl­tők, írók és hitvallók Oroszországétól. A '­saját kiadás" természetesen az állami kiadással és könyvterjesztéssel képez el­lentétet. Konkurrenciáról egyelőre még túlzás lenne beszélni. De ki tudja, mit hoz a holnap? Éveken át a szerzői kiadás intéz­ménye magyar földön bridzs-könyvre, amatőr nyelvészkedésre és hasonlókra korlátozódott. Hébe-hóba még irodalomra is. Farkasszemet nem nézett a hivatalos kiadókkal, csak szelíden pislogott feléjük. Az újdonság tavaly óta az, hogy megjelent a politikai szamizdat. Amelynek puszta léte is kihívás a hatalom szemében, (ámbár egyelőre mindkét fél­­bagatellizálni igyekszik a dolgot). S a hírek szerint ennek az új irodalomnak olvasótábora is van. 1977 szeptemberében két új kézirat­gyűjtemény kezdte meg szamizdat-életét Budapesten. A ’’Marx a negyedik év­tizedben” című kötetet 2­ szerző írta, válaszolva egy fiatal kritikus, Kovács András (nem azonos a filmrendezővel) körkérdésére. E kötet tartalma, egy még fiatal, de azért már a negyedik X- be lépő értelmiségi nemzedék ideológiai önvizsgálata. Budapesten a könyvet tréfásan "Utam Marxtól" címen emlegetik. A másik kötet a talányos ’’Profil” címet viseli. Erről közöljük — kisebb rövidítésekkel — az alábbi, Budapestről jött ismertetést. LAPUNK TARTALMÁBÓL Czigány Lóránt: Ki viszi át a szerelmet? (2-3-4. old.) Zalán Magda: Feladó: Molnár Ferenc (4. old.) Cs. Szabó László: Ezrek ellen egyedül (5. old.) Lehoczky Gergely: Writer's Digest (6. old.) Kosztolányi Ádám: Naplómból (6. old) Fodor István: Megemlékezés Magyar Lászlóról (11-12. old) Mikes Imre: Kölcsönkapott élet (13. old.) Herényi Magda: Törékeny szavakból töretlen képek (13-14. old) Vajda Albert: Volt-e honvágyad? (14. old) Kiss Sándor: Antológia - Adósságtörlesztés (15. old) MELLÉKLET: A Károlyi-önéletrajz ügye. Gömöri György, Keszei Imre és Tolvaj Ferenc versei vényben. De a PROFIL-ból látható, a szerző feltételezett magán-, illetve közér­dekére apelláló informális mechanizmus fönn tudja tartani a szabad publikálás látszatát (a szerzőben), miközben megakadályozza bizonyos fajta szemléletmódok ér­vényesülését, társadalmi kérdések, témakörök nyilvánosságra kerülését (a folyóiratokban). Válaszolván az alcímben feltett kérdésre: cenzúra ma nincs Magyar­­országon, de van egy azt funkcionálisan helyettesítő társadalmi intézmény, amelyeket a szerzők és a szerkesztők néha egymás ellen, de együttesen tartanak fenn. Budapesti dokumentumPROFIL ­ Legálisan működő intézmény formá­jában nincs. Megjelenik-e minden publi­kálásra szánt kézirat? Nem. Hogyan lehet­séges ez? A rejtély a publikációs orgánumok és a publikáló értelmiség közti szituáció felől érthető meg. Jóllehet a magyar folyóirat­irodalomban nincs hagyománya a PROFIL-hoz hasonló kéziratgyűjtemény­­nek, de annak a szerzők és szerkesztőségek közti helyzetnek sem, amelynek következ­tében a kiadásra szánt kiadatlan művek el­szaporodtak. Vagy volt jogi értelemben cenzúra — olykor előzetes cenzúra formá­jában (1919-1921- 1939-45 között), máskor utólagos cenzúra formájában (1921-1939 között) —■, vagy voltak nyílt utasítások, hogy mit lehet publikálni és mit nem (az 50-es években). Míg az ilyen burkolatlan korlátozások érvényben voltak, a magyar kultúra számos értékes műve rekedt asztal­fiókokban, vagy szenvedett elkobzást, megsemmisítést. De hogy se jogi értelemben vett cenzúra, se nyílt utasítások ne legyenek a publikálás korlátairól, miközben a megjelentetésre szánt kiadatlan művek meg csak szaporodnak, ez viszony­lag újkeletű jelenség. Magyarázatát abban leli — Kenedi előszava szerint —, hogy „nincsenek ugyan határozott utasítások, de a publikációért felelős szerkesztőtől elvárján­, a szerkesztőn a szerződtől várják el, a szerzőn pedig önmag­untól, hogy . . . pontosan mit is? — azt épp a PROFIL-ban található írásműven bizonyítján: nem lehet megmondani." A kölcsönös elvárásoknak ebben a rend­hagyó helyzetében, a kiadás formális keretein belül különféle nem-formális mechanizmusok alakultak ki. A kézirat­gyűjtemény címéül választott szó például egy gyakori elutasítólevélformára utal — nem a lap profiljába való! — amivel szemben a szerzők tehetetlenek, hiszen a szerkesztőség nem írásuk valamilyen tartalmi fogyatékosságát nevez­te meg az elutasítás indokául, hanem csak annyit mondott: nem való a folyóiratba. És ha a szerző még ötször-hatszor vissza­kapja más folyóiratoktól, de ugyanezen címen a kéziratát,­­ semmit se tud kez­deni az írással. Kenedi nem annyira az írásban foganatosított elutasításokat tekinti jellemzőnek, mint inkább az élőszóban el­hangzottakat. Fel is sorol belőlük jónéhány jellemző típust: "Ki tudná definícióba sűríteni mindazoknak a szerkesztőségi al­kudozásoknak az érvkészletét, amelyeknek végső folyományaképp a kéziratok nem jelennek meg? És ki tudná áttekinteni, hány szerző kézirata, hány esetben akadt fönn a rostán (miközben esetleg ugyan­azoknak a szerzőknek "ugyanolyan" írásai ott vagy egy másik szerkesztőségi rostán átcsúsztak), mert: — 'épp most akarod ezt megjelentetni, amikor X-t végre kinevezték főszerkesz­tőnek? Ezzel kockára tennéd, hogy valamit is tudjunk csinálni!' — 'épp, amikor Z barátod tanulmánya Y folyóiratban hajszál híján úszta meg a botrányt? A tiedből biztos botrány lenne nálunk!' —­­épp, amikor annyi év után végre nyomdába került a könyved kézirata?! Ha ez az írásod itt megjelenik, kétségessé teszed annak a megjelenését ott!’ — épp, amikor végre kioktatták a népieseket (urbánusokat)! Mindenki azt hinné azért közöljük ezt az írásodat, hogy igazoljuk (ne igazoljuk) őket!' — 'épp amikor egyáltalán nem biztos Q újraválasztása a kongresszuson!? A te írásod adó volna W híveinek szemében. Nem mintha mi szeretnénk, amit Q csinál, de belátod, még mindig jobb, mintha W csinálná!' A sor tetszés szerint folytatható, zenéjét mindenki ismeri, a refrén az, hogy az írás jó, de valami ennél magasabbrendű szem­pont miatt nem jelenhet meg." Az efféle rituális beszélgetések alkal­mával még a látszatát is kerülik annak, hogy létezik cenzúra, illetve hogy ér­vényben vannak a publikálás korlátait kiszabó utasítások. Ezeknek a ceremóniák­nak a megrendezését is éppen az teszi lehetővé, hogy a publikálási szabadságot korlátozó durva intézkedések nincsenek ér- Van-e cenzúra Magyarországon? A "Profi"-t egy fiatal kritikus, Kenedi János állította össze 34 szerzőnek az utóbbi tíz évben készült kiadatlan írásaiból. Terjedelme 859 (gépírásos) lap. A "Profil"­­ban olvasható írások kevésbé "élesek", "merészek" , mint a másik gyűjteményben találhatók,­­amelynek szerzői a maguk számára írtak). A "Profil" írásainak szerzői csak a folyóiratok, kiadók feltételezett tűrési határáig akartak elmenni: a szerkesztő, Kenedi, pontosan ilyen írásokból válogatta össze kötetét. Hogy miért? — az az alábbiakból. Rab Balázs ismertető cikkéből derül ki. A cikket a szerző Budapestről juttatta el az "Irodalmi Ujság"-nak. A kötet Mire jó ez az intézmény? Ismét Kenedi előszavát idézzük: "Abban a tíz é­vben, amelyből a PROFIL kéziratai összeálltak, számos értékes művet adtak ki. Műfajom felől nézve: szépirodalomban, esztétikában biztos, hogy nem az értékesebb hányad maradt kiadatlan, de az is biztos, hogy filozófiában, szociológiában fordított az arány. Az következik ebből, hogy az irodalomban és környékén szabadság van, míg a filozófiában és a szociológiában teljes a szabadsághiány? Nem. Bárki kapásból tud meggyőző ellenpéldát felhozni. És éppen ez a logikája a kialakult kiadási rendszernek. Ha nem tudna időnként még a nyilvánvalóan rosszabb helyzetben lévő kulturális területekről is jelentős, kiadott műveket felmutatni, a szerzők és a szer­kesztők jó részének már rég elment volna a kedve az egésztől." A szerzők kény­szerültek, vagy belső késztetést éreztek volna arra, hogy a hivatalos nyilvánosság keretein kívül elégítsék ki intellektuális szükségleteiket. De annak, hogy még a gyakran visszautasított szerzők is kerülik a nem-hivatalos nyilvánosság közegét, annak több oka is van. A legkézenfekvőbb az, hogy egy elutasításból, de még az elutasítások ismétlődéséből sem lehet a következő cikk fogadtatását előre látni. Vagyis a hivatalos nyilvánosság felé vezető mégoly kanyargós utat nem zárja el egyet­len, semmilyen rést nem hagyó torlasz. Nincs személyre kiszabott szilencium — mint amilyen volt 56 után még sokáig. Nincs "fekete-lista" — mint Lengyelor­szágban vagy Csehszlovákiában —, nincs olyan, mindenfajta kommunikációt nél­külöző távolság a hivatalos orgánumok és az "ellenzéki" értelmiségiek között, mint a Szovjetunióban. Tehát a "második nyil­vánosság" létrejöttének nincsenek meg a külső kényszerítő feltételei. Az intellek­tuális belső késztetettség hiányának pedig már kevésbé kézenfekvő, mégis létező oka a szamizdattól való félelem. Ami persze mást jelent a szerző és most a publikációk fölött rendelkezők számára. Az utóbbiaknál kezdve, a kiadás for­mális keretein belül léteznek nem-formális mechanizmusok, melyeknek egyik ren­deltetése, hogy elejét vegyék az effajta kéziratos irodalomnak s finom feszült­­séglevezető szerepként műkőjének. Ilyen funkciót töltenek be a különféle zártkörű, tudományos-intézeti kiadványok, amelyek­ben közérdekű (szociológiai, köz­gazdasági) tanulmányok jelennek meg, kielégítvén a jobbat már nem is remélő szerzőt. A feszültségelvezető szerepek a kialakult kiadási rendszerhez szokott ér­telem körén belül működnek. A szerzőre azt a hatást teszik, hogy­­a megjelent jó művek igazolják az egész kiadási szisz­témát, az elutasított jó műveknek viszont Folytatás a 2 oldalon B21889.

Next