Irodalmi Ujság, 1979 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-15 / 1-2. szám
18. oldal IRODALMI ÚJSÁG 1979 Január • február Keserű, megkésett búcsú Serly Tibortól Felhős októberi vasárnap délután van. A new yorki Central Park-ban próbálok néhány délamerikai fiút összeverbuválni egy kis futballozásra, de nagyon nedves még a talaj és a baseball-osok által lekoptatott pályát víztócsák tarkítják, így hát inkább hazakocogok és egy meleg fürdő után nekiállok gyakorolni nagybőgőmön. A megszokott unalmas skálázással kezdem, de valami megmagyarázhatatlan érzés vesz erőt rajtam és egy szomorú bizánci melódiánál kötök ki. Ezt a temetési éneket játszottam azon a ködös őszi délutánon is, amikor néhány évvel ezelőtt az egyik Minnesota-i egyetem zeneszobájában a postás kezembe adta az édesapám haláláról szóló táviratot Gyakorlás közben megszólal a telefon; Würtzler Arisztid, a New York Hárfa Együttes igazgatója jelentkezik. Szokásos üdvözlése, a “Hát, hogy van, tanár úr?” helyett remegő hangon adja tudtomra a hírt: meghalt Serly Tibor, a magyar emigráció nagy muzsikusa. Október 4.-én Londonba utazott, hogy a B.B.C.-vel tárgyaljon egy Bartók-életrajz kiadásáról, s egy útkereszteződésnél egy autó halálra gázolta az idős mestert. Néhány héttel azelőtt Würtzlernek írt levelében beszámolt felesége betegségéről, a saját terveiről, arról, hogy az angol fővárosban előadásokat fog tartani és hamarosan Magyarországra utazik, Bartók feleségének, Pásztory Dittának meghívására, október 30.-án pedig a kanadai B.B.C.-nél vezényli majd saját “Zongorára és Zenekarra Modus Lascivusban Írott Versenyművét. 1978 április 14-én találkoztam vele utoljára, amikor a new-yorki Amerikai-Magyar Televízió részére Bárdos Károllyal, az adás főszerkesztőjével meginterjúvoltuk. A szinte túlzott precizitásáról ismert mester már egy fél órával a megbeszélt idő előtt várt az 52.-ik utcában lévő Modus Associates irodájában. Előző este összejöttünk Bárdossal egy magyar negyedbeli vendéglőben, ahol a programot összeállítottuk. Megegyeztünk abban, hogy az interjút “kézben fogjuk tartani" és nem engedjük, hogy az "öreg" nagyon elkalandozzék. Kellemes meglepetéssel tapasztaltuk, hogy a kérdéseinkre szenvedéllyel fűtött, palócos zengésű, humoros, precíz válaszokat kaptunk. Mindig fel-felvillant a szeme, amikor édesapjáról, családjáról, barátairól vagy pályatársairól beszélt. Az események időrendben, pontosan, filmszalagszerűen peregtek, néhanéha keresve egy-egy magyarra nehezen lefordítható zenei kifejezést. A közel egyórás interjú végén leült a zongorához, elővette nemrég megjelent könyvét és példák lejátszásával kezdte magyarázni a Modus Lascivus lényegét Egy új zeneszerzési koncepció ez, amit Serly hosszú pályáján fedezett fel és fejlesztett tovább. A több évszázados összhangzattani fejlődés a diatonikus és kromatikus skálákon keresztül az atonalitásig vezetett, de létezik még egy hangrendszer, aminek jelentőségét csak kevesen látják napjainkban is, és ez az enharmonicitás. E 82 alapvető zenei szerkezet a terc-hangközön alapszik és alkalmas mind tonális, mind atonális zenei ötletek, kombinációk kifejezésére. A tizenkét hangon alapuló skála legszélesebb alkalmazására is lehetőséget ad. Ezt az új és jelentőségében nem könnyen felmérhető elméletet a “Modus Lascivus (The Road to Enharmonicism) A New Concept in Composition" című művében fejtette ki példákkal és magyarázatokkal. Ez a könyv a második része annak a Trilógiának, aminek megírására tanítványai ösztönözték. Az első kötetet, a “A Second Look at Harmony”-t 1964-ben adta ki, míg a harmadik könyvön, a híres kanadai költővel, Norman Newton-nal közösen dolgozott és “The Rhetoric of Melody” címmel jelent volna meg, ha tragikus halála be nem következik. Sokoldalú tehetségét négy területen gyümölcsöztette. Előadóművészi képességei már egész fiatalon kibontakoztak az édesapja által szervezett együttesben, aminek úgyszólván az egész család tagja volt és amellyel bejárták Amerika magyar és szlováklakta vidékeit. Hegedül és zongorázik, de később átáll brácsára. Hogy milyen fokon műveli a hangszert, azt mi sem bizonyítja jobban, mint azoknak a zenekaroknak magas nívója, amelyekben játszott és azoknak a karmestereknek művészi követelményei, akikkel dolgozott. A Cincinnati Szimfonikus Zenekarban a magyar származású Reiner Frigyes vezénylete alatt még hegedül, de Stokowski zenekarában Philadelphiában már mint violista és helyettes karmester működik évekig. 1937-ben a Toscanini által szervezett N.B.C. együttesébe hívják meg brácsásnak és így mint alapító tag játszhat a nagy karmesterrel. Alkalma volt Klempererrel és Monteux-val is együtt muzsikálni, s nem csoda, hogy ő is hamarosan karmesteri pálcát ragad. A híres bécsi karnaggyal és pedagógussal, Hermann Scherchennel tanul és hamarosan Bartók műveit és saját szerzeményeit vezényli, így több Bartók és Serly mű marad az utókorra az ő karmesteri interpretációjában. Mint zeneszerző már budapesti zeneakadémiai hallgató korában bemutatkozik és 1933-ban Philadelphiában Stokowski is meghívja saját műveinek a vezénylésére. Bartók halála után ő fejezi be a nagy mester két művét: a 3-ik Zongoraverseny utolsó 17 ütemét és a Brácsaversenyt Ez utóbbi darabot, a hátramaradt 13 kéziratoldallal és Bartók egyéni gyorsírásos jegyzeteinek segítségével is csak több éves áldozatos munkával tudja befejezni és megmenteni az utókornak, de ezzel helyet biztosít magának a zenetörténelemben: a zeneszerző baráthoz való ragaszkodással és tisztelettel áthatva, nagy stílushűséggel oldotta meg a nehéz feladatot Ugyan emiatt sokan kézlegyintéssel intézték el, mint Bartók-epigont. Pedig Serly Tibornak önálló zenei nyelvezete és mondanivalója volt már a 40- es években, a Modus Lascivus gondolatának megszületése előtt is. Sőt a 30-as években már saját maga vezényli zenekari művét a “Six Dance Design”-t a Philadelphiai Szimfonikusok élén, majd Ormándy mutatja be I. Szimfóniáját ugyanezzel az együttessel. Irt különböző hangszerekre: zongorára, hegedűre, brácsára, hárfára, fúvósegyüttesekre, énekhangra és szimfonikus zenekarra is. Brácsaversenye a Bartókénál korábban született. Műveit a Musical Heritage Society, a Golden Crest és a Bartók Records vette lemezre és őrizte meg későbbi nemzedékek számára. Nevelői pályáján apja példáját folytatta, akinek számtalan növendéke tekintélyes erőt képviselt az akkori amerikai zenei életben. Serly Lajos, a “Kék nefelejts’ és több más sikeres műdal szerzője, mint pedagógus, maradandót alkotott a század elején. Gershwin is a tanítványa volt. Serly Tibor is sok növendéket vállalt és tanított, s “nem középiskolás fokon”. Tanítványai számos amerikai egyetemen mint professzorok, karmesterek, szimfonikus és jazz-zenészek, filmzeneszerzők tevékenykedtek nagy sikerrel. Ez a tanítványsereg élő propagátora a Serly-i zenei örökségnek, aminthogy az felesége, Miriam Molin is, aki nemcsak ösztönző és megértő házastársa volt, hanem mint kiváló zongoraművész, hiteles tolmácsolójává is vált Serly műveinek. * Október 22.-e, vasárnap délelőtt. A 3. new-yorki marathon versenyen több mint 10.000 futó indul el a Verrazano-hídtól és már bömböli a rádió, hogy a tavalyi győztes van az élen. Alig tudok áttörni a hatalmas tömegen. A Carnagie Recital Hall felé igyekszem. Fél egykor lesz ott Serly Tibor hamvasztás utáni búcsúztatása. Korán érkezem, de már több régi tanítvány és barát vár a harmadik emeleten. Nemsokára megérkezik az elhunyt művész özvegye és egyetlen élő öccse, Géza is. Kevés ismerőst látok. Arra gondolok, hogy eljön-e Serly nagy barátjának Amerikában élő fia, Bartók Péter? Elkíséri-e utolsó útjára az, akinek apját ő egyedül várta ideérkezésekor a new yorki hajóállomáson? Igen, Floridából repült ide, hogy a hűséges barátnak megadja a végtisztességet. Tanítványok sora lép a pódiumra, hogy rövid megemlékező beszédeiket elmondják, majd a megjelenni nem tudó barátok és tisztelők táviratait olvassák fel, köztük a Fehér Házból és a Szenátusból érkezőket is. Egy magyar származású hegedűművész, a Metropolitan Operaház zenekarának tagja játssza el a halott szerző egyik Szonátájának lassú tételét, az Altatót... Szívbemarkoló pillanat következik: Emánuel Vardi, a híres violista, kolléga és jóbarát szólaltatja meg Serly Brácsa versenyének második tételét zongora-kísérettel. Az öreg művész lassú vibrátóval kezd, de mintha dialógust folytatna a halott barát szellemével s hangszere meg-megcsuklik, ismételnie kell... “I want to play it for Tibor once more," — mondja. Hazafelé ballagva elgondolkozom utolsó levelének egy megrendítően szomorú mondata felett: “The world has not recognized my talent of many directions”. Miért írta ezt a néhány szót angolul a különben magyar levélben? Talán nem akarta ezt a vádiratnak hangzó mondatot azon a nyelven leírni, amit annyira szeretett? Tényleg vádiratként hangzik, ha meggondoljuk, mennyit tehettünk volna ennek az ízig-vérig magyar muzsikusnak az érdekében, amig élt! Géczy Károly a New York Hárfa együttes Kamarazenekarának tagja AZ ÚJ IRODALMI NOBEL-DÍJAS A stockholmi irodalmi Nobeldíj Bizottság Isaac Bashevis Singer, New Yorkban élő, csak a beavatottak által ismert, jiddisnyelvű írónak ítélte oda a világhírt kölcsönző díjat Kétségtelen, hogy a 74 éves laureatus ennek a klasszikus veretű, de fogyó létszámú, kb. négy millióra tehető népréteg félnémet alapú, héber és szláv elemekkel kevert idiómájának legkiválóbb művelője. Az a körülmény, hogy az elfogulatlan zsűri polgárjogot biztosított az idő előtt elparentált csoportnyelvnek, egyben tiszteletadás is a hírmondóig kiirtott kelet-európai zsidóság előtt, amely azt századokon át beszélte és világraszóló művek alkotására képesítette. De a zsargonnak nevezett, moduláló jellegű és belső hallással felfogott hangsorokon átrezgó sajátos nyelv tovább él, s új erőre kap. A jiddist a cári pogromok idején legalább tíz millió ember beszélte és azok, akik a tömeges terrorcselekmények elől főleg Amerikába és Dél-Afrikába menekültek, a hátizsákukba gyömöszölt, hevenyében felkapott ingóságaikon kívül magukkal vitték a szépapáiktól örökölt legértékesebb vagyontárgyukat, az anyanyelvüket. Aztán, miután a náci népírtók elnémították a leigázott területek zsidó lakosságának javát, a kisszámú életben maradt valamint az új hazára lelt emigránsok továbbra is előnyben részesítették a gyermekkorban elsőként elsajátított nyelv használatát, mert rajta keresztül érzékelték a személyes traumákkal dúsított múlt izét Isaac Bashevis Singer 1935-ben kivándorolt Amerikába, ahol a “Forward" nevű jiddis nyelvű napilap munkatársa lett A rabbicsaládból származó fiatalember elődei nyomdokain haladva a misztikus alapú, haszidizmus nevű vallási mozgalom híveként végezte el az ortodox és világi tanokhoz ragaszkodó szemináriumot, de az idők folyamán anyja racionalista gondolkodásához közeledett, így a vallás humuszából kivirágzott alkotói ihletét lassacskán felváltotta a világi tárgyköröket kínáló tarka valóság kísértése. A Twain és Dickens alkotói alkatára emlékeztető Singer, aki édesanyja leánykori utóneve alapján, — s a szintén novellista bátyjától való megkülönböztetés céljából — családnevéhez hozzábiggyesztette a "Bashevis” prediktumot New York-i írói tevékenységének első terméke röviddel partraszállása után jelent meg, “A Sátán Gorajban" címmel. Ezt követte a “Moskat család” egymás sarkára hágó, bő képsorának csalhatatlanul hiteles láncolata. A lenyűgözően bizarr cselekmények színpadát a szépítetlen sors századeleji hús-vér típusai népesítik be: szentéletűek szélhámosokkal keverednek, középkori rabbik hipermodern festőkkel, cionista propagandisták misztikus téveszme-terjesztőkkel. A szereplők egzisztenciális helyzete és a történések feszültségi íve a náci haláltáborok árnyékát vetíti előre és ezért kortörténeti értékkel is bír. Singer, — a világirodalom "háztetőn ülő hegedűse” — elsősorban stílusművész, de 14 regénye és elbeszéléskötete sikerének titka mégis a sokkhatást kiváltó, meglepő jelenetek hiperbolikus feltárásában és az asztaltáncoltató emlékszövevények mítoszteremtő hangulatkeltésében rejlik. Véleménye szerint az irodalmat a meghökkentés tartja életben. Mint ahogyan a végzet is állandóan fúrja-faragja a lét kérgét úgy a művészet sem tudja elhatárolni magát a viruló élettől. A legnagyobb meglepetést ezúttal maga a Nobeldíj-Bizottság döntése szolgáltatta, amikor választása egy kis nyelv nagy művészére esett. Lars Gyllenstein, a svéd akadémia főtitkárának a jiddis nyelvet méltató jellemzése beszédesen motiválja a zsűri határozatát: "Ez az egyszerű nép, az anyák nyelve, a mesék és anekdoták nyelve, a legendák és emlékek nyelve, amelyet évszázadokon keresztül jóban-rosszban megőriztek. Egy nyelv, amelyet belső harcaikban, szenvedélyeikben, üldöztetésben beszéltek és amelyhez végül vértanú halálukban is hűek maradtak. Ugyanakkor olyan nyelv is, amely szeretetről, hősiességről és önfeláldozásról regél.” Naschitz Frigyes