Irodalmi Ujság, 1979 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-15 / 1-2. szám

18. oldal IRODALMI ÚJSÁG 1979 Január • február Keserű, megkésett búcsú Serly Tibortól Felhős októberi vasárnap dél­után van. A new­ yorki Central Park-ban próbálok néhány dél­­amerikai fiút összeverbuválni egy­­ kis futballozásra, de nagyon ned­ves még a talaj és a base­ball-osok által lekoptatott pályát víztócsák tarkítják, így hát inkább haza­kocogok és egy meleg fürdő után nekiállok gyakorolni nagy­bőgőmön. A megszokott unalmas skálázással kezdem, de valami megmagyarázhatatlan érzés vesz erőt rajtam és egy szomorú bizánci melódiánál kötök ki. Ezt a temetési éneket játszottam azon a ködös őszi délutánon is, amikor néhány évvel ezelőtt az egyik Minnesota-i egyetem zene­szobájában a postás kezembe adta az édesapám haláláról szóló táv­iratot Gyakorlás közben megszólal a telefon; Würtzler Arisztid, a New­ York Hárfa Együttes igazgatója jelentkezik. Szokásos üdvözlése, a “Hát, hogy van, tanár úr?” helyett remegő hangon adja tudtomra a hírt: meghalt Serly Tibor, a magyar emigráció nagy muzsikusa. Október 4.-én Londonba utazott, hogy a B.B.C.-vel tárgyaljon egy Bartók-életrajz kiadásáról, s egy útkereszteződésnél egy autó halálra gázolta az idős mestert. Néhány héttel azelőtt Würtzler­­nek írt levelében beszámolt felesége betegségéről, a saját ter­veiről, arról, hogy az angol fő­városban előadásokat fog tartani és hamarosan Magyarországra utazik, Bartók feleségének, Pász­­tory Dittának meghívására, október 30.-án pedig a kanadai B.B.C.-nél vezényli majd saját “Zongorára és Zenekarra Modus Lascivusban Írott Versenymű­­­vét. 1978 április 14-én találkoztam vele utoljára, amikor a new-yorki Amerikai-Magyar Televízió ré­szére Bárdos Károllyal, az adás főszerkesztőjével meginter­júvoltuk. A szinte túlzott precizitásáról ismert mester már egy fél órával a megbeszélt idő előtt várt az 52.-ik utcában lévő Modus Associates irodájában. Előző este összejöttünk Bár­dossal egy magyar negyedbeli vendéglőben, ahol a programot összeállítottuk. Megegyeztünk ab­ban, hogy az interjút “kézben fogjuk tartani" és nem engedjük, hogy az "öreg" nagyon elkalan­dozzék. Kellemes meglepetéssel tapasz­taltuk, hogy a kérdéseinkre szenvedéllyel fűtött, palócos zengésű, humoros, precíz vála­szokat kaptunk. Mindig fel-fel­­villant a szeme, amikor édes­apjáról, családjáról, barátairól vagy pályatársairól beszélt. Az események időrendben, pontosan, filmszalagszerűen peregtek, néha­­néha keresve egy-egy magyarra nehezen lefordítható zenei ki­fejezést. A közel egyórás interjú végén leült a zongorához, elővette nemrég megjelent könyvét és példák lejátszásával kezdte ma­gyarázni a Modus Lascivus lé­nyegét Egy új zeneszerzési koncepció ez, amit Serly hosszú pályáján fedezett fel és fejlesztett tovább. A több évszázados összhangzattani fejlődés a diatonikus és kromatikus skálákon keresztül az atonalitásig vezetett, de létezik még egy hangrendszer, aminek jelentőségét csak kevesen látják napjainkban is, és ez az enharmo­­nicitás. E 82 alapvető zenei szerkezet a terc-hangközön alap­szik és alkalmas mind tonális, mind atonális zenei ötletek, kom­binációk kifejezésére. A tizenkét hangon alapuló skála legszélesebb alkalmazására is lehetőséget ad. Ezt az új és jelentőségében nem könnyen felmérhető elméletet a “Modus Lascivus (The Road to Enharmonicism) A New Concept in Composition" című művében fejtette ki példákkal és magyará­zatokkal. Ez a könyv a második része annak a Trilógiának, aminek megírására tanítványai ösztönözték. Az első kötetet, a “A Second Look at Harmony”-t 1964-ben adta ki, míg a harmadik könyvön, a híres kanadai költővel, Norman Newton-nal közösen dolgozott és “The Rhetoric of Melody” címmel jelent volna meg, ha tragikus halála be nem következik. Sokoldalú tehetségét négy területen gyümölcsöztette. Elő­adóművészi képességei már egész fiatalon kibontakoztak az édes­apja által szervezett együttesben, aminek úgyszólván az egész család tagja volt és amellyel bejár­ták Amerika magyar és szlovák­lakta vidékeit. Hegedül és zongorázik, de később átáll brá­csára. Hogy milyen fokon műveli a hangszert, azt mi sem bizonyítja jobban, mint azoknak a zene­karoknak magas nívója, amelyek­ben játszott és azoknak a kar­mestereknek művészi követelmé­nyei, akikkel dolgozott. A Cincin­nati­ Szimfonikus Zenekarban a magyar származású Reiner Fri­gyes vezénylete alatt még hegedül, de Stokowski zene­karában Philadelphiában már mint violista és helyettes kar­mester működik évekig. 1937-ben a Toscanini által szervezett N.B.C. együttesébe hívják meg brácsásnak és így mint alapító tag játszhat a nagy karmesterrel. Alkalma volt Klempererrel és Monteux-val is együtt muzsi­kálni, s nem csoda, hogy ő is hamarosan karmesteri pálcát ragad. A híres bécsi karnaggyal és pedagógussal, Hermann Scher­­chennel tanul és hamarosan Bartók műveit és saját szerzemé­nyeit vezényli, így több Bartók és Serly mű marad az utókorra az ő karmesteri interpretációjában. Mint zeneszerző már budapesti zeneakadémiai hallgató korában bemutatkozik és 1933-ban Phila­delphiában Stokowski is meg­hívja saját műveinek a vezény­lésére. Bartók halála után ő fejezi be a nagy mester két művét: a 3-ik Zongoraverseny utolsó 17 ütemét és a Brácsaversenyt Ez utóbbi darabot, a hátramaradt 13 kéziratoldallal és Bartók egyéni gyorsírásos jegyzeteinek segít­ségével is csak több éves áldozatos munkával tudja befejezni és megmenteni az utó­kornak, de ezzel helyet biztosít magának a zenetörténelemben: a zeneszerző baráthoz való ragasz­kodással és tisztelettel áthatva, nagy stílushűséggel oldotta meg a nehéz feladatot Ugyan emiatt sokan kézle­gyintéssel intézték el, mint Bartók-epigont. Pedig Serly Tibornak önálló zenei nyelvezete és mondanivalója volt már a 40- es években, a Modus Lascivus gondolatának megszületése előtt is. Sőt a 30-as években már saját maga vezényli zenekari művét a “Six Dance Design”-t a Philadel­phiai Szimfonikusok élén, majd Ormándy mutatja be I. Szimfóni­áját ugyanezzel az együttessel. Irt különböző hangszerekre: zongorára, hegedűre, brácsára, hárfára, fúvósegyüttesekre, ének­hangra és szimfonikus zenekarra is. Brácsaversenye a Bartókénál korábban született. Műveit a Musical Heritage Society, a Golden Crest és a Bartók Records vette lemezre és őrizte meg későbbi nemzedékek számára. Nevelői pályáján apja példáját folytatta, akinek számtalan növendéke tekintélyes erőt kép­viselt az akkori amerikai zenei életben. Serly Lajos, a “Kék nefe­lejts’­ és több más sikeres műdal szerzője, mint pedagógus, maradandót alkotott a század elején. Gershwin is a tanítványa volt. Serly Tibor is sok növendéket vállalt és tanított, s “nem középiskolás fokon”. Tanít­ványai számos amerikai egyetemen mint professzorok, karmesterek, szimfonikus és jazz-zenészek, filmzeneszerzők tevé­kenykedtek nagy sikerrel. Ez a tanítványsereg élő propagátora a Serly-i zenei örökségnek, amint­hogy az felesége, Miriam Molin is, aki nemcsak ösztönző és meg­értő házastársa volt, hanem mint kiváló zongoraművész, hiteles tol­­mácsolójává is vált Serly művei­nek. * Október 22.-e, vasárnap dél­előtt. A 3. new-yorki marathon versenyen több mint 10.000 futó indul el a Verrazano-hídtól és már bömböli a rádió, hogy a tavalyi győztes van az élen. Alig tudok áttörni a hatalmas tömegen. A Carnagie Recital Hall felé igyekszem. Fél egykor lesz ott Serly Tibor hamvasztás utáni bú­csúztatása. Korán érkezem, de már több régi tanítvány és barát vár a harmadik emeleten. Nem­sokára megérkezik az elhunyt művész özvegye és egyetlen élő öccse, Géza is. Kevés ismerőst látok. Arra gondolok, hogy eljön-e Serly nagy barátjának Amerikában élő fia, Bartók Péter? Elkíséri-e utolsó útjára az, akinek apját ő egyedül várta ideérkezésekor a new­ yorki hajóállomáson? Igen, Floridából repült ide, hogy a hűséges barátnak megadja a vég­tisztességet. Tanítványok sora lép a pódiumra, hogy rövid meg­emlékező beszédeiket elmondják, majd a megjelenni nem tudó barátok és tisztelők táviratait olvassák fel, köztük a Fehér Ház­ból és a Szenátusból érkezőket is. Egy magyar származású hegedű­­művész, a Metropolitan Operaház zenekarának tagja játssza el a halott szerző egyik Szonátájának lassú tételét, az Altatót... Szívbe­­markoló pillanat következik: Emánuel Vardi, a híres violista, kolléga és jóbarát szólaltatja meg Serly Brácsa versenyének második tételét zongora-kísérettel. Az öreg művész lassú vibrátóval kezd, de mintha dialógust folytatna a halott barát szellemével s hang­szere meg-megcsuklik, ismételnie kell... “I want to play it for Tibor once more," — mondja. Hazafelé ballagva elgon­dolkozom utolsó levelének egy megrendítően szomorú mondata felett: “The world has not recognized my talent of many directions”. Miért írta ezt a néhány szót angolul a különben magyar levélben? Talán nem akarta ezt a vádiratnak hangzó mondatot azon a nyelven leírni, amit annyira szeretett? Tényleg vádiratként hangzik, ha meggon­doljuk, mennyit tehettünk volna ennek az ízig-vérig magyar mu­zsikusnak az érdekében, amig élt! Géczy Károly a New York Hárfa­ együttes Kamarazenekarának tagja AZ ÚJ IRODALMI NOBEL-DÍJAS A stockholmi irodalmi Nobeldíj Bizottság Isaac Bas­hev­is Singer, New Yorkban élő, csak a beavatottak által ismert, jiddis­nyelvű írónak ítélte oda a világ­hírt kölcsönző díjat Kétségtelen, hogy a 74 éves laureatus ennek a klasszikus veretű, de fogyó lét­számú, kb. négy millióra tehető népréteg félnémet alapú, héber és szláv elemekkel kevert idiómá­jának legkiválóbb művelője. Az a körülmény, hogy az elfogulatlan zsűri polgárjogot biztosított az idő előtt elparentált csoportnyelvnek, egyben tiszteletadás is a hír­mondóig kiirtott kelet-európai zsidóság előtt, amely azt száza­dokon át beszélte és világraszóló művek alkotására képesítette. De a zsargonnak nevezett, moduláló jellegű és belső hallással felfogott hangsorokon átrezgó sajátos nyelv tovább él, s új erőre kap. A jiddist a cári pogromok idején leg­alább tíz millió ember beszélte és azok, akik a tömeges terrorcselek­mények elől főleg Amerikába és Dél-Afrikába menekültek, a háti­­zsákukba gyömöszölt, heve­nyében felkapott ingóságaikon kívül magukkal vitték a szép­apáiktól örökölt legértékesebb vagyontárgyukat, az anya­nyelvüket. Aztán, miután a náci népírtók elnémították a leigázott területek zsidó lakosságának javát, a kis­számú életben maradt valamint az új hazára lelt emigránsok továbbra is előnyben részesítették a gyermekkorban elsőként elsajá­tított nyelv használatát, mert rajta keresztül érzékelték a személyes traumákkal dúsított múlt izét Isaac Bashevis Singer 1935-ben kivándorolt Amerikába, ahol a “Forward" nevű jiddis nyelvű napilap munkatársa lett A rabbi­családból származó fiatalember elődei nyomdokain haladva a misztikus alapú, h­aszidizmus nevű vallási mozgalom híveként végezte el az ortodox és világi tanokhoz ragaszkodó szeminá­riumot, de az idők folyamán anyja racionalista gondol­kodásához közeledett, így a vallás humuszából kivirágzott alkotói ihletét lassacskán felváltotta a világi tárgyköröket kínáló tarka valóság kísértése. A Twain és Dickens alkotói al­katára emlékeztető Singer, aki édesanyja leánykori utóneve alapján, — s a szintén novellista bátyjától való megkülönböztetés céljából — családnevéhez hozzá­biggyesztette a "Bashevis” predik­tumot New York-i írói tevé­kenységének első terméke rövid­del partraszállása után jelent meg, “A Sátán Gorajban" címmel. Ezt követte a “Moskat család” egy­más sarkára hágó, bő képsorának csalhatatlanul hiteles láncolata. A lenyűgözően bizarr cselekmények színpadát a szépítetlen sors századeleji hús-vér típusai népe­sítik be: szentéletűek szél­hámosokkal keverednek, közép­kori rabbik hipermodern fes­tőkkel, cionista propagandisták misztikus téveszme-terjesztőkkel. A szereplők egzisztenciális hely­zete és a történések feszültségi íve a náci haláltáborok árnyékát vetíti előre és ezért kortörténeti értékkel is bír. Singer, — a világ­­irodalom "háztetőn ülő hege­dűse” — elsősorban stílus­művész, de 14 regénye és elbe­széléskötete sikerének titka mégis a sokkhatást kiváltó, meglepő jelenetek hiperbolikus feltárá­sában és az asztaltáncoltató emlékszövevények mítoszteremtő hangulatkeltésében rejlik. Véle­ménye szerint az irodalmat a meghökkentés tartja életben. Mint ahogyan a végzet is állan­dóan fúrja-faragja a lét kérgét úgy a művészet sem tudja el­határolni magát a viruló élettől. A legnagyobb meglepetést ezúttal maga a Nobeldíj-Bizottság döntése szolgáltatta, amikor választása egy kis nyelv nagy művészére esett. Lars Gyllenstein, a svéd akadémia főtitkárának a jiddis nyelvet méltató jellemzése beszédesen motiválja a zsűri határozatát: "Ez az egyszerű nép, az anyák nyelve, a mesék és anekdoták nyelve, a legendák és emlékek nyelve, amelyet év­századokon keresztül jóban-rossz­ban megőriztek. Egy nyelv, amelyet belső harcaikban, szen­vedélyeikben, üldöztetésben be­széltek és amelyhez végül vértanú halálukban is hűek maradtak. Ugyanakkor olyan nyelv is, amely szeretetről, hősiességről és önfeláldozásról regél.” Naschitz Frigyes

Next