Irodalmi Ujság, 1978 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-15 / 1-2. szám

2. oldal A magyarság legbecsesebb ereklyéjének 1945-től 1978-ig ter­jedő története nem magyar, hanem amerikai történet­— ha in­nen nézzük, ahol én ülök, Washingtonból, külügyi szolgálatom idejéből és háborús emlékeim keretéből.* Ez a különös krónika egy “SECRET’-felülbélyegzésű rejt­jeles, titkos távirattal kezdődik. Néhány héttel a Tengely európai összeroppanása után érkezett ez a State Departmentbe a Berlinnek nevezett romhalmaz mellől, Robert Murphytól, aki Lucius Clay tábornoknak, az amerikai körzet kormányzójának politikai főtanácsosa volt A későbbi nagykövet, s végül külügyminiszter-helyettes szinte szűnni nem akaró alakja (Murphy pontosan két méter magas volt) két olyan magyar vonatkozású ügy középpontjában állt hosszú és izgalmas pályafutása során, amelyről máig is heves viták foly­nak időnként a nyugati magyar­ság körében. Az egyik: az 56-os forradalom és az amerikai kül­politika. Ezzel aránylag bőven foglalkozik “Diplomat Among Warriors” címmel 1964-ben megjelent emlékirataiban. A másik: a Szentkorona ügye, amelyről ott nem tesz említést, noha ő volt az első amerikai dip­lomata, akinek javaslatot kellett tennie a relikvia átvétele után an­nak további sorsára nézve. Három lehetőség A távirat “UPSOLADGER (United States Political Adviser for Ger­many) TO SECSTATE (Secretary of State Byrnes), May 31, 1946, BERLIN. Nyomozó szerveink jelentése szerint az előző (katonai) távira­tokban említett koronát nem erő­szakkal hurcolták el Magyar­­országról. Magyar megbízottak biztonságos megőrzés céljából adták át amerikai katonai szemé­lyeknek, így a korona nem tar­tozik a visszatérítendő javaknak azokba a kategóriáiba, amelyeket a Négyhatalmi Egyezmény tartal­maz. Következésképpen amerikai hatóságoknak a koronát illető egyoldalú intézkedése egyál­talában nem ütköznék a Négyhatalmi Egyezményben foglalt kikötésekbe. Ami a Szent­széknek a magyar katolikusság érdekében benyújtott kérelmét illeti Szent István Koronájának a Vatikánba való áthelyezésére nézve, az alantiak veendők figyelembe. Tanácskozásaink oda vezettek, hogy ez az ügy a következő három lehetőség valamelyikéhez képest nyerjen elintézést: /. A koronát küldjük el a Szentszéknek védelmi megőr­zésre, hogy ott legyen olyan időpontig, amelyben majd biztonságosan visszaküldhető lesz Magyarországra. Vatikáni átirat szerint Mind­­szenty bíboros ezt a lépést javasolja. 2. A koronát szállítsuk az Egyesült Államokba, letétbe helyezés és biztonságos megőrzés végett. Tekintettel arra az állítólag nagy politikai és vallási befolyásra és jelentőségre, amellyel a korona a magyar népre nézve bír, előnyösnek bizonyulhat, hogy az Egyesült Államok­ban tartsuk egy jövőbeli alku, SZIKLAY ANDOR, vagy alkalmas időben történ­hető visszaküldés céljaira. A korona Amerikába szállítása történhetik a magyar prímás hozzájárulásával, vagy tud­tával, de ez kedvezőtlen nyilvános visszahatást válthat ki. 3. A koronát tartsuk katonai gyűjtő­telepünkön Németországban addig az időpontig, amelyben majd biztonságosan visszaküldhető lesz Magyarországra. A fentiekre nézve véleményt és utasítást kérünk. MURPHY Bymes külügyminiszter aláírá­sával augusztus 14-én ment távirati válasz Berlinbe, egyidejű másolattal Budapestre és Rómába az ottani amerikai főképviselők­höz. Eszerint “...a végső határozat a magyar kormány óhajának megfelelően történjék... Schoenfeld (budapesti követ) szerezzen tudomást és tegyen jelentést a magyar kormány jelenlegi felfogásáról ebben a tárgyban." Két nappal később megjelent Schoenfeldnél Gyöngyösi külügy­miniszter kiküldöttje, Velics László, tájékozódás végett. Augusztus 21-én ismét fölkereste a követet és a Washingtonba érkezett távirati jelentés szerint "... Nagy Ferenc miniszter­­elnök utasítására meg­köszönte az ügyben tanúsított szíves amerikai érdeklődést, és azt a kérést fejezte ki, hogy az amerikai haderő Német­országban továbbra is tartsa őrizetben a Szentkoronát és a koronázási jelvényeket.” (Ezt Nagy Ferenc, aki jelenleg Washington mellett a virginiai Herndonban él, levélileg így erő­síti meg: “...Az amerikaiak nem akartak határozni anélkül, hogy álláspontomat ne ismernék az ügyben s ezért megkértek, hogy ismertessem velük felfogásomat Arra kér­tem az amerikai hatóságokat, hogy semmi körülmények között ne küldjék a Koronát vissza addig, amíg a magyar­­országi politikai helyzet nincs teljesen tisztázva. Nem két­séges előttem, hogy ez a kérésem akadályozta meg a Szent Korona visszaküldését az én miniszterelnökségem ideje alatt, így tehát a kom­munista ügyészségnek az a vádja Mindszenty prímás ellen, hogy ő gátolta meg a Korona visszajuttatását, teljesen alaptalan volt...") *■ Végső választás a Murphy által javasolt három lehetőség közül még két évvel később sem történt, de közben a Szentkorona Német­országban maradt s így a 3. lehetőség első fele minden­esetre átmenetileg érvénybe lépett. Washingtonban időről időre bizalmas értekezletek tárgya volt a Szentkorona problémája, de azt rendezni amerikai hivatalos szem­pontból nem volt sürgős — sőt a két ország viszonyának fokozatos romlása egyre kevésbé tette a dolgot idő­szerűvé. Másrészről azonban a Vatikán és egyes főpapok éppen ennek a romlásnak a nyomán mind élénkebben sürgették az 1. lehetőség megvalósítását. Személyi vonalon is igyekeztek nyomást gyakorolni Murphy­­re, az amerikai “Irish” (ír származású) tömegek egyik világi vezéralakjára éppúgy, mint egy másikra, William J. Donovan tábornokra, az OSS (“Office of Strategic Ser­­vices’­nek, a CIA elődjének alapítójára és legendás hírű háborús főnökére. Murphyt sohasem lehetett másként befolyásolni, mint érvekkel. Az érvek pedig egyre nyomatékosabban amellett szóltak, hogy a Szentkorona egy még meg nem határozható időpontig amerikai biztonsági őrizetben, s átmenetileg német földön maradjon. Donovannak ekkor már nem volt — s egy nagyköveti megbízatás vál­lalásától eltekintve többé nem is lett — hivatalos pozíciója. Bár időnként bekérték kong­resszusi bizottságok és külön­féle katonai és polgári hivatalok vezetői konzul­tációra, egész munkaidejét az ország egyik legnagyobb ügy­védi cégének szentelte, amelynek főnöke volt már a háború előtt is. Ellenben több évtizedes barátság fűzte hozzá az Egyház világi téren is nagyhatalmú hercegét, Spellman, new yorki bíborost, aki 1947. júniusában meg­beszélésre hívta a Szent­korona ügyében. • Másutt írtam meg emlékeimet a­ kapcsolatról, amely Donovan­­hoz, ma már könyvek gyarapodó sorának főalakjához, egészen 1959-ben bekövetkezett haláláig fűzött. A háború alatt az OSS egyik katonai alakulatában szol­gáltam. A háború után, külügy­­minisztériumi állásom mellett, s azzal összeférhetően, hétvégeken, olykor ünnepnapokon, idehaza, vagy a “Donovan, Leisure, Newton, Lombard and Irwine" Wall Street-i többemeletes iroda­sorainak egy szobájában anyag­kutatást, cikktéma-tervezést, beszédvázolást végeztem a számára szerződéses alapon. Itt most csak arra a napra szükséges visszaemlékeznem, amikor reggel (túl korán) fölhívott telefonon: legyek New Yorkban kora­délutánra, kisérjem el egy érte­kezletre, így ültünk le együtt Spellman bíboros-érsek reziden­ciájának egy elegáns, elfüggö­nyözött, csöndes szalonjában a köpcös, mosolygó, kerekarcú és bársonyos­ kezű főpappal, aki már régóta különösen közel állt a Vatikánhoz.Ő volt az első ameri­kai beosztott Gasparri bíboros mellett, amikor az vezette a Szent­szék külügyeit, majd XI. Pius egyik tanácsosa lett, a Xit-ikkel pedig közismerten bensőséges volt a viszonya jóval azelőtt, hogy mindketten karrierjük tető­pontjára emelkedtek — és ez a pápa nevezte ki a liberális­demokrata kiskereskedő konzer­vatív-republikánus fiát a bíborosok kárába. New York ér­sekévé, az amerikai hadsereg vikáriusává. A II. világháború európai és ázsiai hadszínterein gyakran megjelent Spellman, aki beszédeinek irányzatával és tónu­sával egyképpen az "Ecclesia Militans" akkori­­szellemét kép­viselte; később a vietnami had­viselésnek is tüzes prédikátora és prókátora lett. A Spellman-Donovan kon­ferencia napjaiban volt nem­zetközi körúton Mindszenty prímás. Részt vett a kanadai­­Marian Congressmen, és később különféle látogatásokat tett, töb­bek közt New Yorkban is, ahol — mint arról a sajtó említést tett — találkozott ottani bíborostár­sával. Jogász-óvatosság Spellman bíboros “in médiás rés" (így is mondta) azzal kezdte, hogy "valamilyen lépést szeretne tenni a­ magyarok Szent­koronájának további “biztonsága és megfelelő kezeltetése" céljából. A Vatikánba való áthelyezte­­tésre gondolt. Utóvégre a Szent­korona “onnan jött, manapság otthon nem lehetne, így logikus, hogy oda térjen vissza, ahonnan küldték.” Erre nézve kért "jogi és politikai véleményt” Csak másfél évvel később jutott köztudomásra az, hogy a Donovan­nal folytatott meg­beszélés után milyen lépést tett az ügyben. Mindszenty prímás letar­tóztatását követően, 1949. január 9-én, a New York Times megírta, hogy "...Spellman bíboros most elmondta, hogy 1946. júliusában felkérte az Egyesült Államok kor­mányát a magyar királyi koro­nának Magyarországtól való távoltartására... írt Robert P. Pat­terson akkori hadügyminiszter­nek az ezeréves koronáról, s kérte őt annak lehető legmesszebb menő gondoztatására... Javasolta, hogy a hadvezetőség lehetőleg küldje az ereklyét ide, vagy pedig bízza Őszentsége, XII. Pius pápa gondjaira... Levelét azzal zárta, hogy bármilyen intézkedés történjék is, annak természetesen a nemzetközi közjog érvényesí­tésének keretében kell megtörtén­nie." A bíboros-érsek így egybe­szőtte a maga óhaját a jogász tanácsával. Donovan a megbeszé­lésen először a Szentkorona státu­sát világította meg háborús és háború utáni, amerikai és nem­zetközi szempontból. Azután rész­letesen elmagyarázta a relikvia hovatartozásának kérdését, biz­tonsági őrizeti jellegét a négy­hatalmi szerződések egyes kitéte­leihez képest, valamint a “U.S. Military Regulations, Title 18" című szabályzat kikötéseivel kap­csolatban. Lefektette az alapot, aláhúzta az óvatos kezelés szük­ségét, hangsúlyozta, "minden rokonszenv" mellett, hogy itt elsősorban az amerikai kormány jogrendi magatartásának meg­óvását kell szem előtt tartani. A New York Times riportere összekavart két lépést, két levelet. Spellman valóban intézett írásbeli felkérést Patterson­hoz 1946. nyarán, de annak hangja erélyes volt, utalás nélkül olyan szem­pontok figyelembe vételére, ame­lyeket Donovan emelt ki. Csak egy évvel később, a megbeszélés következtében lett a bíboros enge­­dékeny egy beadványban, amelyet Patterson utódához, Ken­neth Royall-hoz intézett. Az pedig egy-két tájékozódó beszélgetés után, amelyet State Department­­beliekkel folytatott, szinte meg­riadt az egész ügytől, olyannyira, hogy szigorú utasítást küldött a “mezőnybe", ezzel a záró megál­lapítással­“A magyar korona ügye nem tartozik a katonai kormányzat vezetőinek és ügyosztályainak megbízatási és intézkedési keretébe." A Vatikán külügyi hivatalába is ment egy példány ebből és azt vezetője, Montini prelátus, a későbbi VI. Pál pápa ezzel a lap­széli megjegyzéssel továbbította Mindszenty prímáshoz: “Tudom, milyen közel áll ez az ügy Eminenciád mint főpásztor és magyar hazafi szívéhez." Berlinben Clay és Murphy ettől kezdve elzárkózott a felszólalások­tól, feliratoktól és kihallgatási kérelmektől a Szentkorona ügyében. Időnként azonban tör­téntek írásbeli eszmecserék erre nézve Washington, Berlin és Budapest között, így kapott Mur­phy 1948. augusztus 2-án, még mindig Berlinben, egy titkos távi­ratot Budapestről, Seiden Chapin amerikai követtől. Kommentár volt ez Murphy-nek egy július 29-én Washingtonba és másolat­ban a budapesti USA-követségre küldött táviratára. A berlini sür­göny magában foglalta egy vatikáni átirat szövegét, amelyben azt kérelmezte a Szentszék külügyi hivatala, hogy a Szent­koronát helyezzék el a Vatikán múzeumában. Mint az idézett 1. lehetőségben láttuk, Mindszenty bíboros javasolta ezt. Két ízben is tárgyalt erről a magyar főpap Montinivel, 1945 végén és 1946. elején tett utazása alkalmával. Javaslatát három vezető külföldi­­ főpap-társa tette magáévá és propagálta amerikai katonai és diplomáciai körökben: Innitzer bécsi bíboros-érsek, Rohracher salzburgi herceg-érsek, és Washingtoni árnyak irodalmii ÚJSÁG Dr. Sziklay Andor (Andor C. Klay) a 2. világháború alatt az amerikai légierőben az észak­afrikai, olasz és német fronton szolgált. 1945. végén lépett a washingtoni külügyminisztérium­ba, mint keleteurópai specialista. Osztályvezető volt, amikor 1956- ban a diplomáciai karba nevezték ki. A belgrádi nagykövetségen előbb konzul, majd másod-, végül elsőtitkár, Frankfurtban a politikai osztály és Berlinben a kelet-német osztály vezetője volt. A State Departmentbe 1970-ben helyezték vissza s ott a külügymi­niszter jogtanácsosának diplo­máciai asszisztense volt 1972. nyaráig, amikor a 2. legmagasabb szolgálati osztályból nyugdíjba ment A “United States Foreign Service Institute” kelet-európai fakultásának vendégtanára és a Fehér Ház sajtócsoportjának FISP- 1979 január - február

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék