Irodalmi Ujság, 1979 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-15 / 1-2. szám

4. oldal IRODALMI ÚJSÁG 1979 január - február Egy-két év óta több szó esik Erdélyről, mint az elmúlt három évtizedben. Magában Erdély­ben is, Magyarországon is, az emigrációban is, a nyugati sajtóban is. Nem mintha az erdélyi magyarok jogainak csorbítása, az erőszakos románosítás az utóbbi években durvábbá vagy szemetszúróbbá vált volna, mint annak előtte. A rendelkezésünkre álló dokumentumok egy­öntetűen azt mutatják, hogy ez a politika ne­gyedszázada tart, rendkívül céltudatosan és nem kevésbé ravaszul, — úgy, hogy sokéves szigorításokat rövid és “nagylelkű" enyhítések követnek, majd megint nagyot szorítanak a siófokon, aztán kicsit engednek rajtuk, hogy hamarosan még nagyobbat szorítsanak. Erdély kérdésének mostani, hangsúlyozot­­tabb napirendre kerülése inkább azzal függ össze, hogy az emberi jogok ügye — főként a Helsinki Szerződés, Carter elnök kezdemé­nyezései, a Szolzsenyicin- és Szaharov-féle mozgalmak, a csehszlovák Karta 77 és a len­gyelországi KOR megnyilvánulásai nyomán — élesebb megvilágításba került világszerte. Ez magyarázza azt is, hogy az erdélyi magyarok bátrabban emelik fel a fejüket és azt is, hogy a nyugati közvélemény fogékonyabbá vált sérel­meik iránt. Ami Magyarországot illeti, ott a vi­szonyok konszolidálódtak annyira, hogy az em­berek ne csak a saját bajaikkal foglalkozzanak, hanem észrevegyék, — végre —, hogy mi történik közvetlen szomszédságukban saját test­véreikkel. Az emigráció lényegében azt mondja ki, amit otthon és Erdélyben az emberek gon­dolnak, vagy azt segíti szélesebb nyugati vissz­hanghoz, amit egyesek — kevesek, a legbátrab­bak — “odaát“ kimondanak. Megindult hát és folyik a kampány. Persze csak úgy “magyar módra". Harsány felbuz­dulásokat, éles segélykiáltásokat, aprólékos tényelemzéseket sokhónapos nagy csend követ. Aztán megint belehasít egy kétségbeesett sikoly az éjszakába­­­ s megint nagy csend. Átfogó elképzelésnek, átgondolt tervnek, a célok és eszközök pontos felmérésének, a lehetőségek (és a lehetetlenségek) számbavételének, a ren­delkezésre álló erők összefogásának és mozgó­sításának, olyasféle kísérletnek, amely az égő és égető kérdést a világpolitika, s ezen belül a szovjet-román-magyar viszony egészébe illessze. S mind­ennek sehol semmiféle nyoma nincsen. Ami történik, az ötletszerűen, rapszodikusan, ösztönösen történik, a mélyebb elemzés minden igénye nélkül, szalmaláng­­szerű fellobbanásokkal és patópálos elernyedé­sekkel. Amúgy “magyarosan". Az alábbi soroknak nem lehet az igényük, hogy pótolják azt, amit a magyar politikai gon­dolkodás legjobbjainak — erdélyieknek, ottho­niaknak, emigránsoknak — együttes erővel kellene kidolgozniok: egy erdélyi programot. Legfeljebb néhány gondolatot szeretnének papírra rögzíteni. — olyanokat, amelyek a szerzőt már jóideje kínozzák és nem csekély lelki tusa után nyomatja ki őket, előre számolva azzal, hogy nem fog egyöntetű vissz­hangra találni. De ahhoz, hogy valami pozitív kialakulhasson, nem elég népszerű jelszavakat ismételgetni, hiúságoknak hízelegni, — s meg kell tudni szabadulni bizonyos előregyártott kliséktől is. Premissza Amit az utóbbi évek az Erdélyt évtizedeken át elborító kádból leginkább felszínre hoztak, az a több mint kétmilliós magyar kisebbség hely­zetének pontos felmérése. Nem kis eredmény­ Bukarest csökönyös állításairól, amelyek hol azt erőlgették, hogy a nemzetiségi kérdés, mint olyan, a szocialista Romániában nem is létezik, hol azt, hogy a többségi román nép és a kisebb­ségek teljesen egyenlőek. — okmányszerű, szinte közjegyzői részletességgel kiderült, hogy valótlanságok. Itt, ezeken a hasábokon jelent­­ meg először. — az Irodalmi Újság 1977 márci­us-áprilisi számában, külön mellékletként, 8 teljes oldalon a Lázár álnévvel jelzett Erdélyi Jelentés, amely a tények és a sérelmek mind­máig legátfogóbb helyi szülötte. 1978 január­februári számunkban teljes egészében közöltük Király Károly romániai magyar kommunista vezető levelét a jogsértésekről. Legutóbbi számunkban Szász Béla részletesen ismertette a londoni Minority Rights Group kiadványát Schöpflin György alapos és tárgyilagos munkáját a kisebbségek helyzetéről Romániá­ban. Nincs értelme, hogy ehelyütt meg­ismételjük a közismert tényeket. Összegezve: a romániai magyarokat lépten-nyomon megsér­tik állampolgári jogaikban, veszélyeztetik ma­gyarságukban, — az uralkodó hatalom az isko­láztatás, a kultúra, a gazdasági élet, a telepítés­­politika területén mindent elkövet a háttérbe­­szorításukra és felmorzsolásukra. MÉRAY TIBOR Ehhez az alapvető, elfogadhatatlan és tragikus tényhez két olyan megállapítást kell hozzáfűznünk, amelyekről az erdélyi kérdés tárgyalásakor nem sok szó esik, — amelyek pedig az összképhez elválaszthatatlanul hozzá­tartoznak. Az első az, hogy a román kommunista rend­szer nemcsak a magyarokat nyomja el, hanem a románokat is. Előttem a nagytekintélyű Am­nesty International francia tagozatának 1978 decemberi jelentése a romániai jogtiprásokról. A jelentés három részből áll. Az egyik a ma­gyar kisebbséget sújtó visszaélésekkel és bűnökkel foglalkozik, hosszú névsort közölve a közelmúlt és a jelen politikai foglyairól. De nem rövidebb a második lista sem, — azoké a románoké, akik vallási okokból vannak bör­tönben — és a harmadik lista sem, — azoké, akiket ellenzéki magatartásuk miatt a legkülön­félébb pszichológiai intézetekbe zárnak, meg­kínoznak, internálnak: 23 névből 2 magyar, 2 német és 19 román. Igaz, — és ez óriási­ különbség! —, hogy a románokat nem román­ságuk miatt üldözik, míg egy magyarnak a puszta magyarsága elég ahhoz, hogy háttérbe szorítsák, vagy eljárjanak ellene. De amire ez a megjegyzés rá akar mutatni, az az, hogy Románia nem jogállam — egyetlen állampol­gára irányában sem. A másik megjegyzés Magyarországra vonat­kozik. Miközben a két és félmilliós romániai magyarságért verekszünk, már-már az a hie­delem kezd kialakulni, hogy a tízmilliós ma­gyarországi magyarság önrendelkezési és em­beri jogai körül minden rendben van. Megáll­junk! Magyarországon talán nincs nemzeti el­nyomás, ott nem egy idegen hatalom paran­­csol?A hazai magyaroknak talán biztosítva van a csorbítatlan szólásszabadság, a sajtószabadság, a gyülekezési szabadság, a vallásszabadság, az utazási szabadság, a munkavállalási szabadság? Igaz, a viszonyok jobbak, mint Romániában. De az emberi jogok teljességétől több fényév­­­nyi távolságban vagyunk. Kifogásolni szoktuk például, hogy Erdélybe nem engednek be Budapestről magyar újságokat és könyveket. De Budapestre beengednek-e a Nyugatról ma­gyar könyveket és újságokat? A sérelem tehát csak annyi volna, hogy amit a budapesti kom­munista cenzúra engedélyezett, azt a bukaresti kommunisták nem engedélyezik, — különböző hőfokú kommunisták egymásközti sérelme volna-e, avagy összmagyar? S az utóbbi eset­ben miért magyarabbak az otthon megjelenők, mint Cs. Szabó, Faludy, Márai vagy Szabó Zoltán? A magyar próza és költészet élő klasszikusait milyen jogon tiltják ki saját hazájukból? S ami magát az erdélyi helyzetet illeti, miért nem lehet erről szabadon beszélni a hazai sajtóban? Illyés Gyulának 77 végén nagy­­nehezen megengedtek egy kétrészes cikket, — ebben sem írhatta le nyíltan, hogy a mai Romániáról beszél,­­ de a kisebbségi prob­lémákkal foglalkozó kötetét már betiltották. Vagyis: kifogásoljuk az erdélyi magyarság jogainak hiányát de ugyanakkor a hazai ma­gyarságnak nincs meg a joga ahhoz, hogy ezt a tényt szabadon szóvá tehesse. Amiből az következik, hogy vigyázzunk: bele ne essünk a fenyegető csapdába, — a két és félmillió jog­­fosztottságáról szólva meg ne feledkezzünk a tízmillió jogfosztottságáról! Mind­ezt nem azért kell előrebocsátanunk, hogy fékezzük az erdélyi magyarokért végre megindult küzdelmet. Hanem azért hogy ki­szélesítsük , hogy ugyanakkor illúziók nélkül felmérjük: az erdélyi magyarok jogai csak akkor lehetnek teljesek, amikor majd a romániai románok és a magyarországi ma­gyarok is teljes jogú állampolgárokká válnak saját hazájukban. Azaz amikor Románia is, Magyarország is egypárt­diktatúrából független demokráciává válik. Amiből az következik, hogy az út, ami előttünk áll, minden való­színűség szerint nagyon hosszú és nagyon ne­héz. Aki mást mon­d, ábrándokat kerget. A célok Ahol összefüggő területen egynyelvű, egy­­kultúrájú nép él, lélegzik, dolgozik, ott nem­csak a levegő és a munka az övé, hanem a föld is. Erdélynek az a része, ahol a többség ma­gyar, a magyar föld. Az 1940-es bécsi döntésen, amely ezt elismerte és a gyakorlatba is átültette, a Káin-bélyeg nem az igazságtalan­sága volt hanem az, hogy Hitler patronálta. A mai helyzet, amely egész Erdélyt Románi­ának juttatta, már nem Trianon műve, hanem a Szovjetunióé; az 1946-os béketárgyaláson övé volt a döntő szó Európának ezt a részét illetően. Világosan kiderül ez abból a mellékletből, amelyet ebben a számunkban közlünk “Szovjet politika Erdélyben. 1940-1946" címmel. A szovjet kommunisták 1919-től kezdve egy negyedszázadon át újra és újra megbélyegezték, imperialista diktátumoknak minősítették az első világháborút követő békeszerződéseket. S 45 után, mihelyt alkalmuk nyílt megváltoztatni — jóváhagyták őket. Azért nem teljesen: Kár­pátalját például maguknak ítélték oda olyan magyar történelmi múltú városokkal, mint Ungvár, Munkács és Beregszász, több mint 200.000 léleknyi magyar lakossággal,­­ amelynek sorsáról, sérelmeiről, beolvasztásáról egyébként édeskeveset beszélnek Budapesten, de még az emigrációban is. Miért hajlott a sztálini mérleg — valódi vagy látszólagos ingadozások után — 1946-ban végül is Románia felé? Részben azért mert az oroszok Romániától elvették Besszarábiát — Észak-Erdély kárpótlás volt a frissen ütött sebért. De főként azért, — és ezt jó el nem felejtenünk, — mert Románia fontosabb a Szovjetuniónak, mint Magyarország. Fon­tosabb­ lévén ma már több mint 20 milliós or­szág, szemben a 10 milliós Magyarországgal, a területe két és félszer akkora mint Magyaror­szágé. (európai birodalmukban Lengyelország után a második). Stratégiailag pedig Románia jelenti nekik az egyetlen szárazföldi kapcsolatot Bulgáriával és a Balkánnal. Szembe kell néznünk ezekkel a tényekkel, mivel máig is érvényesek. S mert arra nem is gondolhatunk, hogy a Nyugat egyhamar (avagy valaha is) beledugja a kezét a keleteu­rópai darázsfészekbe, látnunk kell, hogy a Szovjetuniótól , a status quo-nak, az európai határok megváltozhatatlanságának bajnokától, európai területek és népek bekebelezésétől sem­miféle támogatást nem kaphatunk, ha területi igényekkel állnánk elő. Azért kell ezt külön is aláhúznunk, mert a szovjet-román ellentétek nyomán feltámadtak olyan remények, hogy hátha, hátha... A rakon­cátlan Romániát büntetendő, talán Erdély, vagy fél-Erdély lesz a kezesbárány Magyaror­szág jutalma. "Ábrándozás az élet meg­­rontója"... Feltéve, hogy az oroszoknak — erő­szakkal vagy intrikával — sikerül a mai román vezetést megbuktatniuk és saját megbízottjukat ültetniük Ceausescu helyébe, — annál kisebb lenne a remény bármilyen területi rendezésre. Bolondok volnának majd az új helytartó nép­szerűtlenségét azzal növelni, hogy a ma­gyaroknak engedményeket tegyenek! A mai európai és világhelyzetben semmiféle területi változtatásra nincs kilátás. Keserves és igazságtalan igazság ez. — de csak ezt tudomásul véve lehet a reális célokat meg­fogalmazni. Mert minél reménytelenebb a területi megoldás, annál hajlíthatatlanabbaknak kell lennünk a romániai magyarok egyéni és kollektív jogait illetően. Nincs alku: Románia határain belül és kívül, minden nemzetközi fórumon követelni kell: I) A magyar anyanyelvű romániai állam­polgárok teljes egyenjogúságát a román anya­nyelvűekkel. 2) Minden nyílt vagy burkolt magyarellenes intézkedés, törvény, rendelet, párt- és állami utasítás azonnali megszüntetését. A magyarok széttelepítésére, a románok betelepítésére vonatkozó manipulációk felszámolását 3) A magyar anyanyelvű oktatás minden szinten való biztosítását mindenütt, ahol erre a lakosság igényt tart 4) A magyar nyelvű újságok, könyvek, kiad­ványok papír-, nyomdai és terjesztési lehetősé­geinek, a magyar színházkultúra tevékeny­ségének biztosítását magyar rádiót és televí­­ziót, a románokéval egyenjogúan. 5) A magyar többségű és az erős magyar kisebbségű területeken a kétnyelvű feliratokat, a magyar nyelv egyenjogú használatát a köz­­igazgatásban, a hivatalokban, az igazságszolgál­tatásban, a munkahelyeken, — mindenütt. 6) Szabad magyar nyelvű vallásgyakorlatot minden egyház számára. 7) A személyek, újságok, könyvek, filmek szabad és minden korlátozástól mentes forgal­mát Magyarország és Románia között. 8) Minden magyarellenes, a magyar történelmi múltat sértő, eltorzító vagy meg­hamisító rész törlését a közoktatásból és a hivatalos propagandából, amelynek az ellen­tétek szítása helyett a két nép jobb meg­ismerését és megértését kell szolgálnia. 9) A magyar kisebbségnek, mint olyannak, jogot arra, hogy a saját ügyeit maga­­ intézze. Nagyfokú autonómiát a magyar többségű területeken; a nemzetiségek új statútumának kidolgozását az ENSZ alapokmányokra és a Helsinki Szerződésre támaszkodva; a Magyar Dolgozók Nemzeti Tanácsának tömegszer­vezetté való fejlesztését 10) A magyar­ kisebbség számarányának megfelelő képviseletet a bukaresti parlament­ben és minden hatalmi szervben. Ennek a kép­viseletnek a magyarok valódi megbízottaiból kell állnia és nem fejbólintó jánosokból, akiket a román vezetés nevez ki. Három hadtest Túlsok volna? Inkább minimális program­nak vélem,­­pontosabban program vázlatnak, amely — kell-e mondanom — kiegészítésre, megvitatásra, módosításra szorul­. Nem minimális követelmény-e egyenrangúvá lenni a románokkal, akik — mint elöljáróban em­lítettem — a legkevésbé sem élvezik az emberi jogok teljességét országukban? Ahhoz, hogy a fenti tíz követelmény meg­valósuljon, a magyarság három hadtesttel ren­delkezik. Jobb híján nevezem így őket. — a katonasághoz, háborúhoz semmi közük sincs. Számukban, erejükben, lehetőségeikben na­gyon különbözők, de ha mind a három meg­tenné a magáét, az eredmény nem maradhatna el. Az első: maga az erdélyi magyar nép. Ő eb­ben a küzdelemben a legközvetlenebbül érdekelt és egyben a legfontosabb tényező is. Bármekkora legyen is a rájuk nehezedő nyomás, két és félmillió ember — különösen akkor, amikor a figyelem kezd feléjük fordulni — nem lehet egyszerűen passzív áldozat. Két és félmillió ember, ha közös cél és közös akarat vezérli, erő is, nem elhanyagolható erő. S hogy ez az erdélyi magyarság nehéz sorsában men­­nyire nincs híján a jövőbe vetett hitnek és az élniakarásnak, arra egyetlen adat elegendő. A hivatalos, tehát mindenféle trükkökkel csűrt­­csavart román népszámlálási adatok szerint is (lásd Illyés Elemér ismertetését az Irodalmi Újság 1977 szeptember-októberi számában: “A magyarság szaporodása és fennmaradása Romániában. Az 1977-es népszámlálás adatai") a Székelyföld népszaporodási arány­száma az elmúlt évtizedben meghaladta az or­­szágos átlagot s ha az összmagyar lakosság szaporodása valamivel alatta volt is a románokénak, a magyarság volt az egyetlen nemzetiség, amely nem csökkent, hanem növekedett. S ami ennél is figyelemre méltóbb: a romániai magyarok népszaporulata több mint kétszerese a magyarországi ma­gyarokénak. Akik tehát Erdély magyarságának a vitalitásában nem bíznak, azoknak előbb a magyarországi magyarság életkedvét optimiz­musát,­ jövőjét illetően kellene bizonyos kérdéseket feltenniök. Az elmúlt hónapok világosan megmutatták, hogy senki nem tudja úgy ráirányítani az érdeklődés fényszóróját Erdélyre, mint maguk az erdélyi magyarok. Mellettem egy köteg újság: vezércikk a Washington Post-ban (1978 január 30), három hasábos cikkek a párizsi Le Monde-ban (1978 január 25), a londoni The Times-ban (1978 január 24), a Frankfurter All­­gemeine-ban (1978 január 24) beszámolók Király Károly már említett leveléről. A New York Times 1978 február 1-i száma teljes ter­jedelmében közli a levelet; a Le Monde 1978 május 5-i cikke négy hasábon idézi Takács Lajosnak, a kolozsvári egyetem volt rektorának 27 oldalas helyzetfelmérő memorandumát ez­zel a címmel: "Az erdélyi magyar kisebbség elégedetlen a sorsával". A cikk utal arra, hogy Sütő András, az író, Fazekas János mi­niszterelnök-helyettes, Puskás György, a román nemzetgyűlés alelnöke és­ a nem-ma­gyarok közül Ion Gheorghe Maurer volt mi­niszterelnök is támogatja a küzdelmet. Senki és semmi ezt a helyszínen vívott har­cot nem pótolhatja. Azok, akik az élére álltak, mindannyiunknál jobban tudják, milyen áldozatot és milyen kockázatot vállaltak. De tudják azt is, hogy áldozat és kockázat nélkül nincs változás és haladás. Minél többen csat­lakoznak hozzájuk a romániai magyarság sora­iból, annál reményt keltőbb a bátorságuk, a harcuk. ERDÉLY

Next