Irodalmi Ujság, 1979 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-15 / 1-2. szám
4. oldal IRODALMI ÚJSÁG 1979 január - február Egy-két év óta több szó esik Erdélyről, mint az elmúlt három évtizedben. Magában Erdélyben is, Magyarországon is, az emigrációban is, a nyugati sajtóban is. Nem mintha az erdélyi magyarok jogainak csorbítása, az erőszakos románosítás az utóbbi években durvábbá vagy szemetszúróbbá vált volna, mint annak előtte. A rendelkezésünkre álló dokumentumok egyöntetűen azt mutatják, hogy ez a politika negyedszázada tart, rendkívül céltudatosan és nem kevésbé ravaszul, — úgy, hogy sokéves szigorításokat rövid és “nagylelkű" enyhítések követnek, majd megint nagyot szorítanak a siófokon, aztán kicsit engednek rajtuk, hogy hamarosan még nagyobbat szorítsanak. Erdély kérdésének mostani, hangsúlyozottabb napirendre kerülése inkább azzal függ össze, hogy az emberi jogok ügye — főként a Helsinki Szerződés, Carter elnök kezdeményezései, a Szolzsenyicin- és Szaharov-féle mozgalmak, a csehszlovák Karta 77 és a lengyelországi KOR megnyilvánulásai nyomán — élesebb megvilágításba került világszerte. Ez magyarázza azt is, hogy az erdélyi magyarok bátrabban emelik fel a fejüket és azt is, hogy a nyugati közvélemény fogékonyabbá vált sérelmeik iránt. Ami Magyarországot illeti, ott a viszonyok konszolidálódtak annyira, hogy az emberek ne csak a saját bajaikkal foglalkozzanak, hanem észrevegyék, — végre —, hogy mi történik közvetlen szomszédságukban saját testvéreikkel. Az emigráció lényegében azt mondja ki, amit otthon és Erdélyben az emberek gondolnak, vagy azt segíti szélesebb nyugati visszhanghoz, amit egyesek — kevesek, a legbátrabbak — “odaát“ kimondanak. Megindult hát és folyik a kampány. Persze csak úgy “magyar módra". Harsány felbuzdulásokat, éles segélykiáltásokat, aprólékos tényelemzéseket sokhónapos nagy csend követ. Aztán megint belehasít egy kétségbeesett sikoly az éjszakába s megint nagy csend. Átfogó elképzelésnek, átgondolt tervnek, a célok és eszközök pontos felmérésének, a lehetőségek (és a lehetetlenségek) számbavételének, a rendelkezésre álló erők összefogásának és mozgósításának, olyasféle kísérletnek, amely az égő és égető kérdést a világpolitika, s ezen belül a szovjet-román-magyar viszony egészébe illessze. S mindennek sehol semmiféle nyoma nincsen. Ami történik, az ötletszerűen, rapszodikusan, ösztönösen történik, a mélyebb elemzés minden igénye nélkül, szalmalángszerű fellobbanásokkal és patópálos elernyedésekkel. Amúgy “magyarosan". Az alábbi soroknak nem lehet az igényük, hogy pótolják azt, amit a magyar politikai gondolkodás legjobbjainak — erdélyieknek, otthoniaknak, emigránsoknak — együttes erővel kellene kidolgozniok: egy erdélyi programot. Legfeljebb néhány gondolatot szeretnének papírra rögzíteni. — olyanokat, amelyek a szerzőt már jóideje kínozzák és nem csekély lelki tusa után nyomatja ki őket, előre számolva azzal, hogy nem fog egyöntetű visszhangra találni. De ahhoz, hogy valami pozitív kialakulhasson, nem elég népszerű jelszavakat ismételgetni, hiúságoknak hízelegni, — s meg kell tudni szabadulni bizonyos előregyártott kliséktől is. Premissza Amit az utóbbi évek az Erdélyt évtizedeken át elborító kádból leginkább felszínre hoztak, az a több mint kétmilliós magyar kisebbség helyzetének pontos felmérése. Nem kis eredmény Bukarest csökönyös állításairól, amelyek hol azt erőlgették, hogy a nemzetiségi kérdés, mint olyan, a szocialista Romániában nem is létezik, hol azt, hogy a többségi román nép és a kisebbségek teljesen egyenlőek. — okmányszerű, szinte közjegyzői részletességgel kiderült, hogy valótlanságok. Itt, ezeken a hasábokon jelent meg először. — az Irodalmi Újság 1977 március-áprilisi számában, külön mellékletként, 8 teljes oldalon a Lázár álnévvel jelzett Erdélyi Jelentés, amely a tények és a sérelmek mindmáig legátfogóbb helyi szülötte. 1978 januárfebruári számunkban teljes egészében közöltük Király Károly romániai magyar kommunista vezető levelét a jogsértésekről. Legutóbbi számunkban Szász Béla részletesen ismertette a londoni Minority Rights Group kiadványát Schöpflin György alapos és tárgyilagos munkáját a kisebbségek helyzetéről Romániában. Nincs értelme, hogy ehelyütt megismételjük a közismert tényeket. Összegezve: a romániai magyarokat lépten-nyomon megsértik állampolgári jogaikban, veszélyeztetik magyarságukban, — az uralkodó hatalom az iskoláztatás, a kultúra, a gazdasági élet, a telepítéspolitika területén mindent elkövet a háttérbeszorításukra és felmorzsolásukra. MÉRAY TIBOR Ehhez az alapvető, elfogadhatatlan és tragikus tényhez két olyan megállapítást kell hozzáfűznünk, amelyekről az erdélyi kérdés tárgyalásakor nem sok szó esik, — amelyek pedig az összképhez elválaszthatatlanul hozzátartoznak. Az első az, hogy a román kommunista rendszer nemcsak a magyarokat nyomja el, hanem a románokat is. Előttem a nagytekintélyű Amnesty International francia tagozatának 1978 decemberi jelentése a romániai jogtiprásokról. A jelentés három részből áll. Az egyik a magyar kisebbséget sújtó visszaélésekkel és bűnökkel foglalkozik, hosszú névsort közölve a közelmúlt és a jelen politikai foglyairól. De nem rövidebb a második lista sem, — azoké a románoké, akik vallási okokból vannak börtönben — és a harmadik lista sem, — azoké, akiket ellenzéki magatartásuk miatt a legkülönfélébb pszichológiai intézetekbe zárnak, megkínoznak, internálnak: 23 névből 2 magyar, 2 német és 19 román. Igaz, — és ez óriási különbség! —, hogy a románokat nem románságuk miatt üldözik, míg egy magyarnak a puszta magyarsága elég ahhoz, hogy háttérbe szorítsák, vagy eljárjanak ellene. De amire ez a megjegyzés rá akar mutatni, az az, hogy Románia nem jogállam — egyetlen állampolgára irányában sem. A másik megjegyzés Magyarországra vonatkozik. Miközben a két és félmilliós romániai magyarságért verekszünk, már-már az a hiedelem kezd kialakulni, hogy a tízmilliós magyarországi magyarság önrendelkezési és emberi jogai körül minden rendben van. Megálljunk! Magyarországon talán nincs nemzeti elnyomás, ott nem egy idegen hatalom parancsol?A hazai magyaroknak talán biztosítva van a csorbítatlan szólásszabadság, a sajtószabadság, a gyülekezési szabadság, a vallásszabadság, az utazási szabadság, a munkavállalási szabadság? Igaz, a viszonyok jobbak, mint Romániában. De az emberi jogok teljességétől több fényévnyi távolságban vagyunk. Kifogásolni szoktuk például, hogy Erdélybe nem engednek be Budapestről magyar újságokat és könyveket. De Budapestre beengednek-e a Nyugatról magyar könyveket és újságokat? A sérelem tehát csak annyi volna, hogy amit a budapesti kommunista cenzúra engedélyezett, azt a bukaresti kommunisták nem engedélyezik, — különböző hőfokú kommunisták egymásközti sérelme volna-e, avagy összmagyar? S az utóbbi esetben miért magyarabbak az otthon megjelenők, mint Cs. Szabó, Faludy, Márai vagy Szabó Zoltán? A magyar próza és költészet élő klasszikusait milyen jogon tiltják ki saját hazájukból? S ami magát az erdélyi helyzetet illeti, miért nem lehet erről szabadon beszélni a hazai sajtóban? Illyés Gyulának 77 végén nagynehezen megengedtek egy kétrészes cikket, — ebben sem írhatta le nyíltan, hogy a mai Romániáról beszél, de a kisebbségi problémákkal foglalkozó kötetét már betiltották. Vagyis: kifogásoljuk az erdélyi magyarság jogainak hiányát de ugyanakkor a hazai magyarságnak nincs meg a joga ahhoz, hogy ezt a tényt szabadon szóvá tehesse. Amiből az következik, hogy vigyázzunk: bele ne essünk a fenyegető csapdába, — a két és félmillió jogfosztottságáról szólva meg ne feledkezzünk a tízmillió jogfosztottságáról! Mindezt nem azért kell előrebocsátanunk, hogy fékezzük az erdélyi magyarokért végre megindult küzdelmet. Hanem azért hogy kiszélesítsük , hogy ugyanakkor illúziók nélkül felmérjük: az erdélyi magyarok jogai csak akkor lehetnek teljesek, amikor majd a romániai románok és a magyarországi magyarok is teljes jogú állampolgárokká válnak saját hazájukban. Azaz amikor Románia is, Magyarország is egypártdiktatúrából független demokráciává válik. Amiből az következik, hogy az út, ami előttünk áll, minden valószínűség szerint nagyon hosszú és nagyon nehéz. Aki mást mond, ábrándokat kerget. A célok Ahol összefüggő területen egynyelvű, egykultúrájú nép él, lélegzik, dolgozik, ott nemcsak a levegő és a munka az övé, hanem a föld is. Erdélynek az a része, ahol a többség magyar, a magyar föld. Az 1940-es bécsi döntésen, amely ezt elismerte és a gyakorlatba is átültette, a Káin-bélyeg nem az igazságtalansága volt hanem az, hogy Hitler patronálta. A mai helyzet, amely egész Erdélyt Romániának juttatta, már nem Trianon műve, hanem a Szovjetunióé; az 1946-os béketárgyaláson övé volt a döntő szó Európának ezt a részét illetően. Világosan kiderül ez abból a mellékletből, amelyet ebben a számunkban közlünk “Szovjet politika Erdélyben. 1940-1946" címmel. A szovjet kommunisták 1919-től kezdve egy negyedszázadon át újra és újra megbélyegezték, imperialista diktátumoknak minősítették az első világháborút követő békeszerződéseket. S 45 után, mihelyt alkalmuk nyílt megváltoztatni — jóváhagyták őket. Azért nem teljesen: Kárpátalját például maguknak ítélték oda olyan magyar történelmi múltú városokkal, mint Ungvár, Munkács és Beregszász, több mint 200.000 léleknyi magyar lakossággal, amelynek sorsáról, sérelmeiről, beolvasztásáról egyébként édeskeveset beszélnek Budapesten, de még az emigrációban is. Miért hajlott a sztálini mérleg — valódi vagy látszólagos ingadozások után — 1946-ban végül is Románia felé? Részben azért mert az oroszok Romániától elvették Besszarábiát — Észak-Erdély kárpótlás volt a frissen ütött sebért. De főként azért, — és ezt jó el nem felejtenünk, — mert Románia fontosabb a Szovjetuniónak, mint Magyarország. Fontosabb lévén ma már több mint 20 milliós ország, szemben a 10 milliós Magyarországgal, a területe két és félszer akkora mint Magyarországé. (európai birodalmukban Lengyelország után a második). Stratégiailag pedig Románia jelenti nekik az egyetlen szárazföldi kapcsolatot Bulgáriával és a Balkánnal. Szembe kell néznünk ezekkel a tényekkel, mivel máig is érvényesek. S mert arra nem is gondolhatunk, hogy a Nyugat egyhamar (avagy valaha is) beledugja a kezét a keleteurópai darázsfészekbe, látnunk kell, hogy a Szovjetuniótól , a status quo-nak, az európai határok megváltozhatatlanságának bajnokától, európai területek és népek bekebelezésétől semmiféle támogatást nem kaphatunk, ha területi igényekkel állnánk elő. Azért kell ezt külön is aláhúznunk, mert a szovjet-román ellentétek nyomán feltámadtak olyan remények, hogy hátha, hátha... A rakoncátlan Romániát büntetendő, talán Erdély, vagy fél-Erdély lesz a kezesbárány Magyarország jutalma. "Ábrándozás az élet megrontója"... Feltéve, hogy az oroszoknak — erőszakkal vagy intrikával — sikerül a mai román vezetést megbuktatniuk és saját megbízottjukat ültetniük Ceausescu helyébe, — annál kisebb lenne a remény bármilyen területi rendezésre. Bolondok volnának majd az új helytartó népszerűtlenségét azzal növelni, hogy a magyaroknak engedményeket tegyenek! A mai európai és világhelyzetben semmiféle területi változtatásra nincs kilátás. Keserves és igazságtalan igazság ez. — de csak ezt tudomásul véve lehet a reális célokat megfogalmazni. Mert minél reménytelenebb a területi megoldás, annál hajlíthatatlanabbaknak kell lennünk a romániai magyarok egyéni és kollektív jogait illetően. Nincs alku: Románia határain belül és kívül, minden nemzetközi fórumon követelni kell: I) A magyar anyanyelvű romániai állampolgárok teljes egyenjogúságát a román anyanyelvűekkel. 2) Minden nyílt vagy burkolt magyarellenes intézkedés, törvény, rendelet, párt- és állami utasítás azonnali megszüntetését. A magyarok széttelepítésére, a románok betelepítésére vonatkozó manipulációk felszámolását 3) A magyar anyanyelvű oktatás minden szinten való biztosítását mindenütt, ahol erre a lakosság igényt tart 4) A magyar nyelvű újságok, könyvek, kiadványok papír-, nyomdai és terjesztési lehetőségeinek, a magyar színházkultúra tevékenységének biztosítását magyar rádiót és televíziót, a románokéval egyenjogúan. 5) A magyar többségű és az erős magyar kisebbségű területeken a kétnyelvű feliratokat, a magyar nyelv egyenjogú használatát a közigazgatásban, a hivatalokban, az igazságszolgáltatásban, a munkahelyeken, — mindenütt. 6) Szabad magyar nyelvű vallásgyakorlatot minden egyház számára. 7) A személyek, újságok, könyvek, filmek szabad és minden korlátozástól mentes forgalmát Magyarország és Románia között. 8) Minden magyarellenes, a magyar történelmi múltat sértő, eltorzító vagy meghamisító rész törlését a közoktatásból és a hivatalos propagandából, amelynek az ellentétek szítása helyett a két nép jobb megismerését és megértését kell szolgálnia. 9) A magyar kisebbségnek, mint olyannak, jogot arra, hogy a saját ügyeit maga intézze. Nagyfokú autonómiát a magyar többségű területeken; a nemzetiségek új statútumának kidolgozását az ENSZ alapokmányokra és a Helsinki Szerződésre támaszkodva; a Magyar Dolgozók Nemzeti Tanácsának tömegszervezetté való fejlesztését 10) A magyar kisebbség számarányának megfelelő képviseletet a bukaresti parlamentben és minden hatalmi szervben. Ennek a képviseletnek a magyarok valódi megbízottaiból kell állnia és nem fejbólintó jánosokból, akiket a román vezetés nevez ki. Három hadtest Túlsok volna? Inkább minimális programnak vélem,pontosabban program vázlatnak, amely — kell-e mondanom — kiegészítésre, megvitatásra, módosításra szorul. Nem minimális követelmény-e egyenrangúvá lenni a románokkal, akik — mint elöljáróban említettem — a legkevésbé sem élvezik az emberi jogok teljességét országukban? Ahhoz, hogy a fenti tíz követelmény megvalósuljon, a magyarság három hadtesttel rendelkezik. Jobb híján nevezem így őket. — a katonasághoz, háborúhoz semmi közük sincs. Számukban, erejükben, lehetőségeikben nagyon különbözők, de ha mind a három megtenné a magáét, az eredmény nem maradhatna el. Az első: maga az erdélyi magyar nép. Ő ebben a küzdelemben a legközvetlenebbül érdekelt és egyben a legfontosabb tényező is. Bármekkora legyen is a rájuk nehezedő nyomás, két és félmillió ember — különösen akkor, amikor a figyelem kezd feléjük fordulni — nem lehet egyszerűen passzív áldozat. Két és félmillió ember, ha közös cél és közös akarat vezérli, erő is, nem elhanyagolható erő. S hogy ez az erdélyi magyarság nehéz sorsában mennyire nincs híján a jövőbe vetett hitnek és az élniakarásnak, arra egyetlen adat elegendő. A hivatalos, tehát mindenféle trükkökkel csűrtcsavart román népszámlálási adatok szerint is (lásd Illyés Elemér ismertetését az Irodalmi Újság 1977 szeptember-októberi számában: “A magyarság szaporodása és fennmaradása Romániában. Az 1977-es népszámlálás adatai") a Székelyföld népszaporodási arányszáma az elmúlt évtizedben meghaladta az országos átlagot s ha az összmagyar lakosság szaporodása valamivel alatta volt is a románokénak, a magyarság volt az egyetlen nemzetiség, amely nem csökkent, hanem növekedett. S ami ennél is figyelemre méltóbb: a romániai magyarok népszaporulata több mint kétszerese a magyarországi magyarokénak. Akik tehát Erdély magyarságának a vitalitásában nem bíznak, azoknak előbb a magyarországi magyarság életkedvét optimizmusát, jövőjét illetően kellene bizonyos kérdéseket feltenniök. Az elmúlt hónapok világosan megmutatták, hogy senki nem tudja úgy ráirányítani az érdeklődés fényszóróját Erdélyre, mint maguk az erdélyi magyarok. Mellettem egy köteg újság: vezércikk a Washington Post-ban (1978 január 30), három hasábos cikkek a párizsi Le Monde-ban (1978 január 25), a londoni The Times-ban (1978 január 24), a Frankfurter Allgemeine-ban (1978 január 24) beszámolók Király Károly már említett leveléről. A New York Times 1978 február 1-i száma teljes terjedelmében közli a levelet; a Le Monde 1978 május 5-i cikke négy hasábon idézi Takács Lajosnak, a kolozsvári egyetem volt rektorának 27 oldalas helyzetfelmérő memorandumát ezzel a címmel: "Az erdélyi magyar kisebbség elégedetlen a sorsával". A cikk utal arra, hogy Sütő András, az író, Fazekas János miniszterelnök-helyettes, Puskás György, a román nemzetgyűlés alelnöke és a nem-magyarok közül Ion Gheorghe Maurer volt miniszterelnök is támogatja a küzdelmet. Senki és semmi ezt a helyszínen vívott harcot nem pótolhatja. Azok, akik az élére álltak, mindannyiunknál jobban tudják, milyen áldozatot és milyen kockázatot vállaltak. De tudják azt is, hogy áldozat és kockázat nélkül nincs változás és haladás. Minél többen csatlakoznak hozzájuk a romániai magyarság soraiból, annál reményt keltőbb a bátorságuk, a harcuk. ERDÉLY