Irodalmi Ujság, 1982 (33. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 1. szám

2. oldal pacifisták, többségükben fiata­lok, — akik nem elégednek meg azzal, hogy egyénileg megtagad­ják a fegyveres katonai szolgála­tot, (ez szent joguk), — töme­gekbe verődve táblákat emelget­tek, zászlókat lengettek, jelsza­vakat skandáltak, s az ember szívesen rokonszenvezett volna velük, ha — mondjuk — Nyu­­gat-Berlinből megpróbáltak vol­na átvonulni Kelet-Berlinbe is, és ott folytatni a tüntetésüket a szovjet SS 20-as rakéták ellen, amelyeknek európai földön való felállítása nem csupán terv, ha­nem valóság. Nyugaton tüntet­ni : ehhez nem kell nagy bátor­ság. Még ahhoz sem kellett volna, ha ugyanezek a derék pacifisták a lengyel puccs után kimentek volna Amszterdam, Kopenhága vagy Bonn utcáira tüntetni — a lengyel tábornokok ellen. De akárhogy nézte az ember a televíziót, sehol sem lát­ta őket. Mármint a pacifistákat, így aztán az emberben óhatatla­nul felvetődött a kérdés, hogy ezeket a derék pacifistákat, akiknek nagy többsége kétségkí­vül jószándékú fiatal, nem mozgatja-e valaki a háttérből. S mert monstre­ tüntetéseikre — a nyugateurópai kormányok befo­lyásolására, megfélemlítésére — éppen a lengyel puccs előtt ke­rült sor, felvetődik az a kérdés is, hogy az időpont megválasztá­sa puszta véletlen volt-e, s a jószándékú pacifisták nem a len­gyel hadiállapotot bejelentő de­cemberi plakátokra hasonlíta­nak-e, amelyeket már szeptem­berben kinyomtattak — — a Szovjetunióban ? * Az a langyosság, amellyel a lengyel puccsra a német közvé­lemény reagált, valószínűleg nem független a « lieber rot als tot » — versikét harsogó pacifis­ta tüntetések hatásától. De mit szóljon az ember a hatalmon lévő nyugatnémet politikai veze­tők nyilatkozataihoz ? Futnak a pénzük után, a szó szoros és átvitt értelmében. A márka­­milliárdok után, amiket Gierek és Kania rendszerébe beletöm­tek, s Willy Brandt az « Ostpoli­tik » délibábja után, Schmidt kan­cellár... valójában csak ő tudja, mi után és mi elől fut. S mit szóljon az ember az olyan cikkhez, amilyet decem­ber 21-én a Spiegel hasábjain közölt a főszerkesztő, Rudolf Augstein ? A nyájas olvasó megtudhatja Augsteintől, hogy­­ az első világháború után Len­ Lengyel töredékek (Folytatás az 1. oldalról)­gyelországban bevezetett demo­krácia szemmeláthatólag nem felelt meg az ország szociális helyzetének », — értsd : a len­gyelek nem voltak érettek a demokráciára, s vajon ma meg­értek-e rá... nem úgy, mint Augstein honfitársai, akiknél az első világháború után bevezetett demokrácia mire is vezetett ?... s akik közül, furcsa módon, az Elbától nyugatra lakók tudnak élni a demokráciával, az Elbától keletre lakók viszont szemmel­­láthatólag még éretlenek rá. S miközben a maga kényelmes főszerkesztői székéből Augstein megleckézteti a Szolidaritást és Lech Walesát,­­ arra sem felejt el emlékeztetni, hogy a második világháború után a lengyelek « elvették területünk egyötö­dét ». Függetlenül attól, hogy a második világháborút talán mégsem a lengyelek robbantot­ták ki, hanem Augstein nem­zete, függetlenül attól a dúlás­­tól, amit a hitleri hadak Lengyelországban végeztek, (ha más nem, akkor Willy Brandt varsói térdreborulása még él­hetne a német emlékezetben), — a Spiegel főszerkesztője ne tudná, hogy az új európai hatá­rokat nem a lengyelek húzták meg? Nekik legfeljebb nyuga­ton adták — kétötödét sem annak, amennyit keleten elvet­tek tőlük — az oroszok. Magyar ember könnyen megérti, hogy minden ország­csonkítás fájdal­mas. De a németekére aligha­nem sohasem került volna sor egy bizonyos Hitler Adolf nélkül, így aztán mikor Augs­tein azt írja, hogy « egy nyugta­lan Lengyelország mindig hábo­rús veszélyt jelent Európa szá­mára », az olvasónak az az érzése, hogy mellébeszél. Ha­csak nem hazabeszél... * Tavaly októberben, mikor a Szolidaritás­ meghívta a kongreszszusára a magyar szakszervezeteket, Gáspár Sán­dor, a Szakszervezeti Tanács főtitkára levelet írt Lech Wale­sának. Nem fogadta el a meghí­vást, kioktatta Walesát arról, milyenek is az igazi, szabad, demokratikus szakszervezetek, megrótta, amiért fiatal és ta­pasztalatlan ember létére nem merít a több évtizedes magyar szakszervezeti tapasztalatokból,­­ de hozzátette,­­és ez az a mondat, amiért a különben ér­dektelen levél bejárta a világsaj­tót, — a Le Monde például elsőoldalas címben idézte) : kész, hogy bármikor megbeszélj­e-megvitassa Walesá­val « a szakszervezetek szerepét és hivatását a nemzetközi köve­telmények és a hagyományos lengyel-magyar barátság szelle­mében ». Mióta Walesát a mili­­cisták elhurcolták, mióta Jaru­zelski tábornok fogva tartja, — várom, mikor fog megszólalni a hagyományos lengyel-magyar barátság szellemében Gáspár Sándor, hogy a bajban lévő lengyel szakszervezeti vezető­nek — amennyire lehet — segít­sen. Az olasz, a spanyol kom­munista pártok, a legkülönbö­zőbb szakszervezeti vezetők fel­emelték a szavukat. A hivatalos Magyarország hallgat. Hallgat ? Már több mint egy éve alattomos, irányított lengyelellenes propaganda fo­lyik Magyarországon. Azt akar­ja a magyar néppel elhitetni, — s nem minden eredmény nélkül, — hogy a lengyeleknek azért nincs mit enniök, mert nem dolgoznak, (mintha az országot nem a párt- és államvezetés tette volna tönkre, — mintha a Szoli­daritás megalakulása a bajok okozója lett volna és nem válasz a már meglévő bajokra), — a lengyelek jobban tennék, ha a magyarok példáját követnék, ahelyett, hogy sztrájkolnának, (mintha a sztrájkokkal nem ép­pen azt akarták volna elérni, hogy a tehetségtelen vezetéstől megszabaduljanak és legalább a gazdasági életben elérjenek va­lami szabadságot), — nekünk, magyaroknak ebből vagy abból az árucikkből most azért van kevesebb, mert a lengyeleket kell segítenünk, (mintha Magyarország maga is nem kap­na jócskán nyugati hiteleket). Ez a felülről sugalmazott lé­­lekmérgezés olyan országban folyt és folyik, ahol a hivatalos politika a « proletár internacio­nalizmus » elvét hirdeti. A való­ság azt mutatja, hogy ennek az agitációnak az irányítói a prole­tárokat elnyomó internacionálé részvényesei. Szégyene volna a magyarságnak, ha bedőlne ne­kik, ha visszhangozójává válnék a lengyelellenes jelszavaknak. Ha már a magunk gyarmati helyzetében annyira sem tudunk segíteni, amennyire a második világháború idején a lengyel me­nekülteket segítettük a németek ellenében, legalább arra vigyáz­zunk, h­a magunk, a saját jövőnk érdekében is, — hogy Báthory, Rákóczi, Bem hagyo­mányai után — ne Brezsnyev, Jaruzelski, Kádár népe legyen belőlünk. MIRTSE ÁGNES lebegésből hová tűnnek a fecskék a fák közé a köd mögé csomag a szél fölé felhő úszik a tavon selyempapírba minden lebeg szabadon csomagoljuk égnek égi alakja lehullott egy hull tovább a légen át senki senki nem kiált napraforgó árnyalak valahol már láttalak izzanak a rőt falak bronzbavert táj fényözön akárhol lépsz rád köszön megszólal a múlt szava naplemente hangterek élet­e mint az ércek kemény szívverések selyem-magunk sóhajra halljuk zizegésünk papír-magunkban alkonyuló IRODALMI ÚJSÁG 1982. 1.szám MAGYAR ÍRÓK, MŰVÉSZEK ÉS TUDÓSOK AKCIÓJA A LENGYEL ÜGYBEN « Huszonöt évvel az 1956-os magyar forradalom leverése után a terror Lengyelországra sújt le. A magyar származású művészek és értelmiségiek a legerőteljesebben tiltakoznak a december 13.-án megindított kíméletlen represszió ellen. Határozottan kérik valamennyi politikai fogoly szaba­­donbocsájtását. Az erőszak belső és külső, nemzeti és nemzetközi gépezetének megállítására az egyetlen megoldás : visszatérni ahhoz a demokratikus átalakuláshoz, melyet a lengyel társadalom célul tűzött ki maga elé. Az 1956-os budapesti tragédiának nem szabad megismétlődnie Varsóban ! » Lapunk legutóbbi számában, a 19.oldalon, lapzártakor beérkezett hírként, közöltük magyar származású írók, művészek, tudósok nyilatko­zatát a lengyel ügyben. A Nyilatkozatot minden politikai mozgalomtól és orgánumtól független párizsi tudósok és művészek kis csoportja, eredetileg francia nyelven, a Nouvel Observateur című hetilap számára kezdeményezte. Ez a francia nyelvű felhívás 1981 december 26-án a párizsi Nouvel Observateur karácsonyi számának « Holnap Témája » rovatában jelent meg először, a legutóbbi számunkban felsorolt aláírásokkal, amelyekhez azóta csatlakozott Karátson Endre író, egyetemi tanár is,­­ majd 1981 december 30.-án átvette a párizsi Le Monde. A felhívás angolra alkalmazott változatát 1982 január 20.-án közölte a londoni The Times a következő aláírókkal : Kentner Lajos, zongoraművész, a Brit Birodalmi Rend tagja Martin Andrew, professzor, jogász Frankl Péter, zongoraművész Dr. Schöpflin Katalin, orvos, a Brit Birodalmi Rend Tagja Mikes György, író Deutsch André, könyvkiadó Rónay Gábor, hírlapíró Ambrus Győző, grafikusművész. A Times-ban megjelent felhívás további aláírói : Bakonyi Klári, hegedűművész Dr. Balázs Róbert, kutató­orvos, Balkányi Sári, pszichoanalitikus Dr. Baracs György, ügyvéd Dr. Baracs János, közgazdász Baracs Vera, pszichológus Barlay István, író Cs. Szabó László, író Dr. Czigány Lóránt, irodalomtörténész Czigány Magda, művészettörténész Déghy Gida, színművész, rendező EDMA, grafikus, kerámiaművész Fischer Péter, fotóművész Gömöri György, költő, egyetemi előadó Határ Győző, költő Hont Anna, filozófus Hont István, történész Ignotus Sári, újságíró Msgr. Ispánky Béla, katolikus lelkész Kabdebó Tamás, író Dr. Kádas Tamás, orvos Lambda Péter, szobrászművész Lexton-Peacock Clarisse, festőművész Dr. Nádor György, filozófus Nyíri János, író Ország-Land Tamás, író Pátkai Róbert, az angol evangélikus egyház londoni főesperese Dr. Péter László, történész, egyetemi előadó Porter Monica, író Ormay A.P., pszichológus Rónay Egon, vendéglátóipari szakíró Sárközi Mátyás, író Schöpflin György, egyetemi előadó Schöpflin Gyula, író Sitkey Gábor, festőművész Sores Agathe, grafikusművész Szabó Béla, közgaszdász, egyetemi előadó Szász Béla, író Dr. Tószeghi Antal, belgyógyász Urbán György, publicista Varga Sándor, református lelkész Zmertych Iván, művészettörténész, egyetemi előadó A fenti magyar nyelvű szöveg aláírói Hollandiában : Balázs Pál, újságíró Besnyő Éva, fényképész Bonta Iván, egyetemi tanár Dedinszky Erika, költő Flór Ede, festőművész Frid Géza, zeneszerző Lindenmayer Arisztid, egyetemi tanár Kibédi Varga Áron, költő, egyetemi tanár Orbán Árpád, egyetemi tanár Sivirsky Antal, v. egyetemi intézeti igazgató Tóth Miklós, biztosítási igazgató Várdy Péter, egyetemi docens Vitányi Béla, egyetemi tanár Lapzártakor érkezett szerkesztőségünk címére Nyugat- Németországból a következő öt csatlakozás a tiltakozáshoz : Csiky Ágnes Mária, költő Mánfai Csaba, író Szirmay Márta, operaénekes Újlaky Sári, műfordító Újváry Sándor, író és kiadó

Next