Irodalmi Ujság, 1982 (33. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 1. szám
2. oldal pacifisták, többségükben fiatalok, — akik nem elégednek meg azzal, hogy egyénileg megtagadják a fegyveres katonai szolgálatot, (ez szent joguk), — tömegekbe verődve táblákat emelgettek, zászlókat lengettek, jelszavakat skandáltak, s az ember szívesen rokonszenvezett volna velük, ha — mondjuk — Nyugat-Berlinből megpróbáltak volna átvonulni Kelet-Berlinbe is, és ott folytatni a tüntetésüket a szovjet SS 20-as rakéták ellen, amelyeknek európai földön való felállítása nem csupán terv, hanem valóság. Nyugaton tüntetni : ehhez nem kell nagy bátorság. Még ahhoz sem kellett volna, ha ugyanezek a derék pacifisták a lengyel puccs után kimentek volna Amszterdam, Kopenhága vagy Bonn utcáira tüntetni — a lengyel tábornokok ellen. De akárhogy nézte az ember a televíziót, sehol sem látta őket. Mármint a pacifistákat, így aztán az emberben óhatatlanul felvetődött a kérdés, hogy ezeket a derék pacifistákat, akiknek nagy többsége kétségkívül jószándékú fiatal, nem mozgatja-e valaki a háttérből. S mert monstre tüntetéseikre — a nyugateurópai kormányok befolyásolására, megfélemlítésére — éppen a lengyel puccs előtt került sor, felvetődik az a kérdés is, hogy az időpont megválasztása puszta véletlen volt-e, s a jószándékú pacifisták nem a lengyel hadiállapotot bejelentő decemberi plakátokra hasonlítanak-e, amelyeket már szeptemberben kinyomtattak — — a Szovjetunióban ? * Az a langyosság, amellyel a lengyel puccsra a német közvélemény reagált, valószínűleg nem független a « lieber rot als tot » — versikét harsogó pacifista tüntetések hatásától. De mit szóljon az ember a hatalmon lévő nyugatnémet politikai vezetők nyilatkozataihoz ? Futnak a pénzük után, a szó szoros és átvitt értelmében. A márkamilliárdok után, amiket Gierek és Kania rendszerébe beletömtek, s Willy Brandt az « Ostpolitik » délibábja után, Schmidt kancellár... valójában csak ő tudja, mi után és mi elől fut. S mit szóljon az ember az olyan cikkhez, amilyet december 21-én a Spiegel hasábjain közölt a főszerkesztő, Rudolf Augstein ? A nyájas olvasó megtudhatja Augsteintől, hogy az első világháború után Len Lengyel töredékek (Folytatás az 1. oldalról)gyelországban bevezetett demokrácia szemmeláthatólag nem felelt meg az ország szociális helyzetének », — értsd : a lengyelek nem voltak érettek a demokráciára, s vajon ma megértek-e rá... nem úgy, mint Augstein honfitársai, akiknél az első világháború után bevezetett demokrácia mire is vezetett ?... s akik közül, furcsa módon, az Elbától nyugatra lakók tudnak élni a demokráciával, az Elbától keletre lakók viszont szemmelláthatólag még éretlenek rá. S miközben a maga kényelmes főszerkesztői székéből Augstein megleckézteti a Szolidaritást és Lech Walesát, arra sem felejt el emlékeztetni, hogy a második világháború után a lengyelek « elvették területünk egyötödét ». Függetlenül attól, hogy a második világháborút talán mégsem a lengyelek robbantották ki, hanem Augstein nemzete, függetlenül attól a dúlástól, amit a hitleri hadak Lengyelországban végeztek, (ha más nem, akkor Willy Brandt varsói térdreborulása még élhetne a német emlékezetben), — a Spiegel főszerkesztője ne tudná, hogy az új európai határokat nem a lengyelek húzták meg? Nekik legfeljebb nyugaton adták — kétötödét sem annak, amennyit keleten elvettek tőlük — az oroszok. Magyar ember könnyen megérti, hogy minden országcsonkítás fájdalmas. De a németekére alighanem sohasem került volna sor egy bizonyos Hitler Adolf nélkül, így aztán mikor Augstein azt írja, hogy « egy nyugtalan Lengyelország mindig háborús veszélyt jelent Európa számára », az olvasónak az az érzése, hogy mellébeszél. Hacsak nem hazabeszél... * Tavaly októberben, mikor a Szolidaritás meghívta a kongreszszusára a magyar szakszervezeteket, Gáspár Sándor, a Szakszervezeti Tanács főtitkára levelet írt Lech Walesának. Nem fogadta el a meghívást, kioktatta Walesát arról, milyenek is az igazi, szabad, demokratikus szakszervezetek, megrótta, amiért fiatal és tapasztalatlan ember létére nem merít a több évtizedes magyar szakszervezeti tapasztalatokból, de hozzátette,és ez az a mondat, amiért a különben érdektelen levél bejárta a világsajtót, — a Le Monde például elsőoldalas címben idézte) : kész, hogy bármikor megbeszélje-megvitassa Walesával « a szakszervezetek szerepét és hivatását a nemzetközi követelmények és a hagyományos lengyel-magyar barátság szellemében ». Mióta Walesát a milicisták elhurcolták, mióta Jaruzelski tábornok fogva tartja, — várom, mikor fog megszólalni a hagyományos lengyel-magyar barátság szellemében Gáspár Sándor, hogy a bajban lévő lengyel szakszervezeti vezetőnek — amennyire lehet — segítsen. Az olasz, a spanyol kommunista pártok, a legkülönbözőbb szakszervezeti vezetők felemelték a szavukat. A hivatalos Magyarország hallgat. Hallgat ? Már több mint egy éve alattomos, irányított lengyelellenes propaganda folyik Magyarországon. Azt akarja a magyar néppel elhitetni, — s nem minden eredmény nélkül, — hogy a lengyeleknek azért nincs mit enniök, mert nem dolgoznak, (mintha az országot nem a párt- és államvezetés tette volna tönkre, — mintha a Szolidaritás megalakulása a bajok okozója lett volna és nem válasz a már meglévő bajokra), — a lengyelek jobban tennék, ha a magyarok példáját követnék, ahelyett, hogy sztrájkolnának, (mintha a sztrájkokkal nem éppen azt akarták volna elérni, hogy a tehetségtelen vezetéstől megszabaduljanak és legalább a gazdasági életben elérjenek valami szabadságot), — nekünk, magyaroknak ebből vagy abból az árucikkből most azért van kevesebb, mert a lengyeleket kell segítenünk, (mintha Magyarország maga is nem kapna jócskán nyugati hiteleket). Ez a felülről sugalmazott lélekmérgezés olyan országban folyt és folyik, ahol a hivatalos politika a « proletár internacionalizmus » elvét hirdeti. A valóság azt mutatja, hogy ennek az agitációnak az irányítói a proletárokat elnyomó internacionálé részvényesei. Szégyene volna a magyarságnak, ha bedőlne nekik, ha visszhangozójává válnék a lengyelellenes jelszavaknak. Ha már a magunk gyarmati helyzetében annyira sem tudunk segíteni, amennyire a második világháború idején a lengyel menekülteket segítettük a németek ellenében, legalább arra vigyázzunk, ha magunk, a saját jövőnk érdekében is, — hogy Báthory, Rákóczi, Bem hagyományai után — ne Brezsnyev, Jaruzelski, Kádár népe legyen belőlünk. MIRTSE ÁGNES lebegésből hová tűnnek a fecskék a fák közé a köd mögé csomag a szél fölé felhő úszik a tavon selyempapírba minden lebeg szabadon csomagoljuk égnek égi alakja lehullott egy hull tovább a légen át senki senki nem kiált napraforgó árnyalak valahol már láttalak izzanak a rőt falak bronzbavert táj fényözön akárhol lépsz rád köszön megszólal a múlt szava naplemente hangterek élete mint az ércek kemény szívverések selyem-magunk sóhajra halljuk zizegésünk papír-magunkban alkonyuló IRODALMI ÚJSÁG 1982. 1.szám MAGYAR ÍRÓK, MŰVÉSZEK ÉS TUDÓSOK AKCIÓJA A LENGYEL ÜGYBEN « Huszonöt évvel az 1956-os magyar forradalom leverése után a terror Lengyelországra sújt le. A magyar származású művészek és értelmiségiek a legerőteljesebben tiltakoznak a december 13.-án megindított kíméletlen represszió ellen. Határozottan kérik valamennyi politikai fogoly szabadonbocsájtását. Az erőszak belső és külső, nemzeti és nemzetközi gépezetének megállítására az egyetlen megoldás : visszatérni ahhoz a demokratikus átalakuláshoz, melyet a lengyel társadalom célul tűzött ki maga elé. Az 1956-os budapesti tragédiának nem szabad megismétlődnie Varsóban ! » Lapunk legutóbbi számában, a 19.oldalon, lapzártakor beérkezett hírként, közöltük magyar származású írók, művészek, tudósok nyilatkozatát a lengyel ügyben. A Nyilatkozatot minden politikai mozgalomtól és orgánumtól független párizsi tudósok és művészek kis csoportja, eredetileg francia nyelven, a Nouvel Observateur című hetilap számára kezdeményezte. Ez a francia nyelvű felhívás 1981 december 26-án a párizsi Nouvel Observateur karácsonyi számának « Holnap Témája » rovatában jelent meg először, a legutóbbi számunkban felsorolt aláírásokkal, amelyekhez azóta csatlakozott Karátson Endre író, egyetemi tanár is, majd 1981 december 30.-án átvette a párizsi Le Monde. A felhívás angolra alkalmazott változatát 1982 január 20.-án közölte a londoni The Times a következő aláírókkal : Kentner Lajos, zongoraművész, a Brit Birodalmi Rend tagja Martin Andrew, professzor, jogász Frankl Péter, zongoraművész Dr. Schöpflin Katalin, orvos, a Brit Birodalmi Rend Tagja Mikes György, író Deutsch André, könyvkiadó Rónay Gábor, hírlapíró Ambrus Győző, grafikusművész. A Times-ban megjelent felhívás további aláírói : Bakonyi Klári, hegedűművész Dr. Balázs Róbert, kutatóorvos, Balkányi Sári, pszichoanalitikus Dr. Baracs György, ügyvéd Dr. Baracs János, közgazdász Baracs Vera, pszichológus Barlay István, író Cs. Szabó László, író Dr. Czigány Lóránt, irodalomtörténész Czigány Magda, művészettörténész Déghy Gida, színművész, rendező EDMA, grafikus, kerámiaművész Fischer Péter, fotóművész Gömöri György, költő, egyetemi előadó Határ Győző, költő Hont Anna, filozófus Hont István, történész Ignotus Sári, újságíró Msgr. Ispánky Béla, katolikus lelkész Kabdebó Tamás, író Dr. Kádas Tamás, orvos Lambda Péter, szobrászművész Lexton-Peacock Clarisse, festőművész Dr. Nádor György, filozófus Nyíri János, író Ország-Land Tamás, író Pátkai Róbert, az angol evangélikus egyház londoni főesperese Dr. Péter László, történész, egyetemi előadó Porter Monica, író Ormay A.P., pszichológus Rónay Egon, vendéglátóipari szakíró Sárközi Mátyás, író Schöpflin György, egyetemi előadó Schöpflin Gyula, író Sitkey Gábor, festőművész Sores Agathe, grafikusművész Szabó Béla, közgaszdász, egyetemi előadó Szász Béla, író Dr. Tószeghi Antal, belgyógyász Urbán György, publicista Varga Sándor, református lelkész Zmertych Iván, művészettörténész, egyetemi előadó A fenti magyar nyelvű szöveg aláírói Hollandiában : Balázs Pál, újságíró Besnyő Éva, fényképész Bonta Iván, egyetemi tanár Dedinszky Erika, költő Flór Ede, festőművész Frid Géza, zeneszerző Lindenmayer Arisztid, egyetemi tanár Kibédi Varga Áron, költő, egyetemi tanár Orbán Árpád, egyetemi tanár Sivirsky Antal, v. egyetemi intézeti igazgató Tóth Miklós, biztosítási igazgató Várdy Péter, egyetemi docens Vitányi Béla, egyetemi tanár Lapzártakor érkezett szerkesztőségünk címére Nyugat- Németországból a következő öt csatlakozás a tiltakozáshoz : Csiky Ágnes Mária, költő Mánfai Csaba, író Szirmay Márta, operaénekes Újlaky Sári, műfordító Újváry Sándor, író és kiadó