Irodalmi Ujság, 1982 (33. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 1. szám

1982. 1.szám IRODALMI ÚJSÁG A « BESZÉLŐ » ANYAGÁBÓL Lengyel gyerekek a Balatonnál « Elutazott Budapestről az a huszonnégy főnyi lengyel gyerekcsoport, amely magyar családok vendégeként július 10-től két hetet töltött ha­zánkban. A csoport tagjai — hátrányos helyzetű­ szülők tíz­tizenöt éves gyermekei — a Balatonnál nyaraltak, de megismerkedtek főváro­sunkkal is. Vendéglátásukról meghívóik társadalmi össze­fogással gondoskodtak.­­ Jólfésült híradásunkat az MTI (Magyar Távirati Iroda) felvette ugyan, ám a telexgépek már nem továbbították a lapok szerkesztőségébe. Hiába volt hát az önzenzúra, hiába hallgat­tuk el , ki küldte és ki fogadta a gyerekeket. A Szolidaritás Var­­só-környéki mazowszei szerve­zete válogatta őket és kísérőik is a Szolidaritás aktivistái voltak. A vendéglátást pedig — sok önkéntes segítőtárssal együtt — a Szegényeket Támogató Alap készítette elő­­. Magyarországon a múlt év (1980) augusztusa óta nem keve­sen töprengtek azon, hogyan fejezhetnék ki legalább egy jelképes gesztussal rokonszen­­vüket a lengyel nép iránt. Már a télen szóba került, hogy gyere­keket kellene vendégül látni, morzsányit enyhítve így néhány család gondjain, ha már a hiva­talos suttogó propaganda annyit hajtogatja, hogy nálunk sokkal jobb. A SZETA eredetileg vala­mi másra gondolt, nagyobb sza­bású, intézményes akciót terve­zett. A Vöröskereszt révén akartunk gyűjtést kezdemé­nyezni, és pénz — meg élel­miszer — segélyt küldeni Len­gyelországba. A szervezet orszá­gos vezetőségének főtitkárhe­lyettese azonban válaszlevelé­ben felvilágosított, hogy­­ a Ma­gyar Vöröskereszt nem diszkri­­minál segítségre szoruló és segít­ségre szoruló között, ezért nem nemzedék szerint elkülönítve hirdeti meg a megsegítendő né­­pek iránti szolidaritási akciókat. » HOGYAN KEZDJÜK ? Be kellett látnunk : a társa­dalmi segítség mozgósítására lét­rehozott hivatalos szervezet nem fog mellénk állni, így hát csak a szerényebb ötletek között válo­gathattunk. Ekkor fogott bele a SZETA a gyereknyaraltatás elő­készítésébe. Már a kezdet kezdetén szám­talan aggályt kellett leküzde­­nünk. Hogyan leszünk képesek összehangolni a varsói szerve­zést és a pesti teendőket ? Ha előbb a csoport összeszedésére teszünk kísérletet, milyen bizto­sítékot adhatunk a lengye­leknek, hogy szándékaink ko­molyak, hogy összejön a pénz... Ha pedig azzal kezdjük, hogy gyűjtést indítunk a költségek fedezésére, hogyan tudjuk meg­győzni támogatóinkat, hogy a gyerekcsoport, amelynek a szá­mára adakoznak, nem csupán a mi képzeletünkben létezik ? Végül is úgy döntöttünk, hogy Varsóban fogjuk kezdeni. Ott mégsem magánszemélyek bizal­mát kell elnyernünk. Egy nagy szervezettel lesz dolgunk, mely­nek munkatársai között — azt reméltük, s mint kiderült, nem alaptalanul — akadnak majd olyanok, akik hallottak a ma­gyarországi SZETA munkájá­ról. Bíztunk benne, hogy a Szo­lidaritás emberei megértik ne­hézségeinket és készséggel segít­ségünkre lesznek. A gyerekeket a lengyel független szakszervezet pedagó­gus aktivistái ajánlották : taná­rok, családgondozók. A legin­kább rászorulókat keresték meg a mazowszei terület három körzetéből, elsősorban sokgye­rekes munkás — és alkalmazott — családokat. A Szolidaritás varsói székházában falragaszok is hirdették a magyarországi meghívást. A Tluszcz-i és Or­­szów-i körzetből paraszt, gyári dolgozó és vasutas, Varsóból szobafestő, szak- és segédmun­kás, irodai alkalmazott szülők gyerekeiből állt össze a csoport. A budapesti gyűjtés baráti összejövetellel kezdődött : e so­rok írója beszélt egy magánlaká­son lengyelországi élményeiről és a gyerektábor tervéről. Vál­lalkozásunk komoly többlet­terhet rótt a SZETÁ-ra , a nya­­raltatásra a szokásosnál széle­sebb körben kellett gyűjtenünk. Nem lehettünk biztosak benne, hogy néhány hét alatt sikerül összehoznunk legalább hatvane­zer forintot. A Lengyelország körüli hangulatkeltés is némi aggodalomra adott okot : éppen elégszer hallottuk mi is, hogy a magyar társadalomban egyre nő a lengyelek elleni ingerültség, hogy az emberek azt beszélik, azok ott egyszerűen csak nem szeretnek dolgozni, és nekünk kell eltartani őket... Nos, gyűjtő­portyáink során nem ezt ta­pasztaltuk. Támogatóink között volt, aki Szent Adalbert példáját emlegette, a pogány magyarok lengyel térítőjéét, mások a len­gyel menekültek 1939-es befoga­dását, vagy azt, hogy a lengyelek 1956-ban nagyszabású véradó akcióval, 1957-ben magyar gye­rekek üdültetésével segítettek nekünk. És persze sokan beszél­tek rokonszenvvel a mai lengyel­­országi megújulási folyamatról. Csakhamar egybegyűlt a pénz, összesen nyolcvanezer forint (mert a táborozás ideje alatt is érkeztek újabb adományok , még ajándékcsomagra is tellett), és egyszerre hárman ajánlották fel nyaralójukat a gyerekek el­helyezésére. KISKAPUK A további teendők gyerekjá­téknak ígérkeztek , ki gondolta volna, hogy éppen a hatósá­gokkal kell búj­ócskát játsza­nunk. Tudvalevő, hogy a Len­gyel turistáknak magyarországi tartózkodásuk minden napjára 150 forint értékű zlotyit kell beváltaniuk. Ez alól csak az kaphat mentesítést, akit magyarországi meghívója hiva­talos okiratban kosztkvártélyra vállal. Azaz, csak az kaphatna, ha közvetlen hozzátartozója vol­na vendéglátójának, mert — miként arról a Fővárosi Tanács tavaly szeptemberben körlevél­ben értesítette a kerületi taná­csokat — a két ország pénzügy­minisztériumainak újabb keletű megállapodása szerint csak a legközelebbi rokonokat lehet meghívni. Nem sok időnk volt az intézkedés okain töprengeni, sürgősen ki kellett vágnunk ma­gunkat a bajból. Az egymásnak ellentmondó információkat bo­gozva (egyes kerületekben nem­hogy a friss megszorításról tud­tak volna, még arról sem hallot­tak, hogy egyáltalán létezik a hatóság által hitelesített meghí­vás intézménye , máshonnét a vám- és pénzügyőrséghez utasí­tottak bennünket) kiderült, hogy két kerületben a tanács hajlandó kiadni és lebélyegezni a meghíváshoz szükséges nyom­tatványt. Rohammunkában szerveztük át a meghívók csapa­tát , huszonnégy óra alatt kellett találnunk vagy másfél tucat em­bert a két engedékeny kerület­ben, aki vállalja az ismeretlen lengyel gyerekek meghívását. A hiteles meghívólevelek ki­juttatása Lengyelországba, a re­pülőjegy-váltás és a helyfoglalás most már valóban játékos fela­dat volt. Barátaink pokrócokat, hálózsákokat, konyhaedényeket adtak össze, és hamarosan sike­rült berendezkednünk a nyara­lónak átalakított tágas Balaton­fér vidéki parasztportán. A feri­hegyi repülőtéren majdnem húsz autós gyűlt össze — ismerő­seink és ismerőseink ismerősei —, hogy a vendégeket a táborba szállítsák. Némelyiküktől zavar­tan kellet elnézést kérnünk : nem volt annyi gyerek, ahány felajánlott hely a kocsikban. Ba­rátságosan búcsút intettünk a tiszteletünkre felsorakozott ci­vilruhás rendőröknek, és a ko­csisor megindult a Balaton felé. TÁBOR ? Gyerekkori emlékeinkben a tábor zászlófelvonulással, köte­lező programokkal, fegyelmezé­si gyakorlatokkal társul. Nem akartuk, hogy lengyel vendé­geink is ilyen tábort kapjanak. Akinek kedve volt, lejött a rév­fülöpi strandra, ahol úszni, evezni tanítottuk őket. Mások kirándultak a Káli-medencében. A fiúk napokig szerelték a házban hányódó ócska bicikli­ket, és kerékpártúrára indul­tunk. Segítettek a háztartás ellá­tásában, a tűzrakásban, mosoga­tásban, és élvezték a bőséges ebédeket, vacsorákat, melyeket felváltva (és egymással ver­sengve) állított elő négy mester­szakács : egy történész, egy ma­tematikus, egy szociológus és egy költő. Ismert dalénekesünk minikoncertet adott, máskor bo­hóccsoport látogatta meg a tá­bort. Közben a gyerekek több csoportban feljöttek Budapestre is, megnézték a Várat, elmentek a lengyel templomba, és jót mulattak a Vidám Parkban. Rajk Lászlóné uzsonnára hívta meg őket. (Haláláról értesülve a csoport Lengyel szervezői a gye­rekek nevében koszorút dó­Wojciech Maziarski az ELTE Bölcsészkarának magyar­szakos hallgatója volt. Szerette Budapestet, szerette a magyar irodalmat, kitűnően megtanult magyarul. Barátai kérésére készséggel vállalta, hogy tol­mácsként két hetet töltsön a Magyarországra meghívott len­gyel gyerekek között, és segített a nyaralás előkészítésében is : rokonszenvesnek találta a SZE­TA tervét, és jó kapcsolatok fűzték a Szolidaritás mazowszei szervezetéhez. Július 15-én a Balaton kör­nyéki táborból Budapestre uta­zott, hogy 23-ra megrendelje repülőjegyét Varsóba, hisz az egyetemi év befejeztével csak a tábor kedvéért maradt itt a nyár közepéig. Másnap, azaz július 16-án reggel két civil ruhás ren­dőr kereste albérleti szobájá­ban. Közölték, hogy velük kell mennie, de csomagolja össze minden holmiját, mert nem tér­het vissza többé a szállására. Erre természetesen nem volt módja : több évi itt­­tartózkodásra való holmit kellett volna összeszednie. Csomagok nélkül indult hát el, egyik kísé­rője unottan játszadozott zseb­­bevaló, rugós gumibotjával, hol ki­pattintotta, hol összenyomta. A történet a KEOKH (Külföldi­­ket Ellenőrző Országos Központi Hivatal) épületében folytatódik. Itt mintegy másfél óráig várakoztatták Maziarskit a forgalmas folyosón, megbilin­cselve. A következő állomás a Lengyel Nagykövetség volt. A magyar BM-esek — amennyire az utalásokból, elsuttogott fél­mondataikból ki lehetett venni — azt akarták, hogy a lengyelek rendeljék vissza a diákot; a nagykövetség tisztviselői erre nem voltak hajlandók. Őrzői ekkor — már ismét a KEOKH épületében — nyilatkozatot pró­báltak aláíratni a megszeppen­nek éppen nem mondható fiatal­gyeztettek Júlia asszony ravata­lára.) Vendégeink nagy feltűnést keltettek a faluban. Eleinte min­denki megbámulta Solidarnoác feliratú sapkáikat, tarisznyáikat, de aztán megszokták a kezdet­ben merésznek vélt viseletét, és a gyerekek szívesen hagytak itt emlékbe egy-egy sapkát, trikót vagy jelvényt. A helybeliek kö­zött akadt, aki még emlékezett a világháború alatt itt elszállásolt lengyel menekültekre. El­öljöttek a táborba, zöldséget, gyümölcsöt hoztak, és emlékei­kről beszélgettek. A falu befo­gadta a gyerekeket , most me­gint voltak lengyelei... Csak a hatóságoknak nem tet­szett a táborozás. Megakadá­lyozni, úgy látszik, nem akarták, túlságosan látványos fellépés kellett volna hozzá, de a maguk rabló-pandúr játékát sem bírták abbahagyni. Reggelente újra meg újra rendőrök és tanácsi tisztviselők bukkantak fel a gye­rekek szállásain, és hol az üdülő­területi adó befizetésének, hol az egészségügyi előírások meg­tartásának ellenezése címén ír­ták össze a táborban dolgozó magyar szervezőket. A Balaton­part nyaranta teli van rendőr emberrel, hogy Magyarorszá­gon államellenes tevékenységet folytatott. Hiábavaló fenyegető­zések után — közben már négy óra lett — meglepetésére ha­zaengedték : másnap reggel kellett ismét jelentkeznie. Hátralévő magyarországi óráiban Maziarski átcseréltette a 23-ára megrendelt repülője­gyét, barátaival találkozott, cso­magolt. Reggel a KEOKH épü­letéből már nem engedték ki, összekészített bőröndjeiért sem mehetett haza, holott a varsói járat csak este indult. Ferihe­gyen megmotozták, majd ren­dőrautó vitte egészen a gépig, még az autóbusszal érkező uta­sok előtt. Kívülálló tehát nem lehetett szemtanúja, hogyan to­­loncolnak ki Magyarországról egy lengyel diákot azért, mert csak magyarul tanult meg, de azt a szabályt, hogy « Lengyel­­országban, ott csinálhatsz szakszervezetet, de itt nem !», nem sikerült elsajátítania. Ezt ugyanis csak a távozása előtti napon tudatta vele az egyik rendőr. Amikor Kelen Józsefet, a Kommunisták Magyarországi Pártja alapító tagját 1918-ban háborúellenes tevékenységéért letartóztatták, a detektívfelügye­lő szívélyeskedni próbált: « Ha el akarja kerülni a feltűnést, hivathat bérkocsit, mérnök úr ». Kelen József így válaszolt : « Hivasson ön, felügyelő úr. Ne­kem nincs mit szégyellnem !» Wojciech Maziarski kiutasítá­­sa ellen Lengyelországban a Szolidaritás emelt szót. Magyar­­országon a lengyel gyerektábor szervezői Losonczi Páltól, az Elnöki Tanács elnökétől és dr. Gajdócs Istvántól, az Ország­­gyűlés Jogi, Igazgatási és Igazságügyi Bizottsága elnöké­től kérték az intézkedés felül­vizsgálatát. Levelükre még nem érkezett válasz ö­rökkel, és gyakoriak az országú­ti ellenőrzések. De annyiszor valószínűleg egyetlen gépkocsit sem ellenőriztek ezen a nyáron, mint a táborba élelmiszert szállító Zsigulit. Mindezt azonban, ha bosszantó is, könnyű elviselni. Annál súlyosabban érintett mindannyiunkat, hogy a hatósá­gok indoklás nélkül kiutasítot­ták az országból a tábor tolmá­csát, Wojciech Maziarskit, az ELTE (Eötvös Lóránt Tudomány,­egyetem) magyar­ szakos hall­gatóját. Az utolsó napon megkértük a gyerekeket, írják le , mi tetszett Magyarországon, és mi nem. A legtöbben a magyarok ven­dégszeretőt dicsérték. « Szeret­nék jövőre is idejönni — írta a tizenkét éves Elsbieta. — Ha nem lenne Szolidaritás, soha nem utazhattam volna kül­földre ». Jacek, a nagyfiúk hangadója azt is megírta, hogy a rendőrség viselkedését sehogy­­sem tudja megérteni : « Szerin­tem tízszer is lefényképeztek, azt hitték, tolvaj vagyok. » Majd tapintatosan hozzátette : « De a rossz dolgokról udvarias­ságból nem írok. » DEMSZKY GÁBOR Mi történt Wojciech Maziarskival ? * A SZETA tevékenységéről lásd : Irodalmi Újság, 1981 január-február. 5. oldal

Next