Irodalmi Ujság, 1982 (33. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 1. szám
1982. 1.szám IRODALMI ÚJSÁG A « BESZÉLŐ » ANYAGÁBÓL Lengyel gyerekek a Balatonnál « Elutazott Budapestről az a huszonnégy főnyi lengyel gyerekcsoport, amely magyar családok vendégeként július 10-től két hetet töltött hazánkban. A csoport tagjai — hátrányos helyzetű szülők tíztizenöt éves gyermekei — a Balatonnál nyaraltak, de megismerkedtek fővárosunkkal is. Vendéglátásukról meghívóik társadalmi összefogással gondoskodtak. Jólfésült híradásunkat az MTI (Magyar Távirati Iroda) felvette ugyan, ám a telexgépek már nem továbbították a lapok szerkesztőségébe. Hiába volt hát az önzenzúra, hiába hallgattuk el , ki küldte és ki fogadta a gyerekeket. A Szolidaritás Varsó-környéki mazowszei szervezete válogatta őket és kísérőik is a Szolidaritás aktivistái voltak. A vendéglátást pedig — sok önkéntes segítőtárssal együtt — a Szegényeket Támogató Alap készítette elő. Magyarországon a múlt év (1980) augusztusa óta nem kevesen töprengtek azon, hogyan fejezhetnék ki legalább egy jelképes gesztussal rokonszenvüket a lengyel nép iránt. Már a télen szóba került, hogy gyerekeket kellene vendégül látni, morzsányit enyhítve így néhány család gondjain, ha már a hivatalos suttogó propaganda annyit hajtogatja, hogy nálunk sokkal jobb. A SZETA eredetileg valami másra gondolt, nagyobb szabású, intézményes akciót tervezett. A Vöröskereszt révén akartunk gyűjtést kezdeményezni, és pénz — meg élelmiszer — segélyt küldeni Lengyelországba. A szervezet országos vezetőségének főtitkárhelyettese azonban válaszlevelében felvilágosított, hogy a Magyar Vöröskereszt nem diszkriminál segítségre szoruló és segítségre szoruló között, ezért nem nemzedék szerint elkülönítve hirdeti meg a megsegítendő népek iránti szolidaritási akciókat. » HOGYAN KEZDJÜK ? Be kellett látnunk : a társadalmi segítség mozgósítására létrehozott hivatalos szervezet nem fog mellénk állni, így hát csak a szerényebb ötletek között válogathattunk. Ekkor fogott bele a SZETA a gyereknyaraltatás előkészítésébe. Már a kezdet kezdetén számtalan aggályt kellett leküzdenünk. Hogyan leszünk képesek összehangolni a varsói szervezést és a pesti teendőket ? Ha előbb a csoport összeszedésére teszünk kísérletet, milyen biztosítékot adhatunk a lengyeleknek, hogy szándékaink komolyak, hogy összejön a pénz... Ha pedig azzal kezdjük, hogy gyűjtést indítunk a költségek fedezésére, hogyan tudjuk meggyőzni támogatóinkat, hogy a gyerekcsoport, amelynek a számára adakoznak, nem csupán a mi képzeletünkben létezik ? Végül is úgy döntöttünk, hogy Varsóban fogjuk kezdeni. Ott mégsem magánszemélyek bizalmát kell elnyernünk. Egy nagy szervezettel lesz dolgunk, melynek munkatársai között — azt reméltük, s mint kiderült, nem alaptalanul — akadnak majd olyanok, akik hallottak a magyarországi SZETA munkájáról. Bíztunk benne, hogy a Szolidaritás emberei megértik nehézségeinket és készséggel segítségünkre lesznek. A gyerekeket a lengyel független szakszervezet pedagógus aktivistái ajánlották : tanárok, családgondozók. A leginkább rászorulókat keresték meg a mazowszei terület három körzetéből, elsősorban sokgyerekes munkás — és alkalmazott — családokat. A Szolidaritás varsói székházában falragaszok is hirdették a magyarországi meghívást. A Tluszcz-i és Orszów-i körzetből paraszt, gyári dolgozó és vasutas, Varsóból szobafestő, szak- és segédmunkás, irodai alkalmazott szülők gyerekeiből állt össze a csoport. A budapesti gyűjtés baráti összejövetellel kezdődött : e sorok írója beszélt egy magánlakáson lengyelországi élményeiről és a gyerektábor tervéről. Vállalkozásunk komoly többletterhet rótt a SZETÁ-ra , a nyaraltatásra a szokásosnál szélesebb körben kellett gyűjtenünk. Nem lehettünk biztosak benne, hogy néhány hét alatt sikerül összehoznunk legalább hatvanezer forintot. A Lengyelország körüli hangulatkeltés is némi aggodalomra adott okot : éppen elégszer hallottuk mi is, hogy a magyar társadalomban egyre nő a lengyelek elleni ingerültség, hogy az emberek azt beszélik, azok ott egyszerűen csak nem szeretnek dolgozni, és nekünk kell eltartani őket... Nos, gyűjtőportyáink során nem ezt tapasztaltuk. Támogatóink között volt, aki Szent Adalbert példáját emlegette, a pogány magyarok lengyel térítőjéét, mások a lengyel menekültek 1939-es befogadását, vagy azt, hogy a lengyelek 1956-ban nagyszabású véradó akcióval, 1957-ben magyar gyerekek üdültetésével segítettek nekünk. És persze sokan beszéltek rokonszenvvel a mai lengyelországi megújulási folyamatról. Csakhamar egybegyűlt a pénz, összesen nyolcvanezer forint (mert a táborozás ideje alatt is érkeztek újabb adományok , még ajándékcsomagra is tellett), és egyszerre hárman ajánlották fel nyaralójukat a gyerekek elhelyezésére. KISKAPUK A további teendők gyerekjátéknak ígérkeztek , ki gondolta volna, hogy éppen a hatóságokkal kell bújócskát játszanunk. Tudvalevő, hogy a Lengyel turistáknak magyarországi tartózkodásuk minden napjára 150 forint értékű zlotyit kell beváltaniuk. Ez alól csak az kaphat mentesítést, akit magyarországi meghívója hivatalos okiratban kosztkvártélyra vállal. Azaz, csak az kaphatna, ha közvetlen hozzátartozója volna vendéglátójának, mert — miként arról a Fővárosi Tanács tavaly szeptemberben körlevélben értesítette a kerületi tanácsokat — a két ország pénzügyminisztériumainak újabb keletű megállapodása szerint csak a legközelebbi rokonokat lehet meghívni. Nem sok időnk volt az intézkedés okain töprengeni, sürgősen ki kellett vágnunk magunkat a bajból. Az egymásnak ellentmondó információkat bogozva (egyes kerületekben nemhogy a friss megszorításról tudtak volna, még arról sem hallottak, hogy egyáltalán létezik a hatóság által hitelesített meghívás intézménye , máshonnét a vám- és pénzügyőrséghez utasítottak bennünket) kiderült, hogy két kerületben a tanács hajlandó kiadni és lebélyegezni a meghíváshoz szükséges nyomtatványt. Rohammunkában szerveztük át a meghívók csapatát , huszonnégy óra alatt kellett találnunk vagy másfél tucat embert a két engedékeny kerületben, aki vállalja az ismeretlen lengyel gyerekek meghívását. A hiteles meghívólevelek kijuttatása Lengyelországba, a repülőjegy-váltás és a helyfoglalás most már valóban játékos feladat volt. Barátaink pokrócokat, hálózsákokat, konyhaedényeket adtak össze, és hamarosan sikerült berendezkednünk a nyaralónak átalakított tágas Balatonfér vidéki parasztportán. A ferihegyi repülőtéren majdnem húsz autós gyűlt össze — ismerőseink és ismerőseink ismerősei —, hogy a vendégeket a táborba szállítsák. Némelyiküktől zavartan kellet elnézést kérnünk : nem volt annyi gyerek, ahány felajánlott hely a kocsikban. Barátságosan búcsút intettünk a tiszteletünkre felsorakozott civilruhás rendőröknek, és a kocsisor megindult a Balaton felé. TÁBOR ? Gyerekkori emlékeinkben a tábor zászlófelvonulással, kötelező programokkal, fegyelmezési gyakorlatokkal társul. Nem akartuk, hogy lengyel vendégeink is ilyen tábort kapjanak. Akinek kedve volt, lejött a révfülöpi strandra, ahol úszni, evezni tanítottuk őket. Mások kirándultak a Káli-medencében. A fiúk napokig szerelték a házban hányódó ócska bicikliket, és kerékpártúrára indultunk. Segítettek a háztartás ellátásában, a tűzrakásban, mosogatásban, és élvezték a bőséges ebédeket, vacsorákat, melyeket felváltva (és egymással versengve) állított elő négy mesterszakács : egy történész, egy matematikus, egy szociológus és egy költő. Ismert dalénekesünk minikoncertet adott, máskor bohóccsoport látogatta meg a tábort. Közben a gyerekek több csoportban feljöttek Budapestre is, megnézték a Várat, elmentek a lengyel templomba, és jót mulattak a Vidám Parkban. Rajk Lászlóné uzsonnára hívta meg őket. (Haláláról értesülve a csoport Lengyel szervezői a gyerekek nevében koszorút dóWojciech Maziarski az ELTE Bölcsészkarának magyarszakos hallgatója volt. Szerette Budapestet, szerette a magyar irodalmat, kitűnően megtanult magyarul. Barátai kérésére készséggel vállalta, hogy tolmácsként két hetet töltsön a Magyarországra meghívott lengyel gyerekek között, és segített a nyaralás előkészítésében is : rokonszenvesnek találta a SZETA tervét, és jó kapcsolatok fűzték a Szolidaritás mazowszei szervezetéhez. Július 15-én a Balaton környéki táborból Budapestre utazott, hogy 23-ra megrendelje repülőjegyét Varsóba, hisz az egyetemi év befejeztével csak a tábor kedvéért maradt itt a nyár közepéig. Másnap, azaz július 16-án reggel két civil ruhás rendőr kereste albérleti szobájában. Közölték, hogy velük kell mennie, de csomagolja össze minden holmiját, mert nem térhet vissza többé a szállására. Erre természetesen nem volt módja : több évi itttartózkodásra való holmit kellett volna összeszednie. Csomagok nélkül indult hát el, egyik kísérője unottan játszadozott zsebbevaló, rugós gumibotjával, hol kipattintotta, hol összenyomta. A történet a KEOKH (Külföldiket Ellenőrző Országos Központi Hivatal) épületében folytatódik. Itt mintegy másfél óráig várakoztatták Maziarskit a forgalmas folyosón, megbilincselve. A következő állomás a Lengyel Nagykövetség volt. A magyar BM-esek — amennyire az utalásokból, elsuttogott félmondataikból ki lehetett venni — azt akarták, hogy a lengyelek rendeljék vissza a diákot; a nagykövetség tisztviselői erre nem voltak hajlandók. Őrzői ekkor — már ismét a KEOKH épületében — nyilatkozatot próbáltak aláíratni a megszeppennek éppen nem mondható fiatalgyeztettek Júlia asszony ravatalára.) Vendégeink nagy feltűnést keltettek a faluban. Eleinte mindenki megbámulta Solidarnoác feliratú sapkáikat, tarisznyáikat, de aztán megszokták a kezdetben merésznek vélt viseletét, és a gyerekek szívesen hagytak itt emlékbe egy-egy sapkát, trikót vagy jelvényt. A helybeliek között akadt, aki még emlékezett a világháború alatt itt elszállásolt lengyel menekültekre. Elöljöttek a táborba, zöldséget, gyümölcsöt hoztak, és emlékeikről beszélgettek. A falu befogadta a gyerekeket , most megint voltak lengyelei... Csak a hatóságoknak nem tetszett a táborozás. Megakadályozni, úgy látszik, nem akarták, túlságosan látványos fellépés kellett volna hozzá, de a maguk rabló-pandúr játékát sem bírták abbahagyni. Reggelente újra meg újra rendőrök és tanácsi tisztviselők bukkantak fel a gyerekek szállásain, és hol az üdülőterületi adó befizetésének, hol az egészségügyi előírások megtartásának ellenezése címén írták össze a táborban dolgozó magyar szervezőket. A Balatonpart nyaranta teli van rendőr emberrel, hogy Magyarországon államellenes tevékenységet folytatott. Hiábavaló fenyegetőzések után — közben már négy óra lett — meglepetésére hazaengedték : másnap reggel kellett ismét jelentkeznie. Hátralévő magyarországi óráiban Maziarski átcseréltette a 23-ára megrendelt repülőjegyét, barátaival találkozott, csomagolt. Reggel a KEOKH épületéből már nem engedték ki, összekészített bőröndjeiért sem mehetett haza, holott a varsói járat csak este indult. Ferihegyen megmotozták, majd rendőrautó vitte egészen a gépig, még az autóbusszal érkező utasok előtt. Kívülálló tehát nem lehetett szemtanúja, hogyan toloncolnak ki Magyarországról egy lengyel diákot azért, mert csak magyarul tanult meg, de azt a szabályt, hogy « Lengyelországban, ott csinálhatsz szakszervezetet, de itt nem !», nem sikerült elsajátítania. Ezt ugyanis csak a távozása előtti napon tudatta vele az egyik rendőr. Amikor Kelen Józsefet, a Kommunisták Magyarországi Pártja alapító tagját 1918-ban háborúellenes tevékenységéért letartóztatták, a detektívfelügyelő szívélyeskedni próbált: « Ha el akarja kerülni a feltűnést, hivathat bérkocsit, mérnök úr ». Kelen József így válaszolt : « Hivasson ön, felügyelő úr. Nekem nincs mit szégyellnem !» Wojciech Maziarski kiutasítása ellen Lengyelországban a Szolidaritás emelt szót. Magyarországon a lengyel gyerektábor szervezői Losonczi Páltól, az Elnöki Tanács elnökétől és dr. Gajdócs Istvántól, az Országgyűlés Jogi, Igazgatási és Igazságügyi Bizottsága elnökétől kérték az intézkedés felülvizsgálatát. Levelükre még nem érkezett válasz örökkel, és gyakoriak az országúti ellenőrzések. De annyiszor valószínűleg egyetlen gépkocsit sem ellenőriztek ezen a nyáron, mint a táborba élelmiszert szállító Zsigulit. Mindezt azonban, ha bosszantó is, könnyű elviselni. Annál súlyosabban érintett mindannyiunkat, hogy a hatóságok indoklás nélkül kiutasították az országból a tábor tolmácsát, Wojciech Maziarskit, az ELTE (Eötvös Lóránt Tudomány,egyetem) magyar szakos hallgatóját. Az utolsó napon megkértük a gyerekeket, írják le , mi tetszett Magyarországon, és mi nem. A legtöbben a magyarok vendégszeretőt dicsérték. « Szeretnék jövőre is idejönni — írta a tizenkét éves Elsbieta. — Ha nem lenne Szolidaritás, soha nem utazhattam volna külföldre ». Jacek, a nagyfiúk hangadója azt is megírta, hogy a rendőrség viselkedését sehogysem tudja megérteni : « Szerintem tízszer is lefényképeztek, azt hitték, tolvaj vagyok. » Majd tapintatosan hozzátette : « De a rossz dolgokról udvariasságból nem írok. » DEMSZKY GÁBOR Mi történt Wojciech Maziarskival ? * A SZETA tevékenységéről lásd : Irodalmi Újság, 1981 január-február. 5. oldal