Irodalmi Ujság, 1983 (34. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 1. szám

1983 : Nagy Imre Emlékév NÉGY NÉVTELEN SIRHANT Legutóbbi számunkban tek­in­ttik a Ma­gyarok Világszövetsége nevű budapesti pártintézményt : hasson oda, hogy a 25 éve kivégzett Nagy Imrének és mártírtár­sainak ismeretlen helyen lévő holttestét átadják családtagjaiknak, polgári teme­tés céljából. A Világszövetség — amely nagy ügybuzgalmat mutat a Nyugaton el­temetett magyarok sírjainak gondozása körül, de a hazaiakkal keveset törődik — mindmáig nem válaszolt felhívásunkra. Ahhoz, hogy a humanitárius feladatot megkönnyítsük, s azért, hogy az egész or­szágot, az egész világot tájékoztassuk a magyar forradalom hősi halottainak sorsá­ról, az alábbiakban közöljük — első ízben a kivégzések óta —, milyen körülmények között hajtották végre a halálos ítéleteket, hogyan történt a halottak elföldelése, és pontosan hol van Nagy Imréék és több­száz, sőt minden valószínűség szerint több­ezer kivégzett társuk sírja. A Szabad Magyarok harmadik vi­lágkongresszusa tavaly ősszel Torontóban 1983-at Nagy Imre Emlékévnek nyilvání­totta. Ennek az Emlékévnek a keretében is­mételten felszólítjuk a Magyarok Vi­lágszövetséget és az illetékes hazai hatósá­gokat az 1956-os mártírok holttestének ex­humálására, a családtagoknak való áta­dására és a minden embernek kijáró, tisztes temetésük biztosítására. Amikor a külföldi turista, újságíró, üzlet­ember — akit elkápráztatott a Dunapart szépsége, a budai vár festőisége, a Váci utca kirakatainak ízlésessége és a számára olcsó magyar konyha — elhagyja Budapestet, és a ferihegyi repülőtérről éppenhogy felemelkedő gép ülésén kényelmesen elhelyezkedik, nem is sejti, hogy alatta most valóban páratlan és egyedülálló látvány rejtőzik. Ilyen nincs több Európában, de még a civilizált világban sem. Nemhogy a külföldiek nem tudnak róla, de még a hazai közvéleményben is alig néhá­­nyan ismerik. A rákoskeresztúri temetőnek, Magyaror­szág legnagyobb köztemetőjének déli sarká­ban, néhány száz négyszögöles területen, tá­volról csak bozót, elvadult gaz, kiégett fű lát­szik. Az elhagyottság és a pusztulás légkörét árasztja e földdarab. A sivár, nyomasztó tá­jat kívülről magas betonfal övezi, belül pedig keskeny árok választja el e parcellát a temető kieső, ápolatlan részétől. Gyalog jó félóra já­rásnyira van ez a földdarab a temető főbejára­tától. Senkinek se jutna eszébe erre vennie útját, hiszen már jóval előtte is csak néhány elszórt kereszt, síremlék, hrant emlékeztet arra, hogy még a temetőben járunk, s nem valami elhanyagolt, városszéli vidéken. Közelebb kerülve, majd a világ elől rejtett földre lépve, valószínűtlen, lesújtó kép fo­gadja a látogatót. Az egyhangú kietlenséget csupán néhány sírhant, egyszerű, kézzel eszkábált fakereszt tarkítja. Egyiken-mási­­kon virág, cserje, ágyás ; egyébként — semmi : üresség, jeltelenség. Mintha ide már senki sem temetkezett volna. Pedig a föld alatt százával porladnak a csontvázak. Az óvatlan látogatót alvilági kalauza inti : vigyázzon minden lépésére, mert könnyen kitörheti a lábát. A talaj ugyanis csupa láthatatlan, gazzal benőtt lyuk,­üreg, s egy-egy beomlott gödör mélyén nyugszanak az 1956-os forradalom kivégzett mártírjai. Négy sávban. Két keskenyebb csík az 1956-ban és 1959-ben meggyilkoltaké, két széles sáv az 1957-eseké és az 1958-asoké. A sírhelyek jeltelenek, névtelenek, felismerhe­­tetlenek, nem azonosíthatók. A holtak nin­csenek eltemetve, elkaparták őket, mint a hul­lott jószágot. Nincs róluk nyilvántartás, a jeltelen, jelöletlen üregek hosszú sorában le­hetetlen megállapítani, ki hol nyugszik. A holttestek « elvesztek ». Erre nincsen példa a magyar történelemben, ilyen nem történt a civilizált világban. Katyn emléke kísért ! A siralmas és szégyenteljes látvány esztendőkig dívó, tudatosan alkalmazott eljá­rás eredménye. Az 1956-os forradalom alatt tanúsított magatartásuk miatt halálra ítélt vádlottakat közvetlenül a halálos ítélet el­hangzása után, már az elsőfokú ítélet megho­zatalakor, még mielőtt ügyükben a fellebbvi­­teli bíróság kimondta volna a végső szót, te­hát mielőtt még az ítélet jogerőssé vált, illetve a kegyelmi döntésig, a budapesti Kozma ut­cai Gyűjtőfogházba szállították. Itt az úgyne­vezett kis­ fogház egyszintes épületének ma­gánzárkáiban helyezték el őket. Teljesen el voltak zárva a külvilágtól és rabtársaiktól is. A siralomházban félkoszton (a hivatalosan megállapított rabellátás fele) tartották őket, és nem részesülhettek semmiféle úgynevezett kedvezményben. Tehát nem kaphattak sem cigarettát, sem csomagot, sem olvasmányt, sem levelet. A napi szabadtéri mozgás körül­belül negyedóra volt, egymástól elfalazott, néhány négyzetméternyi apró sétálókban. A cellák szűkek, levegőtlenek. Alig jut hely egy priccsnek, egy asztalnak és egy széknek. A mosakodásra bádog lavór szolgál. Voltak, akik hónapokat töltöttek a siralomházban, ahonnan alig néhány halálraítélt került visz­­sza az életet jelentő börtönbe. Kegyelmet na­gyon kevesen kaptak. A jogerőssé vált halálos ítélet, a kegyelmi kérvény elutasítása után, az elítéltet hajnal­ban, mindig jóval hat óra, tehát az ébresztő előtt, megbilincselve kísérte két markos, fel­fegyverzett fegyőr a vesztőhelyre. Fejére gázmaszkot erőszakoltak, hogy utolsó útja so­rán ne adhasson semmiféle életjelt társai­nak. Búcsúlevelet nem írhatott, üzenetet nem hagyhatott, nem köszönhetett el senkitől. Ügyvédjével nem beszélhetett, papot sem kérhetett, sőt még a hivatalos börtönható­ságokkal sem válthatott szót. Kivégzése teljes titokban történt. A forradalom mártírjainak kivégzésére toldalékkal egészítették ki a kis­ fogház épü­letét. Zárt, ablak nélküli, tökéletesen hangszigetelt kis helyiségben állították fel az akasztófát. Ebben a betonodúban húzták bitófára az 1956-os forradalom halálraítélt­jeinek nagy részét : Nagy Imrét és társait. Mecséri János páncélos ezredest, Pálinkás őrnagyot, tiszteket, katonákat, Angyal Ist­vánt, Szabó bácsit és más fegyveres felkelő­csoportok, nemzetőrségi alakulatok vezetőit és tagjait, vidéki nemzeti bizottságok vezető­it, egyetemi hallgatókat, diákokat, renge­teg fiatalt. A becslések szerint több ezret Budapesten, és megállapíthatatlan számút vidéken. Esténként, a börtön­munka befejezése és a zárkák éjjeli lezárása után, a hatalmas bör­tön­komplexum egyik, közvetlenül a kis­­fogház mellett nyíló, hátsó kapuján zajtala­nul surrant ki egy gumikerekű, zárt lo­vaskocsi. Bakján két fegyőr. A kocsiban jelte­len, egyforma deszkakoporsók. Bennük a haj­nalban kivégzettek tetemei. A börtönépület egyik cellájából a rabok rendszeresen figye­lemmel kísérték az elszállítás egész lebonyo­lítását. Innen erednek az itt kivégzettek szá­mára vonatkozó becslések. A lovas szekér kihajtott a rákoske­resztúri temető fentebb említett csücskébe. Itt a két fegyőr gödröt ásott, leeresztette a koporsót, ráhányta, elegyengette a földet, majd továbbállt. Az évek során a meg­bolygatott föld besüppedt, jég, hó, eső, sár borította, felszínét benőtte a gaz, csa­lán, lapu, bozót. S ma már csak látha­tatlan kis mélyedések, lyukak, üregek jelzik az egykori « temetkezési » helyet. Azon a napon, amikor nyilvánosságra került a Nagy Imre-per ítélete, és a ha­lálra ítéltek kivégzése, ismeretlenek meg­lesték az esti halottas kocsit, az elhanto­­lás helyét, és másnap a frissen ásott göd­rök fölé négy halom emelkedett. A ke­­gyeletes végtisztesség névtelen végrehaj­tói persze nem tudhatták, hogy a kivég­zettek között negyedikként említett Szi­lágyi József már két hónapja halott volt, s régen elföldelték valahol másutt az 1958-as parcellában — ezért van négy ha­lom a három sír fölött. (A per ötödik halottját, Losonczy Gézát, jóval a tárgya­lás előtt — mesterséges táplálás ürügyén — a cellájában megölték ; az ő sírja feltehe­tően valahol az 1957-es parcellában van.) A földet azóta többször simára döngöl­ték, de mindig újra meg újra emelkedett a négy sírhalom. S alattuk nyugszik Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós. Huszonöt éve ismeretlenek őrzik, ápol­ják a négy jeltelen sírhantot. Évforduló­kon virágot hoz néhány régi barát, baj­társ , mécsest gyújtanak. Van még e né­gyen kívül is az egész 1956-os parcellában néhány jeltelen földkupac, domborulat. A családtagok gondozzák halottaik feltéte­lezett sírhelyét. Névtelen hantok, korhadt fakeresztek, egy cserép virág, szekfű egy konzervdo­bozban. vadrózsa-bokor. Ennyi az egész. A többi — néma csend. Nagy Imrének, az ország törvényes miniszterelnökének és ezernyi társának még az sem jut, ami a rablógyilkost megilleti. Egy sírhely, egy emlékkő, egy névtábla a rabtemetőben. Ki vállalja ezért a felelősséget ? p. p. PETRI GYÖRGY Nagy Imréről Személytelen voltál, mint a többi zakós, szemüveges vezér, nem volt érces a hangod, mert nem tudtad, hogy mit is mondjál hirtelenjében a sok egy hegy­űltnek. Épp a hirtelenje volt szokatlan számodra. Csalódottan hallgattam a cvikkeres öregembert, még nem tudtam a betonudvart, ahol az ügyész az ítéletet, bizonyára, el­hadarta, sem a kötél durva horzsolását s a végső szégyent. Ki mondja meg, mi lett volna mondható arról az erkélyről. Elgéppuskázott lehetőségek vissza nem térnek. Börtön, halál nem köszörüli ki a pillanat élét, ha kicsorbult. De emlékeznünk szabad a vonakodó, sértett, tétova férfira, ki éppen megtalálta volna helyét, mikor arra ébredtünk : lövik szét városunkat. Budapest, 1982. október 27. LAPUNK TARTALMÁBÓL Illyés Elemér : A történelem vakvá­gányán (2. old.) Méray Tibor : Kisebbségek (3. old.) Az Ellenpontok Memoranduma és Programjavaslata (4-5. old.) Hetvenegy magyar értelmiségi tilta­kozó nyilatkozata (5. old.) Kemény István : Második reform ? (6. old.)­ Zsille Zoltán : Vissza a harmadik úthoz (7-8. old.) Haas György : A 80 éves Varga Béla (15. old.)­ Csicsery-Rónay István : Búcsú Kiss Sándortól (15-16. old.) Benkő Zoltán: Csipán Tibor és Farkas Péter tárcái Dénes Tibor. Halász Péter, Harmat Pál, Nagy Csaba, Sanders Iván. Sár­közi Mátyás és Vásárhelyi Vera kri­tikái MELLÉKLET: Kovácsy Tibor : Új vonások a magyar parasztság helyzeté­ben (11-13. old.)

Next