Irodalmi Ujság, 1984 (35. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 3. szám

l­l­l­l­l­l 1 1­l­l­l­l­l­l­l l­l­l­l­l 1 1 l­l­l­l­l­l­l­l l 1 1 1­l­l l­l­l 1 1 l­l­l­l­l­l 1­l­l­l­l­l­l­l­l­l 1­l­l­l­l­l­l 1­l­l­l­l­l­l­l­l­l­l­l­l­l l 1 1­l 1­l­l­l­l­l 1­l 1­l­l 1 l­­ G. P. ARNOLD sUIs Budáról és a magyarokról (History of Decatur Country, Iowa, 1915) Az 1848-as magyar forradalom egyike azoknak a buzdító eseményeknek, amelyek abban az időben nagy hatással voltak egész Európára. Előtte Magyarország Ausztriával volt politikai egységbe kötözve s a magyarok szabadságvágyukat követve, ez alól akartak megszaba­dulni. E szabadságharcban két személyiség tűnt ki különösen : Kossuth Lajos, a Magyar Köztársaság ideig­lenes elnöke és Görgey, a hadvezetés géniusza. Kossuth kiváló szónok volt, bizonyos tekintetben párja nélküli a történelemben. A törökországi fogságában, szegényes körülmények között annyira mesterévé vált az angol nyelvnek, hogy mind az angol, mind pedig az amerikai hallgatóközönségét elbűvölte. Nem kisebb bírálója, mint Ralph Waldo Emerson, aki ez idők legnagyobb szaktekin­télye volt ezen a téren, mondotta, hogy Kossuth birmingha­mi beszéde a szónoklat legmagasabb régióiba tartozott. Kossuth amerikai körútja diadalmenet volt. S hiába volt olyan ragyogó, ezt a büszke magyar hazafit nem elégítette ki: ő katonai beavatkozást szeretett volna elérni a magyar szabadság kivívásához s nehezteléssel volt tele, amikor látnia kellett, erre aligha van lehetőség. Kossuth kitartott elvei mellett a végsőkig : Milánóban (sic.) talált menedékre és soha ifjúsága hazájába vissza nem tért. Ahogy vége lett a harcoknak, megindult a menekülők áradata; Angliába és különösen Amerikába. Közvetítő állomásként Törökország szolgált. Kossuthot amerikai hadihajó vitte Angliába, majd Amerikába. New Yorkban óriási lelkesedéssel fogadták, majd Washingtonban ven­dégelték meg kíséretével együtt az amerikai kormány költségén az akkor igen előkelő Brown’s Hotelben. Beszédet mondott a Kongresszusban, ahol Webster külügyminiszter elnökletével fogadást adtak tiszteletére. A Kongresszus törvényben biztosította, hogy minden mene­kült magyar a bárhol található, még le nem foglalt földekből egy quarter sectiont (160 acre , 64 hektár) választhat magának, ami után tíz évig adót sem kell fizetnie. A Decatur County-beli magyar kolóniának Újházi, a Duna egyik erődített szigetének, Komáromnak egykori polgári kormánybiztosa volt a vezetője. A kormánybiztos és kísérete 1851 táján érkezett erre a vidékre, akkor, amikor a Grand River Valley (a jelenlegi Thompson folyó völgye) még szabad, lefoglalatlan és felméretlen terület volt. A településnek a kormánybiztos adta a nevét, s ő volt az első postamester is a megyében. A postahivatal a Nine Eagles-i Allen Scott farmján volt. Scott korábban költözött erre a vidékre, egyidőben a Missouriból jött Thompsonnal (a folyó névadója) és a Cannesvilleből érekezett Peter Cainnal. Az Újházy felállítot­ta postahivatal előtt a Missouri államban lévő Princetonig jöhetett csak erre a vidékre levél, s kelet felé semmiféle híradási lehetőség nem létezett. A kormánybiztos építtetett egy házat, eléggé érdekes és különleges formáját: ez volt akkor a környék legtöbbe kerülő hajléka. Emlegették róla, hogy szokása volt kilova­golni a prérire, szemrevenni a vidéket s megjelölni, hol kezdődik és meddig tart a magyar kolónia számára lefoglalandó terület. Mondják, hogy ebbe beletartozott a jelenlegi Davis City és az ettől dél-nyugatra lévő vidék is­ felrémlett előtte a megteremtendő hatalmas kolónia, ahol honfitársai békében élnek majd a csillagos-sávos lobogó védelme alatt. Ezeket a rózsás szemléletű elképzeléseit alighanem megosztotta Pomutz György ezredessel, aki később az eredeti tervnél is sokkal ígéretesebbet, nagyob­bat dolgozott ki Új Buda részére. Ám ez már egy másik történet, s erről később lesz szó. Újházy kormánybiztos családjával és Pomutz György­­gyel 1853-ban Texasba, San Antonióba költözött. Újházy itt is maradt egészen öregkoráig és soha vissza nem tért szüföldjére. Pomutz visszajött Új Budára s egy Drahos nevű kultúrmérnökkel elkészítették a magyar település igen sokat ígérő tervét. Kitűnően megrajzolt térképük mutatta az Egyetem teret, a Boehm utcát és a Kossuth tért, s minden olyan épületet, amelyre egy igazi városnak szüksége lehet. Pomutz ezredes e terv alapján adott is el új budai házhelyeket, s még néhány német család is csatlakozott a magyar településhez. Igyekezett telepese­ket találni St. Louisban, s még a New Jerseyben lévő Hobokenben is, s úgy tűnik, ha manapság élne, megérde­melné, hogy megszállott pénzembernek nevezzük. Voltak, akik ezért becsmérelték is, ám megnyerő személyisége, beszéde mindig meghozta számára a népszerűséget. Majdnem olyan jól beszélt angolul, mint Kossuth, s könyv nélkül idézte az ebben az időben nagyon népszerű költőt, Byront. Alapos nyelvi műveltsége volt: a magyaron kívül beszélt angolul, franciául, németül s még egy-két szláv nyelven is. Magas volt, szőke, tekintélyes szakállal, bajusszal, göndör hajjal. Jóllehet katonás tartása volt, de kellemes modorával mindig meg tudta kedveltetni magát. Ez volt Pomutz György ezredes az 1850-es évek végén. Most érkeztünk el az amerikai polgárháborúban való szerepéhez, ami valóban kiemelkedő volt. Megírta az egyik brigád történetét is, s a háború végén a cári udvarba nevezték ki konzulnak. Péterváron halt meg 1894-ben mint amerikai főkonzul. Görög szertartással temették el. Ér­demes megemlíteni róla, hogy az egyik amerikai újságcikk szerint néha a cári udvarban egykori amerikiai ezrede tábornoki egyenruhájában jelent meg. Az Újházy-Pomutz-féle álom a nagy Új Buda felől talán nem is volt annyira reménytelen, mint azt valaki gondolhat­ná. Mások kezében, másféle szervezéssel talán Új Buda ma is virágzó helységgé vált volna a kiválasztott helyen. Az ezredes halála után a pétervári amerikai konzulátus Washingtonban érdeklődött a rokonai felől, mert úgy tudták, hogy egy igen jelentős birtok maradt utána. Ezt látszott bizonyítani a hagyatékában talált, a jelentős városnak feltüntetett Új Budáról készült színes térképhez csatolt számos birtoklevél. Ám ebben az időben a térképen szereplő Kossuth- és Egyetem téren csupán a kukorica levelei hullámzottak a szélben. Valaki azt is emlegette, hogy Újházy Texasból vissza­ment volna Magyarországra s a nagy Deákkal munkálko­dott hazája sorsának megjavításán. Azon a munkán, amelyet még ma sem fejeztek be, ám Deák államférférfiúi képessége révén igen előrehaladt. Cavour és Deák kortársak voltak, de míg Cavour álma, történetesen Olaszország egyesítése alkotmányos függetlenségben, még életében megvalósult, Magyarország még ma is harcol ezért. Deák meghalt anélkül, hogy szíve-vágya teljesült volna. A legismertebb feltevés az, hogy Újházy azután, hogy otthagyta Új Budát, Texasban talált új otthonra, ahol meglehetősen idős korában önkezével vetett véget életének. Nagyon valószínű, hogy kapcsolatot tartott Deákkal és a magyar liberális körökkel, de akárcsak Kossuth, soha nem tért vissza szülőhazájába, jóllehet ennek 1866 után már semmi akadálya nem lett volna. (Újházi László 1870-ben halt meg a texasi San Antonió­­ban. Földi maradványait 1879-ben hazaszállították s a budaméri családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.) Új Buda telepeseit nem szabad összetévesztenünk a Magyarországból érkező szláv népekkel, akik napjainkban szállnak partra Amerikában s a szénbányákban és az ipari üzemekben találnak munkát. Ez a régi település iskolázott, képzett férfiakból állott, akik tisztséget viseltek Kossuth ideiglenes kormánya idején, vagy polgári hivatalokban, vagy pedig a hadseregben, s akik egy új hazában számukra szokatlan körülményekre találtak. A mi megíté­lésünk szerint a magyar kolónia terve kudarcba fulladt, legnagyobb létszáma talán harminc vagy negyven lehetett a polgárháború kitörése idején, ezután pedig csak néhá­­nyan maradhattak Új Budán. Egy másik magyarra, Varga Ferencre, aki jelentős szerepet játszott a megye történetében, százak emlé­keznek vissza. Ő Kossuth egyik legbizalmasabb embere volt, s a szabadságharc leverése után menekülnie kellett. Magát álcázva s a legnagyobb titokban, hogy elkerülje Ausztria kopóit, Hamburgon és Anglián keresztül érkezett Amerikába, hogy Újházit kövesse Decatur megyébe. Itt élt és itt is halt meg. A magyar telepesek nem tudták megvetni a lábukat, hiszen talán csak néhányuknak volt valamilyen tapasztala­ta a gazdálkodás körül: ismeretes, milyen tájékozatlan­sággal fogtak még magához a szántáshoz is. Ahogy Újházi egykori kastélyának utolsó gerendája is ele­nyészett, füstbe ment minden bizonnyal az terv is, hogy Új Budából életképes település váljék. Az úttörő alapítók a sírjukban nyugszanak már, s ami megmaradt, az nem egyéb, mint ennek az igen sajátos településnek a neve. Varga Ferenc története Az egyik legkiemelkedőbb tagja ennek a magyar kolóniának Varga Ferenc volt, aki igen korán érkezett Decatur megyébe és nyolcvanhárom éves korában halt meg 1902. október 5-én. Varga Ferenc 1817. augusztus 8-án született a magyar­­országi Debrecenben, édesapja a Református Kollégium professzora volt. Szülővárosában járt iskolába s 1840-ben szerzett ügyvédi képesítést. Nemsokára Nagybecske­reken találjuk, ahol a Kiss család birtokának volt a jogi képviselője. Ennek a családnak a tagját, Kiss Ernőt, kivégezték 1849. október 6-án. 1840-ben, a szerbek és a románok véres lázadása idején tagja volt Varga Ferenc a rendfenntartó bizottságnak, amelyik hat hónapos működése során huszonhárom személyt ítélt el. Ez év januárjában a szegedi vésztörvényszéknek elnöke is volt. Azután, hogy ez a bizottság elvégezte a munkáját, Varga Ferencet alispánná választották Nagybecskerek székhel­lyel. (Az 1840-es évszám vagy a szerző tévedése, vagy pedig sajtóhiba: ezek az események 1848-49-ben történ­hettek.) Amikor a déli seregtestek ellenállása hiábavaló lett, Varga Ferenc a torontáli honvédtisztekkel átkelt a Maroson és 1849. augusztus 13-án Világosra érkezett, ahol a magyar hadsereg letette a fegyvert. Mintegy kétezer polgári személyt kísértek az orosz csapatok Kis­ Jenőre; közöttük volt, kocsin utazva, Varga Ferenc és másik öt társa is. Gyula mellett a kocsisuknak sikerült egérutat nyernie, s Varga Ferenc a gyulai rokonainál keresett menedéket. Itt sem volt biztonságban s nagybátyja tanácsára előbb egy faluban húzódott meg, majd édesany­ját kereste fel Hajdúböszörményben. Végülis belátta, menekülnie kell: négy hónapig tartó bujdosását megelé­gelte, s az egyik unokatestvére segítségével sikerült egy­­ útlevelet szereznie. Vegyszerekkel szedte ki az útlevél eredeti tulajdonosa nevét és személyi adatait, majd azt Wágner Ferenc nevére és a maga adataira módosította. Ezzel a hamis útlevéllel érte el nehézségek árán Krakkót, ahol egy kiváló lengyel orvos segítségével új útlevelet szerzett; ezzel utazott Hamburgba, ahol csatlakozott számos menekült társához. A német hatóságok csakhamar megelégelték e hazafiak vendégül látását, így a Schleswig-Holsteinban lévő Altoná­­ba ment, ahol 1851. január 1 -ig maradt. Innen át Londonba Madarász Lászlóval, Majthényi Józseffel és számos más menekült társával. Erről az időszakról a következőképp számol be maga Varga Ferenc: «Itt hat hónapot töltöttünk minden háborgatás nélkül, szabadon, akár az ég madarai, várva, hogy valami majd csak történik s visszatérhetünk a hazánkba. Ám be kellett látnunk, semmi reménysugár nem mutatkozott az égbolto­zatunkon, s elhatároztuk, Amerikába megyünk. Madarász és Majthényi öt hónapot töltöttek esztendőben. Idejött Madarász Vilmos nevű fia és Majthényi felesége a Tódor nevű fiukkal. Mielőtt hajóra szálltunk volna Anglia felé, negyven magyar szabadságharcos menekült érekezett Southamptonba Törökországból, valamennyi Bem egykori seregéből Bissinger kapitány, igazi nevén Drahos Ernő parancsnoksága alatt. Drahos valamikor Torontál megyé­ben volt ügyvéd és a szegedi rendfenntartó bizottságnak az elnöke. Szegény társunknak nem volt elegendő pénze szállásra, így megosztottam vele a magamét. Néhány napot töltöttünk Londonban, majd istenhozzádot mondtunk Európának. Liverpoolban hajóztunk be a Manchester nevő gőzösre Majthényivel, a fiátal, Madarászékkal és Drahos­­sal. A hajó angol kapitánya afféle felfuvalkodott fickó volt, így nem mondhatom, hogy az utazásunk kellemes lett volna. Huszonkét napba került, amíg átértünk az óceánon, s ez alatt az idő alatt meglehetősen veszélyes vihart éltünk át. Végre, augusztus 13-án kötöttünk ki Amerikában. S miközben örömmel köszöntöttük az új országunkat, mély sóhajtással gondoltunk vissza hazánkra, kívánva annak jobb sorsra fordulását és semmivel sem éreztük magunkat jobban, mint bármelyik közönséges bevándorló.» Varga Ferenc ötvenkét esztendeig élt távol hazájától, amit csupán egyszer látogatott meg ez alatt az idő alatt. 1858-ban nősült meg, a német származású Sanders Máriát véve feleségül, aki hét gyermeküknek adott életet, egy fiúnak és hat lánynak. A fia, Varga István, sikeres és közismert üzletember Leonban. 18 voltak azok farmereknek valók, tanult embe­rek voltak,­­ akiket másutt is szívesen láttak. Múlt az idő, de mi akár napokig is hallgat­tuk volna Mrs. Vargát, ám nem élhettünk vissza a készségével, egyre fáradtabban ásta elő emlékeit. Megköszöntük a szíves fogadá­sát, felvilágosítását s búcsúzkodtunk. — De jöjjenek még vissza erre a kör­nyékre. Higyék el, még sok nyomot találhat­nak itt az egykori magyarokról. A könyvtár­ban, a levéltárban bizonyára sok minden akad még. Meg a vejemnél, aki most éppen nincs itthon. Késő délutánra járt az idő, a megyei levéltár már zárva volt, így csak a városka könyvtárában keresgélhettünk Új Buda nyo­mai után. Több időre lett volna szükségünk ehhez, így csupán egyetlen érdemleges for­rásra akadtunk Újházi egykori magyar telepü­lése felől, amellyel addig nem találkoztunk s amelyet valószínűleg a Kossuth-emigráció ku­tatói ma sem ismernek : az 1915-ben az S. I. Clark Publishing Company által Leonban (Folytatás az előző oldalról) kiadott History of Decatur Country, Iowa című munka első kötetére, amelynek az V. fejezetében G. P. Arnold About New Buda and the Hungarians— magyarul : Új Budáról és a magyarokról — című tanulmánya találha­tó. A hat oldal terjedelmű, a magyarok iránt nagy szimpátiával megírt cikkének angol ere­detijét időközben el is küldtem már a Széche­nyi Könyvtárnak — magyar fordítását itt, az Irodalmi Újság­ban közlöm. Ezután kerítettünk sort Új Buda egykori helyének a felkeresésére. Leontól déli irány­ban fekszik Davis City. Minden jel arra mutat, hogy a két városka között, valahol ott, ahol a jelenlegi 69-es országút keresztezi a Thompson folyót, kellett lennie Új Budának. A híd fölött szűkebb a folyó medre, sebesebb a folyása, az egyik régi térkép szerint itt volt a « Davis Mill », a davisi vízimalom. Vajon az-e, amelyről leveleiben Újházi László beszámolt ? A Thompson kanyarjában, attól északra, tervezhette meg Újházi, majd pedig sokkal részletsebben Pomutz György, Új Budát. Felgyalogoltunk az enyhén emelkedő lankára, hogy szétnézzünk, mit láthattak innen a magyarjaink ? Azt, amit Újházi László is, meg Xantus János is leír, az utóbbi egy 1854-ben kelt levelében : előttünk fordult a Thompson folyó, élénkzöld fákkal, bok­rokkal szegélyezetten, tőlünk balra csodála­tosan szép tölgyerdő díszlett. Igen, — mond­juk — itt lehetett valahol Új Buda ; elteme­tett magyar álmokon, magyar vágyakon ta­­podtunk. Igen, ide várhatták Újháziék magát Kossuth Lajost is... Ács Tivadar könyve szerint innentől kezdve dél felé, egészen Missouri állam határáig minden földet, sok-sok tízezer holdnyit, a magyarok foglaltak le. Vajon maradt-e leszár­­mazóik közül ezen a vidéken valaki is ? Hol lehet eltemetve Kerényi Frigyes, ha egyálta­lán sír jutott neki ? Bizonyára érdemes lenne ennek utánanézni, s talán egy szerény em­léktáblát is megérdemelne Új Buda egykori helye, ahol a Thompson folyó éppúgy folyik, kanyarog, mint Tokaj fölött a Bodrog. IRODALMI ÚJSÁG l­l­l l l l 1 1 l­l­l­l­l l 1 l 1 l­l l­l l 1­l l 1 l l l l l 1 1 l 1 fehér a fehérben­ ­. nincs kép a falon, csak a fal meg a padló szöglete, ahol jelen vagy, nemrég együtt ültünk itt, két teleaggatott fal, néztük egymást, mindennek volt neve, neked is, nem ismertelek, szerettelek II. szemednek nem színe volt, szíve, így egyre láthatatlanabb vagy, elhagyod a szögleteket, felfelé, eltűnnek a vonalak, szeretnél ilyen fehér ruhát ? I­I. azóta őt is érzem, azóta minden képtelen fal­kapu ott vagy már minden meszelésben, fehér a fehérben SAJGÓ APOR 1984. 3. szám

Next