Irodalmi Ujság, 1984 (35. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 3. szám

20 Rendkívüli emberek Ferdinandy Mihály regénye : A Baklovagok (Bécs, 1983.) Nagy és igényes könyv, még akkor is, ha tartalma mindössze 350 lap. Témaválasztásá­ban is eltér a nyugati magyar regény átlagától, mely a hazájából messzire elkerült ember lelkével, sorsával, problémáival foglalkozik. Az olvasó rögtön látja, itt másról van szó. Hiszen a történet nem is a jelenben, hanem a múltban, tőlünk évszázadnyi távolságban ját­szódik. Ez persze nem véletlen, hiszen Ferdinandy Mihály épp oly kitűnő, felkészült hivatásos történész, mint amilyen regényíró. A szentgá­­liak története úgy foglalkoztatja egy életen át, mint Aranyt a Toldi-legenda, vagy amint Wagnert végigkíséri a Venus-barlangtól Nürnbergig a dalnokmotívum. E regényciklus első két kötete (A Szentgáliak, Budapest, 1943. és A menekülők, Budapest, 1944.), melyek a világháború legreménytelenebb éveiben jelentek meg, talán valamiféle mene­külést jelképeztek egy jobb és szebb világ felé. Az első egy bécsi bálon kezdődik 1825. november 4-én, a fiatal Szentgáli Illés eljegy­zésével, egy nappal azután, hogy Széchenyi Pozsonyban megalapítja az Akadémiát. A második aztán végigkíséri ennek a rendkívül színes embernek életét és a történet 1883-ban, tehát kereken száz év előtt fejeződik be. Negyven év szünet után tudott csak az író hozzányúlni a folytatáshoz, mikor is végre — szerencsénkre — megtalálta (Arany szavai­val) azt a « független nyugalmat / melyben a dal megfoganhat ». És jó, hogy megtalálta. Különös a regény formája : naplók és levelek gyűjteménye, melynek persze meg­vannak hátrányai is, előnyei is. Nehézséget jelent például kedetben a sok ismeretlen keresztnév. Persze, ha magam naplót írnék, bátyámat csupán mint « Ödön »-t említeném, hiszen személyi adatait magam jól ismerem. Ha ezt aztán harmadik személy olvassa, bizony törheti a fejét. Másik hátránya, hogy egyes levelek sokkal hosszabbak a való élet­ben gyorsan odavetett írásoknál. Ezzel szemben sok előnyt is jelent ez a forma. Hiszen az egyes szám első személyben fogalmazott szöveg színesebb, változatosabb és főleg vissza tudja adni a századvégi nyelvet nemes félmúltjával, sok, ma már alig használt ritka kifejezésével. E levelekkel, naplókkal végső fokon inkább nyer, mint veszít az olvasó. A táj, a vidék, a város leírására, tehát a cselekmény helyének megfestésére az író különösen sok gondot és szeretetet fordít. Babits mondja Odysseusról : « a veszélyek közt bolyongónak édes az otthon gondolata ». Épp így Ferdinandy « Délsziget »-éről, vagyis lakhelyéről, Puerto Ricoból nosztalgiával gondol vissza hazájára és a tágabb hazára, Európára. Abaúj, a Hernád völgye télen és tavasszal, a Lánchíd egy ködös délután, megannyi finom pasztellre emlékeztet. Rómát és a középkori Viterbót, melyet ma is a szép kutak és szép szüzek városának hívnak és ahonnan a Szentgáliak egyik őse származott, nyilván szintén jól ismeri és szereti is. Aztán megint csak Buda és Pest, a Várnegyed, a Bástyasétány, a Belváros, a Korzó, a Hatva­ni utca, mely a szemünk láttára változik át Kossuth halálával az ő utcájává, mintha valamilyen régi fényképalbumot lapozgat­nánk. Kossuth halálhíre, a rendőrség összetűzése a Nemzeti Színházra gyászzászlót kitűző ifjú­sággal, a nagy temetés, akár a Vasárnapi Újság, vagy az Új Idők rajzos riportja lehetne. Előttünk zajlik a parlament élete, ahol az « Egyházpolitikai Javaslat »-ot, mely majd kötelezővé teszi a polgári házasságot, négy év óta sem tudják tető alá hozni. Közismert nevekkel találkozunk : Ugrón, Wekerle, Szi­lágyi Dezső, Tisza Kálmán statisztálnak a háttérben, hogy egy rövid jelenetre előtérbe kerüljön a « szőke jegenye », Apponyi Al­bert. Aki valaha megélte a trianoni időket, emlékezni fog az ősz aggastyánra, mint egy újabb « Haza bölcsé »-re, aki Habsburg-párti, tehát ellenzéki politikus létére mégis egyik vezetője volt a magyar békedelegációnak. Univerzális nyelvtudásával és kitűnő modorá­val mindig nagy sikere volt, csak éppen egyetlen vessző változtatást sem tudott elérni a jóelőre elkészített békeparancson. Nos, az akkor még Habsburg-ellenes fiatal Apponyi a könyv tanúsága szerint már vezető személyiség, de öntelt, üresen pattogó frázi­saiért, pálfordulásaiért sokan megvetik, így a nála sokkal fiatalabb Szentgáli Jenő is, regé­nyünk egyik főszereplője. Hadd szóljak hát végre a Szentgáliakról. Az indító regény főhősének, a « százgalléros », vérbő, elpusztíthatatlan lelki és testi erejű Illésnek fiaival és unokáival találkozunk itt. A legplasztikusabb mindek közül Rudolf alakja, aki emberi gyengéi következtében már-már az öngyilkosságot választja, míg végre megtalál­ja a számára kivezető utat. E « pozitív hőssel » szemben áll a tisztesség fogalmát nagyon is szubjektíven értelmező « negatív hős », a « kis » Illés. A nők között a tündéri, szeretetre-szerelemre vágyó boldogtalan Hen­­riette-nek jó ellenpontja nővére, a hús-vér, démoni, több mint kétesmúltú Emma. Aki még túl fiatal (de az író ígérete szerint következő regényének középpontja lesz), az a 15 éves és zseniálisan tehetséges Péter. Mind­ezek az alakok élnek és az egyetlen ifjabb Illésen kívül jóval képzettebbek, tehetsége­sebbek, mint nagy átlagban koruk vagy ko­runk gyermekei. De ezzel sem szürkítik el az igazi főszereplő, Jenő személyét. Szentgáli Jenő ifjúsága olyan nehéz volt, amit egy érzékeny lélek alig is tud elviselni. Anyja— akinek félrelépéséből jött világra — belehal a szülésbe és mikor névleges apja visszaköveteli imádott nevelőanyjától, hogy így legalább a látszatot megtartsa, a fiú az új, szeretet nélküli, sőt ellenséges környezetet elviselni nem bírván, megnémul. A család elmegyógyintézetbe küldené, de egy fiatal orvos magához veszi és hét év fárasztó munkájával visszahozza az életbe. Teljesen azonban nem gyógyul meg : az a tény, hogy nevelőanyja a 14 éves fiút elengedte maga mellől, örökre megszabja ambivalens, végül mindig visszahúzódó beállítottságát a nőkkel szemben. Ezt a passzivitást bőven pótolja féktelen tudásvágya, egyetemi munkái, klasz­­szikusok fordítása és az elpusztíthatatlan élet ősképéről írt tanulmánya. Mikor e sorok írója ehhez a fejezethez ért, meglepve és meghatva fedezte fel a következőket. Már olvasás közben is úgy éreztem, minth­a lelkes, bronzhajú Jenő helyett magát az írót látnám, ahogy több mint 40 éve, ugyancsak lelkesen, dús bronz­színű üstökével beront hozzám az Officina kiadó irodájába. S a regényben Jenő elküldi család­jának első művét, a görög-magyar Héraklei­­tost, az ő általa indított « Kétnyelvű Klasszi­kusok » sorozatában. Ez a sorozat valóban létezett, fél évszázaddal későbben, a mi Officinánk kiadásában. Ezt a kétnyelvű sorozatot barátunk és az író egyetemi tanára, a felejthetetlen Kerényi Károly sugalmazta. Ugyancsak ő írta nagy tanulmányát az elpusztíthatatlan élet ősképéről, Dionysosról, mely itt most újra születik, helyesebben megelőzi Kerényi köny­vét. Szentgáli Jenő Babilonig nyúl vissza, meglepő összehasonlítást téve az ősi Marduk­­legenda, Dionysos és az Új Testamentum között. Marduk-Bélt elfogják, kihallgatják, megsebzik, két gonosztevővel együtt halálra ítélik, az egyik bűnöst elengedik. Bél leszáll a hegy mélyébe, kilép az életből, sírját katonák őrzik. Majd mint a megújult tavasz, előjön a hegyből. Ugyanígy Dionysos, a legemberibb görög isten, miután ellenségei, a titánok megölik, noha csak szíve és phallosa maradt meg, újraéled, hogy aztán uralkodjék a földön még vagy ezer éven át. Ezek a párhuzamok persze egyáltalán nem csökkentik Jézus szerepét, fontosságát, isteni lényét. « A feláldozott isten sorsa — írja Ferdinandy, alias Szentgáli Jenő — nagy, ősi hőssors. S ez... mindújra megvalósul, mint az újra színre jött tragédia. A hős tudatásan éli át a mítoszt, hogy beteljék az írás, hogy újraéledjen a hagyomány. Jézus lépten­­nyomon hivatkozik is erre. » Szép és méltó szavak egy lelkes tanítvány finom tollából. Jenőben, ebben a lobogóan izgalmas, fiatal lényben határozottan érezhető valami démoni vonás. Ezzel nincs egyedül családjában ; ez az erő a « százgalléros » ősből, de részben ellene is sugárzik ki, hogy megújulva ott legyen az egymást váltó generációk tagjaiban. Ezért is hívják a Szentgáliak magukat baklovagoknak. Az elnevezés Jókaitól származik, « Egy hírhe­­dett kalandor » c. könyve nevezi így a 30 éves háború rablóvá lett katonáit, akik később, halottaikból feltámadva, folytatják most már mindörökre démoni életüket. És valóban, ez a démoni vonás a család legtöbb tagjában fellelhető. Ferdinandy könyve, mely hol filozófia, hol pontos korkép, hol a misztikum határait érinti, végülis elsősorban igazi, vérbő regény. A meseszövés fénypontja : a nagy családi találkozón az « ős » elrejtett és szándékosan eltüntetett végrendeletének megtalálása, Ru­dolf feleségének szökése és az azt követő párbaj a csábító hadnagyocskával, Jenő saját életét szimbolizáló « Szent Imre » oratóriu­mának bemutatása és bukása az Operaházban s végül a nagy zárójelenet. Ez utóbbi úgy indul, mint Ingmar Berg­mann filmje, a « Fanny és Alexander», melyből a néző épp oly hiteles képet kap az egykori svéd nagypolgári életből, mint Ferdi­nandy leírásából egy századvégi magyar arisztokrata­ család ünnepi ebédjéről. Az ebéd befejeztével együtt maradnak, hogy megvitas­sák a valamennyiüket érintő kérdést : ér­demes-e — mert most alkalom nyílik rá — néhány százezer forint ellenében megkapni a királytól a grófi címet ? Mikor is hosszú vita után a javaslatot elvetik, a regény záró akkordjai lírába men­nek át. Jenő búcsúzik a családtól és elsősorban egykori nevelőanyjától, az őt imá­dó Henriette-től, hogy magával vigye ennek fiát, Pétert, római otthonába. Az általa írt « Szent Imre » oratórium verses búcsúzó végét idézi, a férfi és nő szerelmes párbeszé­dét az « Énekek Éneké »-ből. A könyv tehát titkos tisztelgéssel zárul Kerényi Károly felé, aki elsőnek vette észre, hogy Salamon király könyve nem csupán szerelmes versek gyűjteménye, hanem dialógus két egymást szerető fiatal között. Vajon léteztek-e ilyen emberek a Mille­­nium idejében, vagy bármikor máskor Ma­gyarországon ? — mindez tulajdonképen nem is lényeges. Ferdinandy talán nem is a valósá­got adja, hanem « annak égi mását ». És ezen felül egy nagyon jó, elgondolkoztató regényt. LANDY DEZSŐ IRODALMI ÚJSÁG 1984. 3. szám EMBERNEK LENNI NEM ÉLNI ÁLNOK (Nagy Csaba : A házban Balladás Tündérszikla. München, Újváry-Griff, 1984.) A KIRÁLYNŐT MEGÖLNI NEM KELL FÉLNI JÓ HA TI MINDNYÁJAN BELEE­GYEZTEK ÉN NEM ELLENZEM. Apám­tól tanultam ezt a rébuszt, a képzeletbeli Bánk bán küldte a képzeletbeli Petur bánnak. Attól függően, hol tesszük ki az írásjeleket, az üzenetküldő pártolja vagy ellenzi a gyilkossá­got. Nagy Csaba verseiben ugyancsak jelen van ez a beépített kettősértelmű, illetve az olvasatot az olvasóra bízó elem. Lásd például a Ha című versnek e bírálat fölé illesztett sorát. S lásd, ugyancsak, a verseskötet önnön címét. Mert egyrészről A HÁZBAN az első, BALLADÁS a második, TÜNDÉRSZIKLA a harmadik versciklus címe, melynek együt­tese maga a kötet ; másrészről az együttolva­sott három részleteim egy asszociációsoroza­tot indít : milyen ház az, kérdeznék, melyben tündérszikla áll, méghozzá balladás ? A vá­lasz : Nagy Csaba költői háza. Csinos kis ház, érdemes szemünket körüllegeltetni rajta, benne. Amikor Nagy Csabára gondolok, T.S. Eliotnak az a mondása jut eszembe, hogy ő nem igazán költő, inkább olyan ember, aki verseket is ír. Ne a nagy költő álszerény sznobizmusát olvassuk ki ebből a kijelentésből, hanem azt, hogy Eliot számára egzisztenciális kérdés volt, hogy kezdetben bankban, később kiadónál dolgozott, hogy drámáit, irodalmi tanulmányait ugyanolyan reménnyel eresztette útnak, mint költemé­nyeit. Úgy képzeljük, hogy a nagyságrendi különbségtől eltekintve talán Nagy Csaba is így van a költőséggel. Mérnök háttere, tanul­mányírói készsége olyan kiművelt emberfőről árulkodik, akinek versben el kell mondania mindazt, amit — bár többsíkú ember — máshogyan nem mondhatna el. Jó stiliszta, a formát jól kezelő ember, rímel, ha kell, prózaverset szerez, sőt az adoniszi sort is jól alkalmazza ; mindezt mások is — több-kevesebb sikerrel — meg­teszik. Ami Nagy Csabát egyéni­, az a versek légköre. Van bennük valami állandó pezsgés. Van közöttük kifejezetten izgalmas is, noha az izgalmat — részben — az a stilisztikai fogás adja, hogy az olvasónak nem köttetik az orrára elegendő információ. Például : Levél feleségemnek Budapestre. Ha Budapestet Timbuktuval helyettesítenénk, a vers akkor is jó lenne, de kevésbé izgalmas. Mindhárom ciklusban vannak olyan versek, amelyeket érdemes többször elolvasni, s csaknem mindegyik azokhoz az esztétikai irányelvekhez kapcsolódik, melyek a « Nyu­gat » folyóirattal honosultak meg nálunk. Ez igaz és mégis száraznak hat. Több szál adja a hímzést. Nagy Csaba lélekben Babitshoz, Adyhoz ragaszkodik, mely már csak azért is megkapó, mert az ő generációja — ötven éven aluliak — jobbára József Attilához kötődnek. Romániai indítása alkalmasabbá teszi őt az erdélyi ballada-anyag befogadására és átlényegítésére, mint magyarországi kor­társait. Különösen jól kezeli a népdal­formát, ha belegondolunk, ez lehet a népiek örökének egyéni folytatása, de lehet a versíró ember természetes találkozása az élő anyaggal. Mindehhez hozzá kell adnunk, hogy a ter­mészetes nyilvánvalóan tudatosult Nagy Csa­ba kohójában, akinek esztétikai ismeretei jól rejtve, de jelentkeznek költészetében is, mint ahogy ezek tanulmányírói prózájának erősségei. A kötetből az olvasók különös figyelmébe­­ajánljuk a következőket : Szemed szonettje,­­A vén cigány hangszere, Gecsemáné, Népdal, Szemvilágom, A lány és a tündér. Kiemelném a Népdal sűrített líráját, A lány és a tündér pedig több szempontból különös. Az egyik : a múltszázadi líra, így pl. Tompa Mihály elfele­dett erényeinek újabb kifutása. (Másutt is van Nagy Csaba hangvételében régiesebb, pl. berzsenyis vonás.) A másik : ez a vers Weöres Sándort is megidézi, hisz olyan elegáns. A harmadik : ezeknek a verseknek megírásához a gyermeki lelkűlét megőrzése kell, tehát valahol, az egyébként életre kész és nyilván kitinpáncéllal is ellátott ember belsejében megvannak az el nem homályosodó drágakö­vek. Bökverseit nem tartom szerencséseknek. Hagyja ezt a műfajt rosszabb gyomrú sorstár­sakra. A kötetzáró HÍREK MÚLTBÓL­­MÁBÓL elgondolkoztat. Másféltucat prózá­ban írt tudósítást kapunk a történelemben előfordult vérengzésekről. Mindegyik végén fájdalmas vigyor. Minden hír remek ökonó­miával megírt próza. Miért halljuk az első hírt kétszer ? Miért keveri bele II. Erzsébet angol királyné nevét az indiai vérengzés­­tudósításba ? Hiba, vagy szándékolt ferdítés ? Nagy Csaba kötete sok kérdésre ad okot. KABDEBÓ TAMÁS Eladó Mednyánszky László « Háborús tél » című olajfestménye. Az aláírt és 1914-es dátu­mot viselő kép méretei : 70 x 105 cm. Ára 800 dollár, vagy ennek megfelelő összeg. Tele­fonálni lehet a következő párizsi számra : 722-97-37.

Next