Irodalmi Ujság, 1984 (35. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 3. szám
20 Rendkívüli emberek Ferdinandy Mihály regénye : A Baklovagok (Bécs, 1983.) Nagy és igényes könyv, még akkor is, ha tartalma mindössze 350 lap. Témaválasztásában is eltér a nyugati magyar regény átlagától, mely a hazájából messzire elkerült ember lelkével, sorsával, problémáival foglalkozik. Az olvasó rögtön látja, itt másról van szó. Hiszen a történet nem is a jelenben, hanem a múltban, tőlünk évszázadnyi távolságban játszódik. Ez persze nem véletlen, hiszen Ferdinandy Mihály épp oly kitűnő, felkészült hivatásos történész, mint amilyen regényíró. A szentgáliak története úgy foglalkoztatja egy életen át, mint Aranyt a Toldi-legenda, vagy amint Wagnert végigkíséri a Venus-barlangtól Nürnbergig a dalnokmotívum. E regényciklus első két kötete (A Szentgáliak, Budapest, 1943. és A menekülők, Budapest, 1944.), melyek a világháború legreménytelenebb éveiben jelentek meg, talán valamiféle menekülést jelképeztek egy jobb és szebb világ felé. Az első egy bécsi bálon kezdődik 1825. november 4-én, a fiatal Szentgáli Illés eljegyzésével, egy nappal azután, hogy Széchenyi Pozsonyban megalapítja az Akadémiát. A második aztán végigkíséri ennek a rendkívül színes embernek életét és a történet 1883-ban, tehát kereken száz év előtt fejeződik be. Negyven év szünet után tudott csak az író hozzányúlni a folytatáshoz, mikor is végre — szerencsénkre — megtalálta (Arany szavaival) azt a « független nyugalmat / melyben a dal megfoganhat ». És jó, hogy megtalálta. Különös a regény formája : naplók és levelek gyűjteménye, melynek persze megvannak hátrányai is, előnyei is. Nehézséget jelent például kedetben a sok ismeretlen keresztnév. Persze, ha magam naplót írnék, bátyámat csupán mint « Ödön »-t említeném, hiszen személyi adatait magam jól ismerem. Ha ezt aztán harmadik személy olvassa, bizony törheti a fejét. Másik hátránya, hogy egyes levelek sokkal hosszabbak a való életben gyorsan odavetett írásoknál. Ezzel szemben sok előnyt is jelent ez a forma. Hiszen az egyes szám első személyben fogalmazott szöveg színesebb, változatosabb és főleg vissza tudja adni a századvégi nyelvet nemes félmúltjával, sok, ma már alig használt ritka kifejezésével. E levelekkel, naplókkal végső fokon inkább nyer, mint veszít az olvasó. A táj, a vidék, a város leírására, tehát a cselekmény helyének megfestésére az író különösen sok gondot és szeretetet fordít. Babits mondja Odysseusról : « a veszélyek közt bolyongónak édes az otthon gondolata ». Épp így Ferdinandy « Délsziget »-éről, vagyis lakhelyéről, Puerto Ricoból nosztalgiával gondol vissza hazájára és a tágabb hazára, Európára. Abaúj, a Hernád völgye télen és tavasszal, a Lánchíd egy ködös délután, megannyi finom pasztellre emlékeztet. Rómát és a középkori Viterbót, melyet ma is a szép kutak és szép szüzek városának hívnak és ahonnan a Szentgáliak egyik őse származott, nyilván szintén jól ismeri és szereti is. Aztán megint csak Buda és Pest, a Várnegyed, a Bástyasétány, a Belváros, a Korzó, a Hatvani utca, mely a szemünk láttára változik át Kossuth halálával az ő utcájává, mintha valamilyen régi fényképalbumot lapozgatnánk. Kossuth halálhíre, a rendőrség összetűzése a Nemzeti Színházra gyászzászlót kitűző ifjúsággal, a nagy temetés, akár a Vasárnapi Újság, vagy az Új Idők rajzos riportja lehetne. Előttünk zajlik a parlament élete, ahol az « Egyházpolitikai Javaslat »-ot, mely majd kötelezővé teszi a polgári házasságot, négy év óta sem tudják tető alá hozni. Közismert nevekkel találkozunk : Ugrón, Wekerle, Szilágyi Dezső, Tisza Kálmán statisztálnak a háttérben, hogy egy rövid jelenetre előtérbe kerüljön a « szőke jegenye », Apponyi Albert. Aki valaha megélte a trianoni időket, emlékezni fog az ősz aggastyánra, mint egy újabb « Haza bölcsé »-re, aki Habsburg-párti, tehát ellenzéki politikus létére mégis egyik vezetője volt a magyar békedelegációnak. Univerzális nyelvtudásával és kitűnő modorával mindig nagy sikere volt, csak éppen egyetlen vessző változtatást sem tudott elérni a jóelőre elkészített békeparancson. Nos, az akkor még Habsburg-ellenes fiatal Apponyi a könyv tanúsága szerint már vezető személyiség, de öntelt, üresen pattogó frázisaiért, pálfordulásaiért sokan megvetik, így a nála sokkal fiatalabb Szentgáli Jenő is, regényünk egyik főszereplője. Hadd szóljak hát végre a Szentgáliakról. Az indító regény főhősének, a « százgalléros », vérbő, elpusztíthatatlan lelki és testi erejű Illésnek fiaival és unokáival találkozunk itt. A legplasztikusabb mindek közül Rudolf alakja, aki emberi gyengéi következtében már-már az öngyilkosságot választja, míg végre megtalálja a számára kivezető utat. E « pozitív hőssel » szemben áll a tisztesség fogalmát nagyon is szubjektíven értelmező « negatív hős », a « kis » Illés. A nők között a tündéri, szeretetre-szerelemre vágyó boldogtalan Henriette-nek jó ellenpontja nővére, a hús-vér, démoni, több mint kétesmúltú Emma. Aki még túl fiatal (de az író ígérete szerint következő regényének középpontja lesz), az a 15 éves és zseniálisan tehetséges Péter. Mindezek az alakok élnek és az egyetlen ifjabb Illésen kívül jóval képzettebbek, tehetségesebbek, mint nagy átlagban koruk vagy korunk gyermekei. De ezzel sem szürkítik el az igazi főszereplő, Jenő személyét. Szentgáli Jenő ifjúsága olyan nehéz volt, amit egy érzékeny lélek alig is tud elviselni. Anyja— akinek félrelépéséből jött világra — belehal a szülésbe és mikor névleges apja visszaköveteli imádott nevelőanyjától, hogy így legalább a látszatot megtartsa, a fiú az új, szeretet nélküli, sőt ellenséges környezetet elviselni nem bírván, megnémul. A család elmegyógyintézetbe küldené, de egy fiatal orvos magához veszi és hét év fárasztó munkájával visszahozza az életbe. Teljesen azonban nem gyógyul meg : az a tény, hogy nevelőanyja a 14 éves fiút elengedte maga mellől, örökre megszabja ambivalens, végül mindig visszahúzódó beállítottságát a nőkkel szemben. Ezt a passzivitást bőven pótolja féktelen tudásvágya, egyetemi munkái, klaszszikusok fordítása és az elpusztíthatatlan élet ősképéről írt tanulmánya. Mikor e sorok írója ehhez a fejezethez ért, meglepve és meghatva fedezte fel a következőket. Már olvasás közben is úgy éreztem, mintha lelkes, bronzhajú Jenő helyett magát az írót látnám, ahogy több mint 40 éve, ugyancsak lelkesen, dús bronzszínű üstökével beront hozzám az Officina kiadó irodájába. S a regényben Jenő elküldi családjának első művét, a görög-magyar Hérakleitost, az ő általa indított « Kétnyelvű Klasszikusok » sorozatában. Ez a sorozat valóban létezett, fél évszázaddal későbben, a mi Officinánk kiadásában. Ezt a kétnyelvű sorozatot barátunk és az író egyetemi tanára, a felejthetetlen Kerényi Károly sugalmazta. Ugyancsak ő írta nagy tanulmányát az elpusztíthatatlan élet ősképéről, Dionysosról, mely itt most újra születik, helyesebben megelőzi Kerényi könyvét. Szentgáli Jenő Babilonig nyúl vissza, meglepő összehasonlítást téve az ősi Marduklegenda, Dionysos és az Új Testamentum között. Marduk-Bélt elfogják, kihallgatják, megsebzik, két gonosztevővel együtt halálra ítélik, az egyik bűnöst elengedik. Bél leszáll a hegy mélyébe, kilép az életből, sírját katonák őrzik. Majd mint a megújult tavasz, előjön a hegyből. Ugyanígy Dionysos, a legemberibb görög isten, miután ellenségei, a titánok megölik, noha csak szíve és phallosa maradt meg, újraéled, hogy aztán uralkodjék a földön még vagy ezer éven át. Ezek a párhuzamok persze egyáltalán nem csökkentik Jézus szerepét, fontosságát, isteni lényét. « A feláldozott isten sorsa — írja Ferdinandy, alias Szentgáli Jenő — nagy, ősi hőssors. S ez... mindújra megvalósul, mint az újra színre jött tragédia. A hős tudatásan éli át a mítoszt, hogy beteljék az írás, hogy újraéledjen a hagyomány. Jézus léptennyomon hivatkozik is erre. » Szép és méltó szavak egy lelkes tanítvány finom tollából. Jenőben, ebben a lobogóan izgalmas, fiatal lényben határozottan érezhető valami démoni vonás. Ezzel nincs egyedül családjában ; ez az erő a « százgalléros » ősből, de részben ellene is sugárzik ki, hogy megújulva ott legyen az egymást váltó generációk tagjaiban. Ezért is hívják a Szentgáliak magukat baklovagoknak. Az elnevezés Jókaitól származik, « Egy hírhedett kalandor » c. könyve nevezi így a 30 éves háború rablóvá lett katonáit, akik később, halottaikból feltámadva, folytatják most már mindörökre démoni életüket. És valóban, ez a démoni vonás a család legtöbb tagjában fellelhető. Ferdinandy könyve, mely hol filozófia, hol pontos korkép, hol a misztikum határait érinti, végülis elsősorban igazi, vérbő regény. A meseszövés fénypontja : a nagy családi találkozón az « ős » elrejtett és szándékosan eltüntetett végrendeletének megtalálása, Rudolf feleségének szökése és az azt követő párbaj a csábító hadnagyocskával, Jenő saját életét szimbolizáló « Szent Imre » oratóriumának bemutatása és bukása az Operaházban s végül a nagy zárójelenet. Ez utóbbi úgy indul, mint Ingmar Bergmann filmje, a « Fanny és Alexander», melyből a néző épp oly hiteles képet kap az egykori svéd nagypolgári életből, mint Ferdinandy leírásából egy századvégi magyar arisztokrata család ünnepi ebédjéről. Az ebéd befejeztével együtt maradnak, hogy megvitassák a valamennyiüket érintő kérdést : érdemes-e — mert most alkalom nyílik rá — néhány százezer forint ellenében megkapni a királytól a grófi címet ? Mikor is hosszú vita után a javaslatot elvetik, a regény záró akkordjai lírába mennek át. Jenő búcsúzik a családtól és elsősorban egykori nevelőanyjától, az őt imádó Henriette-től, hogy magával vigye ennek fiát, Pétert, római otthonába. Az általa írt « Szent Imre » oratórium verses búcsúzó végét idézi, a férfi és nő szerelmes párbeszédét az « Énekek Éneké »-ből. A könyv tehát titkos tisztelgéssel zárul Kerényi Károly felé, aki elsőnek vette észre, hogy Salamon király könyve nem csupán szerelmes versek gyűjteménye, hanem dialógus két egymást szerető fiatal között. Vajon léteztek-e ilyen emberek a Millenium idejében, vagy bármikor máskor Magyarországon ? — mindez tulajdonképen nem is lényeges. Ferdinandy talán nem is a valóságot adja, hanem « annak égi mását ». És ezen felül egy nagyon jó, elgondolkoztató regényt. LANDY DEZSŐ IRODALMI ÚJSÁG 1984. 3. szám EMBERNEK LENNI NEM ÉLNI ÁLNOK (Nagy Csaba : A házban Balladás Tündérszikla. München, Újváry-Griff, 1984.) A KIRÁLYNŐT MEGÖLNI NEM KELL FÉLNI JÓ HA TI MINDNYÁJAN BELEEGYEZTEK ÉN NEM ELLENZEM. Apámtól tanultam ezt a rébuszt, a képzeletbeli Bánk bán küldte a képzeletbeli Petur bánnak. Attól függően, hol tesszük ki az írásjeleket, az üzenetküldő pártolja vagy ellenzi a gyilkosságot. Nagy Csaba verseiben ugyancsak jelen van ez a beépített kettősértelmű, illetve az olvasatot az olvasóra bízó elem. Lásd például a Ha című versnek e bírálat fölé illesztett sorát. S lásd, ugyancsak, a verseskötet önnön címét. Mert egyrészről A HÁZBAN az első, BALLADÁS a második, TÜNDÉRSZIKLA a harmadik versciklus címe, melynek együttese maga a kötet ; másrészről az együttolvasott három részleteim egy asszociációsorozatot indít : milyen ház az, kérdeznék, melyben tündérszikla áll, méghozzá balladás ? A válasz : Nagy Csaba költői háza. Csinos kis ház, érdemes szemünket körüllegeltetni rajta, benne. Amikor Nagy Csabára gondolok, T.S. Eliotnak az a mondása jut eszembe, hogy ő nem igazán költő, inkább olyan ember, aki verseket is ír. Ne a nagy költő álszerény sznobizmusát olvassuk ki ebből a kijelentésből, hanem azt, hogy Eliot számára egzisztenciális kérdés volt, hogy kezdetben bankban, később kiadónál dolgozott, hogy drámáit, irodalmi tanulmányait ugyanolyan reménnyel eresztette útnak, mint költeményeit. Úgy képzeljük, hogy a nagyságrendi különbségtől eltekintve talán Nagy Csaba is így van a költőséggel. Mérnök háttere, tanulmányírói készsége olyan kiművelt emberfőről árulkodik, akinek versben el kell mondania mindazt, amit — bár többsíkú ember — máshogyan nem mondhatna el. Jó stiliszta, a formát jól kezelő ember, rímel, ha kell, prózaverset szerez, sőt az adoniszi sort is jól alkalmazza ; mindezt mások is — több-kevesebb sikerrel — megteszik. Ami Nagy Csabát egyéni, az a versek légköre. Van bennük valami állandó pezsgés. Van közöttük kifejezetten izgalmas is, noha az izgalmat — részben — az a stilisztikai fogás adja, hogy az olvasónak nem köttetik az orrára elegendő információ. Például : Levél feleségemnek Budapestre. Ha Budapestet Timbuktuval helyettesítenénk, a vers akkor is jó lenne, de kevésbé izgalmas. Mindhárom ciklusban vannak olyan versek, amelyeket érdemes többször elolvasni, s csaknem mindegyik azokhoz az esztétikai irányelvekhez kapcsolódik, melyek a « Nyugat » folyóirattal honosultak meg nálunk. Ez igaz és mégis száraznak hat. Több szál adja a hímzést. Nagy Csaba lélekben Babitshoz, Adyhoz ragaszkodik, mely már csak azért is megkapó, mert az ő generációja — ötven éven aluliak — jobbára József Attilához kötődnek. Romániai indítása alkalmasabbá teszi őt az erdélyi ballada-anyag befogadására és átlényegítésére, mint magyarországi kortársait. Különösen jól kezeli a népdalformát, ha belegondolunk, ez lehet a népiek örökének egyéni folytatása, de lehet a versíró ember természetes találkozása az élő anyaggal. Mindehhez hozzá kell adnunk, hogy a természetes nyilvánvalóan tudatosult Nagy Csaba kohójában, akinek esztétikai ismeretei jól rejtve, de jelentkeznek költészetében is, mint ahogy ezek tanulmányírói prózájának erősségei. A kötetből az olvasók különös figyelmébeajánljuk a következőket : Szemed szonettje,A vén cigány hangszere, Gecsemáné, Népdal, Szemvilágom, A lány és a tündér. Kiemelném a Népdal sűrített líráját, A lány és a tündér pedig több szempontból különös. Az egyik : a múltszázadi líra, így pl. Tompa Mihály elfeledett erényeinek újabb kifutása. (Másutt is van Nagy Csaba hangvételében régiesebb, pl. berzsenyis vonás.) A másik : ez a vers Weöres Sándort is megidézi, hisz olyan elegáns. A harmadik : ezeknek a verseknek megírásához a gyermeki lelkűlét megőrzése kell, tehát valahol, az egyébként életre kész és nyilván kitinpáncéllal is ellátott ember belsejében megvannak az el nem homályosodó drágakövek. Bökverseit nem tartom szerencséseknek. Hagyja ezt a műfajt rosszabb gyomrú sorstársakra. A kötetzáró HÍREK MÚLTBÓLMÁBÓL elgondolkoztat. Másféltucat prózában írt tudósítást kapunk a történelemben előfordult vérengzésekről. Mindegyik végén fájdalmas vigyor. Minden hír remek ökonómiával megírt próza. Miért halljuk az első hírt kétszer ? Miért keveri bele II. Erzsébet angol királyné nevét az indiai vérengzéstudósításba ? Hiba, vagy szándékolt ferdítés ? Nagy Csaba kötete sok kérdésre ad okot. KABDEBÓ TAMÁS Eladó Mednyánszky László « Háborús tél » című olajfestménye. Az aláírt és 1914-es dátumot viselő kép méretei : 70 x 105 cm. Ára 800 dollár, vagy ennek megfelelő összeg. Telefonálni lehet a következő párizsi számra : 722-97-37.