Irodalmi Ujság, 1984 (35. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 4. szám

Irodalmi Ujság XXXV. évfolyam. A MADyar írók lapja 1984. 4. szám SZABÓ ZOLTÁN (1912-1984) KEMÉNY ISTVÁN Az út Szabó Zoltánban egy Berzeviczyvel kezdődő, Széchenyiben, Eötvösben, Jásziban, Bibóban folytatódó magyar politikaifilozófiai hagyomány, szemlélet és magatartás utolsó nagy képviselőjét vesztettük el. E gondolkodásmód jeligéje Bocskay Istvánnak az a mondata, amely oly kedves volt Bibónak is, és barátjának, művei első kiadójának is : « Nem az dialektikához, sem az retorikához nem tudunk, a dolgot ét magát nézzük, csak az nemzetünk javát és magunk megmaradását, azonkívül a szók és rábeszélések minálunk semmit nem fognak. » A jelige radikális realizmus igényére utal. Radikálisra, mert a társadalmi bajok gyökereiig akar leásni, realizmusra, mert — mint Szabó Zoltán írta — « nem kész elméleteket alkalmaz föltérképezetlen társdalomra, hanem a társadalom állapotrajzából akar konkrét reformtervekhez jutni. E hagyománynak még két vezérlő gondolatát kell említeni. Az egyik : egészséges politikai rendszernek az egyéni szabadságra kell épülnie. A másik : egy társadalom megítélésének biztos mértéke az alul élők emberi állapotának foka. E magas, karcsú, előzékeny, szavának és egész személyiségének varázsával mindenkiben vonzalmat kiváltó férfi 1936-ban lépett az ország színe elé, A tatai helyzet című munkájával. Amelyről Bibó István állapította meg, több ízben is, hogy ez volt az első közéletet és közgondolkodást megrázó szociográfia ». Megdöbbenést váltott ki az írás, országosat, mert feltárta azt, amit addig nem ismertek : a falusi nyomort. Kevesen vették azonban akkor észre, hogy a könyvben a társadalomkutatásnak és a politikai gondolkodásnak radikális hagyományra épülő, mégis új módszere jelentkezett. E módszert a Harmadik út előszavában induktívnak, empirikusnak nevezi, s a marxisták dialektikájával és a nacionalisták retorikájával szembeállítva úgy jellemzi, hogy magát a valóságot igyekszik szemügyre venni : « az ország helyzetét, a nép állapotát ». A Magyar Nemzetben, 1939-ben közölt Reform című cikkében Eötvös egyik mondatát választja mottónak : « Politikus elvek hasonlók a mágnestűhöz, mely a hajóst csak akkor vezérli biztosan, ha ismeri a helyet, ahol hajója áll, s ekként kiszámíthatja a vezértű eltéréseit. » És a két halálos veszély, a hitlerizmus és a sztálinizmus között tántorgó országban leszögezi álláspontját : a magyar politikai gondolkodás kiindulópontjául nem « a világban terjedő elveket », hanem « a magyar helyzet reális ismeretét » kell választani. « Mert az alternatíva nem ez : jobboldaliak legyünk-e vagy baloldaliak, ehhez a világfronthoz csatlakozzunk-e, vagy amahhoz. Az alternatíva ez : világnézetek, elvek megigézettjei s ezzel az elvhordozó hatalmasabb nép előreküldött, elesni küldött janicsárjai leszünk-e, vagy ‘a dolgot önmagát’ vizsgáló, magyar programot nem világáramlatból, hanem magyar helyzetismeretből kibontó magyarok ? » A helyzetismeret 1936-ban és 1937-ben azt sugallta, hogy a magyar társadalom alapproblémája a parasztkérdés. Egyfelől a parasztság elfogadhatatlan szociális helyzete, amely földreformot írt elő parancsoló szükségességként. Másfelől a parasztság lelki helyzete, amelyet egy szóval lehetett kifejezni : apátia. A földreform tehát csak kezdő lépés, amelyet a parasztság lelki felszabadulásának kell követnie. Később — 1960-ban — így foglalta össze az akkor kirajzolódó tennivalókat : « az ország minden kizsákmányolt rétegét kielégítő társadalmi reform csak nemmarxista, agrárszempontú és nemzeti jellegű mozgalmak közreműködésével harcolható ki és hajtható végre. » Mint látható, e magatartás nemcsak helyzetismeretre törekszik, hanem tervet is akar a jövőre és a terv végrehajtását. Amivel magyar hagyományt követ, de sajnos nem uralkodó hagyományt. Mert az országban az emberek nem találják a helyüket... úgy voltak, mintha éppen szökni készülnének... Mintha itt az emberek úton járnának folyton, de valahol, az út fele táján beleütköznének a láthatatlan falba, a magyar közönybe vagy fáradtságba... Ez a legnagyobb hazai hatalom, ez a mindent bénává fékező elernyedés. .. nálunk az emberek ilyen légüres térben élnek. S ezért törnek össze oly maradéktalanul... Nemzedékek nőttek fel, melyek már csak udvariasságból nem mondják ki, hogy nem hisznek az eredményben... Korosztályok nőttek bele a céltalanságba. Ifjúságunktól megvonták a lehetőségét a tevékeny életnek. Mit tehet mást, minthogy elmegy megkeresni a lehetőségét az indulatos életnek, így, ha már nem is láthatja munkája gyümölcsét, hallhatja a saját hangját ». A radikális realizmus módszerének kiteljesedése az 1938-ban megjelent Cifra nyomorúság, amely a parasztság, a munkásság és a középosztály állapotának, életformáinak és magatartásainak pontos rajza. A hangvétel azonban megváltozott, pontosabban : változik magának a könyvnek írása közben. 1938-ban vagyunk, a fejezeteknek talán még csak a fele van készen, amikor — márciusban — Hitler bevonul Ausztriába. « Ihol a veszedelem — magyarok ! » « Ihon az emésztő tűz ! » — írja le mostantól kezdve sokszor. A parasztokról szóló részt így zárja le : «Bármely kisebbség bármily kicsiny eszközökkel hatalma alatt tarthatja e közvéleménytelen, szétporlott és felülről sokféle irányba sodort társadalmat... Ha az országot bármely külső veszély éri, e rétegek belső bizonytalansága, ingatagsága azonnal a legtragikusabban fog megmutatkozni s az a bizonytalanság, amely bizonyos fajta politikusnak hasznos és kívánatos, a nemzet számára végzetesen veszélyes lehet. Most utolsó óráit éljük annak az időnek, mikor e társadalom szétporlását még egészséges fejlődéssé lehetne változtatni. Ha ez nem történik meg, minthogy mégis csak ők a nemzet többsége, java és törzse, a magyarság történelmének olyan veszedelmei elé néz, mint Mohácson kívül még soha. » A jóslat komorabbá, a vészkiáltás fenyegetőbbé válik a középosztályról szóló részben : « E középosztály éppen azért veszedelme az állami rendnek nehéz időben, amiért támasza jó időben... gyönge bástya nehéz időben, mert nincs osztálytudata, csak hivataltudata... az udvaronc szimatával élteti a véleménye szerinti trónöröklést már akkor is, mikor még nem halt meg a király... S hogy a réteg mennyire nem erős, mennyire nem egészséges és mennyire nem osztály, az a jelek szerint a jövőben félelmes világossággal fog megmutatkozni. Ugyanolyan félelmes világosságban, ahogy az ország érdekét önérdekétől látni nem tudó nemesség védelemre való képtelensége mutatkozott meg Mohács előtt... Csak két politikai célt lát maga előtt : szolgálni a jelenlegi urat, de egyben szolgálni azt is, aki a jövőben ura lehet. » Miután megkülönbözteti a hajdani magyar úri antiszemitizmust a német antiszemitizmustól, ez utóbbiról megállapítja : « a magyar társadalmat egy eddig példátlan történelmi lefekvésre ingerli... a magyarságba egy árjagermán tudatot plántál... az új német hatalmi szellem magyarországi gyarmatosítását szolgálja... cinkos szemvillanással hajolnak össze az urak a vidéken, mondván : ‘inkább a németek uralkodjanak rajtunk, mint a zsidók’. Hogy a magyar történelemnek a legöngyilkosabb mondata micsoda ostobaságot takar és mit jelent, arról kár beszélni... (Folytatás a következő oldalon) ANDRÁS SÁNDOR Az ember Miféle ember volt ? Nehéz, fogja mindenki mondani. Szeretnivaló, mondják azok, akiket szeretett. Gőgös, fennhéjázó, önhitt, vélik a többiek. A magabiztosságnak és az önbizalmatlanságnak feltehetőleg minden emberben meglévő keverékét azonban csak azok ismerhették nála, akiket egészen közel engedett magához. Ezek közé tartozott gyakran ő maga is. Gyakran, nem mindig. Hiszen a legszeretnivalóbb sajátságainak egyike a megnyílni tudás volt, az egyszerű teljes jelenlét. Aki mindig nyitott, — ha van olyan, — nem tud megnyílni , annál nem érezni a találkozásban semmi eseményt, míg Zoltán éppen ezt éreztette az emberrel, a legegyszerűbb körülmények között, a leghétköznapibb dolgokkal kapcsolatban is. A görögök egykor ilyesmi élményt mitizálhattak istenekkel való találkozássá ; a mindent betöltő, magának elég jelenlét élményét. Az istenek persze előtűntek. Az ember másféle lény, vele kapcsolatban talán úgy kell mondani : kilép önmagába. Más hasonlattal — valójában homológiáról van szó —, feudális vetületben : a vár fehér asszonya, illetve magános ura lépett ki, és íme, gyerek volt, cinkos barát, bajtárs, egy hirtelen metamorfózis meglepő remeke. Nemcsak minden teketória nélküli ember, deminden teketória ellensége, maga a közvetlenség. És ez a homológia már-már létazonosabb is, hiszen Zoltán közel sem lépett mindig ki, és gyakran nem egészen, ami pedig fogva tartotta, inkább hasonlított egy feudális várhoz, vagy kései válfajához, a felvilágosodott palotához, ahol is az etikett csillapodott formái kerültek a hűségeskük és a vérre menő jog- és tulajdonszabályok szövevénye helyére, mint az istenek olimpuszi lakóhelyéhez. Inkább, de közel sem mindig. Hiszen az indulatok ereje nála elemi tudott lenni, szinte zabolátlan. Haragja olykor kényúrinak tűnt, holott többnyire olyan kény hajtotta, amely urakról és úrról semmit sem tudott. Vagyis istenesítem Zoltánt, de így. A világ bibliai teremtője is csak arra vállalkozott, hogy az éjszakát elválassza a nappaltól, arra már nem, hogy meg is szüntesse. Egyebek között, hova lettek volna az árnyalatok. Zoltán pedig különösképpen bonyolult ember volt, és az eddigiekkel tulajdonképpen csak azt akartam jelezni, milyen egyszerűen és magától értetődően tudott kilépni önmagába bonyodalmaiból. Ügyes ember volt a szó kézügyességértelmében. Kitűnő érzékkel vett meg fillérekért árveréseken és kis boltokban varangynak tűnő régi fabútorokat, faragványokat, és bámulatra méltó türelemmel bontotta ki belőlük — oldatokkal, pácokkal, szerszámokkal — azt, ami bennük rejlett, hogy aztán olyan lakhelyben és lakhellyé illessze őket össze, amelyet látogatói aligha feledtek el. Neki magának azonban a tetszetős környezet létszükséglete is volt. És erről mi mindent kellene-lehetne elmondani. Hiszen ebben az annyira nem kurt-schwitters-i emberben mégis volt valami a Merz-környezet építőjének radikalizmusából és védettségre való vágyából is, csakhogy őneki másféle védelmi mechanizmusokra volt szüksége és máshogy támadott. A televíziót barokk faragások és angyalok közül nézte — lelke szerint régebbi korok tárgyai közül választott volna —, de olyan látomás érdekében, amelynek, amikor érdekébékről sikerült szólnia, egyikhez n£m volt igazán köze. A maga köré rakott múlt arra szolgált, hogy megszűrje, prizmaszerűen megtörve engedje be a külvilágot, nem pedig arra, hogy kirekessze. Magának a kézügyességnek és a kézzel való foglalatosságnak sok köze volt nála a csak félreértve pragmatikusnak vélhető gyakorlatiassághoz. Az emberekben leginkább a cselekedeteket becsülte. Ha valaki valakinek segített költözni, házat festeni, akármit is elintézni, azt elismerőleg emlegette és sokáig. Jelentős nézeteltéréseket tudott efféle praktikus érvekkel ellensúlyozni. S ha egyedül jó cselekedetekkel nem lehetett is nála üdvözölni, nélkülük biztos nem. Bonyolultságaihoz tartozott, hogy alapjában volt nyílt és bizalmatlan, sznob és kötet(Folytatás a következő oldalon) Meghalt Cs. Szabó László Lapzártakor érkezett a hír : Cs. Szabó László meghalt. Nehéz a búcsú első szavait megtalálni. Hosszú évek óta gyötörte a betegség, alig volt olyan levele, amelyben — hol fájdalmasan, hol fölényesen — ne szólt volna róla, de írásainak tökéletes csiszoltsága, kézírásának remegés nélküli szabályossága, szellemének töretlen fegyelme azt hitette el, hogy a nagy verekedésben a Halállal még sokáig, nagyon sokáig ő marad felül. Szeptember 27.-én a Halál győzedelmeskedett a 79 éves férfin. Budapesten halt meg, ott, ahol született, ahol 1936 után írói alkotóereje kibontakozott, ahonnan — szellemi szabadságát védelmezve — 1948-ban elmenekült, s ahol az utóbbi években többször is gyógykezeltette magát. Apja székely volt, anyja szász. Életének első tizenhárom évét Kolozsvárott töltötte, erdélyi embernek vallotta magát. Húsz évig élt Budapesten, majdnem kétszer annyit száműzetésben : 1948 és 51 között Rómában, azóta Londonban. Legutóbb írásainak két válogatása otthon is megjelent. Halála az emigrációs, a magyarországi, az erdélyi , az egyetemes magyar kultúra gyásza : a harmincas-negyvenes évek nagy esszéíró nemzedékének utolsó tagját vesztettük el benne. 1982-ben publikált szép önéletrajzában azt írta : « Mivel ki vagyok rekesztve a házsongárdi temetőből, amely megilletne, sokáig azt szerettem volna, ha beszórják hamvaimat a Földközi-tengerbe. Csakhogy tengeri temetés sem olyan egyszerű ám, kilincselni kell érte. Akkor pedig feküdjem ott, ahová éppen letesznek. » Végül is a sárospataki református temetőben talált örök nyugalomra. A keresztények egységének nevében, utolsó akarata szerint, református és katolikus pap beszélt ravatalánál. A magyar írók részéről Csoóri Sándor arról az országokat elborító valóságos és jelképes ködről szólott, amelyen neki, a fiatalabb írónak át kellett utaznia, hogy megismerkedhessék Cs. Szabó Lászlóval. A kollégium felől zúgtak a város harangjai , ott fogják őrizni nevezetes könyvtárát. Két zsoltár között felhangzott a Himnusz és a Szózat. Emigrációs lapunknak kezdettől mindvégig állandó, termékeny, szeretett és nagyrabecsült munkatársa volt. Sírjára elhelyezték az « Irodalmi Újság » koszorúját. Alakjáról, írói pályafutásáról következő számunkban fogunk megemlékezni.