Pintér Jenő szerk.: Irodalomtörténet, 1917. 6. évfolyam
Figyelő - Király György: Az idegen helynevek nyelvünkben 96–98. p.
FIGYELŐ. 97 terméke.XIX.sz. prózánk fejlődése párhuzamosan halad ez intézmények kialakulásával s ezek vajúdását, küzdelmes életét s végső kikristályosodását híven tükrözteti vissza. Ezért van, hogy e század első felének prózája, az «új Magyar ország» nyelve a maihoz képest kissé kopottas, míg ezzel szemben a költői nyelv gazdagabb és fényesebb múltra támaszkodván, ekkor éri el fejlődésének virágkorát. Még a legnagyobbak is, egy Széchenyi, Eötvös és Kossuth, milyen avult, szokatlan nyelven szólalnak meg, hatalmas belső stílbeli készségük ellenére. De még tovább mehetünk. A 70-es és 80-as évek prózája is erősen megfakult, míg tagadhatatlan, hogy az utolsó negyedszázad prózai stílusa friss, eleven és könnyed fordulataival nagyot haladt — hála főként a magyar újságírás rohamos fejlődésének. Ennek a gyors iramnak azonban megvoltak a maga súlyos következményei. Csak egyet akarunk ezúttal közülök kiemelni, s ez, hogy nincs olyan megállapodott nyelvi kultúránk, mint amilyennel a művelt nyugati irodalmak dicsekedhetnek. Hiába igyekeznek Akadémia, Nyelvőr, Magyar Nyelv s legjobb magyarító szótáraink a nyelvi hagyomány elvének tiszteletet szerezni, a gyors fejlődéssel járó hibákat irtani, ha az iskola segítségükre nem siet. E téren épen iskoláinkat éri a legnagyobb mulasztás. Ahány iskola, ahány tanár, annyi nyelvszokás, s hiába a Középiskolai Műszótár és Helyesírási Szabályok, ha nincs, aki szigorúan ragaszkodnék hozzájuk. Nálunk a nyelv valóban «köztulajdon», de nem abban az értelemben, hogy mint ilyen szent és sérthetetlen, hanem abban, hogy mindenki kényekedve szerint ront vagy javít rajta. Holott sohasem szabadna elfelejteni, hogy a nyelven alakítani csak két tényező van hivatva : a művelt emberek közhasználata és a nagy írói egyéniség. A nyelvi hagyomány díjának érdekes és sajátos dokumentuma az idegen helynevek használatában az utóbbi években beállott gyakorlat : egy tudományos társulatunk önkényesen elhatározta, hogy kiadványaiban (földrajzi művekben s térképeken) elveti a szokásos magyar alakokat s az eredeti (idegen) formájukat fogja használni. E használatnak széles körben híveket toborzott, újságok, iskolák, írók melléjük szegődtek s már-már félő volt, hogy irodalmi és történeti könyveinkben ilyeneket fogunk olvasni, mint wieni kongresszus és leipzigi csata. Míg tehát egyrészt nyelvünket egy ízléstelen barbarizmussal akarták gazdagítani, önkényesen megfosztották egy értékes, történetileg szerzett kincsétől. Valóban olyan eljárás, amelyre egy művelt nyugati népnél sem találunk példát. S mindezt miért ? Csak azért, hogy talán e koldus nagylelkűségért, cserébe, a németek lemondanak majd a Pressburg vagy Klausenburg névről. Holott nekünk a Pressburg, sőt Ofen névből csak annyi a kárunk, mint a németeknek Cologneból vagy Aix-la-Chapelleből. Örömmel üdvözölte mindenki, akinek nyelvünk ügye a szívén fekszik, Beöthy Zsolt fellépését, mellyel e fonák szokás terjedésének véget akart vetni, midőn a M. T. Akadémia 1915 márc. 8. tartott ülésén a következő indítványt nyújtotta be : «Határozza el az Akadémia, hogy kiadványaiban azokat az idegen helyneveket, melyeknek az irodalomban és közéletben magyar alakja fejlődött ki és terjedt el, magyar szövegekben magyaros Irodalomtörténet