Pintér Jenő szerk.: Irodalomtörténet, 1917. 6. évfolyam

Figyelő - Vértesy Jenő: Jókai hagyatéka a Magyar Nemzeti Múzeumban 94–96. p.

94 FIGYELŐ. Jókai hagyatéka a M. Nemz. Múzeumban. A túlvilági halhatatlanság a megoldatlan kérdések közé tartozik. A földi halhatatlanság korlátozott, de minél jobban meghaladja valaki az átlag­ember mértékét, annál tovább él. Mindenkinek kettős a hagyatéka : a szellemi addig él, amig szerettei, atyafiai, barátai fönntartják ; az anyagi, amíg az örökösök kezén nem kal­lódik el vagy be nem olvad az új szerzeménybe. Ez a köznapi emberek sorsa, de a nagyok hagyatékára egész nemzetek tartanak igényt. A szem­nek jobban tetszenek a régi királyok, fejedelmek, vezérek emlékjelei. A mieinkből kevés maradott, Nemzeti Múzeumunk régiségtára kegyetlenül szegény az effélékben. Bécsbe ragadozták el, ott csillognak-villognak a mi hőseink fegyverei, páncéljai. Ilyesmi nagy emlékeinkben a könyvtár a gazdagabbik, ahová az a hagyaték kerül, ami írott és nyomtatott betűben maradott fönn, de amelyben nem kisebb a halhatatlanság, mint a múmiák­ban vagy a piramisokban. A szegény, az ismeretlen magyar nemzetnek három írója van, akiknek elég a nevét kiejteni, hogy az egész világon visszhangja támadjon : Petőfi, Madách, Jókai. Nem az Arany csodásan tiszta és harmonikus egyéniségén múlik, se a Katona nehéz drámaiságán, hogy az ő munkásságuk már terra incognita az ország határán túl. Azonban mi egyelőre beérjük a másik hárommal is, elég sugarat áraszt az is sze­gény, sokat megcsúfolt magyar földünkre. Mind a három szellemi hagya­téka ott van a M. Nemz. Múzeum könyvespolcán, nemcsak a kinyomtatott munkák, hanem az íróik belső élete is kézirataikban, leveleikben. Futólagos végigpillantásuk is jellemző. Ott van Petőfi, az első, aki hajnal­ korában múlik el, ifyan, mint az istenek szerette. Lázas vére benne lüktet az írásaiban is, minden tanúságot tesz róla : egy hirtelen, forró, geniális és hamar kilobbanó élet emlékei ezek. A Madách-írások között fojtó a levegő : egy bezárt óriási szellem vívódásai ezek, valami világot rengető démoné, aminőket Salamon király palackokba csukott el és bűvös pecsétjével pecsételt le. Mikorra kitör, maga is elpusztul. Kétféle tragi­kum : Petőfi ifjan halt meg, de kiitta az arany habot dicsősége kelyhéből . Madách érett férfikorban, de művei igazában csak holta után hatottak. Teljességben más a Jókai élete, a mi legnagyobb romantikusunké. Az ő élete nem tragédia s ez így stílszerű is. Mert a romantika nem tragikus valami. Faguet, a jeles francia kritikus, alaposan fejti ki, hogy hogy Hugo Victor voltaképen optimista lélek. Jókai hosszú életet élt, őszintén megvallotta nem egyszer, hogy neki jól esik az ünneplés, amiben szeretetet érez s ünneplésben volt része is bőven. Rózsákból és babérból fontak fejére koszorút. Műveit olvassák s nagy a hitem, hogy mindig is fogják olvasni. Mindig méltatlannak tartottam, mikor az öreg Dumas-val vetették össze, aki a maga korának igen nagyhatású írója és pompás egyé­nisége volt, de mégse igazi költő, ha Jókaiban nincs is meg a Hugo zordon mélysége és fensége, mégis szívesebben mérem hozzá. Hagyatékát kegyeletes szívvel őrzi a Nemzeti Múzeum. Szobra még nincs, de lesz. Rajta leszünk, hogy minél előbb ! Nagyon jellemző ez az írói hagyaték Jókai egyéniségére. Szerencsés­nek mondottuk az írót, mert annak érezte magát, holott helyében más

Next