Pintér Jenő szerk.: Irodalomtörténet, 1921. 10. évfolyam
Figyelő - Zolnai Béla: Forradalom és irodalom 86–89. p.
FIGYELŐ. 87 пак vissza (innen a h£ves harc, külföldön és nálunk, a naturalizmus «esztétikai » jogosultsága körül). Zola határozottan szocialista világnézetű író. (Ezért kapták föl annyira a magyar kiadók és ezért nem szólalhatott meg magyarul a «reakciós» és konzervatív Bourget.) Maga Ady Endre mondotta Zoláról, hogy «a haladó világ nagy kerekének egyik küllője ő». (A zsidóságról. Nagyvárad, 1919. 39.). Jellemző a radikális áramlatba belesodródó Adyra, hogy nem látta meg Zolában az írót és csak a haladás küllőjét értékelte benne. Szakítsunk ki egy idézetet a Germinalból (1885), amely részlet élesen rávilágít, milyen társadalmi pártállást foglal el Zola : «A véres forradalomnak, mely talán e század legutolsó napjaiban be fog következni, előre vetett árnyéka volt e látomány. Igen, be fog következni az az idő, amikor a felbőszült, fejevesztett nép végig fog rohanni az utakon, gázolni fog a gazdagok vérében, labdázik fejekkel és az elzárt szekrényekből elővonszolja az elrejtett aranyat. Az asszonyok üvöltenek, s a férfiak villogtatják késüket, készen a gyilkolásra bármikor . . . söpredék, mérges lehellet lesz . . . mely végig fogja seperni a világot s barbár hatalma alá gyűr mindent ! Föllobognak a gyújtogatás lángjai . . . nem lesz többé egy fillérnyi vagyon sem, vagy a legcsekélyebb cím, mely társadalmi helyzetet jelent, amíg csak egy napon újjá nem alakul az egész világ». (Adorján Sándor ford., Klasszikus Regénytár, 339.) Íme, így harangoz be Zola az oroszországi bolsevizmusnak. Ami 1885-ben ártatlan és burkolt irodalmi tendencia volt, a világháború idején történeti megvalósulása lett egy világnézeti programmnak. A «forradalmi« tendenciát Ady Endre költészetében az irodalomtörténet lesz hivatva részletesen fölkutatni és kifejteni. Alig esett még erről komoly szó. Semmiesetre sem érthetünk egyet azzal a cikkíróval, aki azt írta az 1911-es Jövendőben Ady forradalmi költészetéről, hogy «a tőkések társadalma az, amely Ady Endrét támadja és becsmérli», mert «az újkor szocializmusának jegyében milliók nyomorát, keservét és vágyát egy walesi bárd vakmerőségével meri világgá kiáltani». Hiszen épen a világvárosi és kozmopolita nagytőke állott Ady mellé, szemben a konzervatív magyar vidék agrár- és lnteiner-érdekeltségű társadalmával. Horváth János rámutatott már (Forradalom után), hogy a Nyugat, mint a politikai radikalizmus irodalmi szövetségese kezdte pályafutását és annyira uralkodó volt benne a politikai célzat — a «politikai forradalmasdi játéka, ahogy még az irodalmi őseiket is (Csokonai, Petőfi) szinte kizárólag politikai szolidaritás alapján kiáltották ki. Tovább mehetünk : a saját költészetükben is elsősorban a politikumot becsülték. Az Ady mellett üvöltő csahosok nem érezték ki Ady hangjából a magyar fájdalomnak tragikus keservét, a lejtőn lefelé rohanó magyarság meghasonlott, önkínzó lelkét, a pogányul lázadó, nacionalista költő jeremiádjait, aki a pusztulást énekelte a végromlás előtt. Ady belesodródott a radikalizmus forradalmának hullámába, de mind