Pintér Jenő szerk.: Irodalomtörténet, 1928. 17. évfolyam
Kisebb közlemények - Morvay Győző: Lappangó irodalomtörténetek 244. p. - Pintér Jenő: A magyar művelődés eszményei. [Kornis Gyula könyvéről.] 244–247. p.
iskolai használata mellett, itt-ott magyar önképzőkörök alakulnak, időnként elérik azt is, hogy a magyar nyelv a tanítás megtűrt tárgya lesz a gimnáziumokban. Jellemző, hogy a helytartótanács inkább csak ott óhajtja megengedni a magyar nyelv tanítását, ahol az ifjúság nem tud magyarul, mert ahol a tanulók született magyarok, ott a magyar nyelv tanítása kidobott pénz. A helyenkint alkalmazott magyar tanárnak ismernie kell a vidék anyanyelvét, kötelessége a latin tanárt helyettesíteni s fizetése kevesebb, mint a többi tanáré; jutalma az, hogy ha beválik a magyar tanításban és a latin tanárt kielégítő módon helyettesíti, idővel ő is a latin nyelv tanára lehet. A költők azok, akik a gimnáziumokban elsősorban kívánják az itt-ott kultivált száraz magyar-latin grammatizálás helyett a magyar irodalmi oktatást. Csokonai Vitéz Mihály szerint igenis tanítani kell a gimnáziumban a nemzeti poézist, mert ettől lehet várni az általános műveltség emelkedését és a nemzeti nyelv megszeretését . Kiss János szót emel a magyar irodalmi nevelés mellett s rámutat arra, hogy a legjobb magyar könyvek olvastatásával idejekorán szeretetet kell gerjesztenünk nyelvünk és multunk iránt. Pápay Sámuel elpanaszolja, hogy a gyermekekre zsarnoki módon rákényszerített latin elfojtja bennük az ismeretszerzés vágyát, a magyar írókat nem ismerik meg s így halnak el időnek előtte a legelevenebb elmék is. Az ilyen óhajtásokkal szemben a nemzeti nyelv csak 1844-ben arat diadalt azzal, hogy a törvény végre elrendeli, hogy a magyar nyelv legyen a tanítás nyelve a középiskolákban. Ekkor már a latin nyelv uralma teljes anachronizmus volt s ha akarták, ha nem, meg kellett csinálni ezt a törvényt. A tanulóifjúság majdnem egészen tudatlanul került ki az iskolákból s annyira lázadó szellemű lett, hogy mikor a pesti piarista gimnáziumban az uralkodó születésnapján rendezett iskolai ünnepélyen latin beszédet mondtak, még aznap beverte a rendőrfőnök ablakait. El lehet mondani — fájdalom — hogy az 1848-as szabadságharcig az ifjak magyar irodalmi érdeklődését nem támogatta az iskola. Némi magyar nyelvtanon kívül alig tanultak valami elméletet s alig olvastak magyar verses és prózai szövegeket. Magánúton szerezte mindenki a maga kis magyar irodalmi tudását. Még csak egy végső megjegyzést ehhez a gazdag tartalmú műhöz. Előszava végén mintha kissé reetelné a szerző, hogy ő ezúttal nem filozófiai munkát ad, hanem mint történetíró lép fel. „Talán ellenmondónak s a Platon-féle oiketopragia-elvbe (mindenki a maga mesterségét űzze) ütközőnek látszik, ha a filozófus, akinek feladata éppen az absztrakt és egyetemes elvek vizsgálata, egészen a konkrét történeti tények hullámaiba veti magát s a rég letűnt múlt részletes, apró tényeinek vizsgálata becsvágyának tárgya." Mintha bizony a történetírásnak tudományos rangsorban és értékben meg kellene hátrálnia a filozófiával szemben. A konkrét történeti tények felkutatása és elemzése a tudósnak mindig van olyan termékeny becsvágya, mint az absztrakt és egyetemes elvek vizsgálata: a filozófia. A szerzőnek mint történetírónak sincs oka a mentegetődzésre. Munkája nem terméketlen szellemi játék, hanem igazi művelődéstörténeti forrásmű. S ez a legnagyobb dicséret, amivel jellemezni lehet. Pintér Jenc.