Barta János szerk.: Irodalomtörténet, 1951. 39. évfolyam
Műelemzés - Szauder József: Csokonai Vitéz Mihály válogatott művei I–II. Sajtó alá rend., bev., jegyz.: Vargha Balázs 125–128. p.
пек ízlésbeli egyoldalúságát, felül tudott emelkedni azokon, de nem úgy, hogy ellentétes ízlésfajták és műfajok pusztán virtuóz, technikailag ügyes, formalista kezelőjévé vált volna S bizonyára sajátos népiességével függ össze az az esztétikai tény is, hogy a feudális rokokó-stílus tisztán ornamentális jellege Csokonainál sehol sincs meg, mert az ő gondolata sohasem töredezett, versei korukban páratlan ritmikai s gondolati egészet alkotnak. Ebben s a magyar költői nyelv kifejlesztésében óriási jelentősége van Csokonainak. Csokonai eredeti költővé, a magyar irodalom első modern költőjévé lett művészetének e telhetetlen sokféleségében. Ez eredetiség tartalmi s formai egységének meghatározásával, marxista szellemű értékelésével még adós irodalomtörténetünk. Mindennek kifejtését vagy legalábbis rövid elemzését méltán hiányoljuk Vargha Balázs tanulmányában. A bevezető tanulmánynak vannak más hibái is (így a legelején nem a legveszélyesebb, legnehezebb burzsoá-tanításokkal száll szembe, hanem a legfelületesebbekkel), vannak hiányosságai, azonban ezek ellenére is elfogadhatónak tartom, mert elvi összefüggései lényegében helyesek s a népszerűsítésre alkalmas formában fejeződtek ki. A bevezető tanulmány tévedéseit a gondos, körültekintő válogatás és jegyzetek némileg feledtetik az olvasóval, aki itt valóban teljes képet formálhat Csokonairól. Ami hanyosságot vagy tévedést érzünk itt, az szintén a bevezető tanulmány hibáinak tulajdonítható. Ha a szerkesztő nem mulasztja el megállapítani Csokonainak korában s a költészet történetében elfoglalt helyét, aligha felejti ki válogatásából Csokonai minden nagyobb fordítását (Kleist, Tasso, Metastasio, Ariosto, stb.). A fordításirodalomnak történeti jelentősége a 18. század végén még egészen más, mint 30 évvel később. Csokonai, aki eredeti költőnek nagy, de igazi művésze a fordításnak is — éspedig a szépirodalmi műfajok terén —, éppen azon a határon áll, ahol a régi típusú, a honit feltáplálni akaró tudományos vagy morális fordításirodalom megszűnik s beáll az új, a szépirodalmi műfordítás korszaka. Ha nem is súlyos ez a hiányosság a válogatásban, arra figyelmeztet, hogy a bevezető tanulmánynak mindenkép átgondoltabbnak, irodalomtörténeti szempontból konkrétabbnak kellett volna lennie. Vargha Balázs munkája nem volt könnyű munka, feladatát kétségtelen gonddal, aprólékos, szorgalmas munkával végezte el, ami — különösen ha a pedagógiai szempontot vetjük fel — dicséretre méltó. Tévedéseinek s hiányosságainak forrása nem egyéni, hanem a fiatalabb nemzedékhez tartozó kutatókéval közös hibában található. Az elvontság, az általánosság még nem elvszerűség, erre minduntalan figyelmeztetnünk kell. Hibáit egy következő kiadás alkalmával kiküszöbölheti. Addig is az Irodalomtörténeti Társaság Magyar Klasszikus Szerkesztőbizottságának kell még éberebben őrködnie afölött, hogy efféle tévedésekkel és hiányosságokkal ne vezettessenek be magyar klasszikusok a szélesebb olvasóközönség használatára. Szauder József 128