Barta János szerk.: Irodalomtörténet, 1951. 39. évfolyam
Tanulmányok - Belia György: Tolnai Lajos 275–289. p.
mintha azokat a nép nevében és a nép érdekében foganatosítanák..."' Ez a nézőpont lényegében azt jelenti, hogy Tolnai egészében elutasította a kapitalizmust: a falu kapitalizálódásában a falusi idill felbomlását látta s nem olyan szükségszerű folyamatot, melyet történelmi kategóriaként nézhetett volna. Ez a magatartás jellemző a kiegyezéshez való viszonyára is. A kiegyezést egészében elutasította s nem olyan elkerülhetetlenül adott keretnek tekintette, amelyen belül lehet és kell harcolni a demokratikus forradalomért és a nemzeti függetlenségért. Romantikus antikapitalizmusa magyarázza pesszimizmusát is — nemcsak az övét, de az egész irodalmi ellenzékét is. Az ellenzék — Tolnai, Vajda, Komjáthy — pesszimizmusának társadalmi talaja az, hogy a 48-as szabadságharcot vezető középnemesség felbomlott, a vezetésre alkalmatlanná ,vált, a reakció támasza lett. Új társadalmi osztályt nem találtak, melyre építeni tudtak volna. A munkásság történelmi szerepét nem látták, annak ellenére, hogy az 1871-es Párizs megmutatta: a jövő a proletariátusé. A parasztságra sem támaszkodtak, ha népről beszéltek, azon még mindig jórészt nemességet értettek. Ezért lett Tolnai annak az új Magyarországnak haragos krónikása, „ahol önterhe alatt összeroskadt a régi nemesség; fölkelt és a hegy csúcsára jutott az élelmes szatócs-rend — vér nélkül, áldozatok nélkül, az örökké éhes proletárság ordító, eget, földet megrázkódtató tapsa mellett". (Eladó birtokok.) A vér nélkül, forradalom nélkül meginduló polgárosodás csak felemás lehetett, annál is inkább, mert a kapitalizmus külföldi import volt. Mikor Tolnai erről az oldaláról bírálja a hazai kapitalizmust, szédítő mélységeket világít meg — olykor csak egy szemvillanásnyi időre — és ennek nemcsak dokumentumértéke, hanem magasrendű művészi értéke is van. A parasztság csak rossz oldalait ismerte a kapitalizmusnak, és csak hátrányait „élvezte". A város ezért eredendő rossz a paraszt szemében, és a később irodalmi síkon annyira kiélezett urbánus-népi ellentét történelmi és társadalmi gyökerei ide nyúlnak vissza. A városból a paraszt számára csak rossz jöhet, s mikor Mező-Mihályfalva parasztjai megtudják, hogy falujukból város lesz, szolgabírói hivatalt, sörgyárat kapnak, akkor „az öregebbek... csóválgatták a fejüket, s a nagy szerencsétől előre is úgy féltek núnt valami árvíztől". (Az urak.) Ilyen körülmények között a nép szembenállása a kiegyezéssel természetes és érthető. A nép Kossuthot várja vissza, érik a népi bosszú, egyelőre titkon, hamu alatt, hogy a 90-es években véres megmozdulásokba csapjon át. Tolnai gyönyörűen érzékelteti ezt a népi hangulatot több helyen is. „Kossuth a nagy Hódas-pusztán beszélt a múlt éjjeleken is. Kimentünk a mezőre, letettük a fejünket a földre, és tisztán hallottuk a szavát." (A báróné ténsasszony.) Kossuth ekkor nő legendává: a nép mindent Kossuthtól , a forradalomtól vár. A politikai fórumon csak az urak és a nagypolgárok ágálhattak, a demokrácia pedig már csak a „korcsmákban meri kimondani, amit érez". (Eladó birtokok.) A koldussá szegényedett paraszt útja már a városba sem vezethetett, és hogy „szabaduljon az ország a szegénységtől" — ahogy Tolnai mondja keserű iróniával — ki kellett vándorolnia. * Az agrárkérdés döntő problémája maradt a Horthy-korszaknak is. A népies mozgalom — mint szellemi áramlat is és mint irodalmi programm is — már tudatosan vallotta, hogy a parasztkérdés a magyar társadalom központi problémája. A népiesek előtt az agrárkérdésről nem sok szó esett, a regényirodalom meg egyáltalán nem foglalkozott ezekkel a problémákkal. Ezért fordult Móricz Zsigmond olyan lelkesedéssel élete utolsó szakaszán Tolnai Lajos felé. A népiesek úttörőjét, ősét kereste benne: „ ... A mai falukutatóknak a legnagyobb bámulattal kell feléje fordulniok. Ha van ősük a magyar gondolatok történetében, Tolnaiban találhatják meg" — írja a Kelet Népében. Pedig Tolnai keveset írt konkréten parasztokról, életműve rengetegé-