Barta János szerk.: Irodalomtörténet, 1951. 39. évfolyam
Tanulmányok - Radó György: Orosz versek József Attila fordításában 95–99. p.
RADÓ GYÖRGY: OROSZ VERSEK JÓZSEF ATTILA FORDÍTÁSÁBAN József Attila műveinek minden eddigi gyűjteményéből kimaradtak azok a versek, melyeket oroszból fordított. Két fordítása 1932-ben jelent meg egy riportlapban, azóta szövegük feledésbe merült, a harmadik fordítás viszont csak 1949-ben bukkant elő, korábbi sorsa még egyelőre ismeretlen. Mindhárom fordításnak csupán a címe került nyilvántartásba két bibliográfiai műben. Hogy József Attila szovjet költőket fordított — ez önmagában véve is nagyjelentőségű tény. Ha már most ezt a tényt egybevetjük az ő költői magatartásával és műfordítói formakészségével, akkor néhány olyan megállapítást tehetünk, melyek fényt vetnek műfordításunk általános problémáira. A műfordítás elméleti kérdéseinek valamikor eléggé jelentős irodalma volt magyar nyelven. Elegendő olyan művekre utalnunk, mint Szász Károly 1859. évi akadémiai székfoglalója „A műfordítás elveiről", vagy Radó Antal két műve: „A magyar műfordítás története, 1772—1831" (Egyetemes Philologiai Közlöny, 1883.) és „A fordítás művészete" (Franklin Társulat, 1909.). Ha ezeknek a műveknek tételei ma már legnagyobbrészt nem állják is meg helyüket, egyedül a témának ilyen mértékű felvetése folytán irodalomtörténeti jelentőségük igen nagy. A legújabb magyar szakirodalomban, sajnos, a műfordítás elmélete igen elhanyagolt terület — szemben a Szovjetuniónak és egyes népi demokráciáknak gazdag és értékes ilyen vonatkozású irodalmával — és ez selejtes fordításoknak, sőt egyenesen téveszméknek felburjánzására ad alkalmat. Cikkünk a műfordítás kérdéseivel nem általában, hanem József Attila fordításaival kapcsolatban foglalkozik, mégpedig két szempontból. Az egyik szempontot így határozhatjuk meg: a fordítás és a tárgyválasztás, — a másikat pedig így: fordítás és nyelvismeret.. Hogy a műfordító miként választja meg a lefordítandó verset — ennek megállapítása mind az illető fordító értékelésében, mind pedig a műfordítás történetének megírásában alapvető szempont. Döntő, hogy ki mit fordított, mikor és miért. A fordítás — függetlenül attól, hogy jó-e vagy sem — lehet merő kenyérkereset, sőt egyenesen prostitúció, viszont másrészről lehet harcos kiállás is, legalább olyan mértékben, mint a versírás. Van fordító, akinek munkásságában évről-évre, szinte hónapról-hónapra nyomon követhető a konjunktúra görbéje, míg másoknál a tárgyválasztás töretlen vonalat mutat: a költő-fordító belső fejlődésének vonalát. Az utóbbi csoporthoz tartozó fordítók művei sokszor évekig íróasztalfiókban hevertek, vagy kevéssé ismert sajtótermékekben láttak napvilágot. Hogy a műfordító ismerje azt a nyelvet, amelyből fordít, ez ugyan nem elengedhetetlen feltétel, de majdnem az. Létezik vis maior, például kazah, szrúz vagy albán verset ma még, a műfordítók nyelvismerete híján, csak közvetítő fordításból lehet magyarra átültetni, de még ebben az esetbenn is .jobb a kitűnő és megbízható orosz versfordításokra támaszkodni, mint holmi művészietlen „nyersfordításra". A nyersfordítás ugyanis általában merev falként áll a mű és a fordító közé, a fordítást mechanikus rímbeszedéssé degradálja, bőséges tárgyi és alaki hibák forrása. Ez általában van így: kivétel az a nagyon kevés fordító, aki igyekszik nyelvismeretének hiányát szorgos kutatással, fokozott műgonddal és művészi alázatossággal pótolni. Kozocsa Sándor: Az orosz irodalom magyar bibliográfiája. Budapest, 1947. Országos Széchényi Könyvtár kiadása, 147., 175. old. — Kozocsa Sándor — Radó György : A szovjet népek irodalmának magyar bibliográfiája, 1945 — 1949. Budapest, 1950. Új Magyar Könyvkiadó N. V. 188. hasáb. 95