Barta János szerk.: Irodalomtörténet, 1952. 40. évfolyam
Tanulmányok - Baróti Dezső: Csokonai „Dorottyá”-ja 156–186. p.
„versengések" (Débats, contrast], disputák) a trouvèrek, giullarik, vagánsok népszerű középkori műfajának késői leszármazottja lenne, s közelebbről az ú. n. „farsang-nagyböjt-vetélkedésekkel" mutatna rokonságot. A versengéseknek leggyakoribb típusai, mint ismeretes, rendszerint két ellentétes természetű jelenség (pl. bor és víz, rózsa és viola), időszak (pl. farsang és nagyböjt), mitológiai alak (pl. Bacchus és Venus) vagy épp elvont fogalom (pl. erény és bűn) megszemélyesítéseit állítják vitába egymással, hogy végül az "egyik fél a másik érvei előtt meghajoljon. A vetélkedés a versengések egy részében csak szóvita, „disputa", de számos olyan akad közöttük, amelyekben a két vitatkozó fél között valóságos harcra és ütközetre kerül a sor. Ilyen a farsang-nagyböjt-vetélkedések egyik legkorábbi irodalmi feldolgozásának látszó francia trouvére-szöveg, amelyikre további mondanivalónk szempontjából sem érdektelen egy rövid pillantást vetnünk. Az érdekes vetélkedésben az egyik francia király két lovagja, Farsang báró és Nagyböjt báró, a szerepüknek megfelelő ételekből, hurkákból, kolbászokból, vadhúsokból, illetve szárazborsókból, lencsékből alakított hűbéri seregeikkel vívnak a lovagi eposzok módjára elbeszélt harcot egymással, amelyet végül Nagyböjt báró veszít el s így kénytelen elfogadni a rákényszerített békefeltételeket, ezeknek lényege viszont az, hogy enyhítenie kell a böjt szigorúságán. A francia szerző nyilvánvalóan népi felfogást fejez ki, amikor a nagyböjttel szemben a farsang mellett foglal állást. Az akkori szigorú böjt ugyanis nagymértékben megnehezítette a szegény nép megfelelő táplálkozását, míg a módosabbak könnyen tudták étrendjüket drága böjtös ételekkel, tengeri halakkal és más hasonlókkal kiegészíteni. Ezért nem esetleges költői szeszély, hogy a vetélkedés épp a böjt szigorú szabályainak megkönnyítését követeli. A szóban lévő szöveg közelebbi ismeretében egyébként annak nemcsak antiklerikális, hanem antifeudális tartalma is világosan felismerhető: éle az egyház böjti szabályai mellett az udvar feudális nagyurai felé is vág, a hűbéri harcoknak a későbbi komikus eposzok eljárásához hasonló paródiája szintén ezt a célt szolgálja. A témának a régebbi európai irodalom számos változatát ismeri. Gyakoriak az olyan változatok is, amelyekben az egyházi álláspont érvényesül. Bennünket elsősorban azok a változatok érdekelnek, amelyekben a farsangot egy szép fiatal férfi (Karnevál), a nagyböjtöt pedig a böjt fogalmához könynyen hozzákapcsolható, kiaszott vénasszony (Quaresima) alakjában személyesítették meg. Általában azt tartják, hogy az utóbbi típust képviselő változatok újabb keletűek, kialakulásuk pedig úgy történt, hogy a „grammatika szólt bele az irodalmi fejlődésbe", az olaszban és a spanyolban a nagyböjtöt jelölő szó ugyanis nőnemű, míg a farsangot hímnemű szóval jelölik s így az egyes alakok e két elvont fogalom megszemélyesítésének szándékából születtek volna meg. Közelebbről nézve azonban a kérdést, mindez egyoldalúan irodalomtörténetinek látszik és nem veszi figyelembe azt, amire legutóbb a szovjet folklore és irodalomtörténet eredményeikülönösen figyelmeztetnek. A ver ő Binder Jenő, Csokonai „Dorottyá"-jának tárgya. Egy. Phil. Közl. 1925., 18. 7 Ismerteti Barbazan—M. Méon, Fabliaux et Contes, IV., 80. A francia vetélkedés címe: La Bataille de Carême et de Charnage. V. ö. Binder, i. m.; Turóczi-Trostler József, János pap országa. Magyarságtudomány, 1943., 3—4. 476. ; V. ö. Binder, i. m.