Barta János szerk.: Irodalomtörténet, 1952. 40. évfolyam
Tanulmányok - Puruczki Béla: Tolnai Lajos a mi szemünkben 365–403. p.
kifejtésére, azért is csavargatta a nyakát, s markolászta a poharat. Megállott és magasan feltekintett, de a nehéz magyar bor lefelé húzta az üres fejet«. A rosszul indult házasság cudarul végződik. Az ifjú feleség már az esküvőn a főbírót ölelgette a férje helyett. Aztán elhelyezik a tisztviselőt. A birtokot eladja Bokrosné s mennek a hivatalnokokkal. 1860-ban kitakarodnak a hivatalnokok és velük megy Sándor is. Bokrosné szégyenkezve, de büszkeségéből semmit nem veszítve visszatér megvetett András fiához. Az idegen hivatalnokok kitakarodásának leírását megtaláljuk más magyar írónak a művében is (pl. Madách : Civilisátorának a befejezésében), de sehol nincs olyan gúnyos hangon elbeszélve, mint Tolnai regényében. Megpróbálták a regényt úgy is értékelni, hogy Tolnai az egész parasztságot németbarátnak tünteti fel. Ez azonban hamisítás, hiszen a regény valamennyi szeretetreméltó alakja németellenes. (Bokros András és az apja, András felesége és az apósa, Halász bácsi.) Tolnai nagyon figyel minden jelenségre és nem kerüli el azt a típust sem, amely kénytelenségből vállalt állást a németek irányította hivatalban. Téves Jókainak az az álláspontja az»Új Földesúr«-ban, hogy itt minden nemes ellenállt, de éppen ilyen téves lenne minden hivatalt vállalóban ellenséget szimatolni. Volt olyan is, aki passzív volt és ezzel jelezte rosszulását, volt olyan is, aki azért állt be német hivatalba, mert egyetértett velük, de volt egy harmadik típus is, akik azért vállaltak hivatalt, mert valamiből élni kellett. Hogy ismert példát említsünk, ilyen volt a költő Vajda János is. Ennek a harmadik típusnak a megjelenítője Halász bácsi, aki Fischerre változtatta nevét, csak hogy megélhessen az így kapott hivatalból. Ő nem ragaszkodásból tette, mint Bokros Sándor, akiből Becher lett, hanem kényszerűségből. Titokban Kossuth korának visszatérésében reménykedik, szeretné még egyszer dalolni, hogy »Kossuth Lajos íródeák«, szeretne szabadon vicispánt választani Szegváron. Halász bácsi beszédébe szövi bele azt a nézetét, reményét is Tolnai, hogy ebben az évben (t. i. 1860-ban) talán változni fognak az idők, »1860, amit vártunk meg van«. Ha igaz volna a régi jövendölés, sóhajt fel Fischer bácsi. Tolnai is, hasonlóan Madáchhoz, Tompához,Sárossyhoz, fordulatot várt az októberi diplomától. Csak Arany látta meg, hogy a gazda megtűzdelte zöld gallyakkal a kalitkát, hogy szebbnek látszódjék a rabság, de az igazi szabadság még nem jött el (Arany : Két madár). A könyv egészében az első sikerültebb alkotása művészileg is. Stílusában nyoma sincs a pongyolaságnak, amit néhányszor szemére vetettek egyes kritikusai. Talán néha hosszadalmas leírásai vannak, ami kismértékben, de mégis vontatottá teszi a regényt. A részletező, külsőleges leírás, különösen a III. fejezetben, ahol a Bokros-család éjszakai álmát írja le, valóban a naturalista ábrázolásmódra emlékeztet. »Az Urak« testvérregénye a sokkal jobb »Báróné Ténsasszony«, amit tíz évvel »Az Urak« után, 1882-ben írt. A Sötét világban rövid megjegyzés utal rá, hogy a székelyföldi urak nem vették jó néven ezt az írást sem. Pintér Jenő, aki a legválogatottabb hazugságokat írta össze Tolnairól, megjegyzi, hogy a regény »alakjaira mindenki ráismert a székelyföldön«. Ez nála nem dicséretnek, nem is egyszerű megállapításnak számít, mert így folytatja tovább : »A marosvásárhelyi társadalom kicsúfolása , köztiszteletben álló erdélyi családok agyontorzítása miatt az írónak nem menthető megtévelyedése«. Tolnai, ha ír is személyes ismerőseiről, ha ki is gúnyolja ellenségeit a regényeiben, ezt nem kicsinyesen teszi, hanem mindig az igazságkeresés fűti. Emellett nem is süpped bele itt sem elvont, különc egyedek bemutatásába, hanem az általános felé törekszik. Az íróban él az akarat, hogy a társadalom jellemző figuráit mutassa meg. Tudatosan alkot típusokat, amint azt maga is elárulja a regényeibe szőtt megjegyzéseiben. Jókainál is szokásban volt, hogy saját regényeiről, felfogásáról mondjon egyet-mást. Eötvös a tárgytól független, vagy ahhoz csak távolról kapcsolódó filozófiai eszmefuttatásokkal szövi át regényeit. Mikszáthnál is van rá néhány példa, éppen ezért Tolnaitól sem lehet zokon venni, hogy zárójelben saját élményeit, személyes megjegyzéseket is belefűz az események menetébe. »Ügyetlen magyar regénynek« nevezi a »Báróné Ténsasszony«-t a »szép franciákkal szemben«. Máskor azt jegyzi meg, hogy vannak neki a megalkuvásban kitűnő példái, de nem meri leírni őket, mert éppen elég haragosa van már. A megalkuvást Tolnai mindig megvetően jellemzi. Jakab Ödön szemére is veti fentebb említett megemlékezésében, hogy nem volt megalkuvó, márpedig enélkül—Jakab véleménye szerint— rendes ember nem lehet senki.