Barta János szerk.: Irodalomtörténet, 1952. 40. évfolyam
Tanulmányok - Puruczki Béla: Tolnai Lajos a mi szemünkben 365–403. p.
Visszatérve a típusalkotás kérdéséhez, Tolnai világosan és félreérthetetlenül tudatában van annak, hogy ő típusokat alkot s ezt ki is fejezi a »Báróné Téniasszony«-ban. »Hohó! megálljunk, — mondja valaki tova — alább egy-egy alföldi városban, — te nem is a nagykakasdi Schwindlert írod, hanem egyenesen a mi Schwindlerünket. Éppen itt, nálunk lakik. Itt él a gazdag uzsorás német-hun László Károly, aki tizenöt házat harácsolt össze... és Bogáti Márton Sándor doktor úr is itt lakik és a mindenkitől kölcsönkérő Harkai bácsi is, a ki.Máté testvért is itt akasztották fel«. Világos, hogy aki ezeket a sorokat leírta regényírás közben a regényben szereplő emberekről, az céltudatosan típusokat formált. A »Báróné ténsasszony« realista alkotás az engelsi értelmezésben; tipikus embereket ábrázol tipikus körülmények között. Tudatos a regény korfestő tendenciája is és ezt az sem töri meg, hogy a problémák, amiket felvet, még saját korában, a megírás idején is aktuálisak. A regényszerkezet felépítése is a korszak történelmileg fontos csomópontjához kötődik. Három évvel a szabadságharc bukása után, 1852-ben indul a története a regénynek. Ebben a korszakban ismerkedünk meg a Bach-korszak betelepült németjeivel, a már kialakult nép-és nemzetelnyomó rendszerével, s nem vitás, hogy Nagykakasd életének a keresztmetszetében az író az egész ország életének keresztmetszetét akarta és tudta megrajzolni. A városban a főzsarnok egy ideig Krumpenholz , csendet, rendet teremt s a legkisebb gyanús jelre a »törvény szigorát« alkalmazza. Minden jóérzésű ember rettegésben él. Az idegen hivatalnokok között a legaljasabb korrupció uralkodik, de ez a helyzet a németesedett magyar hivatalnokoknál is. Vannak olyanok is, akik a honvédseregben szolgáltak és megalkuvók lettek. Tolnai roppant haraggal, valóságos és mélyéig átérzett gyűlölettel fordul a megalkuvó, elvtelen emberek felé, akik a kerék fordulásával együtt fordulnak abba az irányba, ahol a legtöbb koncot remélik. Ősz Ádám, a Bárányi testvérek egyaránt olyanok voltak, hogy megtagadták 48-at s Bach-huszárok lettek, majd 1861-ben függetlenségiek s 67-ben koronázási követek. Abból a sivár korszakból, amely a regény lapjain előttünk kibontakozik, az első tíz év a legszörnyűbb. Az egyik ember megrémülve így panaszkodik : »csak ne fogasson el, mert nagyon kegyetlenül bánnak a magyarral, hatvanig, hetvenig csapatják az embert, egy szóért, egy tekintetért, még az asszonyokat is , a vak Mocsynét, pedig öreg volt, a nagy piacon húzatta le a főnök úr, amiért kimondta a Kossuth nevét, azután megint kimondta — azután holtra verték. Kisasszonyokat is hordóra húznak, ha bujdosó honvéd testvérüknek csak egy órácskára is szállást adnak. A szép Ugody kisasszonyok közül kettőt megcsapattak s mind a kettő megőrült«. Mindenki fél, mindenki retteg és tűrni tanul, mert jobbat nem tudnak tenni ; de az emberek többségében ott parázslik a ki nem mondható függetlenségi vágy, a negyvennyolcas harcok hősi emléke. Az öreg Harkay Kossuthot várja s elmeséli, hogy most Amerikában mond beszédeket. Minden tilalom ellenére a Kossuth-nótákat, a Rákóczy-indulót, a Klapka-indulót éneklik. Legragyogóbb példája az elfojtott függetlenségi szellem feltörésének az egyik Baranyai testvér által rendezett estély történetének leírása. Az estélynek az lett volna a célja, hogy jó színben tüntessék fel magukat a főhivatalnokok előtt. A vége az lett — mivel in vino Veritas — hogy a cigány verbunkosokat húzott, a Szózatot énekelték, Kossuthot és a magyar szabadságot éltették. A szegényebb rétegek — sajnos kis szerepet kapnak a regényben— szintén negyvennyolcasok. Az öreg csizmadiát lecsukták és meg akarták botozni, mert állítólag Kossuthtól kapott levelet, de lehet, hogy csak a nevét említette valahol. Tolnai az ábrázolt szörnyű idővel szemben ragyogó példaként emlegeti 1848 nagyszerű napjait. Milyen elragadtatással ír a forradalmi évekről: »Kinyitotta ablakát, hogy széttekintsen azon a területen, ahol néhány évvel ezelőtt iskolás gyerekek egyszerre férfiak lettek ; öregek ifjakká, betegek, haldoklók hősökké ; asszonyok, leányok dicsőkké, örökéletű mártírokká ; ahol a hó alatt tetemek porladoznak, tündöklőbbek a csillagoknál ; ahol most kiélt, kipusztított kunyhókban búsan húzza meg magát pislogó sortüze mellett az ezer esztendős magyar koldus unokája«. A regény sehonnai állapotaival szemben ezek az emberek jelentik a fényt, az életet. A szereplők között sokan vannak, akik a nagysarlói, isaszegi csatákban vettek részt, akiknek testvéreit, fiait börtönözték be, vagy végezték ki.